Háttértörténelem

Háttértörténelem

Malajzia születése

2022. február 02. - lezlidzsi84

A maláj vészhelyzetről szóló bejegyzést ott hagytuk félbe, hogy Churchill a gyarmat ismételt elvesztésétől félve, Gerald Templer tábornok kezébe adta mind a polgári, mind a katonai főhatalmat, hogy stábjával nem konvencionális hadviselést folytatva győzze le a kommunista gerillákat, miközben akarva-akaratlanul megteremtették egy, a térképen meglehetősen valószínűtlenül kinéző állam, Malajzia léztrejötteének előfeltételeit.

Templer vezetésével a brit kormányzat alapvetően Briggs intézkedéseit vitte tovább, de a hangsúlyt egyre inkább a helyi lakosság megnyerése, illetve a "malajizáció" irányába tolták el, igaz maga Templer a teljes függetlenséggel szemben inkább az önigazgató gyarmat státusz elérését preferálta. Azonban abban, hogy ezt meg tudták tenni, nem csak a mendzsment javítása és a biztonsági erők számának növekedése játszotta a fő szerepet, de a gerillák rövidtávú céljainak meghiúsulása is. A terrorhadjáratuk 1951-re elidegenítette a lakosság nagyobb részét, valójában csak azokat a területeket tudták uralni, ahová a rendfenntartó erőknek még nem volt elegendő erejük behatolni, illetve a squatter azon részeit, ahol jobban féltek tőlük, mint a britek büntetésétől. Azonban gazdasági kifárasztási stratégiájuk is kudarcba fulladni látszott. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a koreai háború kitörésével 1950-53 között az egekbe lőttek a gumiárak, ami igen nagy költségvetési többletet biztosított a Maláj Föderáció kormányzatának, mely nem csak a hadi kiadásokat bírta el, hanem még fejlesztésre is jutott pénz. A háború más konfliktusokhoz képest nem volt borzalmasan drága, 12 év alatt 800 millió dollárt emésztett fel, melynek különböző források szerint 60-70%-a volt hadi kiadás, a maradék a fejlesztési programokra ment el. A költségek 75%-át belső forrásokból fedezték a maradékot nagyrészt London állta. A konfliktus költségei 1952-ben a helyi költségvetés 40%-át, 1956-ban már csak 16%-át tették ki, ami nem kevés, de eltörpül a nyílt háborút viselő államok hadi költségvetése mellett. Emellett az inflációt is sikerült kordában tartani - Malájföld gazdasága tehát kinőtte a konfliktust, sőt pont akkor állt egyre több forrás fejlesztésekre, amikor a gerillák stratégiája épp válságba jutott. A bő három éves küzdelem, a squatter beinduló faluáttelepítései ugyanis a sikerek ellenére kezdték megcsappantani az összlétszámot, 1951 végére már csak 7000 harcost tudtak csatasorba állítani, külső segítséget pedig nem kaptak.

3 British soldiers hold up a flag taken from Malayan communist guerrilla  troops captured it in a fierce action during the Malayan Emergency.  Malaysia, 1955 [OS] [1080 x 858] : r/MilitaryPornBrit katonák a gerilláktól zsákmányolt lobogóval - (forrás)

A gerillahadsereg legyőzésében a konfliktus középső szakaszában alapvetően a következő tényezők játszották a főszerepek: a squatter lakosságának "védett falvakba" való áttelepítése, az élelmiszerkontroll, a hírszerzés reformja és a lakosság politikai megnyerése.

Ezek közül talán a leglátványosabb, és a legtöbb embert húsbavágóan érintő a "védett falvak" kialakítása volt: összesen 557 új falvat hoztak létre, ebből 139 maláj, 399 kínai, 19 egyéb többségű volt, közülük több mint 400 volt  "klasszikus" védett település. (Ezen kívül jópár tervbe volt véve a bányamunkások átköltöztetése is, de ezt alternatív megoldásként jellemzően meglévő telepeik védelmével oldották meg.) A folyamat lassan indult, ugyanis a földügyek tagállami hatáskörbe tartoztak, ugyanakkor a program java 1951-52-ben lezajlott. Alapvetően 1000-2000 fős rendezett(ebb) településeket terveztek, melyeket "gazdaságosan" lehetett védelmezni, azonban főleg a maláj falvak java ennél jóval kisebb méretűre sikeredett. A legtöbb falut a squatter területén, jellemzően a korábbi településtől 2 mérföldön belül (vagy a szórványtelepülések központjában) hozták létre, lehetőleg jól védhető helyen, és olyan módon, hogy az áttelepített lakók megfelelő mennyiségű földet tudjanak művelni.

Az új települések és a "fekete" területek 1954-ben - elég erős a korreláció a gumiültetvények és a kínai lakosság elhelyezkedésével - (forrás)

A védett falvak többségét három vagy négy oldalról drótakadályok vették körül, és a bejáratnál őrség ellenőrizte a ki és belépést - azonban a lakosok személyi igazolvánnyal szabadon mozoghattak, amennyiben ezt egyéb rendelkezés (pl. kijárási tilalom) nem tiltotta. Maguk a települések kezdetben eléggé ijesztően néztek ki, Templer például az első látogatását követően rögtön kiadta, hogy fel kellene gyorsítani a infrastrukturális fejlesztéseket, mert így ebből nem annyira a "szívek és az elmék megnyerése" lesz. Főleg, hogy az áttelepítési folyamat meglehetősen brutálisan zajlott: a lakossággal ugyanis a dzsungelbe szivárgást megelőzendő nem közölték, hogy áttelepítésre jelölték ki őket (bár a közeli terepelőkészítési munkálatokból azért lehetett sejteni). A területet általában a hajnali órákban katonai kordon vette körül, majd a lakókat regisztrálták, és az (általában szerény) hajlékaikért és lábon álló terményért jellemzően 30-70 (maláj) dollárt fizettek nekik, majd az ingóságok összepakolása és (általában nem teljeskörű) elszállítása után eldózerolták mind a házakat, mind a terményeket. A kárpótlás a squatterben tengődők körülményei között ugyan nem volt kevés, ugyanakkor ahhoz képest, hogy a magát feladó közrangú gerillának 875 dollár járt (a gerillát feladó civilnek pedig kb. 650), az összeg megalázó volt, főleg hogy legnagyobb részt a konfliktusban nem érintett civilekről volt szó, akik csaknem mindent elvesztettek. Ezen az egyenlőtlenségen az áttelepítésbe időnként bevont brit és ausztrál katonák egy része is felháborodott - ami tulajdonképpen fokozta a "gyanús" kínai lakosság iránti szimpátiájukat - többek között ezért sem került sor komolyabb túlkapásokra a hadsereg részéről.

Védett falu Gua Musang közelében - a kép nem túl jó, de kivehető a települések általános alaprajza, és a körülöttük lévő védelmi terepsáv - (forrás)

Ráadásul kezdetben az új települések állapota sem volt túl vigasztaló: mivel egyszerre gyakorlatilag több tucat új falvat kellett felhúzni, hamarosan óriási hiány alakult ki építőmunkásokból, így az áttelepítetteknek általában saját kezűleg kellett új otthonokat építeni - bár az anyagot általában megkapták hozzá, de a kapcsolódó infrastruktúra is nagyon lassan készült el. Bár egyes források kiemelik, hogy az áttelepített közel fél millió ember (a teljes lakosság közel 10%-a!) végső soron jobb körülmények közé került, és az új falvak pozitív módon szabták át Malájföld képét, csökkentve a társadalmi egyenlőtlenségeket, de az igazság az, hogy a legtöbb falu csak az 1960-as évek elejére épült ki az eredetileg tervezett mértékben. Valójában azok a falvak fejlődtek látványosan, ahol az önkormányzatiság előrehaladottabb volt (illetve melyek közelebb voltak valamely nagyobb településhez), és a helyi elöljárók jobban tudták verni az asztalt a hatóságoknál. És épp ez, a "védett települések" önkormányzata volt az egyik ok, ami miatt nem lett nagyobb balhé az áttelepítésekből. Ugyanis az áttelepített lakosság többségét nem csak regisztrálták, de a korábban sokat vitatott és most már az egész Föderációban alkalmazott törvény alapján 1952-től állampolgárságot kaptak, az új állampolgárok pedig megválaszthatták saját elöljáróikat, és beléphettek a Home Guardba - azaz teljesült a squatterben élő kínaiak alapvető vágya, azaz a helyi társadalomba való integráció lehetősége. A másik alapvető változás az volt, hogy az új falvak lakói 0,5-2 hektárnyi területeket kaptak (25-33 évre szóló) tartós bérleti formában művelésre, amivel a kommunista propaganda másik méregfogát is sikerült kihúzni: a brit-maláj kormányzat gyakorlatilag földet osztott. 

Új település manapság - most sem túl vigasztaló - (forrás)

Az áttelepítési program kritikusai ugyanakkor általában azzal érvelnek, hogy a squatter megnyerése áttelepítés nélkül, pusztán az állampolgársági törvény kiterjesztésével és a földosztás révén is működött volna, nem lett volna ehhez szükség a drága és fájdalmas áttelepítési folyamatra. Ellenérvként jellemzően az merül fel, hogy minderre szükség volt a civileket sújtó erőszakhullám megfékezése érdekében, illetve a védelem nélküli földosztás növelhette volna a gerillák élelmiszerbegyűjtési lehetőségeit. Az első ellenérv jogosságával kapcsolatban kevés kétség merülhet fel (a civil és rendőri áldozatok száma drasztikusan csökkent az áttelepítéseket követően), a második érvvel kapcsolatban azonban már lehetnek kétségeink, ugyanis a hatóságok ezen felül is drákói élelmiszerellenőrzési rendszert vezettek be - igaz, a klasszikus squatterben nehezebb lett vona a rendelkezések betartatása.

Az 1951-től bevezetett élelmiszerellenőrzési rendszer kifejezetten erősre sikeredett, tulajdonképpen egy "A Nagy Testvér figyeli mit eszel" jeligével bevezetett jegyrendszer volt, amely azt célozta, hogy a gerillák ne juthassanak élelmiszerhez a lakosságtól. Az országot 1953-ban a támadások gyakorisága és a hírszerzési adatok alapján "fekete" és "fehér" zónákra osztották: a fekete zónákban éltek a "vészhelyzeti intézkedések", azaz az élelmiszerkontroll, a kijárási tilalom és a feltételes tűzparancs, bizonyos állampolgári jogok korlátozása, a fehér zónákban viszont nem, itt az élet gyorsan normalizálódhatott. A beosztás kezdetben nagyon egyszerű volt: az egész ország fekete volt, de hamarosan Malacca vált az első "fehér" területté, a folyamat pedig 1954-55-ben felgyorsult. A rendszer borzasztóan szigorú volt, de volt egy nagy előnye: a lakosságot érdekeltté tette abban, hogy gerillamentessé váljon a körzetük - alapvetően ez állt amögött, hogy igen nagy volt a Home Guardba való jelentkezési hajlandóság. A rendelkezések közül az élelmiszerkontroll volt a leginkább húsba vágó: gyakorlatilag (részleges) jegyrendszerrel összekötött államilag felügyelt élelmiszerelosztási rendszer volt, ami minden elemében azt célozta, hogy az élelmiszertartalékok központilag őrzöttek legyenek, magánál a lakosságnál pedig ne képződhessenek tartalékok. A megtermelt (nem gyorsan romló)  élelmiszert egy bizonyos mennyiségen felül be kellett szolgáltatni, és ezt követően az őrzött raktárakból őrzött konvojokkal szállították ki a boltokba és a népkonyhákra az ennivalót. A települések közötti élelmiszermozgatáshoz külön hatósági engedély kellett (ezt egy idő után már az ellenőrzőpontoknál is kiadták), a kijárási tilalom alatt nagyobb csomagokat mozgató civilekre és járműveikre pedig tűzparancs volt érvényben. 

De ez csak a kezdet volt, a fekete zónában élők legfeljebb 7 napi élelmiszert tarthattak otthon, a konzervdobozokat pedig az eladó a vásárláskor köteles volt a tetején kilyukasztani, hogy tartós élelmiszer se kerülhessen a felkelők kezébe. Az új falvakban még szigorúbb rezsim volt érvényben: a lakók az összes rizst kötelesek voltak beszolgáltatni, cserébe viszont a központi konyhából voltak jogosultak főtt rizsre, és egyéb élelmiszerre. Otthon rizst csak megfőzött állapotban volt szabad tartani: az egyenlítői éghajlaton ugyanis a főtt rizs 24 órán belül megromlott. Talán a legnagyobb visszatetszést viszont az a rendelkezés váltotta ki, hogy a gumifaültetvények munkásai munkába indulva nem vihettek magukkal élelmiszert.

1953 végétől némileg finomodott a rendszer: felülvizsgálták a zónabeosztást és a legdrákóibb rendelkezéseket már csak jóval szűkebb területen tartották fenn: jellemzően igyekeztek egy viszonylag nagyobb, viszonylag nagyobb (2-300 fős) gerillakontingenssel rendelkező területet katonai kordonnal körbevenni, és csak itt tartották fenn az élelmiszerkontrollt, miközben célzott járőrözéssel próbálták a gerillákat élelmiszerkészleteik mozgatására rábírni - a rajtaütések sokkal inkább a "logisztikai alakulatokat" célozták, mint az automata fegyverekkel rendelkező első vonalbeli csapatokat. A kordont jellemzően legalább 6-12 hónapig fenn kellet tartani, hogy eredményt hozzon, de általában 3-4 hónap után már kezdtek előszállingózni a legyengült, reményt vesztett erdei harcosok. Ennek következtében a gerillák létszáma 1956-ra mintegy 2000-re csökkent, és Csin Peng újabb nagy menetelésre kényszerült: csapatait északra volt kénytelen összevonni, ami természetesen további veszteségeket eredményezett, illetve megkönnyítette a hatóságok számára az újabb "élelmiszerkordonok" felállítását, miközben az ország zöme fehér zónává vált. 1960-ra a Malájföldön aktív gerillák száma már 100 alá csökkent.

A Home Guard ellenőrzőpontja - nem csak az iratokat ellenőrizték - (forrás)

Szintén döntőnek bizonyult a hírszerzés fejlesztése és összehangolása. Erre már korábban is voltak kísérletek, de a hamarosan már (Szandokán és Jamasita tábornok után) a "Maláj Tigrisként" emlegetett Templer alakította ki ennek végső rendszerét a rendőrségi hírszerzés primátusával, miközben a módszereket igyekeztek közelíteni a katonai hírszerzésben megszokott metódusokhoz. Az egyik leginkább bevett módszer az volt, hogy járőrözésel, illetve egy adott terület szigorú élelmiszerkontrolljával olyan terület felé igyekeztek terelni a gerillákat, ahol előzőleg a falvakban már kiépítették a hírszerző hálózatot, így sokkal hatékonyabban tudtak lecsapni az élemiszerkészeleteikre. A kommunisták ekkorra már egyre inkább a hegyi körzetekbe szorultak vissza ahol az őslakosokra próbáltak alapozni - valójában ekkor (1954-55-től) jött el a hadsereg ideje: részben helikopterekre alapozva több hegyi erődöt is létesítettek, ahonnan a belső területeket is ellenőrizhették (a módszer Vietnamban is visszaköszönt, egész más eredménnyel). A konfliktus záró szakaszában a hírszerzői tevékenység még fontosabbá vált: a rendőrségi feladatok kiemelkedő részét tette ki a magukat megadó gerillák "megfordítása", melynek jellemzően két célja volt: mások (lehetőleg egész egységek) rávétele a megadásra, vagy a körzeti vezetők tőrbe csalása. A kormányerők sok esetben igyekeztek az átállt kommunisták révén altatót csempészni a célszemélyek ételébe, italába, hogy ha lehet, ne kerüljön sor tűzharcra. Természetesen, ha az említett módszerek nem működtek, maradt a klasszikus rajtaütések taktikája, bár ilyenkor a magukat megadni nem kívánó gerillák (tipikusan a vezetők) jó eséllyel kereket oldottak - ebben az esetben igen eredfményes volt, ha a járőrök a hírszerzés révén ismerték a gerillák találkozási pontjait, és már ott várták a másik táborban szétugrasztott csapatot. A magukat megadó gerillákat pénzzel vagy az amnesztia egyéb formáival motiválni kívánó rendeletek egyébként nem éltek folyamatosan, a kormányzat politikai eszközeként folyamatosan változott az amnesztia tartalma, illetve jellemzően csak erre kijelölt területeken adhatták meg magukat a gerillák.

A nemzetközösségi sikerek egyik kulcsa a csapatok légi utánpótlása volt - (forrás)

Felbecsülhetetlen értéke volt annak, ha egy vezető funkcionáriust sikerült megadásra bírni, vagy megölni. Erre legjobb példa az egyik legkeményebb gerillaszervezet, a johore-i 1956-58-as felszámolása. Eddigre Csin Peng már a thai határ közelébe vonta össze az embereit, a harc javát a nagyrészt johore-i alakulatokból álló "Dél-Maláj Irodára" hagyva. (A johore-i gerillák nagyrészt Szingapúrból kapták az emberutánpótlást, ezért tudtak sokáig kitartani.) 1958-ban azonban az "irodavezető" megadta magát, és jött vele szinte a teljes kísérete is, majd a rendelkezésre bocsátott információk alapján az utódszervezet vezetőjét is sikerült likvidálni, ami gyakorlatilag a harcoló kommunista alakulatok végét jelentette 1958 végére.

Üdülés Malájföldön - a Cameron-felföldre tartó védett konvoj  - (forrás)

A "szívek és elmék meghódításához" viszont elengedhetetlennek bizonyult Szingapúr és a Maláj Föderáció szociális viszonyainak fejlesztése, valamint az önkormányzatot/önigazgatás lehetővé tevő intézmények kialakítása. Itt természetesen külön kell beszélnünk a két államalakulat fejlődéséről, azonban bár Szingapúrt csak viszonylag ritkán érintette közvetlenül a fegyveres konfliktus, a politikai fejleményekben meglehetősen sok a párhuzam, sőt Szingapúr egyes vonatkozásokban még lassabban is változott, mint a Maláj Föderáció. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy a brit vezetés óvatos akart lenni a masszív kínai többségű koronagyarmattal, ahol nem lehetett egyéb etnikumok révén "egyensúlyozni". A brit-maláj kormányzat a vészhelyzetttel párhuzamosan (gyarmati léptékkel mérve) komoly fejlesztési prodzsektekbe kezdett az 50-es évek elején: komoly összegeket fordítottak az egészségügyi és az oktatási rendszer fejlesztésére (részben az "új településeken"), egy közel 200 millió maláj dolláros csomagot szántak a falvak villamosítására, valamint a falusi iparfejlesztés jegyében egy szövetkezeti rendszer kialakításán is fáradozott a kormányzat - utóbbi elsősorban a nagyrészt falvakban élő malájok gazdasági "felemelését" szolgálta, és komolyabb eredményeket csak a függetlenséget követően hozott. Ezen felül még egy "szövetségi fejlesztési tervet" is sikerül összehozni, mely a tágabb dél-ázsiai-csendes óceáni térség fejlesztését hivatott tervbe/gazdasági fórumba (Colombo-terv) integrálódott - magyarul volt pénz erre is.

A konfliktus kezdeti  szakaszában a maláj politikusok nagy része is belátta, hogy nem odázható el az állampolgársági törvény kiterjesztése a kínaiakra, a britek pedig ennek a törekvésnek igyekeztek politikai keretet is adni egy kínai párt (MCA) engedélyezésével. Általánosságban elmondható, hogy a maláj politikai vezetők  kezdetben kevésbé sürgették a függetlenséget, mint a britek - emőgött valószínűleg az a félelem húzódott meg, hogy a britek kivonulásával képtelenek lesznek kontrollálni a konfliktust, és úgy általában a kínai kisebbséget. Az ezzel kapcsolatos kétségek lényegében az 1954 és 1957 között sikeresen lezajló "malajizációval" (valamint a vészhelyzet intenzitásának csökkenésével) oszlottak el.

Az önállóság irányába mutató politikai lépések a krízis csúcspontján, 1951-ben kezdődtek - ekkor egyrészt már látszott, hogy a fegyveres erők megerősítése eredményt hozhat, ugyanakkor már érdemesnek látszott (egyben kényszer is volt) politikai kiutat mutatni az érintett helyi lakosságnak. A már említett vegyesbizottságok lassan szövetségi és tartományi kormányokká híztak, rendes hivatali szervezettel, melyek vezetői ugyan ekkor még nagyrészt britek voltak, de a hivatalnokok helyiek.  1952-ben az egész föderáció területén életbe lépett a kiterjesztett állampolgársági törvény, 1952 és 55 között pedig helyi szintű választásokat tartottak: az első két évben a falvak választották meg az önkormányzataikat (tartományonként eltérő időoőpontokban), majd az utolsó évben a tartományi törvényhozási választásokra is sor került. Ekkor még csak a képviselők egy része kapta mandátumát  a választások révén, ami egy  a britek (és az előzmények ismeretében kb. mindenki más) számára váratlan eredménnyel, ami máig meghatározza a Malajzia politikai életét: a maláj és a kínai párt egyesült (Alliance Party) annak érdekében, hogy minél több helyet vigyenek el a rendelkezésre álló kevésből. (Természetesen nem csak a két párt jelöltjei indulhattak.) Ez a függetlenedő gyarmatokon nem volt szokatlan megoldás, bár a hasonló cipőben járó területeken jellemzően nem dúlt véres polgárháború. A Maláj Föderáció függetlenedését és a nem sokkal később formát öltő Malajzia első jópár évtizedét végül ez a pártszövetség határozta meg, mely biztosította a maláj "dominanciát", de bizonyos (és esetenként látványos) kivételekkel a kínaiak állampolgári jogait is. A malajizáció egyik fő hajtóereje egyébként az 1954. májusáig hatalomban lévő Templer mézesmadzaga volt, aki a vélhetően kevésbé barátságos tekintetű malájföldi pártvezetőknek elmagyarázta, hogy amíg a vészhelyzet ilyen intenzitású, Őfelsége Kormányza nem egyezhet bele a teljes függetlenségbe. Templer amúgy is "jól" tudott bánni a politikusokkal, a németországi brit megszálló erők egyik parancsnokaként azzal keltett feltűnést, hogy alkalmatlanság miatt lapátra tette Köln főpolgármesterét, egy bizonyos Konrad Adenauert. Ez vélhetően extra motivációt adott a függetlenség előszobájának sejtett 1955-ös választásokra készülő maláj és szingapúri politikai elitnek, hogy bizonyítsák, igenis kézben tudják tartani a helyzetet.

Ki is akarta a függetlenséget?

Az olvasó mostanra már lehet, hogy belezavarodott az egyes helyi politikai erők szándékaiba, hiszen már volt arról szó, hogy mind a brit félre, mind a maláj félre igaz volt, hogy akarták is  Malájföld függetlenedését, meg nem is. (A kommunisták mondjuk akarták, nekik inkább az egyéb céljaik voltak nagyon zavarosak.) Valójában mindkét oldalon különböző álláspontok voltak jelen egyidejűleg, ráadásul az elképzelések természetesen idővel sokat változtak. A maláj oldalon kezdetben valóban nem nagyon forszírozták a függetlenség ügyét, a kínaiak is elsősorban a saját egyenjogusításukkal voltak elfoglalva, bár az iskolázottabb rétegeikben azért népszerűvé vált az antikolonializmus. A konfliktus első felében a brit védőernyő esetleges megszűntétől rettegő maláj elit sem feltétlenül a függetlenséget tartotta szem előtt, inkább a maláj pozíciók megőrzésében és esetleg kiterjesztésében gondolkodott. 

Eközben a briteknek nem volt ellenükre a brit uralom alatt maradó "önigazgató gyarmat(ok)" kialakítása, sőt idővel a Brit Nemzetközösség tagjaként való függetlenséget sem tartotta a legtöbb felelős politikus ördögtől valónak, de a brit befolyást mindenképpen meg akarták őrizni. Ehhez létfontosságú volt a kommunisták visszaszorítása, illetve a helyi lakosság nagyarányú bevonása ebbe a folyamatba, ugyanis ez a fajta "malajizáció" a függetlenség után lehetetlenné tette a helyi erők a kommunistákkal való britellenes kiegyezését.

Így már talán jobban érthető Templer álláspontja: a krízis mélypontján érkező katonatiszt nem annyira bízott a helyi biztonsági erők valamint a közigazgatás kompetenciájában, így nem támogatta a gyors függetlenedést, ugyanakkor magát a malajizációt jó iránynak látta, miközben a kormány, melyet képviselt (részben eltérő céllal és tervezett menetrenddel)  szintén ezt az irányt forszírozta, így nem volt ellenére a helyi politikusok noszogatása. (Plusz mint az az Adenauer-incidensből kiderült, nem igazán szerette a fontolva haladni kívánó államférfiakat.)

1955-től pedig az államszervezet kialakításának sikere kéz a kézben járt a katonai sikerekkel, így már nem nagyon maradt ellenvetés az 1957-es függetlenséggel kapcsolatban.

Mindez egy érdekes tárgyalássorozatban csúcsosodott ki: az érintett politikusok (nem függetlenül az épp zajló választási kampánytól, a kenyai felkelők amnesztiarendeletétől és az épp lezáruló indokínai háborútól) igyekeztek tárgyalásokkal illetve egy nagyvonalú amnesztiarendelettel=kiegyezéssel véget vetni a konfliktusnak. 1955 elején ehhez ugyan még nem volt meg a teljes politikai felhatalmazásuk, de a választásokat követően már igen, és addigra a konfliktus is lecsendesült némileg, így az immár Thaiföldre áthurcolkodó Csin Peng is tárgyalni akart, jórészt Vietnam példáját szem előtt tartva, a kommunistáknak adandó kormányzati pozícióhoz (vagy legalább a párt legális működéséhez) kötve a megyegyezést. A béketárgyalásokat 1955 decemberében tartották az északnyugati Balingban, a kommunisták prominensei mellett Tunku Abdul Rahman a maláj főminiszter, David Marshall a szingapúri főminiszter, valamint az MCA (a kínai párt) pártvezetőjének részvételével (a britek simán rájuk bízták a megoldást).

Tunku Abdul Rahman, a maláj függetlenség "motorja" - (forrás)

A tárgyalások viszonylag barátságos mederben folytak, azonban a malájföldi és szingapúri vezetésnek nem volt gyomra ahhoz, hogy amellett, hogy a gerillák visszaintegrálódhassanak a társadalomba, még a kommunista párt tevékenységét (melyet a közvélemény java akkor már a terrorizmussal és a polgárháborúval tartott egyenértékűnek) is engedélyezzék. A legjobb kérdést Marshall tette fel Csin Pengnek: tekintve, hogy a párt 1948-ig (azaz a vészhelyzetig) legálisan működhetett, és most is ez a feltételük, végül miért is harcolnak? A válasz úgy hangzott, hogy a méltóságukért, de ezt a labdát a szingapúri főminiszter gyorsan leütötte azzal, hogy a méltóságnak nem sok köze van ahhoz, hogy fegyveresen próbálják ráerőltetni az emberekre az akaratukat. Mivel az álláspontok nem közeledtek, a tárgyalások sikertelennek bizonyultak, sőt, Tunku annyira felhúzta magát Csin "motivációján", hogy a későbbi kommunista békeajánlatokat már ignorálta.

1955 és 57 között a malajizáció befejező lépéseként a már említett 1955-ös választásokat követően kialakultak a maláj többségű minisztériumok (6 maláj és 3 kínai miniszterrel), és 1957. augusztus 31-én kikiáltották a Maláj Föderáció függetlenségét. Mivel mindez a "vészhelyzet" záró fázisában zajlott, meglehetősen fura közjogi helyzet alakult ki: bár a maláj minisztériumokban maradtak még brit tisztviselők, de a vezetők az új kormány által kinevezett hivatalnokok voltak, így például a hadműveletekben részt vevő brit, ausztrál, új-zélandi csapatok hirtelen a maláj hadügyminiszter felügyelete alá kerültek, amitől kezdetben sokan tartottak, azonban mivel a szereplők már ismerték egymást, különösebb surlódás nem lett a dologból. A tágabb régió egyéb országaihoz képest viszonylag később kikiáltott függetlenség a legtöbb kommentár szerint kifejezetten hasznosnak bizonyult: a vészhelyzet évei alatt ugyanis egy válsághelyzetben kipróbált, jól képzett hivatalnokréteg jött létre, mely brit mintára kialakított közintézményeket felügyelt - így nem véletlen, hogy az ország a továbbiakban meglehetősen stabil maradhatott.

De hogy is zajlott a fent részletezett keretek között maga a háború?

A rendfenntartó erők veszteségei (elesettek és eltűntek) - (forrás)

A konfliktus első három-négy évét a kommunista erők (illetve egyes esetekben a minden ideológiai háttér nélkül fegyverhez jutó figurák) rajtaütései és célzott leszámolásai jellemezték. A legtöbb összecsapás éjszaka lezajló, kaotikus lövöldözés volt valamely ültetvény külső részén, melyeket jellemzően egyik fél sem könyvelhetett el nagy sikernek. Ennél jóval több előkészületet és türelmet igényeltek, de általában sokkal véresebb kimenetellel zárultak az utak kanyarulataiban/szűkületeiben a brit/maláj járművek ellen végrehajtott rajtaütések, melynek jellemzően a még tapasztalatlan rendőrök, katonák, illetve a kereszttűzbe került civilek estek áldozatul. Ilyen rajtaütés okozta Gurney kormányzó vesztét is.

Brit alakulat tűz alatt egy rajtaütás során - (forrás)

A tapasztaltabb rendőrök a hasonló helyek, illetve a célpont (pl. a megtámadott ültetvény) előtt általában 1-2 kilométerrel leszállították embereiket, és a dzsungelen át végezték a végső megközelítést. Gyakori volt a "Tigris-osztag" taktika, amikor egy katonai menetoszlop jelent meg feltűnően egy gyaníthatóan gerillák által uralt területen, eközben az egység többi része csendben a dzsungelben közelítette meg a vélt rajtaütési pontot. Ugyanakkor ehhez tapasztalt és dzsungelharcra kiképzett egységekre volt szükség, ami nem ment egyik pillanatról a másikra: 1951-ig nagyjából a biztonsági erők mennyiségi növeléséről volt szó, hogy egyáltalán meglegyen a hatósági jelenlét a lakott területek többségén. Az új rendőri erők java része maláj újonc volt, vagy a sorkatonai szolgálat után egy "jó ajánlattal" megkörnyékezett brit fiatalember, aki sokszor azt sem tudta, hová indul.  Mindez persze kezdetben azt jelentette, hogy a gerilláknak egyre több "ülő" célpont állt rendelkezésükre, és bár gyakorlatilag minden döntéshozó tisztában volt vele, hogy javítani kell a kiképzésükön, a konfliktus eszkalációja ezt nem igazán tette lehetővé - a helyzet csak Briggs érkezése után kezdett javulni, de az igazi fordulat 1952 végétől következett be (több párhuzamos intézkedéssorozat összeéréseként, és Templer ezt elősegítő menedzsmenttevékenysége révén). Mindezt a szemben álló erők veszteséglistája is alátámasztja. Feltűnő a rendőri áldozatok nagy aránya a konfliktus első felében, ami szinte "varázsütésre" minimálisra csökkent, illetve, hogy a hadsereg a rendőrökhöz képest viszonylag kevés veszteséget szenvedett el, de náluk nem beszélhetünk hasonlóan látványos csökkenésről.

A gerillák veszteségei - (forrás)

Ez a harcok jellegének megváltozásával függött össze: 1951 bizonyult a konfliktus legvéresebb évének, és bár a gerillák ekkor is komolyabb veszteségeket szenvedtek, a legrosszabb hónapokban csaknem azonos volt az áldozatok száma mindkét oldalon. Ebben az évben ugyanis a gerillák még jelen voltak a squatterben, folytatták a hagyományos rajtaütéseket az immáron felduzzasztott rendőri erők ellen, azonban mind a hadsereg, mind a rendőrség megkezdte a speciális dzsungelkommandók kiképzését és harcba vetését, tulajdonképpen "kétfrontos" háború kezdődött, úgy, hogy a rendfenntartók még nem mindig rendelkeztek az ennek megvívásához szükséges tapasztalattal. Ez azonban gyorsan megváltozott, ahogy egyéb tényezők is hatni kezdtek: a lakosság elidegenülése a gerillák céljaitól és módszereitől, de ami még fontosabb a fizikai elkülönítésük is hatni kezdett, ami 1953-ra drasztikusan lecsökkentette a rendőrök elleni támadások számát: a hadszíntér a dzsungel mélyére helyeződött, ahol már a hadsereg és a rendőrség "terepi erői" vettek részt a hercokban - a jól kiképzett harcosok pedig jóval kevesebb veszteséget szenvedtek, főleg 1954-től, amikor már megoldott volt a legfeljebb 4 naponkénti légi utánpótlásuk és a gyors áthelyezésük a felfejlesztett (és helikopterekkel ellátott) légierő révén. A dzsungel mélyét egyébként nem feltétlenül hatalmas összefüggő erdőterületnek kell elképzelni, a gerillák számára nem ezek az északkelet-malájföldi erdőségek voltak a legjobb búvóhelyek, hanem a települések és fő közlekedési útvonalak viszonylagos közelében fekvő, nem teljesen folytonos erdőterületek - ezt elég jól mutatja a "fekete" zónák térképe is.

Elfogott és sebesült gerilla 1952-ben - (forrás)

Eddigre a hadműveletek az élelmiszerkontrollon kívül dzsungelbeli őrjáratokat, illetve célzott rajtaütéseket jelentettek (vagy a megfordított ügynökök, vagy egyéb hírszerzési információk alapján). Ezen felül a malájföldi erők engedélyt kaptak a thai kormányzattól, hogy a határ thai oldalán található kommunista bázisokra is lecsaphassanak, ami 1953-tól nagyban fokozta a gerillák logisztikai szervezetének szétzilálását. A harcok komolyabb fellángolására csak 1955-ben került sor: ez volt a választás éve, úgyhogy a gerillák békeajánlatuk mellett a harci tevékenységük fokozásával is szerettek volna zavart kelteni és pozíciót szerezni, különösen az év végi balingi tárgyalások előtt, melyet egy a Cameron-felföldi Home Guardot célzó támadássorozat vezetett be (miközben a kormányerők egyoldalú tűzszünetet deklaráltak) - ekkor érkezett egy nagyobb új-zélandi kontingens a helyzet "stabilizálására" - végül ez bizonyult a gerillák hattyúdalának. Ahogy már volt róla szó, a harcok ezután alapvetően három területre szorultak vissza: délen Johorba,  északon a thai határ viszonylagos közelségébe, valamint egyes elszigetelt hegyi területekre. Itt mindkét fél igyekezett meggyőzni az őslakosokat, hogy ők a jófiúk, amivel az volt a gond, hogy mind a nemzetközösségi csapatok, mind a gerillák el is hitték ezt magukról, míg az őslakosok többsége egyáltalán nem, így mindkét hadviselő fél döbbenten vette tudomásul, hogy a helyiek mindkét oldallal együttműködnek. Ez természetesen tragikus következményekkel járt: a gerillák ugyanis mindezt hajlamosak voltak véresen megtorolni, a brit-maláj hatóságok pedig kezdetben egyes őslakos közösségeket a védett településekre költöztettek, ahol gyakorlatilag teljesen elszakadtak korábbi gazdasági tevékenységeiktől és társadalmi gyökereiktől. 

Helikopteres akció 1957 novemberében - (forrás)

A konfliktus 1956-tól egyre inkább a (veszteségi adatok alapján) nagyon hatékonyan végrehajtott célzott leszámolásokból, valamint a gerillák esetleg tömeges megadást eredményező behálózásából állt, a kommunisták kezéből teljesen kicsúszott a kezdeményezés, egyre kétségbeesettebb (a párt fenntartását általában tartalmazó) békeajánlataikat már nem vették komolyan a maláj hatóságok. A végső szakasz kezdetét Johore "fehér" övezetté nyilvánítása jelezte 1958. december 31-én - ekkor már a kommunista erőknek nem maradt komolyan vehető malájföldi bázisuk. 1960 elejére a becslések szerint már alig 100 aktív gerilla maradt, így  a vészhelyzet 1960. július 31-én hivatalosan is véget ért, noha egyes gerillacsapatok még a thai határ tóloldalán kitartottak. (A konfliktus értékelésére a sorozat befejező részében kerül sor, mert a tanulságok nem értelmezhetőek a 60-as éveke elejének borneói eseményei nélkül.)

A vészhelyzet alábbhagyásával és a Maláj Föderáció függetlenedésével párhuzamosan ugyanakkor meglehetősen komoly problémát jelentett a hogyan tovább, azaz, hogy mi is legyen Szingapúrral, mely továbbra is brit gyarmat maradt, de mind politikai fejlődése, mind mindennapjai jelentősen eltértek Malájföldétől. Bár maga a vészhelyzet a baloldali mozgalmak betiltásán kívül viszonylag kevéssé érintette a szigetgyarmatot, a brit és maláj vezetők komoly biztonsági kockázatként kezelték a kínai többségű várost: ugyanis igen nagy részben Szingapór baloldali diákmozgalmai adták a gerillák utánpótlását, így a gyarmati hatóságok meglehetősen óvatosak voltak a helyi politika fortyogó üstjének reformját illetően. Az első tétova lépéseket 1948 márciusában tették meg, ekkor került sor az első választásokra, melyen a helyi törvényhozás 25 képviselőjéből 6-ot választhattak meg a szavazásra jogosultak. Egész pontosan az a kb 10%-uk, akiket a végtelenül bürokratikus regisztrációs folyamat nem tántorított el - ennek eredményeként bár a szélsőbaloldali mozgalmak ekkor még legálisan működhettek, de a helyek felét a konzervatív (brit-párti) Szingapúri Progresszív Párt nyerte el. A baloldali mozgalmak a következő években egyébként nem csak a betiltásuk révén gyengültek meg, hanem a legaktívabb tagok dzsungelbe való távozásával (és általában elestével) is, így az 1951-es választásokon az immáron 9 választható helyből 6-ot vitt a progresszív párt. Párhuzamosan a malájföldi konfliktusban lassan beálló fordulattal egy brit kormányzati bizottság kezdett el foglalkozni a gyarmat jövendőbeni politikai fejlődési lehetőségével - az 1953-ban elfogadott jelentésük a korlátozott önkormányzat mellett tört lándzsát, ami már előrevetítette, hogy a gyarmat nem feltétlenül fog együttmozogni a Maláj Föderációval. Ugyanakkor ezt a keretet több tényező is "feszegetni" kezdte.

Prime Minister Lee Kuan Yew of Singapore Making a Toast at a State Dinner Held in His Honor, 1975.jpgLi Kuang-jao, a rendpárti Szingapúr megteremtője és különc vezetője (1975-ben)

A legfontosabbnak Li Kuang-jao, egy Cambridge-ben végzett kínai jogász bizonyult. Li 1923-ban született Szingapúrban egy benzinkutas és egy séf gyermekeként (anyu volt a mesterszakács), középosztálybeli kínai családba. 1942-ben csak hajszál híján kerülte el a japánok a kínai elitet megtizedelő mészárlását, és a japán megszállásból két alapvető politikai következtetést vont le: egyrészt a britek sokat hangoztatott felsőbbrendűsége egy délibáb, a japánok pedig kegyetlen vadállatok, így egyiküknek sincs joga arra, hogy alárendelt területként kormányozza a Maláj-félszigetet, vagy bármely más gyarmatot, ugyanakkor a britekkel egyenlő félként lehet és kell tárgyalni - ezt is bizonyítandó szerzett diplomát a háború után a brit elitegyetemen. (Ezen felül 1942-45 között felfigyelt a nyers politikai erőalkalmazás és a drákói büntetések elrettentő erejére is.) Li tulajdonképpen  szociálisan érzékeny antikolonialista álláspontot képviselt, bár személyes kapcsolatai révén először a Progresszív Pártba lépett be, azonban hamar hírnévre tett szert a különböző diák- és sztrájkmozgalmak vezetőinek pereiben védőügyvédként való szereplésével, valamint az egyre szaporodó sztrájkok mediátoraként. Az egyik legnagyobb, korai tömegmegmozdulásra 1954 májusában került sor, ami tökéletesen megmutatta, mekkora puskaporoshordó is Szingapúr. A brit hatóságok az 1953-as irányelvek alapján lazítottak a gyeplőn, és megkezdték a felkészülést arra, hogy az 1955-ös választáson a kínai többség is kvázi demokratikusan vehessen részt (azaz, mint úgy általában a brit állampolgárok), azonban becsúszott egy gikszer: 1954 tavaszán elrendelték, hogy minden 18-20 éves férfi állampolgárnak sorkatonai szolgálatra kell magát regisztrálnia. Ez egyrészt a brit állampolgároknak teljesen természetes volt akkoriban, ugyanakkor a helyiek teljes joggal mondhatták, hogy addig ugyan nem regisztrálnak, amíg ténylegesen nem rendelkeznek állampolgári jogaikkal. Másrészt a sorkatonaság ott és akkor szinte teljes bizonyossággal dzsungelbeli szolgálatot jelentett, amely azért érthető módon nem aratott nagy tetszést. A tüntetések a némileg szakszerűtlen hatósági beavatkozásnak köszönhetően eldurvultak és tömeges letartóztatásokba torkolltak, a vezetők védője pedig ismét Li volt, magát a regisztrációt pedig nem erőltették ezután túlzottan. A kínai jogász felívelő népszerűségét meglovagolva 1954 novemberében pártot alapított: a baloldali People's Action Partyt (PAP), mely alapvetően (kínai) szakszervezeti bázisú volt, de Li már az alakuló ülés külsőségeivel is azt hangsúlyozta, hogy nagyban gondolkodik, ugyanis elhívta az UMNO és az MCA vezetőit is. Az új párt az 1955 áprilisi, immáron valóban demokratikusnak nevezhető választásokon még nem tudott áttörni, a 25 választható helyből 3-at tudott megszerezni, kormányt a mérsékelten baloldali Labour Front és az UMNO-MCA kolaíciója alakíthatott, az előbbi vezetője, David Marshall vezetésével.

DMarshall.jpgDavid Marshall (eredetileg Mashal - bagdadból bevándorolt zsidó vallású szülők gyermeke, Li-hez hasonlóan sztárügyvéd) - (forrás)

Ugyanakkor intő jel volt ellenlábasainak, hogy a kommunistának tartott, kínaiul rosszul beszélő Li komoly választókerületi kampány eredményeként simán hozta körzetét, és gyorsan az ellenzék vezéralakjává vált, melyet több módon ki is használt. Egyrészt alig egy hónappal a választások után egy buszos sztrájk torkollt erőszakba, melyet részben a Li által vezetett tárgyalások révén sikerült megfékezni. Emellett a sztrájkolók követelései is nagyrészt teljesültek, ami igencsak megnövelte az elkövetkező 2-3 évben a sikeres sztrájkok számát, ami pedig szépen lassan aláásta Marshall mérsékelten balos politikáját, miközben tovább növelte Li ázsióját, elsősorban a kínai közösség soraiban. Ráadásul Li máshogy is sakkban tudta tartani a főminisztert. Pártja ugyanis viszonylag nagy számban tartalmazott szélsőbaloldali elemeket, melyek mindkét politikusnak problémát jelentettek, de elszabadulásuk esetén Marshall illetve utódja (Lim Jao-hok) szívott volna nagyobbat.

Az 1956-os szingapúri zavargások - (forrás)

Erre majdnem sor is került 1956-ban a részben etnikai alapú középiskolai lázadás során, így Li a főminiszterek segítségét kérte a balszárny megrendszabályozásához (letartóztatásához). Mindez az érintett politikusok fura együttműködését eredményezte, a britek felé ugyanis ezután azt képviselték, hogy az adott korlátozott autonómia nem ad nekik elég hatalmat ahhoz, hogy leszámoljanak a kommunistákkal (azaz, hogy sikeresen támogassák az északabbra dúló harcok lezárását), ezt csak Szingapúr nagyobb önállósága, vagy függetlensége garantálhatja. Ezzel végül szintén Li járt jobban: a már említett antikolonialista álláspontja (és egyéb személyes kvalitásai) miatt sokkal határozottabb és vérmesebb tárgyaló volt mint Marshall, aki a függetlenségi tárgyalások első, 1956-os körének sikertelensége miatt le is mondott. (Li mindhárom körben résztvett, bár az elsőről idő előtt hazautazott Marshalll "puhaságára" hivatkozva.) Végül a sokkal határozottabb Lim folytatta a tárgyalásokat, és a PAP-ban közösen végzett tisztogatásra hivatkozva sikerült megegyezni 1957-ben arról, hogy Szingapúr 1959-ben önigazgató gyarmattá válik, London kezében csak a külügyek és a védelem maradnak. Eközben Li pártja az 1957-es városi tanácsi választásokon látványos sikert ért el: ugyan a 32 helyből csak 14-en indultak (nehogy a hatóságok betiltsák a PAP-t), de ebből 13-at elhoztak. (Felmerülhet, hogy mi értelme van városi választásokat tartani egy "városállamban":  a helyi törvényhozás - mely egyes csatolt részekért is felelt, elkülönült a helyi városvezetéstől, mely a kommunális ügyeket szabályozta, és ahol megjelenhetett az egyes városrészek képviselete is.) A közjogi átalakulásig azonban még történt egy és más, Lim népszerűsége ugyanis gyorsan elillant a következő tényezőknek köszönhetően:

- Már a baloldal "kigyomlálása" sem tetszett a kínai közösség vörösebb részének, azonban ezutám Li-ék könnyen a britek bábjának tüntethették fel a főminisztert, ami a lakosság egyre nagyobb részét idegenítette el a centrista baloldali pártoktól.

- A britekkel való megegyezés csak Szingapúrra vonatkozott, az addig vele együtt igazgatott Karácsony-szigetre nem, Lim ezt eladta Ausztráliának, azonban bírálói szerint "olcsón".

- Mindezt megkoronázandó  kormány oktatási minisztere 1959 elején korrupciós botrányba keveredett, ami a konfuciánus kínai közegben csak egy fokkal volt jobb annál, mint ha az derült volna ki róla, hogy maga az ördög, vagy ami még rosszabb, japán - a PAP ezt nem is habozott kihasználni.

A baloldali-kínai hátterű párt némileg meglepő módon elsősorban valamennyi helyi etnikum értelmiségi elitjére koncentrált a kampány során, és az 1959. május 30-án, azaz 4 nappal az új állam megalakítása előtt (már annak alkotmánya szerint) megtartott választáson a PAP óriási győzelmet aratott: 51 helyből 43-at vitt. Mindez óriási megrökönyödést keltett: nem csak a brit gyarmati igazgatás ereiben fagyott meg a vér, de az épp fellélegezni készülő maláj vezetőkben is bennszorulhatott a levegő: 11 év küzdelem után a félsziget lakosságának negyedét kitevő, épp önigazgatással felruházandó államban a "kommunisták" győztek... Ennek hatása kezdetben kifejezetten drámai lett: a tőke menekülni kezdett Szingapúrból, számos helyi (vagy regionális) vállalat Kuala Lumpurba tette át székhelyét az esetleges államosítástól félve. A miniszterelnökké választott Li-nek fel volt adva a lecke: gyorsan meg kellett mutatni, hogy ők nem azok akiknek eddig "látszottak", és jobbra kellett tolni a PAP-t. Az első intézkedések kifejezetten látványosra sikeredtek: betiltották a szerencsejátékokat (!), pár hét alatt leszámoltak a szervezett bűnözői körök javával, és látványos köztisztasági programokat indítottak, mutatva, hogy Szingapúrban bizony rend lesz. A hosszabb távú intézkedések közül kiemelendő az 1960-ban megindított, kifejezetten modern állami lakásépítési program, valamint  egy nagyméretű ipari park alapjainak letétele. Az azonban továbbra is kérdéses maradt, mi legyen a szigetállam jövője: a britek és a szingapúriak is a Maláj Föderációba való betagozódás mellett voltak, lehetőleg a borneói brit gyarmatokkal egyetemben. Szingapúr esetében a fő motiváció az erős gazdasági és történelmi kötelékek megléte volt, valamint az a várakozás, hogy a gyakorlatban az új, "nagymaláj" állam fővárosa vagy legalábbis szíve városuk lenne. A briteknek sem volt ellenére a terv, ez ugyanis nagyban csökkentette volna az esetleges kínai/kommunista befolyás lehetőségét Szingapúrban. A maláj vezetés ugyanakkor igencsak aggódva vette tudomásul mindezeket a fejleményeket: Szingapúr csatlakozásával ugyanis odalett volna a maláj többség, és a még részben hagyományos maláj társadalmat féltették az agilisnek tartott kínaiak kulturális és gazdasági befolyásától.

Ja és egyre inkább megismerve az új szingapúri miniszterelnököt, tőle is félni kezdtek, utólagos bölcsességgel élve, jogosan: az aggodalom lényege az volt, hogy ha Li rossz politikusnak bizonyul, akkor elveszti a kontrollt pártja balszárnya felett, és akkor az egyesült állam visszekerülhet a vészhelyzet legsötétebb napjaiba, ha viszont jó politikusnak bizonyul, Szingapúrral és a malájföldi kínaiakkal a háta mögött (politikailag) lenyeli a malájokat, és olyan intézkedéseket próbálhat rájuk erőltetni, amelynek azok nem biztos, hogy annyira örülni fognak.

Emiatt az 1961-ben megkezdődött tárgyalások során ez a háttér magyarázta Li meglehetősen megalkuvó tárgyalástechnikáját: bár a tervek szerint a megalakítandó Malajzia egyenrangú szövetségi államok (Maláj Föderáció, Szingapúr, Brunei, Sarawak és Észak-Borneó) szövetsége lett volna, melyben csak a védelem, a külügy és a belügy lett volna közös, Szingapúr politikai súlya nem igazán tükrözte volna valós súlyát (a közös parlamentben a kétmilliós városállamnak 15 helye lett volna, a kis lakosságú Sarawaknak és Észak.Borneónak 40). A helyzetet bonyolította, hogy az új állam duplán lett föderatív, hiszen egyik tagállama önmagában is szövetségi államokból állt... Emellett a maláj vezetők igyekeztek úgy alakítani a dolgokat, hogy a szingapúri kínaiak politikai szervezetei ne nagyon szövetkezhessenek a malájföldiekkel.

Li ugyanakkor a szövetséget sokkal fontosabbnak tartotta, mint ezeket a "kellemetlenségeket", azonban politikai bázisa mindezt nem fogadta túl jól, főleg hogy a megbeszélések alapján Li felügyelte volna szövetségi belügyeket - pártja balszárnyára nézve ez nem sok jót ígért. Ahogy az sem, ahogy a miniszterelnök "felülemelkedett" az említett problémákon: az 1962. szeptember elsején az egyesülésről tartott népszavazáson nem volt "nem" lehetőség, lényegében csak arról szavaztak az állampolgárok, hogy Szingapúr milyen feltételekkel csatlakozzon Malajziához. Apropó állampolgárság: Li ellenzéke (amihez már egykori szélsőbaloldali párttársai is tartoztak) egy alternatív csatlakozási verzióval igyekezett megnyerni magának a szavazókat (miután Li nagylelkűen megengedte ezt nekik): Szingapúrnak a szintén kínai többségű Penang mintájára kellene betagozódnia Malajziába. Ezzel azonban két gondot húztak a fejükre: Penang állampolgársági törvénye 15 évvel a referendum előtt született, akkor viszonylag nagyvonalú is volt, ugyanakkor 1962-ben már minden más opció több kínainak garantált volna állampolgári jogokat. Másrészt emiatt újra előtérbe került, ki is az állampolgár, és jópár helyi lakost kihúztak a választói névjegyzékből - véletlenül épp az ellenzéknek kedvezőtlen módon. De Li demokráciaelképzeléséről talán az mondott el a legtöbbet, hogy amikor ellenfelei mindezekután üres szavazatok leadására buzdítottak, bejelentette, hogy az üres szavazatokat hozzászámolják az első helyen végző verzióra leadott szavazatokhoz...

Közel száz év összefoglalva: az alábbi, meglehetősen különböző múltú államalakulatok alkották Malajziát 1963 és 1965 között - (forrás)

Hogy még fokozzák kicsit a helyzetet a szövetségi megállapodásnak volt még egy "titkos" fejezete is: az egyesülést megelőzően le kellett tartóztatni a szingapúri baloldal prominenseit (különben majd a maláj hadsereg tesz rendet...), úgyhogy az első "szövetségi" együttműködés a két állam rendőrségei (pontosabban a Special Branch-ek) között indult meg, ami azért volt pikáns, mert Szingapúr ekkor még hivatalosan brit gyarmat volt. Emiatt is kelett az akcióra valami jó ürügyet találni, amit végül a borneói brit gyarmatokat szintén megszerezni óhajtó, meglehetősen kommunistaszimpatizáns indonéz vezető, Sukarno kínált tálcán: támogatásával 1962. december 8-án (kommunista) felkelés robbant ki Bruneiben, melyet a brit erők viszonylag gyorsan elfojtottak, azonban emiatt a helyi vezetés végül nem csatlakozott Malajziához - többek között attól félve, hogy ez indonéz invázióval járna. Ellenben a szingapúri szélsőbaloldalra ennek ürügyén lecsaphatott a rendőrség, 1963. február 3-án 113 embert tartóztattak le, majd egy részüket kiutasították a gyarmatról. Így már elhárult az összes akadály Malajzia megalakulása előtt: Szingapúr 1963. augusztus 31-én függetlenedett Nagy-Britanniától, és elvileg még aznap be kellett volna lépnie Malajziába. Azonban az új állam csak 16 nappal később alakult meg, úgyhogy Szingapúr bő két hétig független volt. A késedelem oka nem volt más, mint Indonézia igénye Észak-Borneóra, ami miatt meg kellett várni egy ENSZ jelentés elkészültét és elfogadását (tkp. az ENSZ jóváhagyását). Ekkor azonban már megkezdődött az indonéz csapatok beszivárgása a helyi kommunista (és egyéb szeparatista) erők támogatására - azaz a vészhelyzet Borneón látszott újrakezdődni.

Ez azonban már egy újabb történet: az indonéz-maláj konfliktus hátteréről és lefolyásáról valamint Szingapúr önállósodásáról a következő bejegyzésben lesz szó részletesen.

 

Fontosabb források:

https://api.parliament.uk/historic-hansard/commons/1954/dec/08/emergency-malaya-cost

https://www.rand.org/content/dam/rand/pubs/reports/2005/R957.pdf

https://eh.net/encyclopedia/economic-history-of-malaysia/

https://www.files.ethz.ch/isn/27166/WP116.pdf

https://www.tandfonline.com/doi/abs/10.1080/14682745.2018.1555242

https://www.cambridge.org/core/journals/journal-of-southeast-asian-studies/article/abs/repatriation-of-the-chinese-as-a-counterinsurgency-policy-during-the-malayan-emergency/50E56802C9F7BBA85A203A84369ADA5C

https://www.jstor.org/stable/10.3998/mpub.11413902.12?seq=2#metadata_info_tab_contents

https://www.jstor.org/stable/45068345

https://en.wikipedia.org/wiki/Malayan_Emergency

https://www.un.org/en/development/desa/policy/wess/wess_archive/searchable_archive/1951_WESS_Full.pdf

https://www.iwm.org.uk/collections/search?filters%5BthemeString%5D%5BMalayan%20Emergency%201948-1960%5D=on&page=1&pageSize=60

http://chl-old.anu.edu.au/publications/csds/csds2009/CSDS_2009_Tan.pdf

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hattertortenelem.blog.hu/api/trackback/id/tr9216801472

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2022.02.03. 05:39:52

Elképesztő történelem és elképesztően összeszedett anyag.
(Malajzia hozzád jár történelmet tanulni?)

Galaric 2022.02.03. 15:10:25

Remekül összeszedted és megírtad.
Élvezet volt végigolvasni.

lezlidzsi84 2022.02.04. 10:09:04

@Galaric: Kösz, élvezet volt megírni :)

nlstemplar 2023.05.21. 17:30:34

Li Kuang-jao -t a szövegben van hogy Li -ként és van hogy Lee -ként szerepel, (utobbi gondolom a Lee Kuan Yew formulának köszönhető), jobb lenne egységesen egyet használni, különben még hiheti az olvasó, hogy két külön emberről van szó.

A fentit leszámítva, ragyogó cikk lett.

lezlidzsi84 2023.05.22. 06:57:04

@nlstemplar: Igen, először nem volt egyértelmű számomra a magyar névváltozat, úgyhogy az angolt használtam. Igyekeztem kigyomlálni, de ezek szerint maradt még benne. Megnézem még egyszer, kösz, hogy szóltál :)
süti beállítások módosítása