Malajzia magalakulásának sztoriját ott hagytuk abba, hogy a déli szomszéd felől már kezdettől fogva komoly viharfelhők közeledtek az új állam határai felé, és nem csak az egyenlítői éghajlatnak köszönhetően, hanem Indonézia viszonylag ambíciózus terjeszkedési tervei miatt. Ez azonban nem értelmezhető Indonézia első két évtizedének áttekintése nélkül, úgyhogy az új bekezdést egy kisebb kitérővel kell indítanunk. 

Az írássorozat első részében szó volt róla, hogy Indonézia függetlenedése merőben eltért Malájföldétől/Malajziáétól: 1945-ben a helyiek szemében nem egy megalázott, de végül győztes gyarmattartó akart visszatérni, hanem egy megalázott, és minden fronton megvert hatalom, egy olyan országba, ahol  erős függetlenségi mozgalom létezett, mi több, a japán megszállók kifejezetten támogatták a helyi kormányzat kialakítását, sőt, a Japán Birodalom végnapjaiban, 1945 augusztusában a helyi erőkkel szövetkezve ki is kiáltották az ország függetlenségét. Hogy még egy csavar legyen a történetben: a következő hetekben tulajdonképpen nem is a holland csapatok tértek vissza, hanem a Burma valamint (a túl sok gondot nem jelentő) Malájföld és Szingapúr felől érkező britek. Partraszállásuk célja elsősorban a japánok lefegyverzése és a hadifoglyok kiszabadítása volt, másodsorban a rend minimális fenntartása, amíg meg nem érkeznek a hollandok (illetve a táborokból kiszabadított tisztviselők és katonák munka- és szolgálatképesek nem lesznek). A britek hasonló feladatokat láttak el Dél-Indokínában is (a területet ekkor a 16. szélességi foknál osztották ketté, északra a kínai erők vonultak be), itt ugyanakkor a helyi francia erők egyrészt viszonylag gyorsabban vissza tudtak térni a kormányrúdhoz, bár volt egy viszonylag fékezett habzású háború a brit-indiai-francia-japán erők és a Viet Minh között 1945-46 fordulóján.

Indiai katonák Surabayában - (forrás)

Holland Kelet-Indiában viszont darázsfészekbe nyúltak a britek. A gondok ott kezdődtek, hogy az óriási kiterjedésű szigetvilág csak egy kis részét tudták ténylegesen megszállni a szövetségesek: Borneó gyorsan brit és ausztrál kézbe került, és az ausztrál-amerikai csapatok a keleti szigetvilágot is nagyjából kézben tartották, azonban a britek ereje ezen felül nagyrészt csak Jávára és az egyéb szigetek bizonyos stratégiai pontjaira futotta. Mivel a Sukarno vezette nacionalisták joggal tartottak attól, hogy a britek kollaboránsnak (de minimum megbízhatatlannak) tartják majd őket, megkezdték a katonai felkészülést a harcra (főleg a japánoktól átvett fegyverekkel). A meglehetősen hézagos megszállás a japánok hozzáállását is meghatározta: egyes egységek hagyták magukat valamely fél által lefegyverezni, mások fegyvereikkel együtt a britek vagy az indonéz nacionalisták oldalára álltak, míg azokon a területeken, ahová egyik fél sem jutott el, továbbra is a japánok tartották fenn a rendet, várva, hogy majd csak lesz valami. Lett...

A szikra a második legnépesebb városban, Surabayában robbant be, ahol már szeptembertől igen feszült volt a helyzet: a  szabadon engedett hollandok megpróbálták átvenni a hatalmat a japánoktól, azonban túl gyengék voltak ehhez, ráadásul a kitűzött holland lobogóból is könnyű volt indonéz zászlót faragni, elég volt letépni az alsó kék csíkot... Mivel a japánok már nagyon léptek volna, de nem nagyon tudták semmi komolyan vehető szövetséges erőnek megadni magukat, ezért úgy döntöttek, hogy a nacionalistáknak adják oda a fegyvereket, hogy aztán ők majd a hollandoknak adják át az arzenált. Mindenki balszerencséjére a surabayai függetlenségi mozgalmat annak ifjúsági szárnya dominálta, mely  a japán fegyverletétellel jó esélyt látott a hatalom tényleges és gyors átvételére. Az események gyorsan eszkalálódtak, amiben mind a függetlenségi mozgalom néhány nagyon radikális tagja, mind a vallási fanatizmus, mind a háború lezárásával járó nehéz gazdasági helyzet szerepet játszott. Az indonéz köztársasági erőkkel szemben nem feltétlenül ellenséges britek a zavargásokat látva október végén (amikor már elég katona állt rendelkezésükre) végül mintegy 6000 fegyverest küldtek a városba, alapvetően az európaiak kimenekítésére, illetve, hogy éreztessék a helyi erőkkel, hogy azért mindent mégsem tehetnek meg. Eközben a területért felelős brit dandártábornok (Mallaby) megpróbált kompromisszumra jutni az indonéz erőkkel, és október 26-án meg is egyeztek, hogy a nyugalomért cserébe nem kell átadniuk a fegyvereiket. Ezt azonban nem sikerült egyeztetni a batáviai parancsnoksággal, mely az erősítések előörseként másnap szórólapokat kezdett ledobni a városra, felszólítva a fegyvereseket a leszerelésre: az eredmény a brit csapatok elleni jól szervezett rajtaütés lett: több, mint 200 brit-indiai katona vesztette aznap életét. Mivel a brit ellencsapás hatékonyan visszaszorította az indonéz erőket, a város további szétlövése helyett ismét tárgyalóasztalhoz ültek a felek, a britek még Sukarnót és Mohammed Hattát is a városba utaztatták, és sikerült is elérni egy újabb fegyverszünetet. Azonban pár órán belül minden megváltozott: Mallaby a hírrel épp a csapataihoz tartott, amikor egy ellenőrzőpontnál kirobbant zavaros csetepatéban életét vesztette (egyes források szerint egy fiatal köztársasági katona lőtte le, mások szerint a támadó katonára dobott brit kézigránát repesze végzett vele). 

Indonéz trófea: Mallaby kiégett autója  - (forrás)

Innentől viszont nem volt kegyelem: a brit főparancsnok beküldte a városba a teljes 5. brit indiai hadosztályt. Az indonézek balszerencséjére az egység kohimai és meiktilai veteránjai révén igen nagy tapasztalattal rendelkezett a városi/nehéz terepen vívott harcban, így három nap alatt néhány tucat katona elvesztése árán megtisztították a város nagy részét, igaz a köztársasági erők is igen keményen harcoltak: ellenállásukat csak három hét után sikerült végleg leverni. Eközben a város java leégett, több, mint 10 ezer ember életét vesztette és további tízezrek váltak földönfutóvá. Ugyanakkor az erőszak Surabayán kívül is tombolt: a nagyrészt Kelet-Jáván lezajló, főleg a nacionalisták ifjúsági szervezete által elkövetett mészárlásoknak legalább 20-23 ezer áldozata volt, nagyrészt hollandok, kínaiak, félvérek. Az 1946 végéig tartó, a hollandok által helyi kifejezéssel "bersiap"-nak (kb. készenlétnek) nevezett időszaknak végül több holland áldozata lett, mint a japán megszállásnak - ezt követően a holland civilek és a félvérek többsége elhagyta a gyarmatot, ami ugyanakkor nem jelentette azt, hogy a holland kormányzat lemondott volna a területről, és igényüket kezdeteben az ENSZ-ben is sikerült elismertetni.

A surabayai nemzeti mozgalom egyik vezetője (és a vérengzések fő felelőse) Sutomo - (forrás)

A surabayai csatának azonban messzemenő következményei lettek: egyrészt megmutatta, hogy mi történhet a ezen a területen, ha komoly "politikai" nehézségek támadnak, másrészt megmutatta a nacionalista mozgalom erejét is. Innentől nem volt visszaút, a radikális szárny teljes függetlenséget követelt, míg Sukarno megkezdte a velük való pávatáncát: a politikus következő 20 éve (azaz politikai pályafutásának java) azzal telt, hogy hogyan tudja radikális politikai partnereit/ellenfeleit esetenként még radikálisabb intézkedésekkel (vagy azok ígéretével) úgy leszerelni, hogy lehetőleg ne történjen nagyobb katasztrófa (spoiler: nem mindig sikerült).  Ezen felül megmutatta a briteknek, hogy a kialakult helyzetben nem biztos, hogy a hollandok támogatása a legjobb ötlet: egy instabillá váló Holland Kelet-India/Indonézia a környékbeli brit területeket is veszélyeztette volna. 

Az utóbbi tényező fényében nem meglepő, hogy katonáik távozásakor végül a britek tárgyalták le az 1946 végén átmenetei megnyugvást hozó Linggadjati Egyezményt, melyben a hollandok elismerték, hogy Jáva nagy része, Madura és Szumátra de facto az Indonéz Köztársaság irányítása alatt áll, és hogy 1949-es céldátummal megalakítják a holland korona felügyelete alatt az Indonéz Egyesült Államokat, melynek a Köztársaság lesz az egyik tagja, a sokszínű szigetvilág egyéb, hollandok által ellenőrzött uralkodók által uralt részei, vagy az önigazgatásra még "kevésbé felkészült" területei mellett. Ez elviekben biztosíthatta volna az etnikailag és kulturálisan is elég heterogén terület megfelelő politikai fejlődését, és a regionális autonómiát, azonban végül nem ez történt és nem is feltétlenül a jávai nacionalisták miatt.

Pózolás a holland és indonéz ellenőrzésű területek határán - (forrás) 

A gyarmatterület sűrűn lakott területei feletti ellenőrzést jórészt elvesztő hollandok azonban nem tétlenkedtek, az egyezményben foglaltak ellenére 1947 júliusában megpróbálták kiterjeszteni fennhatóságukat Jáva és Szumátra gazdaságilag értékesebb részeire. Erre alapvetően két okuk volt: egyrészt a köztársasági területeken továbbra sem voltak túlzottan biztonságban a kínaiak és az európaiak, ellenben a kommunista párt virágzott, ami nem igazán volt szimpatikus a gyarmati hatóságoknak. Másrészt az ekkor épp nem túl gazdag Hollandia a kiszemelt területek erőforrásai nélkül nem tudta volna eltartani gyarmati hadseregét. A hadműveletet a hollandok "rendőri akciónak" nevezték, hogy ne váltsák ki  az ENSZ rosszallását.  Az akció nem a Köztársaság felszámolását célozta, a helyi erők fővárosát, Yogyakartát nem is támadták, ugyanakkor a célterületek javát sikerült megszállnia a gyarmati csapatoknak, és a USS Renville hadihajó fedélzetén megkötött fegyverszüneti egyezményben hamarosan újabb demarkációs vonalat jelöltek ki a felek.

Pirossal a megmaradó köztársasági területek, keleten világossal a hollandbarát Kelet-jávai Köztársaság - (forrás) 

A köztársasági erők ugyanakkor lassan visszaszivárogtak, és gerillaháborút kezdtek a hollandok és szövetségeseik ellen, mely kölcsönös atrocitásokkal járt. Alapvetően emiatt a viszonylag mérsékelt intenzitású gerillaháború miatt döntöttek a hollandok egy újabb "rendőri akció" mellett: ez már egyenesen Yogyakartát célozta és alapvetően két dolgot szerettek volna elérni a a "Kraai-hadművelettel": egyrészt a Köztársaság szétzilálását, másrészt azt, hogy emiatt a holland érdekeknek megfelelően, holland befolyás alatt álló államokból alakuljon meg a föderatív Indonézia. Az akció pár nap alatt katonailag teljes sikert hozott, a holland minőségi fölénnyel nem tudtak szembeszállni a köztársasági erők (légierejük három japán Zeroból állt...), ráadásul a Köztársaság vezetői és a yogyakartai szultán is a holland ejtőernyősök túszaivá váltak. Ugyanakkor az 1948 decemberében lefolytatott hadművelet teljes politikai katasztrófának bizonyult: a nagyhatalmak (jogosan) a hollandokat tartották a fegyverszünet megsértőinek, és különösen az Egyesült Államokban okozott óriási felháborodást a klasszikus gyarmati hadművelet (majdnem fel is függesztették a Marshall-terv holland transzfereit), de a britek támogatása is elpárolgóban volt, sőt a hollandbarát indonéz államok és szultanátusok sem támogatták az akciót egyöntetűen (több állam vezetése is lemondott tiltakozásul).

Az egyre nagyobb nyomás eredményeként végül 1949 második felében Hágában kerekasztal-megbeszélésekre került sor, és a felek végül megegyeztek az Indonéz Egyesült Államok megalakításában, mely hivatalosan 1949. december 27-én jött létre független államként az egykori gyarmatterület Nyugat-Új-Guinea nélküli részeiből. (A legkeletibb terület leválasztása egyébként a Linggadjati-egyezmény egyoldalú módosítása volt holland részről, amire belpolitikai okoból került sor: egyik holland párt sem tudta megemészteni a gyarmatterület totális elvesztését.) Az új szövetségi állam talán még egy fokkal furcsább képződmény volt, mint az egykori Malájföld, ugyanis háromféle szövetségi területtípus keverékéből állt, melyek kialakítása Jáván és (részben) Szumátrán minden etnikai és területi logikát nélkülözött.

Az új állam legfontosabb szövetségi területe az Indonéz Köztársaság volt, mely Szumátra javát és a Jáván mág tartott területeket tartalmazta. Ezen felül még volt 6 egyéb önálló kormányzattal (és általában alkotmánnyal is) rendelkező állam, ezek legnagyobb részt holland alapítású "államok" voltak melyek területét 1947 júliusában foglalták el erőik. Ezen kívül még létezett 9 autonóm terület is, melyek nagyrészt a korábban a hollandok által közvetlenül kormányzott borneói területekből, valamint a korábbi szultanátusokból álltak (itt a direkt uralom miatt nehezebben ment az új kormányzat felállítása), de itt is volt egy kakukktojás: Közép-Jáva azokból a területekből "alakult" meg, melyet sem a hollandok, sem a köztársaságiak nem tudtak uralmuk alatt tartani - közigazgatási szervei valójában sohasem alakultak ki. Ez a 16 egység lakosságszámra való tekintet nélkül 2-2 tagot küldhetett a szövetségi törvényhozás felsőházába (azaz a lakosság közel harmadát tömörítő Köztársaság csak 2 hellyel bírt a 32-ből...). Ezen kívül még volt 4 olyan autonóm terület, mely nem rendelkezett képviselettel a szövetségi parlamentben: az etnikailag sokszínű Jakarta és Padang városai, valamint Sabang szigete, és a borneói Kotawaringin Szultanátus.

Elsősorban a 6 egyéb állam miatt gondolták a nacionalista oldalon, hogy a szövetségi berendezkedés nem más, mint a hollandok trójai falova, illetve, hogy ezek mentén akár szét is lehet szakítani az államszövetséget. Annál is inkább, mivel a két szumátrai államnak és a szigetvilág keleti részét egyesítő Kelet-Indonézia létrejöttében volt némi szerepe az etnikai és vallási szempontoknak is: előbbieket részben a szumátrai malájok lakták, utóbbi pedig nemcsak etnikaialg, de vallásilag is nagyon sokszínű volt. Az alapvető érv, hogy a szövetségi rendszer és egyes új államok létrehozása biztosítja majd az ellensúlyt a politikailag és vallásilag is meglehetősen radikális Köztársasággal és a jávaiakkal szemben, önmagában nem volt elvetendő, a borneói autonóm államszervezési kísérletek sem voltak alapvetően mások, mint amivel a britek kísérleteztek már egy ideje (és végül nagyrészt sikeresen) a sziget északi részén, azonban Jáva szétszabdalása teljességgel igazolhatatlan volt, a keleti szigetvilág egy államban egyesítése (úgy, hogy a szomszédban Nyugat-Új-Guinea holland kézben maradt) pedig nagyon erősen jelezte, mi is az egykori gyarmattartó szándéka a területtel. Így tulajdonképpen az igazolható föderalista célokra óriási sötét foltként vetült a hollandok "oszd meg és uralkodj" szándéka, ezért az új szövetségi berendezkedés nagyon nem volt népszerű, az államok és egyén területek gyakorlatilag az első hat hónapban mind csatlakoztak a Köztársasághoz, a szövetségi állam így megszűnt, Indonézia unitáris állammá vált. (Ez amúgy a törvényhozásban is normálisabb etnikai/regionális képviseleti arányokat hozott létre.) Csak a Brit Nemzetközösség mintájára megalkotott,  úgynevezett Holland-Indonéz Unió létezett még nagyjából tetszhalott állapotban 1956-ig, melyben a hollandok igyekeztek valamit megőrizni korábbi befolyásukból, illetve részben ezzel kívánták legitimálni Nyugat-Új-Guinea feletti további uralmukat. (Az unió tagja volt Hollandia, Indonézia, Suriname és gyarmatként Holland-Új-Guinea.)

A rövid életű Indonéz Egyesült Államok - (forrás)  

A terület feletti vitában a holland kormányzat azzal érvelt, hogy a gyarmat kulturálisan és etnikailag is olyan mértékben eltér Indonéziától, hogy nem jó ötlet azzal együtt kormányozni, az új indonéz kormányzat viszonylagos radikalizmusa pedig nem alkotna jó keveréket a helyi, még részben kőkori társadalommal. (Utólagos bölcsességgel élve, ebben volt némi igazság.) Az indonéz vezetés azzal érvelt, hogy érdekes módon ez a kulturális és etnikai különállás 1942 előtt nem akadályozta meg a gyarmati kormányzatot abban, hogy együtt kormányozza a területeket, illetve a terület Indonézia természetes határain belül van (ezt mondjuk némileg zárójelbe teszi a szigetet északi-déli irányban átszelő határvonal). Másrészről a szigeten nem csak pápuák éltek, a partvidéken jelentős volt az ausztronézek valamint a félvérek létszáma (a gyarmati hatóságok korábban bátorították a bizonytalan jogi státuszú népcsoport idevándorlását), illetve ha már valahonnan irányítják a területet, logikusabb volt Jakartából, mint Hágából. Utóbbi érv igazságát érezték a hollandok is, úgyhogy egyre inkább a terület függetlenségének előkészítésén munkálkodtak az oktatás, az infrastruktúra, illetve a politikai intézmények fejlesztésével.

Emellett kapóra jött a szövetségi rendszer felszámolása is, melybe amúgy Nyugat-Új-Guinea könnyebben beilleszkedhetett volna a külvilág szemében, azonban az egységes Indonéz Köztársaság függetlenségének első évtizedében meglehetősen jól muzsikált, mindenki meglepetésére valóban demokratikus államként működött, Sukarno nemzetépítési projektje pedig sikeresen ellensúlyozta a jávai dominanciától való félelmet. Az egyik legnagyobb vívmány egy közös közvetítő nyelv, a Bahasa Indonesia elterjesztése lett, mely a Riau Szultanátusban beszélt maláj "modernizált" verziója. Ugyan a lakosság mintegy 42%-ának a jávai, 15%-ának a szundanéz volt az az anyanyelve, a maláj "Lingua francaként" való elterjesztése mellett számos érv szólt: egyrészt már korábban is a szigetek közötti kereskedelem egyik közvetítő nyelve volt, sokan beszélték második nyelvként, másrészt egy viszonylag könnyen tanulható, de rendkívül rugalmasan használható agglutináló nyelvről van szó, így minden szempontból alkalmas volt modern közvetítő nyelvként. (Az amúgy rokon, szintén agglutináló jávai viszonylagos nyelvtani bonyolultsága miatt kevésbé volt jól tanítható.) Ezzel a sikeres kísérlettel Indonézia kilógott az egykori gyamatterületekből létesített, nyelvileg heterogén országok közül - a hivatalos nyelv nem a ralatív többség nyelve, vagy az egykori gyarmattartó nyelve lett.

Sukarno hatalma csúcsán - (forrás)

1957-ig az indonéz politikai életet nagyrészt az egymással versengő politikai pártok dominálták, a magas részvétel mellett megtartott választások általában patthelyzetet teremtettek, ami nem könnyítette meg a kormányzást, illetve volt még egy mellékhatása is: fokozatosan három erő kezdett kiemelkedni a viszonylagos káoszból: Sukarno, a kommunisták, illetve a hadsereg. Az elnök a kormányzási nehézségekből és a választások eredményeiből azt a következtetést vonta le, hogy a nép még nem elég érett ahhoz, hogy demokratikus körülmények között felelősen tudjon dönteni a sorsáról, ellenben ő igen (ez kb. minden autoriter vezető elképzelése a kormányzás helyes módjáról). Nem könnyítette meg a dolgát az sem, hogy a bő 100 milliós Indonézia lett az "el nem kötelezett országok" egyik zászlóvivője (fő konferenciájukat 1955-ben épp Bandungban rendezték), ahol Nehru kivételével nagyjából valamennyi vezető személyiség alapvetően autoriter módon kormányozta országát, így egyre inkább őket igyekezett másolni.  Sőt a másik két hatalmi központ erősödése is ebbe az irányba terelte Sukarnót: a viszonylagos pártkáoszban a jól szervezett és koherensen kommunikáló kommunista párt népszerűsége egyre nőtt, nem függetlenül a külpolitikai eseményektől: a Kínai Népköztársaság erősödésétől, a vietnami és malájföldi fejleményektől. A hatalom másik "rendpárti" támasza az 1945-49-es harcokban nagy tekintélyre szert tevő hadsereg volt, mely biztosította a belső békét, sőt, egyes állami vállalatok uralásával komoly gazdasági hatalomra is szert tett. (Ez a fajta alig burkolt államosítás a kommunistáknak sem volt ellenére.) A hadsereg befolyása tovább nőtt az amboni (1950) és szumátrai (1957) szeparatizmus letörése révén. Sukarno az ötvenes évek végére tehát egyre inkább a kommunista párt és a hadsereg között igyekezett manőverezni, lehetőleg úgy, hogy mindkét fél igényeit kiszolgálja, de saját hatalmát is erősítse. Ennek egyik eszköze az 1959-től bevezetett "irányított demokrácia" volt - az elnök igyekezett minél több jogkört magéhoz vonni, és ebből azért valamennyit "visszaosztott" az említett két hatalmi centrumnak is. Másrészt hatalmi legitimációjához és a hadsereg jóindulatának fenntartásához (és a kézi vezérlés kudarcairól való figyelemeltereléshez) szüksége volt sikeresen megvívott külső konfliktusokra is: az egyik kézen fekvő célpont Nyugat-Új-Guinea volt, a másik pedig a szomszédos, függetlenség felé haladó brit gyarmatok, különösen a borneóiak, melyek annexiója mellett bizonyos nehezen hanyagolható földrajzi érvek is szóltak.

Indonézia kezdetben a hagyományos diplomáciai csatornák igénybevételét választotta, azonban 1957-ben hiába próbált kicsikarni az ENSZ-ben egy olyan határozatot, mely Nyugat-Új-Guinea Indonéziához való tartozása felé mutatott volna. Persze a holland kormány is kapcsolt, az egyértelmű volt, hogy a terület nem maradhat sokáig holland kézben, így megkezdték a függetlenség előkészítését, elkezdték felépíteni a helyi hadsereget, választásokat tartottak és 1961-ben felvonták az új helyi lobogót is, ami Sukarno szemében már a végső provokáció volt - válaszként kiadta "hármas parancsát", ami tulajdonképpen a nép harcra való felkészítését szolgálta. Ezután a hadsereg és a haditengerészet az 1945 és 49 közötti receptet újramelegítve viszonylag kis intenzitású, de nagyon sikertelen hadműveleteket igyekezett indítani a még holland kézben lévő terület ellen, mely a bevetett erők létszámához képest döbbenetes veszteségeket eredményezett. Erről persze a belföldi közvéleménynek nem feltétlenül kellett tudnia, a lényeg, hogy harcként tudják eladni az eseményeket, és kifelé is azt tudják mutatni, hogy a területen fegyveres konfliktus folyik  - és emiatt nőjön a külső nyomás a gyarmattartón a terület elhagyása érdekében.

Az első akció rögtön egy méretes tengeri katasztrófába torkollott, mely Arafura-tengeri csata néven vonult be az indonéz nemzeti folklórba  - a hollandok Vlakke Hoek incidensként emlegetik. 1962. január 15-én az esti órákban  a haditengerészet helyettes vezérkari főnöke, Yos Sudarso parancsnoksága alatt három indonéz torpedónaszád igyekezett egy századnyi szabotázsfeladatokkal megbízott gyalogost partra tenni Új-Guinea partvidékén, azonban szinte azonnal egy holland felderítőgép "karjaiba" futottak, a sötétségből pedig előtűnt az Evertsen romboló: a naszádoknak esélyük sem volt - igaz amennyire lehetett, ellenáltak. A vezérhajó szinte azonnal találatot kapott, egy másik naszád menekülés közben zátonyra futott, a harmadik pedig harcképtelenné vált. Összesen 53 tengerész és katona esett fogságba, a különböző források szerint pedig 21-39 ember életét vesztette az akció során, köztük Yos Sudarso is, akiről később szigetet, hadihajót neveztek el, valamint a Nyugat-Új-Guinea legnagyobb városa, Jayapura (Hollandia) előtt elterülő, eredetileg Humboldt nevét viselő öböl is az ő nevét viseli ma. Természetesen az indonéz katonai vezetés is tisztában volt a kudarc mértékével, alig mertek róla beszámolni az elnöknek, azonban a véres incidens politikailag kifejezetten hasznos volt: ráirányította a világ (na és az USA és a Szovjetunió) figyelmét a problémára.

Indonéz bélyeg az incidensről - (forrás)

Az, hogy mit keresett a holland romboló a több ezer kilométeres partvonal épp azon pontján, ahol a három naszád támadott, láthatóan nem gondolkoztatta el az indonéz hadvezetést, vagy nem érdekelte őket - mindenesetre a "beszivárgó akciókat" 1962 szeptemberéig folytatták, ezúttal ejtőernyősök bevetésével. Ezek az akciók valószínűleg akkor is kudarccal végződtek volna, ha a holland hírszerzés nem fejtette volna meg az indonéz kódokat, és nem tudtak volna valamennyi ledobásról. Ugyanis a körülbelül 500 ugrás javára mélyen a dzsungel felett került sor, így az ejtőernyősök egy részének esélye sem volt a földetérésre, egy részük valószínűleg még ma is arról a fáról lóg, amin 1962-ben fennakadt, a többiekre pedig jellemzően a dzsungel szélén vártak a hollandok és a helyi erők. Az indonéz katonák addigra már általában annyira elcsigázottak voltak, hogy tűzharcra többnyire nem került sor.

Az Evertsen (D-802) romboló - (forrás)

Ugyanakkor az indonéz "hadművelet" végülis sikert aratott: viszonylag kis emberi és anyagi áldozat árán sikerült folyamatos nyomást gyakorolni a hollandokra (hiszen egy komolyabb invázióra is sor kerülhetett volna), valamint a nemzetközi közvéleményre is, egy olyan időszakban, amikor folyamatosan váltak függetlenné az egykori gyarmatterületek, ráadásul jogilag is némileg megalapozottabbnak tűnt az indonéz álláspont. 1962 júliusában az USA közvetítésével megegyezés született, hogy 1962. október 1-jén ENSZ igazgatás alá kerül a terület, majd 1963. május 1-jén Indonézia veszi át az ENSZ közigazgatás feladatait, azzal a feltétellel, hogy az eredeti holland terveknek megfelelően legkésőbb 1970-ig népszavazást tartanak a terület jövőjéről (azaz a függetelenségéről vagy Indonéziához való tartozásáról). Sukarno országgyarapító tervei bejönni látszottak, azonban a Borneón tervezett terjeszkedés már keményebb dió volt.

Nemcsak azért, mert a gyarmattartó hatalom itt deklaráltan függetlenné (és egy másik államszövetség tagjává) szerette volna tenni birtokait, de amiatt is, mert itt kissé szofisztikáltabb helyi államszervezet létezett, ahol a helyiek is erőteljesen kifejezhették akaratukat. Tekintsük át röviden a helyi viszonyokat.

A három kérdéses brit gyarmat egész más fejlődési ívet írt le az 1950-es évek kezdetéig: 

Ahogy már volt róla szó, Sarawak a Brooke-ok birtoka volt, akik 1946-ban közepesen botrányos körülmények között adták át a területet a brit koronának (a rádzsának fizetett brit "lelépési pénz" a helyiek szemében egy gigantikus korrupciós ügylet volt). Sarawak ráadásul alkotmánnyal, kiépült maláj közigazgatással rendelkezett, mely komoly ellenállást fejtett ki a britekkel szemben. Az események Malájföldhöz hasonlóan itt is a brit kormányzó meggyilkolásában kulminálódtak 1949-ben, azonban ez mindkét felet annyira megrémítette, hogy inkább megegyeztek: a terület tulajdonképpen önigazgató gyarmattá vált a Brooke-ok intézményrendszerének felhasználásával, a britek pedig nagyjából ugyanazzal a menetrenddel kezdték meg a függetlenségre való felkészítést, mint Malájföldön és Szingapúrban. Érdekes módon az 50-es években nagyrészt sikerült megőrizni a társadalmi békét, pedig a terület 900 ezer lakosa igeny vegyes összetételű volt: mintegy 40%-uk dajak (iban), 30%-uk kínai, 19% pedig maláj volt ekkoriban.

Brit-Észak Borneó bár elvileg egy gazdasági társaság irányítása alatt állt, közigazgatását tekintve egy olcsón üzemeltetett hagyományos brit gyarmat volt, jó infrastruktúrával és néhány helyi felkeléssel a 20. század elején. Szintén 1946-ban vált koronagyarmattá, az 50-es évek egyik fő eseménye az új főváros, Jesselton (ma Kota Kinabalu - "Kinabaluváros") fefesjlesztése volt a háborúban szétbombázott Sandakan helyett. A gyarmat 600 ezer lakosa erősen (60%) dajak többségű volt, jelentős kínai (21%) és maláj (7%) kisebbséggel.

Brit-Észak-Borneó 1898-ban - (forrás)

A kakukktojás Brunei volt, az egykori tengeri nagyhatalom csekély maradványa: hagyományos szultanátusként működő brit protektorátus volt, tehát a brit gazdasági érdekek kiválóan érvényesülhettek. Erre annál inkább szükség volt, mert Bruneiban 1929-ben olajat találtak, 1957-től pedig az offshore kitermelés is beindult - ez tette a kis monarchiát különlegessé, valamint a tervezett államszövetség (Malajzia) számára nehezen emészthetővé. A britek ugyanis itt nem követhették a máshonnan már megismert, önrendelkezésre való "felkészítést" ugyanakkor az uralkodóval közösen kidolgoztak egy monarchista alkotmányt, ami lehetővé tette volna a csatlakozást, a valódi gond a bevételek elosztásával kapcsolatban jelentkezett: Brunei egy (helyi mércével) hipergazdag 80 ezer lakosú szultánság volt, így anyagilag nem annyira járt volna jól a Malajziához való csatlakozással, hiába rendelkezett enyhén maláj többségű lakossággal (akik amúgy szintén ellenezték az uniót).

Sukarno kezdetben nem ellenezte a Malajzia megalakulására vonatkozó brit terveket, bár valamennyire élt még a két ország egyesülésére vonatkozó terv az indonéz politikusok fejében (sőt volt ennek egy a Fülöp-szigetekre kiterjedő Maphilindonak nevezett verziója is), sokkal nagyobb ellenállást fejtett ki az Indonéz Kommunista Párt. Az 50-es évekre második felére világossá vált, hogy a malájföldi kommunista kísérlet elbukott, és a kommunisták egy "neokolonialista" bábállamként kezdtek tekinteni a formálódó államszövetségre. A viszonylag népszerű kommunisták vitorlájából a szelet kifogni akaró Sukarnót pedig magukkal ragadták az események. Saját, helyenként megalomán, de a pénzt felzabáló fejlesztési ötletei (a csúcs az indonéz atomprogram), a piaci folyamatokba való káros beavatkozásai nyomán folyamatosan romlott az ország gazdasági helyzete, és erről jó lett volna elterelni a lakosság figyelmét - például újabb sikeres külpolitikai akciókkal. Ráadásul 1962-ben további bárorításul szolgál a nyugat új-guineai siker, pedig az általa ütőképesnek ítélt hadsereg ekkor már kimerülőben volt. A borneói fejleményeket tehát Sukarnó fura, kelet és nyugat (az Egyesült Államok és a Szovjetunió/Kína), valamint a belső politikai erők közötti egyensúlyozásaként kell felfognunk. Az események során mind Indonézia, mind Malajzia (és Nagy-Britannia) végig egyensúlyozva próbálta elkerülni a nyílt háborút, egyben aláásni a másik erőfeszítéseit - ez tulajdonképpen a korábbi "vészhelyzet" volt, nemzetközi terepre helyezve.

A bonyodalmak ott kezdődtek, hogy a brit hatóságok nem terveztek népszavazást a gyarmatterületek Malajziába való belépésével kapcsolatban: ennek elsősorban az volt az oka, hogy a lakosság többségét alkotó dajakok politikailag inaktívak voltak, a sarawaki kínaiak között pedig viszonylag aktívak voltak a helyi kommunisták, így túl sok értelmét nem látták a referendumnak. Helyette 1962-ben egy bizottság vizsgálta meg, van-e akadálya (pl. a helyi közvélemény ellenkezése) a tervezett államszövetségnek. Sarawak és Sabah esetében nem találtak ilyet, bár azt megjegyezte jelentésük, hogy mindkét területen van némi félelem az addigi jogok, illetve a politikai intézményrendszer további fenntarthatóságával kapcsolatban. Valódi kétségek Brunei esetében merültek fel: a helyi ellenkezésről már szó esett, ugyanakkor ennek volt egy viszonylag szélsőségesebb politikai vonulata is: a Brunei Néppárt (BPP), mely a szultán hatalmának megdöntését és a három észak-borneói gyarmat egyesítését tűzte ki célul. (Volt egy Sarawaki szárnyuk is, de az nem volt túl aktív.) A célokat tekintve nem meglepő, hogy az indonéz politika egy idő után  fantáziát kezdett látni a formációban, és megkezdék a párt fegyveres szárnyának (TNKU) kiképzését. Ez vezetett végül az előző részben említett 1962. december 8-i Brunei-felkeléshez, mely a katonai szárny által szervezett meglehetősen pancser, de véres kísérlet volt a hatalom megragadására. A bő egy hét alatt levert felkelés után sem a helyiek, sem a szultán nem kívántak semmiféle föderációhoz tartozni, maradtak brit fennhatóság alatt még további 20 évig. (Ha Sukarno tervének ez a fele nem is jött be, gazdaságilag sikerült komolyan meggyangítenie a jövőbeni Malajziát.)

Skót járőr 1962-ben Bruneiben - (forrás)

Mivel ez az irány nem jött be, az indonéz kormány a nyugat-új-guineai receptet kezdte követni: 1963. január 20-án a külügyminiszter bejelentette, hogy innentől a konfrontáció (konfrontasi) politikáját követik Borneón valamint  Maláj Föderációval és Szingapúrral szemben. Katonailag ez azt jelentette, hogy áprilistól megkezdődött az indonéz oldalon kiképzett "szabadságharcosok" és indonéz katonák beszivárgása a borneói gyarmatokra, hogy részben a helyi kommunistákkal együttműködve ássák alá a helyi hatóságok uralmát (azaz pl.megtámadják a rendőrörsöket, határposztokat), hátha felkelés tör ki, vagy a britek által kiképzett helyi erők bebobják a törülközőt. Emögött az a számítás rejtőzött, hogy a távozni kívánó britek már nem kívánnak komoly harcokba bocsátkozni (azaz a hollandokhoz hasonlóan meghátrálnak, főleg, ha némi nemzetközi nyomás is alakul), miközben a félszigeti maláj erők még nem tudnak beavatkozni. (Ha a recept 15 évről korábbról és egy félszigettel arrébbról ismerős, az nem a véletlen műve.)

Politikailag pedig abban reménykedtek, hogy a már említett nemzetközi nyomás mellett a Fülöp-szigetek támogatása is materializálódik, illetve, hogy addig nem tudnak a borneói területek Malajziához csatlakozni, ameddig fegyveres konfliktus zajlik a területen. Majdnem bejött, a dolog alapvetően ott csúszott el, hogy a briteknek esze ágában nem volt csak úgy kivonulni a kínkeserves malájföldi győzelmük után, illetve az indonéz behatolás sem volt kezdetben túl agilis a nehéz terepen. Az első támadásra csak április 17-én került sor, azonban a Fülöp-szigetek nem csatlakozott, júniusban inkább tárgyalóasztalhoz ültette a feleket, és július 31-án alá is írták a Manilai-egyezményt, ami röviden arról szólt, hogy a felek elfogadják a sarawaki és sabahi népakaratot - azaz amennyiben a egy ENSZ-bizottság és lehetőség szerint egy népszavazás eredménye is alátámasztja mindezt, a területek csatlakozhatnak Malajziához, és a területi vitákat majd ezután rendezik. Ez volt az az ENSZ bizottság, amelynek jelentése miatt késett két héttel Malajzia megalakulása. A szeptember 16-i, sietős ünnepélyes államalakítás után azonban majdnem mindkét vágányon kisiklottak az események: egyrészt a filippinók is sűrű szemöldökráncolásba kezdtek, mondván a népszavazás kimaradt a képletből - ez a vonal némi diplomáciai üzengetés és a nagykövetségek bezárása után lenyugodott. Nem ez történt Indonézia esetében, bár ez nem okozott nagy meglepetést, hiszen Sukarnó már az egyezmény aláírása előtt 8 nappal Malajzia megsemmisítésére buzdított egy beszédében. Szteptember 16-án nem csak bezárták az indonéz területen lévő maláj képviseleteket, hanem konkrétán lángra is lobbantották azokat, az egyezmény itt csak gyújtósnak bizonyult.

Eközben Borneóra a brit Távol-Keleti Stratégiai Tartalék gurkái érkeztek Szingapúrból, akik összetalálkoztak a a helyi határőrökkel szemben már túl magabiztossá váló indonézekkel, és csekély 30%-os elesettekben elszenvedett veszteséggel küldték őket vissza a határ túloldalára. Az indonézek 28-án tértek vissza, és a helyi erőkön töltötték ki  bosszújukat: 200 fős behatoló csoportjuk Long Jawainál 10 magát megadó vagy sebesült határőrt végzett ki, azonban a helikopteren érkező gurkák ezután szabályosan levadászták az összes ellenséges katonát, aki elszakadt a főcsapattól. Az incidens óriási felháborodást keltett a helyi lakosság körében, így már szó sem lehetett semmiféle "népfelkelésről". 

     A hírhedt Sarawak Rangers indul akcióra egy ausztrál Huey-ból - (forrás)

Ráadásul a frissen megalakult Malajzia immáron átcsoportosíthatta a harcedzett félszigeti maláj zászlóaljakat, sőt, kérhetett segítséget a már említett brit stratégiai tartalékból is - innentől az indonéz törekvések már nem voltak jól eladhatóak antiimperialista harcként, ráadásul indonéziának egyéb gondjai is akadtak. Sem a gazdaság, sem a hadsereg nem volt túl jó bőrben, előbbi Sukarno (részben a kommunisták által kikövetelt) nem túl hatékony állami beavatkozásai, utóbbi pedig a sorozatos és nagy volumenű katonai akciók miatt kezdett kimerülni. Mindez odáig fajult, hogy a hadsereg parancsnoka, a történetünkben később még tragikus szerepet játszó Ahmad Yani tábornok titokban biztosította a briteket és a malájokat, hogy nem fognak nagyobb hadműveleteket indítani, mint amekkorák Sukarno megnyugtatására feltétlenül szükséges (és cserébe ők se nagyon durvuljanak). 

Egy átlagos brit hadművelet Borneón - (forrás)

A harcok ennek megfelelően korlátozott intenzitással fiolytak 1964 első felében, azonban Sukarno helyzetének gyengülését érezve elkezdett lapot húzni a 19-re: 1964. augusztus 17-én (a függetlenség napján) meghirdette a "Veszélyes Élet Évét", illetve az új-guineai modellt lemásolva a Maláj-félszigetre való deszantos behatolásra szólított fel, a konfliktus kiszélesítése céljából, illetve a maláj kommunisták segítségével lehetőség szerint egy lázadás megindításával és ellenkormány felállításával is számoltak (1948-ban is hogy bejött a hasonló terv...). 

A hadműveletek még aznap megkezdődtek, ekkor mintegy 100 fős különítmény szállt partra a Dél-Johore-i Pontiannál, egyértelműen a politikailag instabilnak tartott Szingapúrt célozva. Nem jutottak messzire: a maláj fegyveresek közeledtére a fegyveresek többsége az erdőbe menekült, azonban a lakosság folyamatosan tájékoztatta a mozgásukról a hatóságokat, így az utánuk küldött orang asli fejvadászoknak már nem volt nehéz dolguk. A kudarc nem tántorította el Sukarnóékat, Szeptember 1-jéről 2-ára virradóan egy komolyabb behatolással próbálkoztak a mélyen a félsziget belsejében fekvő Labisnál próbáltak 98 ejtőernyőst ledobni. A színhely többszörösen is szerencsétlen választás volt:  a közelben volt a gurkák egyik tábora, ráadásul az alakulat 1950 januárjában épp itt aratta a maláj vészhelyzet első komoly győzelmét a kommunisták felett - a nepáliak kiválóan ismerték a terepet. Az akció igen rosszul indult, a három Herkules egyike ugyanis észlelvén a Szingapúrból az elfogására küldött brit vadászgépet, kitérő manőverbe kezdett, azonban az "túl jól" sikerült, és a szállítógép a tengerbe csapódott. A maradék két géppel továbbhaladó ejtőernyősök pedig a ledobási zóna felett tomboló viharba ugrottak, ami alaposan szétszórta őket, hogy aztán a gurkák és a Malakkából a segítségükre küldött őj-zélandiak mindenkit begyűjtsenek közülük. A hadműveletek indonéziának 200 különlegesen kiképzett katonájába kerültek, míg a malájok 6, az új-zélandiak 1 elesettet vesztettek.

Az októberi kesangi akcióban elfogott indonéz katonák - (forrás) 

 Eközben a britek is úgy gondolták, itt az ideje az elrettentésnek. Augusztus 25-én a jakartai brit katonai attasé egy barátságos telefonhívást eresztett meg az indonéz haditengerészet felé, mondván két nap múlva egy kisebb, Szingapúrból Freemantle-be tartó brit hajóraj fog áthaladni az amúgy indonéz felségvízeknek számító Szunda-szoroson, "ugye nem baj?". Az indonézek legnagyobb döbbenetére a számszerűen valóban nem nagy hajóraj egyik tagja az HMS Victorious anyahajó volt, aminél nagyobb provokációt elképzelni sem tudtak volna, ugyanakkor ha felküldik ellenük a légierőt, abból súlyos veszteségek és világraszóló balhé (egy második Tonkíni-incidens) lett volna, így végül egy alacsony áthúzáson kívül nem zargatták a briteket. Azonban a pár nappal későbbi labisi incidens annyira felbosszantotta a brit vezetést, hogy bejelentették, hogy a hajók bizony visszafele is erre fognak jönni - ezt pedig már túl nagy arcvesztés lett volna a nagyhatalmi státusszal kacérkodó Sukarno számára - a felek végül kiegyeztek a Lombok-szoroson való áthaladásban. Ebben lehet az is szerepet játszhatott, hogy a britek elszántságát bizonyítandó Vulcan bombázók is érkeztek a Butterworth-i támaszpontra - melyek innen Indonézia csaknem bármely pontját elérhették.

Nem várt vendég a házban - a HMS Victorious 1959-ben - (forrás)

Ezt követően az indonézek már csak októberben próbálkoztak egy körülbelül 60 fős tengeri deszant partra tételével a malakkai Kesang folyónál a korábbiakkal egyező eredménnyel. (Az incidens azért volt jelentős, mert itt az indonézek a változatosság kedvéért ausztrál katonákkal találkoztak, ekkor ugye a két ország birtokai Új-Guineában még szárazföldön is határosak voltak egymással.)

Borneón viszont felpörögtek az események - már ha a dzsungelben csigatempóban mozgó felek hadműveleteire lehet ezt a kifejezést használni. Egyrészt az év végére mindkét fél komoly csapatösszevonásokat valósított meg, az északi oldalon felvonultak a britek, új-zélandiak és az ausztrálok, valamint a komolyan felfejlesztett maláj határőrség, de ami még fontosabb, mindhárom idegen nemzet odaküldte az SAS alakulatait - ezek pedig jelentős részben az itteni hadműveletek miatt érdemelték ki a második világháború után hírnevüket. 1964 közepétől ugyanis ők képezték a kibontakozó nemzetközösségi ellencsapás gerincét. Titkos bevetéseik lényege az volt, hogy minden indonéz behatolásra ellencsapással kell válaszolni, és ez 1965-től már a határvonalon túl is történhetett, a behatolás mélységét ugyanakkor korlátozták, a legnagyobb engedélyezett távolság 10 ezer yard (9100 m) volt. Innentől a behatolások kezdtek preventív jelleget ölteni: a nehéz terepen lassan előrehaladó őrjáratok ugyanis a folyók, patakok valamint az ösvények mentén lesben álltak és könyörtelenül lemészárolták az indonéz erőket (jellemzően ellátólakulatokat). Mindez persze még inkább aláásta az indonéz morált  - saját vezetésük nem igazán számolt be ezekről az akciókról (sőt a britek is csak 1974-ben hozták nyilvánosságra a dolgot), így általában teljes meglepetéssel jártak az akciók.

Brit járőr Bruneiben - a SAS akciói igen hasonlóak voltak  - (forrás) 

Bár Borneón a maláj vészhelyzettel ellentétben nagyrészt a dzsungel mélyén zajlottak az események, a hátország sem maradt teljesen érintetlenül: Sarawakban indonéz támogatással nagyon alacsony intenzitású kommunista gerillafelkelés folyt, így egyes, a vészhelyzet alatt kikísérletezett módszereket itt is alkalmaztak: néhány kínai falu átköltöztetésével itt is védett településeket alakítottak ki, illetve a "mezei" munkákra kivonuló lakosságot gyakran katonák őrizték, de a lakosságoit érintő "megszorítások" korántsem voltak olyan kiterjedtek és brutálisak, mint korábban a félszigeten. 

A konfliktus politikai következményei végül mindkét érintett országra lecsaptak, az események Szingapúrban és Jakartában eszkalálódtak. 

Ahogy már a korábbi részekben volt róla szó, Szingapúr igencsak energikus vezetőjétől, Li Kuang-jaotól egyre inkább félni kezdtek a maláj vezetők, holott a város(állam) meglehetősen egyenlőtlen feltételekkel tudott csak belépni az új államszövetségbe. A kínai származású politikus iparosító és szociális politikáját igyekezett az egész országra kiterjeszteni, ami a hagyományos maláj társadalmat képviselő politikai erőknek, valamint a szultánoknak túl gyors volt, Li körei pedig három évvel a vészhelyzet után, a tisztogatások dacára még mindig túl balosak voltak számukra. Magánbeszélgetések során többször is jelezték Linek, hogy félnek attól, hogy az emancipált, jól képzett és gazdaságilag igen aktív szingapúri kínaiak válnak az ország vezető erejévé. 

A félelmeket a kezdeti politikai események is megalapozták: a pár nappal Malajzia megalakulása után megtartott választásokon Li és pártja elsőprő győzelmet aratott, még a szingapúri malájok egy része is rájuk szavazott. Az 1964 júliusában Szingapúrban kirobbant, kifejezetten véres faji zavargásokat pedig Li pártja tudta lecsillapítani - ezután megindult a politikai közeledésük a Maláj Föderáció (jórészt kínai hátterű) ellenzéki pártjai felé: a cél a maláj alkotmány azon pontjainak eltörlése volt, melyek előjogokat biztosítottak a névadó nemzetnek (és az etnikai feszültségek egyik fő szítójának bizonyultak). Ez már soknak bizonyult, az utolsó csepp a pohárban paradox módon Li 1965. május 26-án a szövetségi parlamentben elmondott, békülést szorgalmazó beszéde volt. Ez ugyanis malájul hangzott el, és úgy vonult be a politikai legendáriumba, hogy Li jobban beszél malájul, mint egyes vérmesebb maláj nacionalisták. Ezen keményvonalasok már szabadulni akartak Litől, egyesek Szingapúr "szövetségi uralom alá vételét" (azaz katonai megszállását) szorgalmazták, de végül a városállam elszakadását szorgalmazó "mérsékeltek" (többek között a miniszterelnök) szava döntött. Szingapúrt 1965. augusztus 9-én gyakorlatilag kiszavazták Malajziából - a városállam önállósodása ma már sikertörténet, de akkor nagyon nem tűnt annak: elvesztette gazdasági hátországának javát, valamint a mérsékelten ellenséges Malajzia és a nyíltan ellenséges, nagyhatalmi babérokra vágyó Indonézia közé szorult. Bár jelentős brit erők állomásoztak Szingapúrban, de nyilvánvaló volt, hogy azok szép lassan vissza fognak vonulni, és mindez az 1964-65-ös kvázi háborús helyzet után nem igazán lehett megnyugtató a szingapúriak számára. A stratégiai helyzet azonban két hónapon belül gyökeresen megváltozott...

Máig nem igazán tudni pontosan mi is történt Jakartában 1965. szeptember 30-án az esti órákban, de Indonézia (bel- és kül)politikai orientációját gyökeresen megváltoztatta. Ahogy már említettük, Indonéziában három hatalmi központ alakult ki: Sukarno és köre, a Kommunista Párt és a hadsereg, azonban 1965-re komoly törésvonalak mutatkoztak a fegyveres erőknél, nem utolsósorban a nem éppen tervszerűen zajló borneói hadműveletek, Sukarno megalapozatlan "nagyhatalmi" kardcsörtetése és a gazdasági katasztrófával fenyegető egyre erőteljesebb szovjet/kínai orientáció miatt. Az utolsó csepp a pohárban vélhetően az USAID élelmiszersegélyének visszautasítása volt: ennek hatására a hadsereg jobboldali (részben a CIA-vel és a britekkel is kapcsolatban álló) elemei egy olyan "belső hadsereget" kezdtek kiépíteni, mely a katonai raktárakból juttatott élelmiszert a rászorulóknak. Ez nyilván kevéssé tetszett a kommunistáknak, de hogy valójában ki lépett először, az nem világos. 

Szeptember 30-án az esti órákban a hedsereg egyes egységei megszállták a a jakartai Merdeka (Függetlenség) tér három oldalán található katonai, igazgatási és kommunikációs épületeket, és megpróbálták letartóztatni a hadsereg vezetőit: a kísérlet 6 tábornok meggyilkolásával végződött (köztük volt Achmad Yani, a már említett főparancsnok). A "Szeptember 30-a mozgalom" ezután bejelentette, hogy minderre egy CIA által szervezett, október 5-ére tervezett puccs megelőzése végett volt szükség. Furcsa módon az akciók nem igazán terjedtek ki az ország más városaira (a recept 3 évvel korábbról és Bruneiből ismerős lehet), és hamarosan aktivizálódott a hadsereg stratégia tartalékerőinek vezetőse, Suharto - mivel parancsnoksága a Merdeka tér negyedik, el nem foglalt oldalán volt. A mozgalmat kisebb harcok árán leverték, majd a következő napokban elkezdték összemosni a kommunistákkal (bár a mozgalom vezetői ezt a kapcsolatot tagadták). Ennek eredményeként a hatalom egyre inkább a hadsereg jobboldali szárnya (és Suharto) kezébe került, akik saját eszközeikkel igyekeztek leszámolni a vetélytársakkal: a kommunistákat és egyéb "gyanús" embereket (pl. kínaiakat) a helyi rendőrségre idézték adategyeztetésre, kihalgatásra, ahol a hadsereg kommandói végeztek a többségükkel. Az 1966-ig tartó akció iszonyatos vérfürdővel járt, a legalacsonyabb becslések szerint is fél millió ember esett áldozatul, de akár egymillió embert is meggyilkolhattak. Az eseménysor alapján a legvalószínűbb, hogy a puccs a hadseregen belüli belső leszámolásnak indult, majd a felülkerekedő (egyébként az amerikaiak és a britek által is támogatott) jobboldali szárny a másik hatalmi centrum, az amúgy a puccsban részt nem vevő kommunista párt ellen fordult.

Indonéz kommunistaellenes  "irodalom" - (forrás)

A tragikus események számos következménnyel jártak:

- A szeptember 30-i puccs Suharto lassan kiépülő "új rendjének" genezisévé, az indonéz nemzetépítés következő lépcsőfokának kezdetévé vált. (Sukarnot, a "nemzet atyját, 1967-ig fokozatosan háttérbe szorították.) Az új rendszer alapvetően nyugati orienációjú, nagyjából piacbarát, de velejéig korrupt volt. A hadsereg "gazdasági szerepvállalása" megmaradt, bár a gazdasági növekedés beindulásával arányaiban csökkent. Indonézia gazdasági felvirágzására valójában Suharto rendszerének bukása után került sor, amikor a rendszerszintű korrupciót visszaszorították. (Aki a részletekre kíváncsi, annak ajánlom Jared Diamond Upheaval című könyvének megfelelő fejezetét.)

- Indonézia letett nagyszabású terjeszkedési terveiről, nagyhatalmi aspirációiról, és többé-kevésbé betagozódott a nyugati szövetségi rendszerbe. (Ugyanakkor Nyugat-Új-Guinea végleges annektálása, és Kelet-Timor megszállása már Suharto alatt következett be.)

- A hadsereg állam az államban jellege megmaradt, és az 1965-66-os események tanulságait a katonai vezetők úgy vonták le, hogy a belső ügyekben a maximális erőszak a célravezető: ezt sajnos megtapasztalhatták Kelet-Timor és Nyugat-Új-Guinea lakosai is...

Az indonéz eseményeknek természetesen a borneói konfliktusra is nagy hatásuk volt: a harcok még pár hónapig folytatódtak, általában csökkenő intenzitással (igaz a legsikeresebb gurka rajtaütésre 1966 márciusában került sor), de 1966. május 28-án Bangkokban tárgyalóasztalhoz ültek a felek, és augusztus 11-án aláírták a békeegyezményt. Ezt követően a maláj és indonéz erők váratlan egyetértésben kezdték üldözni a szigeten a kommunista gerillákat, a britek pedig lassan visszavonultak a területről.  A borneói kommunista gerillamozgalom nagyon csekély intenzitással 1990-ig folytatódott, amiben az is szerepet játszott, hogy a Maláj-félszigeten 1968 és 89 között egy második "vészhelyzetre" is sor került: Csin Peng az eredeti felkelés 20. évfordulójára ezúttal támogatást is kapott Kínából, azonban második próbálkozását sem koronázta siker. A maláj hatóságok a korábbi harcok tapasztalatait alkalmazva viszonylag sikeresen korlátozták a gerillák tevékenységét, illetve azonnal komoly fejlesztési programokat indítottak az elzártabb vidéki területeken ("winning the hearts and minds") - így a konfliktus 21 éve alatt "csak" 367 áldozatot követelt.

Hogyan értékelhetjük röviden ezt a csaknem 20 éven át tartó konflikuktussorozatot, mely Malajzia, Szingapúr és áttételesen Brunei valamint a modern Indonézia születéséhez vezetett (egyben pontot tett a kommunista terjeszkedésre a szigetvilágban)?

Szerencsére sokan vállalkoztak erre, főleg a vietnami konfliktust követően. Egy amerikai kommentátor némileg keserűen így összegezte a helyzetet: "a britek egy félszigeten harcoltak egy olyan ellenséggel, akit nem támogatott kívülről senki, még a saját lakosságuk zöme sem". A szofisztikáltabb elemzések kiemelik, hogy valójában nem az amerikaiak 1965-től folyó hadműveleteivel érdemes összehasinlítani a maláj konfliktust, hanem a Vietkong által ezt megelőzően folytatott korlátozottabb falusi háborúval - a igazi különbség, hogy a briteknek épp ezt a helyi lakosság megnyerését ellehetetlenítő eszkalációt sikerült megakadályozniuk valamennyi részkonfliktus esetében. Ez pedig számos tényező eredőjeként sikerülhetett:

- Malájföld és Sarawak viszonylag stabil, modern igazgatási és gazdasági intézményrendszerrel rendelkező gyarmatok voltak.

- A britek győztes, a japánokat Burmában megverő katonai hatalomként, harcedzett hadsereggel tértek vissza 1945-ben, némi káosz után visszvéve korábbi pozícióikat, intézményeiket, miközben biztosították az ehhez való hozzáférést a helyiek egy részének is. Mint láthattuk, Indonéziában egyáltalán nem ez történt: se a hollandok nem tudták visszavenni a teljes gyarmati közigazgatást, se az indonéz hatóságok nem  tudták kiépíteni a megfelelő kormányzati rendszert, így párhuzamos struktúrákat hoztak létre, amivel bő 50 évre magalapozták az Indonéz állam diszfunkcionális működését.

- A félsziget etnikai megosztottságát a britek viszonylag jól használták ki.

- A britek viszonylag világos, és a helyi lakosság számára is elfogadható elképzelésekkel rendelkeztek a gyarmatok jövőjét illetően (a hollandok, és a Vietnamban bevatkozó amerikaiak viszont nem), ráadásul fúggetlenség ígéretével és a földosztással elébe mentek a kommunisták ígéreteinek, és világos "jutalmat" jelöltek ki az együttműködők részére. (Persze némi időbe telt, míg erre rájöttek.)

- Az hogy a britek (részben kényszerből) végig a polgári hatóságok kezében hagyták a hatalmat, kulcsfontosságú volt: nagyrészt elejét vette a katonai túlkapásoknak, egyben megkönnyítette a lakosság számára a kollaborációt - hiszen az ismert polgári szervekkel kellett együttműködniük, és a kellemetlenséget jelentő katonai intézkedéseket könnyebb volt a gerillák jelenlétével összekötni.

- A decentralizált brit vezetési struktúra is jól illett konfliktus sajátosságaihoz. Bár ki tudunk emelni pár vezető katonai és polgári vezetőt, a nyerő taktika kollektív ötletelésen alapult - így jóval könnyebben érvényesülhetett Slim többnyire erősen excentrikus burmai veteránjainak tapasztalata is. Összességében a maláj vészhelyzet elején a briteknél csak a tisztikarnak volt "dzsungeltapasztalata" (a sorkatonák hazatértek, vagy már az indiai és a pakisztáni hadseregben szolgáltak), így egy próba-szerencse módszerrel jutottak el a megfelelő intézkedéskombinációval. Ezt viszont már mind a konfliktus zárószakaszában, mind Borneón jól alkalmazték és beépítették a katonák kiképzésébe. Ennek révén húzhatunk egy vékony összekötő vonalat a brit hadsereg 1944-es imphal-kohimai győzelme, a maláj kommunista mozgalom legyőzése valamint Indonézia szovjet és kínai támogatású nagyhatalmi törekvéseinek megállítása között.