Az 1942-es új-guineai harcok történetét ott hagytuk abba, hogy az addig viszonylag rendezett japán visszavonulást egy jól tervezett ausztrál hadművelettel november közepére sikerült rendezetlen "futássá" változtatni, és a japán egységek a Buna-Gona-Sananda hídfőcsoportba vonultak vissza, míg velük szemben felvonult a 7. ausztrál és a 32. amerikai hadosztály. A szereplők ekkor még nem tudhatták, hogy a háború egy új, véres szakaszának küszöbére érkeztek: a megerősített japán állások elleni támadáshoz.

Bevezetésként vizsgáljuk meg, miért is döntöttek úgy a japánok, hogy a nagyon kis méretű hídfőket meg kell védeniük, míg a szövetségesek úgy, hogy ezeket el kell foglalniuk.

A hídfők elleni csata záró szakaszának jellemző képe: ausztrál gyalogság tart könnyűharckocsik támogatásával a tengerpart felé (itt Biunánál) - (forrás)

A japánok motivációja a védelemre egyrészt az volt, hogy a hídfőket további támadásra is fel lehet használni - még mindig csak alig több, mint fél év telt el azóta, hogy a japánok végigsöpörtek Délkelet-Ázsián, hadseregük néhány egységet kivéve ép és veretlen volt, így nem tűnt lehetetlennek a további csapaterősítések hadszíntérre juttatása. Igaz, ezeket nagyrészt felemésztették a guadalcanali harcok, és bár ott sem állt épp jól a szénájuk, azért még nem adták fel teljesen a reményt, hogy fordulhat a kocka.

Amennyiben mégsem használnák fel a területet további nagyszabású támadásra, Rabaul és az egyéb új-guineai hódításaik védelme szempontjából nagy fontossága volt. Egyrészt innen lehetett fenyegetni az újonnan létesített amerikai-ausztrál légibázisokat, másrészt már az is eredmény lehetett, ha a terület nem a szövetségeseké. Egyrészt így nehezen tudnak ott légibázist létesíteni, másrészt ha itt vannak lekötve, nem igazán tudják Rabault és az egyéb, fontosabb környékbeli bázisokat támadni.

A szövetségesek oldalán nagyrészt ugyanezek a megfontolások játszottak, csak természetesen ellenkező előjellel. Ugyanakkor a nemrég létesített kelet-pápuaföldi légitámaszpontok akár azt is lehetővé tették volna, hogy elvágják és megkerüljék a japán hídfőket, azonban végül nem így döntöttek. Ennek egyik oka az volt, hogy az alig kilométeres mélységű japán állásrendszert könnyű célpontnak gondolták: a mocsaras, mélyen fekvő területen ugyanis az alig 90 centi mélyen lévő talajvízszint miatt nem lehetett lövészárkokat ásni, így a hadvezetés úgy gondolta, hogy itt lényegében a demoralizálódott japánok "lendületből történő" tengerbe szorításáról van szó. Másrészt a hadvezetés a Kokoda-hadjárat örökségeként még mindig némileg elégedetlen volt a csapatok és parancsnokaik "agresszivitásával" így folyamatosan jöttek a támadást elrendelő parancsok, miközben továbbra sem igazán voltak tisztában a hadszíntér viszonyaival. 

Egyrészt a japánok nem voltak annyira demoralizáltak, mint azt Brisbane-ben gondolták: bár az ausztrálok lépten nyomon találkoztak a japán visszavonulás tragikus mementóival, de azzal nem teljesen voltak tisztában, hogy Horii csapatainak mintegy felét még időben visszaküldte a hídfőbe, és a sokat szenvedő utóvéd, egy része is visszatért, miközben Rabaulból még némi erősítés is érkezett (a harcképteleneket pedig nagyrészt evakuálták.) A japánok létszáma november közepén mintegy 6000 fős lehetett, az erősítésekkel ez a szám összesen kilencezresre nőhetett, azonban ehhez még hozzá szokták számolni a Kumusi folyó deltája körül állomásozó bő 2000 fős erőt is (ők nagyrészt a Kokoda-ösvényről tértek vissza, a harcokban csak csekély mértékben vettek részt.) A becslések szerint a japánok nagyon egyenlőtlenül osztották el erőiket a három hídfő között: Gonát mintegy 8-900 katona védte, Bunát 2500, Sananadát pedig körülbelül 5500.

Emellett a japánok készültek pár gyilkos meglepetéssel: bár lövészárkokat valóban csak korlátozottan lehetett ásni, nagyrészt kókuszpálma rönkökből (illetve betonból, vagy betonnal kiöntött olajoshordókból) egy masszív, egymást fedező bunkerrendszert hoztak létre, amelyet szinte minden oldalról csak nyílt mocsaras terepen lehetett megtámadni.

Velük szemben a szövetségesek bő két hadosztályt vonultattak fel, bár a harcokban sohasem vett részt a teljes erő egyszerre. A 7. ausztrál hadosztály kezdetben két dandárral (16, 25.), de hamarosan a korábbi megpróbáltatásait "kipihenő" 21. dandár és a Milne-öbölben helytálló 18-as is a helyszínre érkezett, az amerikai 32. gyaloghadosztály pedig két ezredével indította meg a támadást. (Ezen kívül később a 41. gyaloghadosztály egy harccsoportja is rendelkezésre állt.) Ezen felül megérkeztek az ausztrál milíciazászlóaljak is (összesen kb. egy dandárnyi erőt képviselve), de közülük egyedül az Isuravánál helytálló 39-esek rendelkeztek megfelelő harci tapasztalatokkal.

Az ütközetsorozat kezdetét november 16-ára teszik: ekkor a Kumusi folyón átkelő ausztrálok már a hídfőkben tartózkodó japánok elővédeivel találkoztak, majd a keletről érkező amerikaikkal együtt a következő három napban ütköztek bele a fő védőövekbe- Az ausztrál 25. dandár meglehetősen közel jutott a legkisebb japán kontingenssel rendelkező, kis területű gonai bázishoz, míg az amerikai egységek két irányból igyekeztek felzárkózni a bunai japán állásokra. Ekkorra már látszott, hogy a legnehezebb dolga a Sananada ellen törő amerikai csapatokkal is megerősített ausztrál 16. dandárnak lesz: amíg ugyanis a másik két hídfő meglehetősen "sekély" legfeljebb másfél kilométeres mélységű) volt, Sananada előtt a japánok 5-6 kilométerrel több bunkerrendszert is létrehoztak az egyetlen bevezető út mocsaraktól övezett szűkületeiben, mely kezdetben megoldhatatlan kihívás elé állította az ostromlókat. Annál is inkább, mert először különösebb felderítés nélkül, menetből szerették volna bevenni a japán állásokat, mely természetesen vérfürdőbe torkollott. 

Az első szövetséges sikerre nem meglepő módon a kicsiny gonai hídfőnél került sor: a részben mocsaras terep, részben 1-2 méteres kunai-fű mezők által övezett területet kezdetben keletről, a tengerpart közeléből igyekeztek bevenni az ausztrál csapatok, azonban a nehéz terepen zászlóaljszinten indítottak rohamokat, amelyek véresen összeomlottak a csak pár tucat méterről felfedezhető japán bunkerek tüzében. A bunkerek közelsége és jó álcázása miatt a tüzérségi és légitámogatás is csak korlátozottan volt igénybevehető (ráadásul a nehezen áttekinthető terepen a légierő többször is a saját csapatait lőtte/bombázta). A japánok pedig november 26-án még egy váratlan ellentámadással is megpróbálkoztak - ezzel pedig a szeptember óta a Kokoda-ösvényt végigharcoló 25. dandár ereje végére ért, hogy aztán a szintén kokodai veterán 21. dandár váltsa őket, mely még szintén erősen létszámon aluli volt (nagyjából 1000 gyalogossal rendelkezett). A "friss" erő támadásai már valamivel szervezettebbek voltak, ugyanakkor a helyi parancsnokok véleményére nem adva központi direktívák alapján támadtak arra nem feltétlenül alkalmas helyeken, így nem csoda, hogy ez a dandár is súlyos veszteségeket szenvedett: pár nap alatt 340 embert vesztettek - az utolsónak tervezett támadásra csak azért nem került sor, mert a kijelölt század parancsnokának sikerült közvetlenül a dandárparancsnokkal telefonálnia a halasztás érdekében. Az egység olyannyira meggyengült, hogy milíciaegységekkel (!) kellett megerősíteni: igaz ők a már jól ismert 39-esek voltak Ralph Honner vezetésével. Bár Honnernek nem tetszett a terep, az első december 6-i támadást még a fentrlm kapott utasítások alapján hajtatta végre - a korábbiakhoz hasonlóan katasztrofális eredménnyel. Ezután a másnapot a felderítésnek szentelték, és 8-án Honner a saját kezébe vette a dolgokat. Csapatait egyrészt a két állásrendszert összekötő sűrűbb erdősáv mentén küldte előre - így persze ugyanúgy nem látták jól a japánokat, de azok sem a támadókat, majd a tüzérségi előkészítést közvetlenül a meginduló zászlóalj elé lövette, ráadásul késleltetett gyutacsokkal ellátott gránátokkal, melyek így viszonylag nagy eséllyel robbantak a fatörzsbunkerek belsejében. A támadás mindenki meglepetésére teljes sikert aratott, a bunkerrendszerbe betörő ausztrálok gyakorlatilag lemészárolták a japán kontingenst, igaz az utolsó állásokat csak másnapra sikerült felszámolni. - Gona is gone - hangzott a zászlóalj hadijelentése. (Igaz a japánok pár nap múlva nyugatra egy kisebb partraszállással is próbálkoztak, és ezen erők megfutamítására csak a hónap második felében került sor.)

A támadás egyébként az ausztrálok utolsó kísérlete lett volna, Vasey ugyanis úgy döntött, hogy  a célpont egyszerűen nem ér meg további erőfeszítést, érdemesebb inkább Sananandára koncentrálni, ha az elesik, Gona úgysem tartható tovább. A helyszínre érkező "Bloody George" a helyi viszonyokkal szembesülve ráadásul egyre inkább egy jóval lassabb, módszeresebb támadássorozatot tervezett, és ebben az időnként odalátogató Blamey is támogatta - egyiküknek sem volt kedvük újabb első világháborús jellegű, horrorisztikus veszteségeket eredményező tömegrohamokhoz. Ez előéletüket tekintve nem is csoda: Blamey a modern, gyalogságot (viszonylag) kímélő hadviselést kidolgozó John Monash jobbkeze volt az első világháború zárószakaszában, Vasey pedig Monash 3. hadosztályának egyik többször is kitüntetett fiatal tisztje volt Paschendaele-nél és Amiensnél. A helyszínre (kezdetben) nem látogató MacArthur viszont kevésbé volt óvatos: keményen hajtotta parancsnokait, és meg volt arról győződve, hogy csapatai nem küzdenek elég keményen. Mindez nem volt teljesen alaptalan, ami elég jól megmutatkozott a bunai hídfő ostrománál.

A bunai hídfő nagyjából 5 kilométer széles és másfél-két kilométer mély volt, a mélyebb és komolyan megerődített részek a keleti és nyugati végén helyezkedtek el, elsősorban azért, mert itt vezettek a településhalmazt (kókuszpálmaligetekkel övezett szórványtelepülést kell elképzelni) elérő utak és ösvények. A szövetségesek szerencsétlenségére ezek voltak a legkönnyebben védhető terepszakaszok: keleten a hídfőt nagyrészt egy kifutópálya nyílt terepsávja fedezte, így támadni csak a reptér és a tengerpart közötti pár száz méteres sávban lehetett, amely siker esetén is a lehető legjobban ki volt téve egy japán ellentámadásnak. Nyugaton  lényegében a faluközpont megtámadásáról volt szó, ami természetesen kiváló lehetőségeket kínált a japán védelem kialakítására, de a fő védővonalat a falu előtti folyócska és tölcsértorkolata, valamint a mocsaras terep egyik kiszögellése ("a háromszög") képezte, ami lényegében csali volt a támadóknak. A szövetségesek nehézségeit fokozta, hogy a két támadási pont között gyakorlatilag nem lehetett közlekedni, valamint a felvonulás során a csapatok teljesen összekeveredtek. Ebben szerepet játszott az amerikai és ausztrál szándékok eltérése is: bár a felvonulás során még egyetértés volt abban, hogy a kivérzett 7. ausztrál hadosztályt amerikai zászlóaljakkal erősítsék meg, és az ausztrálok harci tapasztalata is jól jött az amerikaiaknak, Bunánál mindez már komoly gondokat okozott. A harctéri főparancsnok, Herring ugyanis szintén Sanananda elfoglalását tekintette elsődlegesnek, így terre a célra további amerikai egységeket vont el, amivel gyakorlatilag megszüntette a 32. amerikai hadosztály kohézióját, ráadásul így a vártnál jóval erősebb Buna elfoglalására sem maradt elég erejük, miközben kiképzésük is sok kivánnivalót hagyott maga után. 

Az eredmény egy véres és gyakorlatilag teljes káoszba fulladó hónap lett Buna előtt. Az első két hétben az amerikaiak szinte folyamatosan támadtak mindkét oldalon, jellemzően zászlóaljnyi erővel, azonban kezdetben tüzérségi támogatás nélkül, míg a "megrendelt" légicsapások gyakran a saját csapataikat érték a nehéz terepen. Miközben csak a hadosztály kis része lépett harcba, így is sikerült 500 embert elveszteni minden komolyabb eredmény nélkül, miközben a csapatok morálja gyakorlatilag nullára süllyedt: az egyik zászlóaljparancsnok szerint  december elején volt olyan időszak, amikor japán ellentámadás esetén nem tudtak, volna 200-nál több embert mozgósítani az ellenállásra - a katonák egyszerűen nem látták értelmét, hogy komolyabb tűztámogatás nélkül belemenjenek a gyilkos ellenséges tűzbe, úgyhogy az őrszolgálat kivételével igyekeztek ellógni a frontvonal közeléből.

Ennek az amerikai hadtestparancsnok, Robert L. Eichelberger altábornagy helyszínre érkezése vetett véget. A "porosznak" is becézett Eichelbergernek nem voltak illúziói az amerikai csapatok harcképességét illetően, MacArthurral ellentétben még nem is szerette volna őket önállóan harcba vetni (legfeljebb ausztrál csapatokkal együtt), úgyhogy egyrészt néhány napra leállíttatta a támadásokat, hogy rendezzék az akkorra már helyenként szakaszszinten összekeveredett csapatokat, másrészt gyakorlatilag leváltotta az összes parancsnokot zászlóaljszinttel bezárólag. Ezen felül gyakorlatilag folyamatosan az első vonalban tartózkodott, egyrészt, hogy tájékozódjon a helyzetről, másrészt, hogy példát mutasson - és ezt megkövetelte beosztottjaitól is (nagy részük pár héten belül meg is sebesült). A tapasztaltak alapján ő is belátta, hogy ide komolyabb tűzerő kell, a gyalogság önmagában nem boldogul, így el is kezdte a megfelelő intézkedések megtételét. 

Az első sikerre a nyugati oldalon került sor: egyrészt az itteni kontingens (Urbana Force) megerősítése valamint a támadás irányának megváltoztatása révén. Innentől már nem csak "a háromszöget" támadták, hanem a folyócskával párhuzamosan a tengerpartra törtek, és december 5-én az amúgy német Hermann Bottcher törzsőrmester szakasza áttört, majd hosszasan állta a japán ellentámadásokat, amíg az egyéb egységek fel tudtak zárkózni: a hadművelet volt az amerikaiak első sikere Bunánál, és egyben elvágta a hídfőt Sananadától.

A keleti oldalon is elkezdtek mozgásba lendülni az események: a már említett Oro-öbölbeli hajózási útvonal és a közút kiépítésével könnyűharckocsik érkeztek, és az ausztrálokkal jóban lévő Eichelberger elintézte, hogy ide szállítsák a Milne-öbölből a 18. ausztrál dandárt. Ami ezután történt az az 1918 szeptemberi Hindenburg-vonal elleni támadást idézte: egy-egy ausztrál egység (jelen esetben zászlóalj) közé egy amerikai egységet pozícionáltak, és így igyekeztek harckocsik támogatásával egy-egy pár száz méterre fekvő, előre kijelölt vonalat elérni, és a bunkereket "megtisztítani". Az első támadásra december 18-án került sor: az ausztrál veteránoknak a tankok és automata fegyverek kiterjed használatával sikerült áttörniük a part és a kifutópálya közötti területen a japán vonalakat, és egészen az Endaiadare fokig nyomultak előre - ezzel lényegében a japán védelem hátába kerültek, és egy napnyi tisztogatást követően 20-ára egyenesen a Simeimi patakig nyomultak előre.

A Buna keleti oldalán zajló események - (forrás)

Bár mind az ausztrál, mind az amerikai komoly veszteségeket szenvedtek el már eddig is, a legsúlyosabb harcokra a karácsonyi-szilveszteri időszakban került sor: gyakorlatilag minden résztvevő egységnek teljesen különböző jellegű tereppel kellett megküzdenie pár száz méterenként: egy mocsarat pálmaliget majd nehezen áthatolható kunai-fű mező követett, de volt akik ezután még ráléphettek a kifutópályára is, ahol a japánok légvédelmi gépágyúkkal tüzeltek a gyalogságra. A japán arcvonalat ennek során lényegében a dzsungelből kivitelezett oldaltámadásokkal sikerült hátrálásra kényszeríteni - eközben ugyanis az amerikaiak is megtanulták, hogyan is lehet egy-egy ilyen támadást kivitelezni, bár ehhez kellett pár különlegesen bátor parancsnoki teljesítmény is: a 128. gyalogezred újonnan kinevezett parancsnoka, Clarence A Martin ezredes például személyesen merült meg egy mocsárban, amikor felderítői azt járhatatlannak minősítették, majd a megtalált úton átvezette a csapatait a japánok hátába. Ezután a helyzetet áttekintendő felmászott egy kókuszpálmára, majd innen lelőtt három japán katonát - ezután ismét támadásba vezette az ezredét.

Buna nyugati oldala - (forrás) 

Eközben a nyugati oldalon gyülekező amerikai csapatok sem maradtak tétlenek. Ekkorra már rájöttek, hogy a japánokat nem a legerősebb ponton kell megtámadni, vélhetően több sikerrel járnak a mocsaras pataktorkolat viszonylag könnyebben járható szigetein át - persze ez is öt napnyi, kudarcokkal és tragédiákkal tarkított kemény küzdelmet jelentett, és ezt követően sem volt könnyű dolguk a támadóknak, akik alapvetően két körzetben igyekeztek előrenyomulni: a torkolati szigetről a "bunai misszió" (valójában egy kormányzati épületcsoport) felé, illetve a középső szakaszon létesített hídfőből a "kormányzati kerteken" (Government Gardens) át a part felé.

Ausztrál gyalogosok irányítják egy könnyűharckocsi tüzét Bunánál, a hadművelet utolsó napján - (forrás) 

Végül utóbbi hozott sikert először: bár a karácsonyi támadások sikertelennek bizonyultak, egyes szakaszoknak sikerült átszivárogniuk az amúgy hézagos japán védelmen, ez pedig a megerősített védelmi vonal feladására késztette a japánokat. Ugyanez történt a partvidéken is: bár a december 28-ai amerikai partraszállási kísérlet teljes kudarcba fulladt, az amerikai partraszálló járművek jelenléte miatt a japánoknak már a partot is védeniük kellett, ezért tovább kellett rövidíteniük a szárazföldi arcvonalukat.

A bunai-hídfő felszámolása - (forrás) 

Végül ez bizonyult a döntő mozzanatnak: a nyugatról előretörő amerikaiak december 31-én elérték a partot és kettévágták a hídfőt - amiatt a lassan fogyatkozó japánoknak még hosszabb arcvonalat kellett tartaniuk - ez pedig már kivitelezhetetlen volt: a következő két napon a szövetségesek nagyrészt beleszorították a japánokat a tengerbe, igaz a részben a tengerpart mentén kivitelezett hadművelet komoly veszteségekkel járt - itt és ekkor készültek az első képek, amik elesett amerikai katonákat mutatnak, és megjelenhettek a sajtóban...

A hírhedtté vált, 1942 december 31-én, valószínűleg a Giropa-pont közelében készült fénykép - (forrás) 

Végül Buna japán helyőrségéből alig több, mint 50 ember adta meg magát, igaz egyeseknek sikerült a tengeren elmenekülni, vagy "szárazföldi úton" (azaz egy-egy mocsáron át) kicsúszni az ostromgyűrűből. Eichelberger később azt írta, hogy a bunai harcok véressége az amerikai polgárháború legkeményebb ütközeteire emlékeztette, és ő ugyan nem egy élénk képzeletű ember, de Bunát az elejétől a végéig csak rémálomként tudja jellemezni. -

Párhuzamosan Sananandánál sem alakultak jól a dolgok, bár az itteni események kevésbé 1918-at, vagy az 1864-es észak-virginiai harcokat idézték, inkább a "jövőt" mutatták meg: azaz hogyan lehet átkarolni az úttalan dzsungelben egy szárnyak nélküli, de jól pozícionált ellenséges állást. Röviden: elég katonával kell rendelkezni hozzá, és meg kell oldani az ellátásukat. A Sanananda felé előrenyomuló ausztrál 16. dandár november 20-án, a falutól mintegy 5-6 kilométerre egy erős japán állásba ütközött, amelyet a terepviszonyok miatt nehezen lehetett megkerülni, és a faluba vezető út, valamint az abból nyugat felé kiágazó, Killerton-fok felé vezető oldalösvény találkozását védte. Utóbbin haladva nyugatról (elvileg) oldalba lehetett volna támadni a japán hídfőt. Az ausztrálok kezdetben  megpróbálták visszaszorítani a japánokat, de csak csekély eredményt értek el, igen nagy áron (az élszázad közel kétharmada elesett vagy megsebesült). Ezután már inkább a megkerülésre próbáltak játszani, de a mocsaras terepen ez nem volt egyszerű - további erőkre volt ehhez szükség. Kezdetben a 32. hadosztálytól elvont erők érkeztek meg, akik elkezdték végigdolgozni magukat a japán állásokat megkerülő útvonalon, és végül november 30-án létrehoztak egy útzárat a japánok hátában (Huggin's Roadblock), melynek megvédése eleinte igencsak veszteségteljes volt. (A névadó amerikai parancsnok is megsebesült.) Ráadásul a japánok emögött a második, a Killerton-fok felé vezető ösvény elágazását is egy hasonló állásrendszerrel blokkolták.

Sanananda útzárai  - (forrás) 

Ugyanakkor az ausztrál 16. dandár már kezdett elfogyni az elmúlt két hónap harcaiban, így december elején a 30. dandár érkezett a felváltásukra, ami a Kokoda-ösvényen bizonyító 39-esek kivételével viszonylag gyengén teljesítő milíciazászlóaljakat tömörített (a 39-eseket pedig végül Gonához vezényelték). Innentől az ausztrálok nem igazán erőltették a frontális támadásokat, jellemzően a beszivárgásra és a járőrözésre építettek, kivéve a december 18-21. között a második japán állásrendszer elleni támadást, mely ugyan sikertelen volt, de egy újabb útzárat sikerült létrehozni a japánok hátában, így ezt az állást is sikerült elszigetelni. (Miközben tulajdonképpen az ausztrál-amerikai egységek egy része is bekerítésben tevékenykedett, a szendvicsszerű állásrendszerben.)

A megkerülő ösvény Sanananda előtt: komolyabb hadműveletekre alkalmatlan volt - (forrás)

Ezt követően az a döntés született, hogy a nem kis részben vízborította területeken kialakított állásokat tartani kell, amíg Buna elfoglalása be nem fejeződik - ekkor az itt felszabaduló csapatoknak (itt elsősorban az ausztrál 18. dandárról, és a 41. amerikai hadosztály frissen érkező ezredéről volt szó) kell a Killerton-fokhoz vezető ösvényeken át, a nyugati oldalról megtámadni a sananandai japán állásrendszert.

A hadjárat talán legemblematikusabb fotója: ausztrál sebesültet kísér hátra pápua segítője Bunánál 1942 december 25-én. A katona februárban belehalt a bozóttífuszba - (forrás)

A kép némileg újraértelmezve, szoborba öntve a brisbane-i Anzac Squere-en - a harmadik alak azt jelképezi, hogy minden szenvedés ellenére folytatták a harcot

Ehhez persze először fel kellett számolni  a japán útzárakat - erre január 8-12 között került sor: igaz eközben a támadó különítmények valamennyi könnyűharckocsijukat elvesztették, de a túlerő láttán a japánok önként vonultak vissza. Január 13-án a japánok már elkezdték a sebesültjeik evakuálását a hídfőből, de ez kezdetben nem igazán csökkentette az ellenállás hevességét - a január 15-én megkezdett támadássorozat során a szövetségeseknek jellemzően 2-3 nap alatt sikerült megtenniük a kitűzött 2-3 kilométeres útvonalakat - a legnagyobb hatással a 2/9-es zászlóalj csapása járt: bár több mint egy napba tellett átjutniuk a mocsáron, de január 18-án reggel teljesen váratlan irányból támadtak Sananandára, és a falu kora délutánra elestt - ezáltal három nagyobb részre vágták a japán hídfőt - ekkor már a külső posztokat is kezdték otthagyni a japánok és 20-án a helyőrség parancsnoka kiadta a parancsot Sanananda evakuálására - ez ekkor már a sebesültek kivételével szárazföldi menekülést jelentett, a különböző források szerint 1000-1900 japán katonának sikerülhetett távoznia a mocsárvidéken át, a hídfőben ragadtak nagy részét  pedig a következő két napban lemészárolták. Igaz a japán hadseregben 1943-44-ben megszokotthoz képest viszonylag sokan adták meg magukat ( a három hídfőben összesen kb. 250-en).

Japán hadifoglyok Sananandánál - (forrás)

Összességében a Buna-gonai hadműveletsorozat 1942-43 végén elképesztően véresnek bizonyult: az ausztrál-amerikai erők közel 2000 elesettet vesztettek, azaz csaknem minden  tizedik katonájuk életét vesztette (az elesettek 60%-a ausztrál volt). Több, mint 12 ezren sebesülés és betegség miatt kerültek a veszteséglistára, azaz az ausztrál 7. és a 32. amerikai gyaloghadosztály gyakorlatilag harcképtelenné vált. Persze a japánok rosszabbul jártak: több, mint 7000 katonájuk vesztette életét (körülbelül négyezren betegségek és az éhezés, vagy a kettő kombinációjának következtében), több, mint 1200 embert betegen evakuáltak, míg a japán standardhoz képest sokan meg is adták magukat - ezáltal gyakorlatilag megszűnt Pápuaföldi jelenlétük, és a guadalcanali veszteségek mellett az itteni vereség is hozzájárult, hogy Új-Guineában ezután (a későbbi szövetséges hídfőállások elleni ellentámadások kivételével) már nem tudtak komolyabb támadó hadműveletet kivitelezni.

Eichelberger és Blamey Bunánál - (forrás)

Összességében a pápuaföldi hadjárat a szövetségesek egyik legvéresebbjének bizonyult: egy amerikai vagy ausztrál katonának háromszor nagyobb esélye volt elesni itt, mint a jóval inkább szem előtt lévő Guadalcanalon. Ugyanakkor elhozta az addig legyőzhetetlennek hitt japán szárazföldi hadsereg első komolyabb vereségét, és az itteni harcoknak "köszönhetően" az ausztrálok és az amerikaiak bő egy évvel a Burmában harcoló britek előtt megtanulták, hogy mire is képes egy jól előkészített japán védelem, és hogy hogyan is kell sikeresen harcolni az extrém esőerdei körülmények között, egy elképesztő méretű hadszíntéren. Komoly nehézségek révén és számos kudarcot követően sikerült kikísérletezni az ilyen hadműveletekhez szükséges logisztikai mixet, és a "túlélő" parancsnokoknak már meglett az ennek kiépítéséhez szükséges türelmük, még ha MacArthur alatt szolgálni továbbra sem volt leányálom: a hadseregparancsnokságig jutó Eichelberger például kifejezetten meggyűlölte a háború végére, és Blamey is úgy jellemezte egy kérdésre válaszolva, hogy "Mi igaz MacArthurról? Minden. A legjobb hírek és a legrosszabb pletykák is." Szintén nem szült jó vért, hogy a hadszíntér a parancsnokok temetőjévé vált - a japánok esetében szó szerint, a szövetségesek oldalán pedig csaknem mindegyik poszton sor került egy "nem önkéntes" cserére. Erről nyilatkozott később úgy Eichelberger, hogy amúgy erről beszélni kissé nevetséges: ha egy edző észreveszi a sportolója sérülését, rossz formáját, kimerülését és lecseréli, akkor, mindenki dicséri. Ha mindezt katonai parancsnokként teszi meg, akkor az miért is más kategória?

A végső támadás Sanananda ellen  - (forrás) 

Az új-guineai hadjárat ezt követően gyökeresen más irányt vett: a fő cél Rabaul elszigetelése és Fülöp-szigetek visszafoglalásához szükséges bázisok elfoglalása lett a sziget északi partvidékén. Előbbi törekvésnek két fő iránya volt: Guadalcanalról kiindulva az Új-Georgián folyó küzdelmes harcok, Bougainville kis részének megszállása, valamint  Cape Goucester-nél az amerikai tengerészgyalogság által véghezvitt hasonló jellegű hadművelet (erről volt szó a Pacific azon részében, ahol folyamatosan ömlött az eső). Ennek volt egy szárazföldi, alapvetően ausztrál dominanciájú ága is 1943-44 fordulóján, mely elsősorban a Lae és Salamaua környéki terület, majd az azt uraló Finisterre-hegység elfoglalását célozta - itt került sor a csendes-óceáni hadszíntér első szövetséges ejtőernyős akciójára is. A "szárazföldi ágon"  a résztvevő ausztrál egységek bár komoly sikereket arattak, de komoly veszteségeket is szenvedtek, miközben az alapvetően járőrözésen és egyes japán erődített állások felszámolásán, valamint a lassú dzsungelbeli bekerítési kísérleteken alapuló harcmodorral nem annyira lehetett belekerülni a hírekbe. Az 1944 elején véghezvitt komolyabb szárazföldi előrenyomulásukat pedig nagyon gyorsan elnyomták az amerikai partraszállásokkal kapcsolatos hírek.

A (nagyrészt) amerikai előretörés 1944 első felében - (forrás)

Az amerikai hadigépezet ugyanis a Csendes-óceánon is kezdett belendülni: 1944 elején már két irányban haladva is egyre komolyabb csapásokat mértek a japán hadigépezetre: Nimitz admirális közép-csendes-óceáni ereje több lépésben haladt a Mariana-szigetek felé, miközben délkeleten ugyanezt csinálta MacArthur is: 1944 februárja és júniusa között, az amerikai erők gyakorlatilag végigsöpörtek Új-Guinea északi partvidékén, az Admiralitás-szigetektől Biakig légvonalban mintegy 1300 km-t megtéve - amit persze csak az akkorra már egyértelmű légi és tengeri fölény birtokában lehetett megtenni. Ebben a viszonylag jól kivitelezett hadműveletben azonban az ausztráloknak már jóval kevesebb szerep jutott, és az amerikai sikerek nagyrészt elhomályosították 1942/43 sikeres ausztrál erőfeszítéseit is. Ennek összetett okai voltak:

A háború első felében kiképzett 4 hadosztály gyakorlatilag elvérzett a japánokkal szemben 1941 decembere és 1943 vége között, pótlásuk pedig nem volt egyszerű:

- Egyrészt ezek a hadosztályok alapvetően európai/sivatagi harcra lettek felszerelve, így nem utolsó sorban a buna-gonai tapasztalatok alapján az új felszereléssel (pl. könnyű tüzérséggel, a dzsungelben is mozgatható rövid csövű ágyúkkal) való ellátásukra is sort kellett keríteni 1943-1944 fordulóján. (Ezzel kapcsolatos anekdota, hogy amikor a Tobruknál és El-Alameinnél harcoló Morshead tábornok átkerült Új-Guineába, először teljes döbbenettel vette tudomásul, hogy az elé tett napi jelentésben nem ezredek és hadosztályok mozgásáról van szó, hanem szakaszszintű őrjáratokról, kilőtt magányos japán mesterlövészekről, és az esőerdő felett eltűnt felderítőgépekről...)

- Komoly gondot okozott az a már említett jogi "probléma", hogy bár a milíciaegységek és az újonnan sorozott katonák létszáma elvileg elégséges volt akár egy ausztrál tábori hadsereg felszereléséhez is, az ausztrál törvények szerint őket csak Ausztráliában és az ausztrál uralom alatt álló területeken (gyakorlatilag Kelet-Új-Guineában és a hozzá tartozó szigetvilágban) lehetett bevetni. A hadműveletek persze 1944 elejére meghaladottá tették mindezt, ezért úgy módosították a vonatkozó szabályozást, hogy az említett egységek az Ausztrália biztonsága szempontjából fontos harctereken (gyakorlatilag Holland-Kelet-Indiában és Mikronéziában) is bevethetővé váltak, azonban a milíciaegységek hadosztályokba integrálása is időbe telt. Így egyébként további hadosztályokat (1., 3.., 5 és részben a 11.) sikerült "tengerentúli" szolgálatra kiállítani és felszerelni.

A másik probléma logisztikai természetű volt: a viszonylag kis népességű ország erőforrásaival az új-guineai hadszíntér kezdetleges viszonyai (és brutális utánpótlásigénye) közepette kezdetben mintegy 2, később 4-6 hadosztályt tudtak ellátni, hiába volt több kiképzett katonájuk, és persze megfelelő harci tapasztalattal rendelkező parancsnokuk. Mindez komoly vezetési válsághoz is vezetett 1944-re: egyszerűen jóval több alkalmas, komolyabb megbízatásra érdemes főtisztje volt a szárazföldi hadseregnek, mint ahány értelmes harctéri megbízatás rendelkezésre állt, ami óriási nyomást helyezett Blamey-re - ezt a helyzetet valószínűleg egy nála sokkal diplomatikusabb figura sem tudta volna jól kezelni.

Az említett válság nem igazán jött jól a Curtin-kormánynak, amely elkerülendő az 1941-42-es eseményeket, a következő évtizedekre úgy kívánta megoldani Ausztrália biztonságát, hogy a béketárgyalásokra a győzelemben komoly részt vállaló középhatalomként áll oda. Ehhez nem igazán passzolt, hogy 1944 közepére a háború első felében kiemelkedően teljesítő szárazföldi hadsereg lényegében az amerikaiak által létesített hídfőállások védelmét látja el (amúgy kimerítő és veszteségteljes) őrjáratokkal - igaz, ezzel komoly amerikai kontingenst szabadítottak fel a Fülöp-szigetek megtámadásához. (Eközben a légierő és a haditengerészet erejét időnként túlfeszítve igyekezett részt venni a harcokban.) Ezért egyrészt igyekeztek minél gyorsabban megoldani az ausztrál haderő elitjének átszervezését, másrészt bevállaltak olyan hadműveleteket is, melyekre nem feltétlenül volt szükség.

1944 novemberében például az amerikaiak felváltása során az új ausztrál 3. hadosztály (és a hozzá rendelt két dandár) átvette az amúgy ausztrál fennhatóság alá tartozó Bougainville szigetének megszállói/védelmi feladatait is. Korábban az amerikaiak csak a sziget délnyugati részét vonták ellenőrzésük alá,  a közel 40 ezer japán védőt pedig északra szorították vissza (miután elhárították ellentámadásukat). Az ausztrál hadvezetés viszont úgy gondolta, hogy akár meg is semmisíthetnék a japán védőket, így a háború hátralévő részében bonyolult és véres hadjáratot vezettek a japánok ellen, amelyben több, mint 500 ausztrál és 8500 japán katona vesztette életét, a háború menetére gyakorolt legcsekélyebb jelentőség nélkül...

Ugyanakkor 1945 közepén az ausztrál haderő végre komoly feladatot kapott: Borneó jelentősebb japán bázisainak elfoglalását: és az ausztrálok egy csaknem teljes kétéltű hadtesttel jelentek meg - ilyen harci képességekkel akkor csak az Egyesült Államok rendelkezett. 1945 májusa és augusztusa között sikeresen kivitelezték a hadműveletet, nagyjából ugyanannyi embert veszítve, mint a kicsiny Bougainville-en. A hadműveletet alig titkoltan a Japán elleni invázió ausztrál főpróbájának szánták, ugyanakkor az atombombák ledobása és Japán kapitulációja zárójelbe tették mindezt, sőt utólag a borneói hadműveletek szükségességével kapcsolatban is komoly kétségek merültek fel. Mindez az elmúlt évtizedekben kezdett kissé átértékelődni:

- Az, hogy Borneón a szövetségesek gyakorlatilag még a fegyverletétel előtt megsemmisítették, lefegyverezték, vagy a sziget belsejébe üldözték a japánokat, azzal járt, hogy a sziget nagyrészt elkerülte a későbbi Indonézia nagyobb részén uralkodó polgárháborús viszonyokat (a 60-as évek egy rövid periódusa kivételével, azonban az akkori helyzet kordában tartásában is jelentős szerepet vállaltak az ausztrálok).

- Borneó elfoglalásával, valamint 1945 szeptemberében a mikronéziai és új-guineai japán erők jelentős részének lefegyverzésével  Ausztrália végül tényleg regionális hatalomként került ki a konfliktusból, a hadsereg dzsungeltapasztalatai pedig felbecsülhetetlen értékűvé váltak a maláj "vészhelyzet" és a 60-as évek borneói harcainak folyamán, és az ország Malajziában és Indonéziában jelentős szerepet játszhatott a kommunista mozgalmak továbbterjedésének megakadályozásában (igaz Vietnamban ez kevésbé sült el jól), majd az 1990-es évek végén tekintélyét és erejét felhasználva a kelet-timori konfliktus elsimításában.

Az ország második világháborús szereplése ugyanakkor még mindig kissé ellentmondásos, és többször is átértékelték már. Bár az első világháborús szereplésnél is némileg furcsa, hogy egy kezdeti véres kudarcot (azaz Gallipolit) "ünnepelnek", de ott viszonylag világos fejlődési vonal húzható az Amiens-i áttöréshez és a Hindenburg-vonalon való áthatoláshoz. A második világháborúban jóval bonyolultabban alakult az ausztrál hadtörténet: mire a Líbiai-sivatagban megfordult a hadiszerencse, az ausztrál csapatoknak hirtelen a délkelet-ázsiai szigetvilágban kellett küzdeniük, olyan alakulatokkal karöltve, amelyeket lényegében hátországi szolgálatra szántak. Ettől függetlenül az ausztrál csapatok voltak azok, amelyek - bár vezetésük jópár súlyos hibát elkövetett - de a kitartásuk és nehezen formálódó túlerejük révén először mértek súlyos vereséget a japánokra, és 1943 során folyamatosan fenntartották a nyomást az új-guineai szárazföldi fronton. Bár az a legendakezdemény, miszerint  Kokoda-ösvény és ezen belül is az isuravai helytállás az "ausztrál-Thermopülai" volt, több sebből vérzik, ugyanakkor az sem igaz, hogy az új-guineai ausztrál hadmozdulatok teljesen felesleges erőpocsékolást jelentettek. A gigantikus méretű sziget ugyanis a Fülöp-szigetekről és a Csendes-óceán középső térségéből érkező japán csapatok csapdájává és temetőjévé vált, akikre 1944-ben nagyon is szüksége lett volna a japán hadvezetésnek az ottani harcoknál: a szigetre érkező mintegy 350 ezer japán katonából  több, mint 200 ezer soha nem tért vissza. Az ausztrál-amerikai erőknek mindez jóval kisebb veszteségébe került: valamivel több, mint 4000 amerikai és 7000 ausztrál esett el a szárazföldi harcokban (ezen felül a trópusi betegségek is sok áldozatot szedtek), azonban ezen az áron, keserves küzdelmek és egy nem éppen zökkenőmentes együttműködés révén megtanulták, hogyan is kell ezen a hadszíntéren harcolni.

 Fontosabb források:

Peter Fitzsimmons: Kokoda

Christopher C. H Wray: Timor 1942

Robert Englund: Momentum - November 1942 - Wie sich das Schicksal der Welt entschied

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Buna%E2%80%93Gona

A Kokoda-ösvény mentén vívott hadjárat történetét az írássorozat első részében ott hagytuk abba, hogy 1942 augusztusában az ausztrál csapatoknak fel kellett adni a névadó települést és leszállópályáját, miközben a hadszíntér egyéb helyszínein (pl. Guadalcanalon) is mozgásba lendültek az események. Ráadásul az ausztrálok végre egy sikert is elkönyvelhettek: a  Milne-öbölbeli csata volt az első, ahol a szövetségesek olyan jelentős vereséget mértek a japán szárazföldi alakulatokra, hogy azok feladni kényszerültek a hadműveletet. Ráadásul úgy, hogy a japán veszteségek háromszorosan meghaladták a szövetségesekéit, ami szintén új fejlemény volt. Mindennek hamarosan komoly hatása lett a kokodai hadműveletre is.

Itt ugyanis kezdetben még a helyi parancsnokok sem tudták felmérni, mivel is állnak szemben - ebből a szempontból a japán erők kényszerűségből történő fokozatos erősítése tökéletes megtévesztésnek bizonyult, és komolyan hozzájárult, hogy a Milne-öbölbeli eseményekkel egyidőben augusztus végén, szeptember elején csupa rossz hír érkezzen az ösvényről az ausztrál-amerikai főhadiszállásra. A Denikiben állomásozó 39. zászlóaljnak, és ideiglenes parancsnokának, Alan Cameron őrnagynak természetesen feltűnt, hogy a japánok nem követik őket, és mivel az ausztrálok némi (igaz az ösvényen való felkapaszkodást követően holtfáradt) erősítést is kaptak, az új parancsnok megkísérelte visszafoglalni a falut és repterét. A terv sikeres végrehajtása természetesen megkönnyítette volna a csapatok utánpótlását és megerősítését, ugyanakkor Cameron nem volt tisztában azzal, hogy 500 emberével közel 2000 japán áll szemben, úgyhogy végül három századdal tervezte végrehajtani augusztus 8-án az akciót, amely meglepő módon félig-meddig sikeresnek bizonyult. A japánok nagy része ugyanis Kokdától délre igyekezett elejét venni a hasonló rajtaütéseknek, és komoly veszteségeket okozva vissza is vertek két ausztrál századot, azonban a japánok által nem ismert ösvényen haladó A század és a PIB egy különítménye elérte Kokodát, és el is tudta foglalni a gyengén védett falut (és a kifutópályát), valamint egy sietve kiürített japán vezetési pontot, ahol két megdöbbentő felfedezést tettek: egyrészt a japánok jobb térképekkel rendelkeztek a terepről, mint ők, másrészt a térképeken szerepelt a hadművelet célja is: Port Moresby.

A késleltető harcok kényszerű főszereplői, a 39. zászlóalj túlélői szeptemberben - (forrás)

Az infót természetesen közölték a parancsnokságukkal, illetve előkészítették a terepet az erősítés landolására is, azonban bár Port Moresbyben komolyan felmerült egy zászlóalj berepítése, a felderítőgépek jelentették, hogy a leszállóövezetet szinte minden irányból japánok veszik körbe, így az akciót nem merték megkockáztatni. Eközben az A század egyre elkeseredettebb japán rohamokat vert vissza (az eső közben szinte végig szakadt), míg végül 10-én este visszavonultak Denikibe, 14-én pedig ezt a falut is fel kellett adniuk.

Ezt követően már csak szárazföldi úton lehetett megerősíteni az ausztrál védelmet, és a nem túl acélos 53. zászlóalj fel is indult a hegyekbe, és augusztus 13-án döntés született a beérkező 7. AIF hadosztály 21. dandárjának felküldéséről is - azonban utóbbi hadmozdulattal akadt egy kis gond: ezt a kontingenst a meglévő eszközökkel az ösvényen át nem lehetett ellátni, így kezdetben a három zászlóaljából csak kettő (a 2/14 és a 2/16) indult el szárazföldi úton, ugyanakkor az egyiknek legalább ideiglenesen meg kellett állnia Myola falunál (kb 25 km-rel Deniki előtt, és nem sokkal a hegység gerincvonalától délre), mert kizárólag ott tudtak repülőgépekről megbízhatóan utánpótlást ledobni. Ez elvileg megteremtette volna a szemben álló erők egyensúlyát, azonban lassan elkezdtek beérkezni a japán erősítések is: a főerő Horiival az élen augusztus 17. és 27. között szállt partra Bunánál, és pár nap alatt elérte Kokoda körzetét, így szeptember elejére már egy tüzérséggel is rendelkező 6000 fős különítmény tudott dél felé támadni - azaz az ausztrálok ismét nagyjából háromszoros túlerővel néztek szembe. Eközben persze Blamey és MacArthur nem igazán értették, miért is vonulnak vissza csapataik, és még mindig a "Kokoda-rés" védelmét igyekeztek erőltetni. (Ezt kommentálta úgy a 21. dandár parancsnoka, Arnold Potts, hogy "ha ez olyan egyszerű lenne, mint mondják, az ott lévő csapatok már megvalósították volna".)

Eközben Port Moresby-ban is komoly események történtek: Morris tábornokot Sydney Rowell váltotta le a parancsnoki poszton, aki első szemlekörútján  rögtön jelezte a légierőnek, hogy a frissen érkezett C-47-es szállítógépeket ne szépen sorba elhelyezve tárolják a reptér kifutópályáján, mert szükségtelenül megkönnyítik ezzel a japánok dolgát. Rowellből a próféta beszélt, parancsát ugyanis ignorálták, és augusztus 17-én néhány japán repülőgép csaknem az egész szállítókülönítményt elpusztította, Rowellnek meg főhetett a feje, hogyan is látja el a felfele tartó csapatokat. A rezsimváltás alacsonyabb szinteken is hatással volt, az akkor Isuraváig  visszaszorított, erősen megtépázott 39. zászlóalj parancsnokságát Ralph Honner alezredes vette át. A nyugat-ausztráliai történelemtanár és jogász egyik hobbija a hadtörténelem tanulmányozása volt, és ennek nyomán csapatait igyekezett mindig gondosan felderített és kiválasztott (az adott hadmozdulathoz maximális előnyt nyújtó) terepen mozgatni, ami a későbbi eseményekben többször is döntő szerepet játszott.

Sydney Rowell altábornagy - (forrás)

Elsőként rögtön Isuravánál. Honner nagyjából körkörös védelmet alakított ki két patakmederre és egy komolyabb lejtőre támaszkodva, ráadásul az esetleg szükséges ideiglenes visszavonulásokhoz egy második vonalrendszert is  létrehozatott - így az isuravai állást nehéz volt megkerülni - amennyiben a japánok megteszik azt a szívességet, hogy a fő ösvényen támadnak. Ugyanis Isurava, bár komoly kitérővel, megkerülhető volt az Eora völgyének másik oldalán. Ennek a megközelítési útvonalnak a lezárására az úton lévő zászlóaljakra is számítottak. Tulajdonképpen Isurava egy japánoknak szánt csali volt, amit azért is meg kellett támadniuk, hogy minél előbb legyőzzék az őket addig hatékonyan akadályozó ausztrál erőket, a nehéz terepen viszont Honner arra számított, hogy hosszabb ideig, vagy akár véglegesen is meg tudják állítani a japán előrenyomulást. Felettesei pedig már egyenesen egy ellentámadásban gondolkodtak (holott augusztus 20. környékén már Port Moresbyben tudtak arról, hogy újabb komolyabb japán erő száll partra Bunánál).

Ralph Honner alezredes (a kép ugyanakkor készült, mint a legelső, a tiszt épp egy később híressé vált, a csapatok teljesítményét dícsérő beszédet mond) - (forrás)

A kissé naiv ausztrál terveket azonban keresztülhúzta hogy mivel az ellátásukra szánt szállítógépek a Port Moresby-i kifutópályán füstölögtek, a 2/14 zászlóalj csak augusztus 24-én tudott továbbindulni Myolából, a 2/16 pedig még ott volt, amikor két nappal később Horii három zászlóaljjal megindította támadását. Bár papíron az erők nagyjából egyenlőek voltak, a már részletezett ausztrál nehézségek miatt a japánok szinte mindenhol helyi fölényt tudtak kialakítani, ráadásul még további csapatok beérkezésében is reménykedhettek (bár ellátásuk miatt Horii feje erősen főtt, lényegében a japánok sem voltak képesek kezdetben 2-3 ezresnél nagyobb kontingenst megfelelően ellátni ezen a terepen). Isurava védelme szempontjából egy szerencsés mozzanatra került sor: a japán tüzérségi előkészítés kellős közepén befutott a 2/14-es zászlóalj, így Honner körkörös védelme már a siker lehetőségével vehette fel a harcot a japánokkal. Ugyanakkor a keleti ösvényen nem alakultak jól a dolgok: a japánok gyakorlatilag egy nap alatt teljesen szétzilálták a kevésbé szilárdan kiépített állásokban védekező 53 zászlóaljat, és csak a végre megérkező 2/16-os zászlóalj tudta átmenetileg megállítani őket. 

Az isuravai csata - a japán átkaroló csapásokkal - (forrás)

Eközben a japán erők kitartóan rohamozták az isuravai ausztrál állásokat. Bár az átmeneti sikereik esetén az ausztrálok mindig sikeres ellenlökéseket tudtak indítani, a japán tüzérség tevékenysége komolyan megtizedelte soraikat, miközben az ütközet végéig összesen egy darab, Myolánál ledobott aknavető tudta elérni az ausztrál első vonalat. A védelem 29-én az esti órákig tartott ki, ekkor a bekerítés egyre nagyobb veszélye miatt az ausztrál erők  megkezdték a visszavonulást a pár kilométerrel délebbre fekvő pihenőháznál (egy kisebb magaslaton) előkészített álláshoz. A japánok csak erre vártak: a hegynek felfele lassan visszavonuló menetoszlopot a már megszokott, dzsungelen át indított átkaroló hadműveleteikkel igyekeztek szétzilálni, és mivel már a völgy két oldalán lévő ösvények találkozási pontját, Alolát fenyegették, a dandárparancsnok (Potts) elrendelte az Eoráig való visszavonulást. A kaotikus hadművelet közben eltűnt a 2/14-esek parancsnoka, Key alezredes (később még látni vélték Bunában, japán fogságban, ezután nyoma veszett...)

A japán előrenyomulás a Kokoda-ösvény mentén - (forrás)

A harcokról szóló ausztrál visszaemlékezések gyakran úgy írják le az isuravai harcokat, hogy az ausztrálok folyamatosan tüzelve, hősiesen védekeztek a japán "emberi hullámok" ellen, esetenként halomra lőve a támadókat. Bár volt példa ilyen japán támadásra is, azonban a támadók ennél általában jóval módszeresebbek és óvatosabbak voltak, igyekeztek tüzérséggel és fedezőtűzzel lefogni az ausztrálokat, és csak akkor támadtak amikor úgy látták, hogy mindez sikeres. Mindezt a veszteségi adatok is alátámasztják: az ausztrálok 210 embert vesztettek, a japánok 370-et, ami a bevetett erőket tekintve mindkét oldalon kétségkívül durva veszteség volt (a terep jellege miatt a harcok ráadásul mindkét oldalon félelmetes iramban fogyasztották a tiszteket), és mindkét oldalon megdöbbenést keltett a hadvezetésben. Horii azon morfondírozott, hogy ha még párszor ilyen komoly ellenállást tud mutatni az ausztrál védelem, erői még Port Moresby előtt elfogynak, az ausztrál főparancsnokság pedig még mindig nem egészen értette, hogyan is tudja a viszonylag kicsi japán támadóerő megfutamítani csapataikat, ráadásul a visszavonulás célpontja Eora nem volt más, mint a vízválasztó (azaz a sokat emlegetett Kokoda-rés) közvetlen előtere, ha itt nem fogják meg a japánokat, akkor komoly bajban lesznek.

Visszavonulás Isuravából - pápua sebesülthordók - (forrás)

Ezt a helyi parancsnokok is így látták, de ők azzal is tisztában voltak, hogy egy tágas völgyet kellene megvédeniük az egyre növekvő japán erőkkel szemben, ráadásul a terep adottságai miatt egyre nagyobb volt az esélye, hogy a myolai ledobóhelyet is fel kell adniuk...

Ráadásul a visszavonulás a nehéz terepen kifejezetten kaotikusan ment végbe, az újabb értékelések szerint Isurava összességében nem annyira hősies utóvédharc, hanem inkább egy óriási mázlival megúszott katasztrófa volt, ugyanis ha a japán átkarolás határozottabb lett volna, csaknem egy egész dandárnyi erő veszett volna oda, és a japánok tényleg 10 nap alatt a Port Moresby-t övező domboknál teremhettek volna. Persze a terep a japánoknak is ugyanolyan nehéz volt, és ők is kimerültek...A brutális erőpróba a szövetséges oldalon mindössze két pozitívummal járt: egyrészt a harctéri parancsnokok már tudták, mivel is állnak szembe, és - helyesen -  egyre inkább a két dologra kezdték alapozni taktikájukat: ha a japánokat lecsalogatják a déli hegylábterületekre, logisztikájuk vélhetően összeomlik (pontosabban 2-3 ezer főnél nagyobb kontingenst nem tud ellátni), míg ezen a részen már az ausztrál tüzérség is csapást tud rájuk mérni. Másrészt a sebesültek nagyobb részét a pápua teherhordók önfeláldozó segítsége révén sikerült hátrajuttatni. Hősiességük bevonult az ausztrál legendáriumba, és hosszú évtizedekre kifejezetten pozitív irányba befolyásolta a pápua-ausztrál kapcsolatokat. 

Ledobás a viszonylag sík (de közel 2000 méter magasan fekvő) Myolában - (forrás)

A visszavonulással járó elkeseredettség viszont kreatív (és gonosz) ötleteket szült. Mint már volt róla szó, az ausztrál utánpótlási bázis Myolában volt, a vízválasztón található Templeton's Crossingtól délre, egy viszonylag tágasabb völgy alján, ahol a repülőgépek biztonságosan dobhatták le az ellátmányt. Ez a "kismedence" ugyanakkor egyrészt védhetetlen, másrészt megkerülhető volt, így szeptember 4-én az ausztrálok innen is visszavonultak, azonban az el nem szállítható konzerveket nem semmisítették meg. Hanem kilyukasztották az aljukat... A japánok persze először örültek, hogy átmenetileg bőséges élelem áll rendelkezésükre, azonban a kirobbanó hasmenésjárvány átmenetileg komolyan csökkentette a bevethető erőiket.

MacArthur és Blamey viszont tajtékzott: nem értették, miért képtelenek csapataik megvédeni a "Kokoda-gapet" és depójukat feladva miért futnak a japánok elől, mint a "nyulak"'? A háttérben valójában egy negatív spirál alakult ki a Port Moresby-i és Brisbane-i főhadiszállások kommunikációjában, amit bonyolított Rowell és Blamey viszonya, valamint MacArthur hadvezéri pózolása is. Az amerikai főtiszt ugyanis lépten-nyomon igyekezett igazolni, hogy az ausztrálok alkalmatlanok a japánok elleni hadviselésre, és csak az amerikai hadosztályok bevetése tudja őket megmenteni (saját hadosztályparancsnokai ebben a kérdésben lényegesen óvatosabbak voltak). Emiatt Blameynek kifejezetten kellemetlenül jött a visszavonulás híre, miközben alapvetően téves információi voltak a szembenálló erőről és a terep jellegéről. Ebben azonban valamennyire Rowell és port moresby-i törzse is hibás volt. Bár Rowellt Blamey küldte rendet tenni, hamar elege lett abból, hogy Brisbane-ben nem értik a kialakult helyzetet, és így inkább visszafogta a főhadiszállással való kommunikációt, ami miatt ott még kevésbé voltak tisztában a japán támadás erejével. (Miközben Rowell azért csendben összedobta azt a tervet, amivel végül megállították az inváziót..)

Eközben viszont az ausztrál visszavonulás kezdett végre valamelyest szervezett jelleget ölteni: Potts végre kézben tudta tartani mind a négy a terepen tartózkodó zászlóaljat, ráadásul utolsó egységét, a 2/27-es zászlóaljat is felfele indították az ösvényen, ugyanis a távolság rövidülésével már ezt az egységet is el tudták látni (hiába veszett el Myola), ráadásul az ausztrál utóvédek kezdtek viszonylag hatékonyabban rajtaütni a japán élegységeken, úgyhogy az ausztrál vezetés úgy határozott, hogy az első védekezésre valóban alkalmas (azaz nehezen megkerülhető) ponton megpróbálják ismét megállítani a japánokat - a választás az Efogitől mintegy másfél kilométerre délnyugatra fekvő Mission Ridge-re esett, amelynek déli uralkodó magaslatát (egy viszonylag kisebb huplit) azóta Brigade Hill-nek hívják (mivel a 21. dandár itt harcolt Pápuaföldön elsőként az összes alakulatával). port Moresby felől nézve ez volt az ösvény első igazán brutális emelkedője (lényegében itt kezdődött az igazán vad hegyvidék), tehát innentől a japánoknak elvileg valamivel könnyebb dolguk lett volna. Északról viszont az ösvény két magas (kb. 1600 méteres) és meredek gerinc között haladt, melyek közöl a délire fel is kapaszkodott: ennek utolsó helyi magaslata volt a Brigade Hill - azaz a terepviszonyok miatt itt nem volt alternatív ösvény. igaz a völgy felől az állás ha nehezen is, de megkerülhető volt.

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Mission_Ridge%E2%80%93Brigade_Hill

Ugyanakkor a japánok is pihent egységekkel készültek az összecsapásra, és a terep jellege miatt csak viszonylag kis (kb. 1600 fős) kontingenssel támadtak, azonban ez is felülmúlta némileg az ausztrálok 1400 katonáját, akik az ösvény mentén a gerinc hosszában, háttal a magasabb terepszakasznak sorakoztak fel. Az eredmény egy három napos, a  "klasszikus dzsungelharc" esszenciáját felvonultató ütközet lett, ami nagyon jól illusztrálta a fenti keretes írásban foglaltakat a támadó előnyéről. Kezdetben az ausztrálok voltak előnyben, ugyanis a terepadottságok miatt szeptember hatodikán este kiválóan ráláthattak a japánok felvonulására, így a légierőt is rájuk tudták irányítani, sőt már aknavetőkkel is rendelkeztek. Azonban a japánok tűzereje továbbra is nagyobb volt, és 7-én leginkább azt bevetve próbálták óvatos támadásokkal felmérni a 2/27-es zászlóalj állásait. Másnap  viszont egy zászlóaljuk a völgyön át oldalba kapta a parancsnokságot és a hátsó két zászlóaljat. Az ausztrálok erre valamennyire számítottak is, arra azonban nem, hogy nem tudnak mit kezdeni a helyzettel: a két kimerült zászlóalj utolsó erőtartalékait használta fel az ellentámadásokra, a japán tűzerőfölény szétzilálta a dandárt. Bár a veszteségek a harcok hevességéhez képest nem voltak borzasztóan nagyok (az ausztrálok kb. 160, a japánok 220 embert vesztettek), az, hogy a japán támadók be tudtak ékelődni az ausztrál egységek közé, döntőnek bizonyult. Az irányítást Potts csak úgy nyerhette vissza, ha visszavonulnak, ez azonban csak a magaslat felé volt lehetséges (azaz az ösvényre merőlegesen). A két hátrébb lévő zászlóalj a manővert sikeresen végrehajtotta, azonban a dandár erejének javát adó 2/27-es zászlóaljnak mélyebben kellett bemennie az erdőbe, így képtelen volt visszatérni a japánok által már megszállt ösvényre, a megtépázott, végsőkig kimerült egység tagjai csak 13 nap múlva bukkantak elő a délkeletre fekvő Iawarerénél. A közel 50 kilométeres dzsungelodüsszeiájuk megsüvegelendő teljesítmény volt, ugyanakkor azt is jelentette, hogy a japánok gyakorlatilag szétverték a 21. dandárt. Mindez azért is kellemetlen volt, mert a várva várt AIF egység tulajdonképpen rosszabbul teljesített, mint az addigra már pihenésre hátravont 39. milíciazászlóalj, mely egy hasonló jellegű csata után azért mégiscsak képes volt harcoló egységként visszavonulni. (Utólagos bölcsességgel élve: az ausztráloknak az erőviszonyok ismeretében maradniuk kellett volna halogató harcoknál, vagy a völgyre is ki kellett volna terjeszteni állásaikat - persze kétséges, hogy utóbbira lett volna-e erejük.)

Az erősen viharvert 2/27-es zászlóalj katonái, miután előbukkantak a dzsungelből -  (forrás)

A  kimerült és szétvert alakulat felváltására megérkezett a Kenneth Eather által parancsnokolt 25. dandár, mely Iorobaiwánál foglalta el állásait, és eredetileg ellentámadásra készült, amikor lecsapott az alakulatra Kuszonosze Maszao 144 japán gyalogezrede. Eather nem követte el Potts korábbi hibáját, amilyen gyorsan csak lehetett szétbontakoztatta alakulatait. A japánok megpróbálták ugyanúgy szétszabdalni a védelmet, mint a Brigade Hillnél, azonban az ausztrálok igyekeztek elhárítani ezeket a manővereket, ugyanakkor Eather félve attól, hogy ellenfele sikerrel jár, engedélyt kért a pár kilométerrel arrébb fekvő Imita-gerincre való visszavonulásra, amit meg is kapott, azzal a feltétellel, hogy nem lesz több hátrálás. Már csak azért sem, mert az Imita-gerinc egy körülbelül 800 méteres hegyi hágó, szinte közvetlenül a Kokoda ösvény kezdőpontja, Owers' Corner felett, azaz ezután már tényleg nem nagyon maradt volna természetes védővonal a tengerig és Port Moresby-ig. Imita és a környező kisebb hegycsúcsok légvonalban mintegy 40 km-re vannak Port Moresby-től, úgyhogy jó idő esetén a város már látható ezekről a tereptárgyakról, ami a japánoknak természetesen óriási morális lökést adott. Ugyanakkor a gerinc már a felvonuló ausztrál tüzérség lőtávolságában volt...

A kudarcsorozat nem meglepő módon vezetési válsághoz is vezetett a szövetségeseknél, ami szeptember folyamán szinte mindegyik helyi parancsnokot elérte. A katonai helyzeten kívül komoly katalizátorként szolgált MacArthur és Blamey (v)iszonya, az eseménysorozat pedig rengeteg régi sebet is feltépett az ausztrál katonai vezetésben. Ahogy már volt róla szó, az "Ausztrália megmentője" pózba kissé belemerevedő MacArthur egyre inkább azt az "álláspontot" képviselte, hogy az ausztrálok alkalmatlanok a dzsungelhadviselésre, és a lassan beérkező amerikaiakkal ő majd helyrehozza a helyzetet. Ezt a Kokoda-ösvényen történő események alátámasztani látszottak, az a tény ugyanakkor nem, hogy az ausztrálok szállították le a japánok első szárazföldi vereségét a Milne-öbölben. Eközben az is látszott, hogy ugyan a guadalcanali eseményeknak komoly szerepük van az új-guineai japán nyomás csökkenésében, de ott nem MacArthur beígért hadosztályai játszották a főszerepet, hanem a flotta és a tengerészgyalogosok. Blamey érthető okokból minden erejével a fenti narratíva ellen volt, ráadásul úgy gondolta, hogy erői az elkövetett hibák ellenére is tartani tudják Port Moresbyt, ugyanakkor már Canberra is pánikolni kezdett, ezért szeptemberben több alkalommal is Port Moresbyba utazott, és az amerikai és canberrai nyomásra "rendcsinálásba" kezdett. Az ausztrál főtiszt ugyanakkor nem volt túlzottan kedves és diplomatikus figura, úgyhogy a folyamatba számos túlkapás is vegyült. Kezdetben ugyan még bízott Rowellben, azonban amikor rájött, hogy alárendeltje bizonyos infókat visszatartott, ez kezdett elpárologni. A két tábornok a hónap végén ütközött össze, amikor Blamey elkezdett közvetlen parancsokat osztogatni az elvileg Rowell alá tartozó alakulatoknak. A vita Rowell leváltásával végződött, helyét Edmund Herring vette át. (Tekintve, hogy Rowell később a hadsereg főparancsnoka lett, leváltását az utókor inkább a kialakuló hisztérikus közegnek tulajdonította.) 

Megalapozottabb volt Arnold Potts leváltása: bár borzasztóan nehéz helyzetben kellett helytállnia, a dandártábornok komoly hibákat is elkövetett, így bár sokan bűnbaknak tekintették (hiszen felettesei sem igazán értették meg a harci helyzetet), valószínűleg nyugodtabb helyzetben is más parancsnokot neveztek volna ki az alakulat élére: a választás a 35 éves Ivan Dougherty-re esett, aki a következő hónapokban sikeresen felnőtt a hadszíntér különleges követelményeihez. A 7. hadosztály élén Allan tábornokot a George Vasey váltotta fel, aki később a "Bloody George" becenevet kapta (nem azért mert véreskezű volt, hanem mert sokat káromkodott).  A változások természetesen némi nyugtalansághoz vezettek a csapatok körében (jellemzően népszerű parancsnokokat sikerült leváltani, igaz részben szintén népszerű vezetőkre), amire Blamey még rátett egy lapáttal, amikor ledorongolta 21. dandár szemlére felsorakozó túlélőit, mondván, hogy "úgy futottak, mint a nyulak". Az incidens híre hamar elterjedt a hadseregben, és egy másik botrányhoz vezetett: amikor a főparancsnok sebesült katonáknak akart kitüntetéseket osztani egy kórházban, a katonák látványosan ignorálták, miközben salátaleveleket rágcsáltak...

Thomas Blamey Új-Guineában - (forrás)

A válságra még rátett egy lapáttal egy váratlan esemény is, amely egyben megalapozta a Kokoda-legendát is. Az ide-oda masírozó egységek káoszában ugyanis felkapaszkodott két haditudósító (Chester Wilmot, Osmar White) és egy operatőr (Damien Parer). Mindegyikük rendelkezett már közel-keleti harci tapasztalattal, és elképesztő erőfeszítéssel nagyon komoly anyagot gyűjtöttek és forgattak le, amelyből egy dokumentumfilm is készült, ami 1942. szeptember 18-án Kokoda Front Line! címmel futni is kezdett az ausztrál mozikban. A nagyközönség döbbenten szembesült azzal, mi is folyik Új-Guineában, és a film nem vetett épp jó fényt a hadvezetésre, ellenben kiemelte az ott küzdő közkatonák erőfeszítéseit és önfeláldozását (a leforgatott anyag jelentős része az isuravai visszavonulást mutatta). A dokumentumfilm 1943-ban elsőként az ausztrál filmek közül Oscar-díjat nyert, és többféleképpen is segítette a szövetségesek ügyét: az Ausztráliába érkező amerikai csapatok vezetése meglehetősen ellentmondásos válaszokat kapott MacArthur brisbane-i főhadiszállásáról azt illetően, mi is lenne a legcélszerűbb viselet és felszerelés az esőerdőben, így inkább beültek egy moziba, megnézték az alig 10 perces filmet, és jegyzeteltek. Másrészt Blamey komolyan megorrolt Wilmotra (a tudósító korrupcióval is gyanúsította a parancsnokot, és megpróbálta elérni leváltását Curtinnél), és visszavonta akkreditációját. Végül Menzies intézet neki egy brit tudósítói állást, így kerülhetett Normandiába, és így írhatta meg világhírű könyvét a második világháború nyugati frontjáról. (A kokodai események feldolgozásában korai és tragikus halála megakadályozta.)

Eközben a japánoknál is akadtak problémák a parancsnoki láncolatban. A 17. hadsereg vezetésében már augusztus végén felmerült, hogy abba kellene hagyni a Port Moresby felé irányuló hadműveleteket, és minden erőforrást Guadalcanalra kellene összpontosítani. Ez végül így is történt, bár a Milne-öbölben még megpróbálkoztak a helyzet megfordításával, de mint láthattuk, a vállalkozás véres kudarcnak bizonyult. Ugyanakkor a kiadott parancsok némileg ellentmondásosak voltak: a parancsnokság alapvetően azt szerette volna, ha csapataik szilárdan tartják Kokodát és Isuravát (azaz a hegység gerincének északi hátországát), illetve a déli lejtőn is rendelkeznek pár előőrssel, megnehezítendő az ausztrálok dolgát. Az utasítás logikus volt: a japán hadvezetés világosan látta, hogy hiába övék Kokoda, egyszerűen nincs elég szállítógépük a légi utánpótlásra (a repteret mindössze egyszer használták), így a gerinctől délre nem tudják ellátni csapataikat. Horii és tisztjei ugyanakkor úgy gondolták, hogy az annyi szenvedés után elfoglalt pozíciókból hiba lenne visszavonulni, és a csaknem összefüggő hegyvidéken nehezen volt értelmezhető a "déli oldal" kitétel, így úgy gondolták, hogy az a bizonyos előörs akár Port Moresby is lehetne. Annál is inkább, mivel az utánpótlási helyzetük olyan rossz volt, hogy lényegében nem is nagyon volt más választásuk, mint a városban megszerezhető készletekben bízni. Ugyanakkor szeptember közepén (azaz a guadalcanali japán ellentámadás kudarcát követően) már több, a visszavonulást (japán megfogalmazásban "ellenkező irányba történő előrenyomulást") elrendelő parancs is érkezett, és az Imita-gerincen álló, tüzérséggel is ellátott teljes ausztrál dandárt látva Horii is kezdte belátni, hogy nincs tovább, és Ioribaiwában már ünneplésbe kezdő csapatainak egy részét visszairányította az északi partvidékre (így végül nem a teljes japán erő vonult vissza horrorisztikus körülmények között), a megmaradó erőknek viszont kiadta, hogy tartsák az állásokat amíg csak lehet.  A helyzetüket nehezítette, hogy az utolsó napokban Horii arra számítva, hogy hamarosan Port Moresby-ben lehet, a sebesületek és a betegeket nem evakuáltatta a nehéz terepen, hanem az élcsapatok közelében tartotta - ez a döntés a többségük számára halálos ítélettel ért fel.

A japán visszavonulásban komoly szerepet játszott, hogy újabb amerikai csapatok hadszíntérre érkezését is észlelték, így éltek a gyanúval, hogy a Buna-Gona régióban partraszállásra készülnek az ausztrál-amerikai erők, így elvágva az ösvényen harcolókat. A gyanú nem volt teljesen alaptalan, ugyanakkor a partraszállást egyelőre még nem merték megkockáztatni MacArthurék (ekkor még javában zajlottak a veszteségteljes tengeri hadműveletek Guadalcanalnál, a terv az volt, hogy, több kisebb ausztrál és amerikai alakulat indul elé párhuzamosan a Kokoda-ösvénnyel és annak különböző pontjain megpróbálják zaklatni, vagy elvágni a japánokat. A tervhez komoly "muníciót" adott az úgynevezett Kanga Force tevékenysége, mely az ösvénytől mintegy 200 km-re északnyugatra fekvő hegyi központban, Wauban állomásozott és 1942. június 29-én sikeresen lecsapott a partvidéki japán bázisra, Salamauára. Valami hasonló terveztek több csapattal, bár a fő csapást a visszafoglalandó Kokodába légi úton eljuttatott csapatokkal tervezték.  Kezdetben azonban elindultak az "oldalösvényeken" kommandózó csapatok: egy Ralph Honner által vezetett különítmény, a 2/27 -es zászlóalj  még járóképes embereiből álló csapat, valamint a 32. amerikai gyaloghadosztály egy ezrede, mely a Kokoda-ösvénytől keletre fekvő, Kapa-Kapa-ösvényen akarta elérni a japán partraszállási övezetet. Az eddig leírtak alapján nem lehet meglepetés, hogy egyikük sem igazán ért célt: még Honnerék haladtak a legjobban, de irgalmatlan erőfeszítés árán ők is csak nehezen (és gyakorlatilag harcképtelenül) érték el célpontjukat. Az amerikaiak által választott ösvény pedig alig létezett, így ők kezdetben szinte semmit nem haladtak, és végül, több, mint 40 nap alatt tudtak átkelni a hegységen - a harcolva haladó ausztrálok után. (Tegyük hozzá, a dzsungelbe behatoló erők egy része abból a célból is "őrjáratozott", nehogy a japánok a főerő hátába kerüljenek.)

 A 32. gyaloghadosztály némileg körülményes felvonulása, valamint az ausztrál előrenyomulás - (forrás)

Így a fő események továbbra is Kokoda-ösvényen zajlottak. A japán tétlenség az ausztráloknak is feltűnt, így szeptember 28-án valamennyi helyszínen tartózkodó egységükkel ellentámadást indítottak, amelyet komoly tüzérségi előkészítés előzött meg - azonban az előretörő ausztrálok néhány sebesültön és gyenge utóvéden kívül senkit sem találtak - a japánok két nappal előbb távoztak. A szövetségesek a következő majdnem két hétben nagyjából a vízválasztó vonaláig úgy tudtak előrenyomulni, hogy csak kisebb (bár súlyos veszteségeket okozó) japán rajtaütésekkel álltak szemben. Az első komolyabb akadályba az úgynevezett Templeton's Crossingnál (az Eora patak felső szakaszának egy átkelőhelyénél) ütköztek, itt az ausztráloknak három napa alatt végül sikerült átkarolniuk a japánokat, így tovább haladhattak az északi lejtőn fekvő Eora falu felé, amelyet október 22-én elérve, az ausztrál parancsnok frontális támadást rendelt el, mivel azt sejtette, hogy a japánok további visszavonulásra  készülnek. Ez alapvetően igaz is volt, azonban nem ellenállás nélkül, így a jól előkészített japán állásrendszerbe ütköző támadás vérfürdőbe torkollott, a japánok lényegében szilárdan tartották az állásokat egészen 28-áig, amikor Horii elrendelte a visszavonulást.

Az ellentámadásnak lendületet adó 16. dandár katonái az ösvény egy immáron kiépített (de továbbra is meredek) szakaszán - (forrás)

Az ütközetben az ausztrálok a meggondolatlan első támadás miatt csaknem kétszer akkora veszteséget szenvedtek, mint a japánok, de megnyílt az út Kokoda felé, egyben ismét sikerült biztosítani a myolai ledobóövezetet. Az első ausztrál őrjáratok végül november 2-án érték el Kokodát, melyet üresen találtak - a magas fűvel borított kifutópálya üzembehelyezése hamarosan megkezdődött. Ezzel szigorúan véve lezárult a Kokoda-ösvény mentén vívott hadjárat: a szövetségesek ugyanis a reptér birtokában már képesek voltak komolyabb csapatkontingenseket vinni az északi lejtőre, úgy, hogy előtte nem ment el minden erejük az ösvény megmászására. 

Tüzérség feljuttatása az ellentámadás során az ösvény alsó szakaszán, itt már nem csak a pápua teherhordókra alapoztak   - (forrás)

De miért vonultak ilyen "gyorsan" vissza a japánok? Egyrészt a támadó előnye (azaz az átkarolás lehetősége) immár az ausztrálok oldalán volt - tegyük hozzá, a japánok általában nem várták be az átkaroló hadmozdulatot. Másrészt ellátási helyzetük ekkorra már kezdett katasztrofálissá válni: gyakorlatilag már az utóvédet sem tudták rendesen ellátni, a legyengült katonák pedig különösen kitettek voltak a trópusi betegségeknek. Másrészt ahogy már említettük a "száraz" évszak a hegyekben augusztusban véget ért, és 1942 szeptemberétől különösen intenzíven ömlött a csapadék, ami rémálommá változtatta a Bunába való japán visszavonulást, miközben  november elején az ausztráloknak végül sikerült döntő csapást mérni erőikre: a november 4-11 közötti Gorari-Oivi ütközetben immár két ausztrál dandár (16, 25.) tudott Horii állandó védelmet kiépíteni szándékozó egységeire támadni, és az átkaroló hadmozdulatokkal  valamint a légierő segítségével sorra törte át az ösvény átkelőhelyeit is fedező japán állásokat - ebben az ütközetben már a japánok vesztettek több embert, ráadásul maradék nehézfegyverzetük javát is kénytelenek voltak hátrahagyni, és miután Horii főhadiszállására is sikerült lecsapni, a japánok 11-én rendezetlenül menekülni kezdtek a partvidék felé. A 7. hadosztály vezető Vasey tábornok kommentárja szerint  "kiderült, hogy ő (Horii) sem szereti jobban, ha minden oldalról megtámadják, mint mi." A hadjárat ezen szakaszában az előrenyomuló ausztrálok egyre gyakrabban bukkantak az alultápláltság miatt meghalt japán katonák holttesteire, valamint helyenként a kannibalizmus bizonyítékaira.

A gorari-oivi csata - a terv nem volt épp egyszerű, de a dombvidék sűrűbb úthálózatát kihasználva az ausztrálok véget vetettek a rendezett japán visszavonlásnak (a jelmagyarázat hibás, a szaggatott vonal jelzi a 25. dandár előrenyomulását) - (forrás) 

Nehézségeiket fokozták a megáradó folyók, és a kiterjedt vízzel borított területek, illetve az, hogy a szövetségesek már több párhuzamos ösvényen tudták őket üldözni - mivel az ausztrálok jobbszárnyán megjelentek az amerikaiak is: ahogy már volt róla szó, a 32. gyaloghadosztály katonái eredetileg szárazföldi úton kerültek volna a japánok oldalába, azonban elképesztően lassú haladásuk láttán inkább a Wanigelánál újonnan létesített reptérre szállították az alakulat nagyját, és innen igyekeztek gyalogosan Buna felé. (Ez is bő 130 km volt, de legalább jórészt sík terepen.)  A hegység északi oldalán fekvő, a gyorsabb csapatösszpontosítást lehetővé tevő repülőterek létrehozását a Milne-öbölbeli siker tette lehetővé, ugyanis így mind a légifedezet, mind az építési és üzemeltetési gyakorlat rendelkezésre állt. Blamey végülis nem tett rossz lóra azzal, hogy az öböl jelentős megerősítését vélte elsődlegesnek augusztusban. (Emellett megérkeztek azok az amerikai műszaki alakulatok is, amelyek megduplázták a Port Moresby-i kikötő kapacitását, valamint kibővítették a repülőtereket is, így megvolt a logisztikai kiindulópont is.)

Ezek a hadmozdulatok nehéz választás elé állították a Kumusi folyón átkelni készülődő Horiit. Ha visszavonuló csapataival tart, lehet, hogy az amerikaiak elvágják a partraszállási övezettől, ezért úgy döntött, hogy az áradó folyón egy csónakkal majd egy kenuval próbál törzsével együtt lejutni a tengerpartra. Ez végül sikerült is, azonban a már a tengeren haladó kenut egy vihar elsodorta a parttól és felborította, a tábornok pedig vízbe fulladt. (Mivel lovának tetemét a Kumusi partján találták meg az ausztrálok, kezdetben az a történet terjedt, hogy a japán tábornok megpróbált átúsztatni a folyón, és így lelte halálát.)

 A Buna-Gona-Sananandai hídfőállások megközelítése 1942 novemberében - a japánok némileg nyugatabbra igyekeztek visszajutni a partvidékre - beszédes az amerikai szektor "Most of the area waterlogged"  megjegyzése - (forrás) 

A kokodai hadjárat borzalmas erőfeszítéseket követelt mindkét féltől, miközben mindkét oldalon hibák tömkelegét követték el. A veszteséglista is hosszúra nyúlt, igaz a terep jellege miatt nem az elesettek, hanem a sebesültek és a betegek tették ki a listán szereplők zömét, miközben hosszabb-rövidebb időre szinte minden résztvevő harcképtelenné vált. A mintegy 30 ezer ausztrál és amerikai katonából 625-en estek el, 1055-en megsebesültek, és több, mint 4000 katonát betegség miatt kellett evakuálni. A 13.500 japán katona közül  kétezren estek el, és több, mint négyezren kerültek egyéb okból a veszteséglistára, jelentős részük később szintén halálát lelte a sebesüléséből vagy betegségéből kifolyólag.

Összességében a kokodai hadjárat az utolsó napok kivételével még inkább emlékeztetett az 1942 első hónapjaiban megvívott japán hadjáratokra, amit viszonylag tervszerű előrenyomulás, japán fölény és szövetséges bénázás valamint a halálos áldozatok viszonylag limitált száma jellemzett. A japán kudarchoz alapvetően más hadjáratok eseményei (Guadalcanal, Milne-öböl) valamint néhány ausztrál alakulat váratlanul önfeláldozó harca vezetett, amely addig késleltette a japán előrenyomulást, amíg az erősítés megérkezett, illetve amíg a japánoknak logisztikai gondjai nem lettek.

Emellett a hadjárat végére kezdett felvonulni az a szövetséges csapásmérő gépezet, ami ezután megkezdte a japánok visszaszorítását. Itt sikerült kikísérletezni nagyon sok újítást, ami lehetővé tette a későbbi eredményes dzsungelharcot, itt sikerült először igazán jól megoldani a csapatok légi úton való felvonultatását, amihez természetesen rendkívül sok kudarc vezetett (lásd a Port Moresby reptéren elpusztított szállítógépeket, vagy a 32. gyaloghadosztály felvonulásának kálváriáját). A Buna-Gona elé felvonuló ausztrál csapatok azonban egy merőben új kihívással találkoztak: a magukat beásó, fanatikusan védekező japán elitcsapatok elleni támadással. 

A Buna-gonai csata a csendes-óceáni háború egy új, a korábbinál is brutálisabb és véresebb szakaszának első eseménye volt, ami ugyanúgy borzalmas tanulópénz megfizetését követelte mindkét féltől, mint Kokoda. Hogy miért is vált a pápua hadjárat a szövetségesek arányaiban talán legvéresebb vállalkozásává, azt a következő részben vizsgáljuk meg.

A második világháború csendes-óceáni hadszínterének egyik legbrutálisabb hadjáratát egy új-guineai hegyláncon helyenként közel 2000 méteres tengerszint feletti magasságban átkígyózó méteres szélességű ösvényéért vívták ausztrál és japán csapatok, úgy hogy egyik fél főparancsnoksága sem volt tisztában azzal, mi is folyik a hegyi erdőségekben. A Kokoda-ösvényért vívott több hónapos ütközetsorozat a japánok egyik első szárazföldi vereségét, egyben az ausztrál nemzetőrség megdicsőülését hozta - miközben stratégiai jelentőségét azóta többször is sikerült átértékelni.

A rövid, de mozgalmas ausztrál hadtörténetből a legtöbb olvasónak valószínűleg a nemzet "születésében" is komoly szerepet játszó, ám véres kudarcnak minősülő Gallipoli-hadjárat jut eszébe, holott az ausztrál fegyveres erők jóval sikeresebbek voltak Palesztínában, valamint a háború kimenetelét komolyan befolyásoló Amiens-i áttörésben is kulcsszerepet játszottak (utóbbi esemény jelentőségét Ausztráliában is csak a 100 éves évfordulóra készülve kezdték el belátni). Amellett, hogy az ország komoly véráldozatot hozott az első világégés során, és valójában ekkor formálódott "nemzetté", már megjelentek az első kétkedő hangok azt illetően, hogy mennyire is jó ötlet a világ végéről a Brit Birodalom érdekeiért (máshogy megfogalmazva: gyarmati kalandokért) hadba indulni - ezek a kérdések pedig az ausztrál haderő legfelső szintjén is megfogalmazódtak. És bár Ausztrália a háború következtében maga is gazdagabb lett két "mandátumterülettel" (Német Új-Guineával és Nauruval), a fenti gondolatok is erősen közrejátszottak abban, hogy az 1930-as évekre egy néhány ezer fős magra sikerült redukálni a szárazföldi hadsereget. Ebben természetesen a gazdasági világválság is szerepet játszott, ahogy az a tény, is, hogy az első világháború 300 ezres ausztrál hadserege szinte teljes mértékben korábban civil (legfeljebb a nemzetőrségben szolgáló) katonákból állt, akik igyekeztek visszatérni a polgári foglalkozásukhoz. Így az ausztrál hadsereget lényegében a nemzetőrség (milícia) köré igyekeztek szervezni, azonban ennek hatékonysága az 1930-as évek végére megkérdőjeleződött. 

Robert Menzies a hadüzenettel 1939 szeptemberében - (forrás)

Ennek oka természetesen a hitleri Németország valamint Japán tevékenysége volt - az ausztrál kormányzat pedig meglepően tevékenynek bizonyult mindkét esetben. Ennek fő oka az volt, hogy 1939-re két meglehetősen nagy formátumú figura kezdett kiemelkedni az amúgy nem túl izgalmas ausztrál szövetségi politikai mezőnyből: a jobbközép (később liberális) pártból Robert Menzies, valamint a munkáspárti John Curtin. Az alig 40 éves Menzies a 30-as évek végén az államügyészi (lényegében igazságügyminiszteri) funkciót töltötte be Canberrában, így meglehetősen sokat kellett nemzetközi jogi valamint menekültjogi kérdésekkel foglalkoznia. Kezdetben Chamberlain politikáját támogatta az "élni és élni hagyni" elv alapján, 1938-ban például keményen fellépett a Kínában háborúzó (és népirtó) Japánba irányuló vasércszállítmányokat behajózni nem akaró kikötői munkások ellen, amiért megkapta a "Pig Iron Bob" becenevet. (Ezt az eseményt az 1942-ben japán tűz alá kerülő ausztrál csapatok gyakran fel is emlegették.) Ugyanakkor Menzies a Chamberlain-i politika kudarcát is az elsők között látta, 1939 áprilisától immáron miniszterelnökként, és úgy gondolta, hogy egy európai háború esetén Ausztráliának megéri Nagy-Britannia mellé állnia, mert így a brit flotta jó eséllyel meg fogja majd védeni Ausztráliát az esetleges japán fenyegetéstől. Emiatt 1939 szeptemberében (bár önálló államként erre már nem kötelezte semmi) Ausztrália is hadat üzent Németországnak, igaz valószínűleg, mindenki furcsállta volna, ha nem így történik.

Szinte azonnal megkezdődött a második "Australian Imperial Force" megszervezése, és bár kezdetben csak egy jól ellátott hadosztály Európába küldésében gondolkodtak, de az 1940 májusi-júniusi események komolyabb erők mozgísítását követelték, így végül kétszíntű haderő felállítására került sor:

Az AIF öt hadosztályának szervezését kezdték meg: a 6-9. gyalogoshadosztályét valamint egy páncéloshadosztályét. (Az első világháborús haderő hadosztályait egytől ötig számozták, ezért kezdtek most a hatos számmal.) Az AIF szigorúan önkéntes haderő volt, és csak ezen egységek katonái voltak tengerentúli szolgálatra vezényelhetőek.

A 9. hadosztály katonái Gázában, 1942-ben - (forrás)

Emellett kibővítették a nemzetőralakulatokat: kezdetben mintegy 80 ezres erő felépítését tervezték, azonban ez szükség esetén bővíthető volt, ugyanis a "milíciába" 1940-től sorozni is lehetett, igaz erre 1942-ig nem került sor nagyobb mértékben, mivel volt elég jelentkező. A milícia kizárólag belföldön volt bevethető, azonban ebben az időben Új-Guinea keleti része is belföldnek minősült, ami számos milicista számára bizonyult végül végzetesnek. A nemzetőrség fegyverzete ugyan hasonló volt a "hivatásosokéhoz", azonban kiképzésük, fegyelmük komoly hiányosságokat mutatott, az AIF katonái jellemzően csak csokikatonáknak (akik a meleg helyzetekben elolvadnak) vagy koaláknak (külföldre nem szállítható, védett állatok) hívták őket.

A zászlóaljakat mindkét seregtestben nagyrészt területi alapon szervezték, a történetünkben nagy szerepet játszó 39-es (milícia)zászlóalj nagyrészt nyugat-victoriai és melbourne-i, az AIF 2/14 és 2/16-os zászlóaljai szintén victoriai, a 2/27-es zászlóalj pedig dél-ausztráliai volt, de az áthelyezésekkel természetesen változhatott a területi összetétel, a tisztek pedig az ország teljes területéről származhattak (bár az említett alakulatoknál nagyrészt nyugat-ausztráliaiak és természetesen victoriaiak voltak). A milícia és az AIF között egyébként komoly átjárás volt, hiszen a korábbi milicisták adták az AIF magját, és a háború során az AIF tapasztalt tisztjeivel igyekeztek megerősíteni a milíciát.

A szárazföldi alakulatok mellett természetesen a légierőt és a flottát is komolyan fejlesztették, igaz az ausztrál légihajózók és tengerészek sok esetben brit egységekbe kerültek, ahogy végülis az Európába/Afrikába hajózó ausztrál csapatok is brit alárendeltségben harcoltak. Az viszont, hogy a kiképzett haderő mekkora részét is kellene a britek rendelkezésére bocsátani, komoly politikai vitát szült. Menzies ráadásul kifejezetten "skizofrén" helyzetbe került: tisztában volt vele, hogy Szingapúr korántsem bevehetetlen erőd, inkább csak egy félig üres bázis, amit érdemes lenne brit és ausztrál katonákkal feltölteni. Ugyanakkor úgy vélte, hogy ezt csak akkor tudja Churchillnél elérni, ha nagy 1940-41-ben nagy erőkkel jelennek meg a Közel-Keleten/Afrikában, és majd cserébe kapnak támogatást. (A japán fenyegetést a Molotov-Ribbentrop paktum nyomán átmenetileg kisebbnek ítélte.) Emiatt a négy gyalogoshadosztályból hármat (a 6., 7., 9. hadosztályokat) tengerentúli szolgálatra küldték, csak a 8. maradt otthon, ami komoly támadási felületet nyújtott Menzies ellenfelei számára: főleg a már az 1. világháborúban is sorozásellenes munkáspárti Curtinnek. Igaz ő most nem annyira antiimperialista elvei miatt ellenezte a tengerentúli szerepvállalást: inkább a terjeszkedő Japántól tartott -  furcsa módon ugyan kevésbé bízott a britekben, mint Menzies, de úgy gondolta, hogy ausztrál segítséggel Szingapúr tartható lenne.

John Curtin, a háborús miniszterelnök - (forrás)

A tengerentúlra küldött ausztrál csapatok viszonylag eredményesen küzdöttek, tobruki szerepvállalásuk legendássá vált, ugyanakkor önálló is sikeres hadműveleteket csak Szíriában és Libanonban folytattak a vichy rezsim csapatai ellen. Menzies részben ezt kihasználva 1941 januárjában Nagy-Britanniába utazott, egyrészt, hogy jobban bele tudjon szólni az ausztrál csapatokat érintő stratégiai döntésekbe, másrészt, hogy egy részük hazautaztatását előkészítse, harmadrészt, hogy rávegye Churchillt Szingapúr megerősítésére. Persze az is szerepet játszhatott, hogy egyes pletykák szerint brit politikusok megkísérelték Churchill leváltását, és Menzies volt az egyik potenciális jelöltjük a helyére. Ez utólag lehet meglepően hangzik, de Menzies valóban nem volt kis forma, külpolitikai szempontból kiválóan tájékozott, stratégiai éleslátásról tanúságot tevő, erőskezű és fiatal vezető volt. 1949 és 1966 (!) között másodszorra is miniszterelnökké vált, így egy generációnyi ausztrálnak ő lett A miniszterelnök.

Menzies kísérlete balul sült el: egyetlen célját sem sikerült elérnie, ráadásul Churchill a beleegyezésével nagyrészt ausztrál (és új-zélandi) csapatokkal oldotta meg a katasztrofálisnak bizonyuló görög hadjáratot, az eseménysor augusztusban végül Menzies lemondásával végződött, utódja, az egyébként népszerű Arthur Fadden pedig képtelen volt meggyőzni a parlament független és munkáspárti képviselőit, hogy álljanak kabinetje mellé, így októberben John Curtin kapott megbízást a kormányalakításra. Kevés politikus vette át rosszabb időpontban a stafétát: az ausztrál hírszerzés és a külügy egyre biztosabb volt abban, hogy az ekkor már Indokína egészét uralmuk alá hajtó japánok támadásra készülnek. Emiatt 1941 februárjától-novemberéig a 8. hadosztályt is a tengerentúlra vezényelték, azonban már a Japán elleni védekezésre gondolva: az alakulat nagy része Malájföldre és Szingapúrba került, kisebb alegységek pedig Ambon és Timor szigetére valamint Rabaulba. Vagyis Ausztráliát magát lényegében csak a milícia védte...

Curtin miniszterelnöksége még a japán támadás előtt komoly katonai veszteséggel kezdődött: a szingapúri csapatszállító konvoj kísérő, de egyedül hazatérő Sydney könnyűcirkáló 1941 november 19-én véletlenül összetalálkozott az álcázott német Kormoran segédcirkálóval: a rövid, de heves összecsapás mindkét hajó elsüllyedésével végződött, azonban míg a németek nagy része megmenekült,  a Sydney teljes, 645 fős legénysége odaveszett. (Ez bizonyult az ausztrálok legnagyobb egyszeri harci veszteségének a háborúban, a hadifoglyokat szállító Montevideo Maru megtorpedózása mellett.)

A 8. hadosztály Szingapúrba érkező katonái 1941 augusztusában - (forrás)

A helyzet ezt követően csak rosszabb lett: a csendes-óceáni háború első hónapjai példátlan kudarcsorozatot jelentettek Ausztráliának. Bár a 8. hadosztály viszonylag jól harcolt Malájföldön Szingapúr elestekor csaknem a teljes egység a veszteséglistára került. Ezt követően került sor Darwin bombázására, ami valójában Holland-Kelet India meghódításának fedezésére szolgált (azaz, hogy az ausztrálok ne tudják megerősíteni Jávát, valamint a timori helyőrségeiket), de komoly pánikot okozott a valós veszteségeket ismerő ausztrál kormánykörökben. Az ausztrál hadvezetés február végére kilátástalannak vélte a holland gyarmatterület védelmét (bár még kisebb egységeket teljesen feleslegesen átdobott a szigetvilágba), de legalább a tengeri és a légi egységeket igyekeztek visszavonni az utolsó pillanatban: ekkor hajózott bele véletlenül a jávai partvidéket végigharcoló Perth könnyűcirkáló a nyugat-jávai japán inváziós flotta kellős közepébe. Az egyetlen sikeresnek mondható akcióra Timor szigetének középső és keleti részén került sor: itt a kitartó kisebb ausztrál egységek sikeres gerillaháborút tudtak folytatni egészen 1943 februárjáig, komoly japán erőket lekötve. Utólagos bölcsességgel: ez lett volna a jó taktika, ha már egyszer szétszórják erőiket a szigetvilágban, csakhogy a csapatokat (az elszigetelt kaviengi helyőrség kivételével) nem erre készítették fel, Timoron is inkább a véletlenen múlt, hogy összejött.

Mindeközben politikai téren is komoly változások történtek. Curtin fejében a Prince of Wales és a Repulse csatahajók elvesztése szólaltatta meg a vészcsengőt azt illetően, hogy effektív brit segítséget nem igazán fognak kapni a védekezéshez. Egyrészt igyekezett hazajuttatni a Közel-Keleten lévő ausztrál egységeket - végül az a döntés született, hogy a 9. hadosztály egyelőre marad (így végül komoly szerepet játszott az El-Alameini csatában), a 6. és 7. viszont hazaindul 1942 januárjában. A hazaút ugyanakkor egybeesett a Brit Birodalom malájföldi és burmai védelmének összeomlásával, így Churchill kezdetben Rangoonba szerette volna irányítani az ausztrálokat. Curtin tiltakozott, így végül az a kompromisszum született, hogy a 6. hadosztály zöme átmenetileg Ceylon védelmét erősíti meg. Utólag ez a húzás sok bírálatot kapott: egyes kommentárok szerint az ausztrál erősítéssel meg lehetett volna akadályozni Rangoon elestét, vagy legalább Burma nyugati partvidékének elfoglalását, ami a megelőzhette volna a sokáig véres és meddő burmai-indiai határvidéki harcokat, és 1-2 év előnyt adhatott volna a brit ellentámadásnak (ezen a fronton ugyanis a britek 1944 nyaráig(!) védekezni kényszerültek). Ugyanakkor a brit és a japán hadsereg 1942-es teljesítményét figyelembe véve könnyen lehet, hogy csak egy újabb Szingapúrra került volna sor, ebben az évben ugyanis sikeres hadműveletet a szövetségesek kizárólag amerikai (és részben ausztráliai) logisztikai háttérrel tudtak indítani a hadszíntéren.

Ennek előrelátása magyarázza Curtin másik, nagy hullámokat kavaró húzását: 1941 december 23-án  Roosevelthez fordult védelemért, ami az addig magát 100%-osan britnek tartó országban is némi értetlenséget szült, hát még a brit elit körében (Churchill tajtékzott). Bár az ausztrálok első körben csak a Corregidorról elmenekülő MacArthur tábornokot és stábját kapták, hamarosan kézzelfoghatóbb segítség is érkezett a japánok Ausztráliára valójában veszélyes csapása ellen. 

Rabaul megszállása, és az ausztrál egységek menekülési kísérlete - (forrás) 

Ausztráliát ugyanis valójában nem a mai indonéz szigetvilág elfoglalása veszélyeztette, onnan ugyanis csak a gyakorlatilag lakatlan északi partvidéken lehetett akciózni, az igazi veszélyt a Karolina-szigeteki Truk lagúnából induló japán erő jelentette, mely 1942 februárjának első napjaiban elfoglalta Rabault. Az Új-Britannia szigetének keleti csúcsán lévő város hatalmas természetes kikötővel rendelkezett, egy 1937-es vulkánkitörésig pedig itt működött az új-guineai ausztrál adminisztráció központja (ekkor Lae-be helyezték át, de az intézmények egy része Rabaulban maradt). A város eleste egyrészt katonai kudarcot és komoly emberi tragédiát jelentett az ausztráloknak: a védők ugyan a dzsungel felé távoztak, de csak kis részüket sikerült evakuálni, az elfogott katonák egy részét a japánok lemészárolták, a többségüket pedig a nem evakuált ausztrál civilekkel együtt behajózták a Montevideo Marura. A Hajnanra tartó jelöletlen hajót aztán 1942. július 1-jén egy amerikai tengeralattjáró elsüllyesztette, a raktérbe zárt 1054 fogoly közül senki sem menekült meg.

Rabaulból visszavonuló ausztrál csapatok 1942 februárjában - (forrás)

Rabaul elfoglalása komoly stratégiai fenyegetést jelentett: innen nemcsak a Salamon-szigeteket és Új-Kaledóniát (azaz ez USA és Ausztrália közötti utánpótlási vonalat) lehetett fenyegetni, hanem Ausztrália sűrűbben lakott keleti partvidékét is. Egyben az óriásira bővített rabauli bázis az újonnan kiépített Japán Birodalom védelmének sarokkövéül is szolgált, melyet nehezen lehetett megkerülni egy ausztrál logisztikai bázisról indítandó, a Fülöp-szigeteket célzó ellentámadás során. A jápánok új-guineai megjelenése még egy tragikus következménnyel járt: a sziget északkeleti részének kikötői (Lae és Salamaua) is japán kézbe kerültek március elején, az ausztrál hatóságoknak csak az ott élő telepesek és misszionáriusok egy részét sikerült evakuálni. A többieket a japánok nagyrészt megölték (a mészárlássorozatnak magyar áldozata is volt).

A japán haderő ekkor még nem foglalt el egyéb bázisokat Lae-től délre, tulajdonképpen nem is lett volna értelme, hiszen ezután már csak egy logikus célpontjuk maradt: a sziget délkeleti oldalának központja, Port Moresby. Amennyiben sikerül megszállniuk a kikötővárost, már közvetlenül az ausztrál partokkal néznek szembe. A  város jelentőségével mindkét fél tisztában volt, és az ausztrálok is igyekeztek azt megerősíteni: 1942 januárjától egy dandárnyi erőt állomásoztattak itt: a már pár hónappal korábban beérkezett, rendkívül passzív és nem túl jól kiképzett queenslandi 49. zászlóaljat, valamint a december végén Sydney-ben behajózott victoriai 39. zászlóaljat és az új-dél-walesi 53. zászlóaljat. Ezek mindegyike a milíciához tartozott, viszonylag épkézláb kiképzést csak a 39-esek kaptak. Az 53-asok morálját és hatékonyságát nagy mértékben csökkentette, hogy az új-guineai utat megneszelve számos katonájuk felszívódott, helyüket pedig a katonai rendőrség által összegyűjtött tartalékosokkal töltötték fel a kihajózás napján. A kiképzés már csak azért sem igazán akart haladni, mert egyéb megoldás híján a hadvezetés a három zászlóaljjal igyekezett felépíttetni a további hadműveletekhez szükséges logisztikai bázist, valamint február elejétől a japánok szinte naponta bombázták a kikötőt, és ezt másfél-két hónapig büntetlenül tehették - ezután viszont jelentősebb mennyiségű ausztrál és amerikai vadászgép érkezett a bázis védelmére.

Port Moresby bombázása 1942 februárjában - (forrás)

Látható, hogy bár a korábban elesett bázisokhoz képest nagyobb erő érkezett Port Moresbyba, azért ez nem feltétlenül volt elég ahhoz, hogy egy komolyabb japán támadást megállítson - miközben a már hazaérkezett 7. ausztrál hadosztály bevetésre készen állomásozott Brisbane környékén. Ennek részben taktikai, részben politikai okai voltak. Egyrészt a közvélemény és a politikai elit eléggé megijedt a japánok hirtelen előrenyomulásától, így igyekeztek biztosítani az ország sűrűn lakott területeit - a hadvezetés pedig ezt kiszolgálandó kezdett el beszélni az úgynevezett "Brisbane-vonalról", amelynek védelmére azért érdemes volt valamilyen csapattestet arrafelé állomásoztatni. Bár a hadvezetés egy közvetlen invázióban kevéssé hitt, de az könnyen előfordulhatott volna, hogy a japánok tengerészeti és légi fölényt vívnak ki a Korall-tengeren - ebben az esetben viszont tényleg felesleges lett volna Brisbane-től északra komolyabb erőket állomásoztatni.

Lényegében ez volt a Port Moresby-i helyzet kulcsa is: a milícia ereje elég volt ahhoz, hogy elrettentse a kisebb rajtaütésektől a japánokat, az elfoglalására pedig csak a tenger felől kerülhetett sor, amihez pedig komolyabb flottamanőverekre volt szükség. Amennyiben a japán flottát meg tudják állítani, nem kerül sor a partraszállásra, tehát nincs szükség a helyszínen az AIF 7. hadosztályára. Amennyiben a japán inváziós erőt nem tudják megállítani, akkor viszont jobb is, hogy nincs ott a jól kiképzett hadosztály, hiszen jó eséllyel csapdába esne.

Tulajdonképpen így gondolkodtak a japánok is, és 1942. május első napjaiban meg is indították a várt tengeri manővereket, bár némileg komplikáltabban, mint arra számítani lehetett - az összecsapássorozat a Korall-tengeri csata néven vonult be a történelemkönyvekbe.

Az MO hadművelet - mely a Korall-tengeri csatában végződőtt - (forrás)

Ahogy a térképen is látszik, a japánok két kötelékkel indultak meg: Rabaulból érkezett a Port Moresby-ba tartó csapatszállító konvoj, Trukból pedig a Salamon-szigeteket megkerülve (egyben a tulagi és guadalcanali partraszállásokat is fedezve) a főerő, az amerikai-ausztrál erők pedig  igyekeztek mindegyikre csapást mérni - ez komoly veszteségek árán sikerült is, végül mindkét fél sebeit nyalogatva vonult vissza - stratégiai szempontból ez bizony komoly szövetséges siker volt.

Ugyanakkor ez a rabauli japán vezetés számára az eddig szokásos módon azt az ötletet adta, hogy ha nem megy a közvetlen támadás, akkor meg kell próbálni valamilyen "oldalösvényen", nevezetesen a térképeiken szereplő, északkeleti parti Bunától Port Moresby-ig vezető úgynevezett Kokoda ösvényen. Annál is inkább, mert a június eleji midway-i csata kimenetele miatt világossá vált, hogy sem a Fidzsi vagy Új-Kaledónia irányába tervezett hadműveletre nem fog még sor kerülni, sem pedig egy újabb Port Moresby tengeri kísérletre nincs elég erő.

A meglehetősen vakmerő terv már májusban elkezdett formát ölteni: a Pápuaföldi Északi-körzet (azaz az ösvény északi részén elterülő terület) ausztrál hivatalnokai jelentették, hogy a japánok több felderítőakciót indítottak a partvidéken és a lakosoktól a Buna-Gona környéki viszonyokról érdeklődtek - a falu a Kokoda-ösvény északi végpontja. Emellett a Midway-i csatát megelőző híres amerikai kódfejtő akció üzenetei között feltűntek olyan üzenetek, amelyek egy Port Moresby elleni szárazföldi támadás tervére utaltak - ezeket továbbították MacArthur főhadiszállására, aki meg is kérdezte az ausztrál kollégáit, mennyire tartanak valószínűnek egy ilyen támadást. Blamey tábornagy a várható elképesztő logisztikai nehézségek miatt kizárnak tartotta, hogy ezen a terepen néhány zászlóaljnál komolyabb erő előre tudna nyomulni. A lehetőség különösebben a Port Moresby védelmét addig nem túl átgondoltan vezető Basil Morris tábornokot sem izgatta: ő úgy vélte, hogy ha a japánok mégis nagyobb erővel próbálkoznának, akkor halogató harccal kell őket gyakorlatilag Port Moresby "kapujaiig" csalogatni, ekkor a megnyúlt utánpótlási vonalaik miatt jó eséllyel könnyen legyőzhetőek lesznek. (Morris viszonylag jól megjósolta a végül bekövetkező eseményeket.)

Ugyanakkor az amerikai és ausztrál hadműveleti tervezőknek és MacArthurnak a térkép tanulmányozása során támadt pár megfontolásra érdemes gondolatuk. Az ösvény északi lejtőjén található a névadó Kokoda település, amely az akkori szállítógépek landolására könnyen alkalmassá tehető reptérrel rendelkezett, amely semmiképpen nem kerülhetett japán kézbe, ugyanis ez legalább részben semlegesíthette volna Blamey logisztikai nehézségekre vonatkozó (amúgy helyes) becslését. Másrészt ha az ausztrálok bármilyen halogató hadműveletet akartak vívni a hegyekben, ahhoz nekik is szükségük volt erre a reptérre. Harmadszor, ha viszont ennyire kritikus lehet ez a rész, miért ne előzhetnék meg a japánokat és létesítenének bázisokat az ösvény teljes hosszában és északi végénél a partvidéken? Ez az akkor már komolyan tervezett guadalcanali ellentámadással együtt komolyan veszélyeztethette volna a japánok rabauli pozícióit - és MacArthur terveiben Rabaulon át vezetett az út vissza a Fülöp-szigetekre...

A Kokoda-ösvény (pontosabban ösvényrendszer) - (forrás)

A szép tervvel két gond volt: a megvalósításra egyelőre csak a Port Moresby-ban állomásozó négy milíciazászlóalj állt rendelkezésre, pontosabban közülük egy, mert valakinek a kikötőt is őriznie kellett, ráadásul még egy-egy légibázis létesítését is előirányozták nyugaton (a már holland területen fekvő) Meraukéban és keleten a Milne-öbölben. Nem meglepő módon a legfegyelmezettebb 39. zászlóaljra esett a választás, de előbb még őket is meg kellett erősíteni az AIF harci tapasztalattal rendelkező tisztjeivel. A másik gond az volt, hogy a japánok Rabaulban június 17-én jóváhagyták a szárazföldi támadás tervét...

Hordárok az ösvény egy jobban kiépített szakaszán - (forrás)

Természetesen mindkét félnek időre volt szükség az előkészületekre: az ausztrál terv szerint a 39. zászlóalj gyalog indul fel az ösvényen, felszerelésüket pedig részben a helyiek közül (nem ritkán erőszakkal) toborzott hordárok viszik, részben légi úton viszik Kokodába, illetve egy kisebb hajóval Bunába, a települést és környékét addig a a viszonylag kis erejű pápua zászlóalj (PIB) biztosítja. (A hajózási kapacitást eközben a Port Moresby-től keletre elterülő Milne öböl melletti repülőtér védelmének megerősítése kötötte le, ahol szintén japán partraszállásra számítottak.) Mindezt természetesen idő volt megszervezni, így a zászlóalj csak július 7-én tudott elindulni, és az elképesztően nehéz terepen csak 15-ére érték el Kokodát. Ekkorra már világossá vált, hogy ezen a terepen kizárólag légi utánpótlással lehet zászlóaljnál nagyobb seregtestet ellátni, és az ausztrál erők zöme erre várva megállt Kokodánál. A hajón szállított utánpótlásuk július 20-án érte el Bunát, másnap azonban a helyi lakosok és az ausztrál előőrs legnagyobb döbbenetére japán hadihajók jelentek meg ugyanitt és ágyúzni kezdték a partot, majd hamarosan megjelentek az első partraszálló egységek.

A japán katonák az úgynevezett "Déltengeri különítményhez" tartoztak, és részben tengerészgyalogosok, részben egy megerősített utászalakulat, részben pedig a 144. gyalogezred katonái voltak. Utóbbi egységet Sikoku szigetén toborozták, és eredetileg a japán hadsereg egyik legjobb egységének számító 55. hadosztály része volt (ez volt az az egység, amely a korábbi irásunkban már ismertetett módon annyi gondot okozott a burmai Arakan-hegységben a brit hadseregnek 1943-44-ben), azonban attól elkülönítve tevékenykedett, és igen nagy szerepe volt Guam elfoglalásában. (És ezen egység katonái utaztak a Korall-tengeri csatában megállított japán szállítókonvoj hajóin.) A japán terv szerint az elővéd egység megszilárdítja a hídfőt, majd lehetőség szerint Kokodáig nyomul előre, elfoglalva az ő érdeklődésüket is felkeltő repülőteret. Ezt követően augusztus 7-én érkezik a főerő Horii Tomitaro vezetésével, mely 10 nap alatt áthaladva az ösvényen elfoglalja Port Moresbyt. A japán tervek egy kisegítő csapással kívánták megosztani a város védelmét: augusztus első felében Samarai szigetén, majd az ausztrál készülődést látva inkább közvetlenül a közeli Milne-öbölben terveztek partraszállni. Az Új-Guinea keleti részén fekvő öböl jelentősége abban állt, hogy ez ekkor még mindkét fél légi lehetőségeinek határán feküdt, azaz mind a japánok, mind a szövetségesek úgy tudták megközelíteni, hogy nem teszik ki nagy veszélynek a flottájukat. A japánok itt, ha kevésbé szándékosan is, de lényegében ugyanazzal próbálkoztak, mint az amerikaiak ugyanekkor Guadalcanalon: meg akarták várni, amíg az ellenfelük nagyjából elkészül egy épkézláb légibázissal, hogy aztán egy huszáros rohammal elfoglalják tőlük. Így megszerezhették volna a légifölényt a Kokoda felől érkező szárazföldi csapataik és Port Moresby fölött, anélkül, hogy újabb kockázatos flottamanőverekre kellett volna sort keríteni a Korall-tengeren.

Japán tengerészgyalogosok a partraszállást követően - aknavetőik és könnyű tüzérségük komoly meglepetést okozott az ausztráloknak - (forrás)

A gonai partraszállást követően a japán őrjáratok gyorsan nyomultak előre, ami végzetesnek bizonyult a kornyéken élő fehér telepesek, misszionáriusok valamint az ausztrál előőrs és a PIB egyes csapatrészei számára. Ugyanakkor a 39-esek amint hírt kaptak a partraszállásról, több szakaszt is előredobtak, melyek a PIB visszavonuló maradványaival együtt július 23-án délután Awala közelében csapdát állítottak a japánoknak. A rövid összecsapás mindkét oldalon a másik féllel kapcsolatos sztereotípiák összeomlásáról vált híressé: az ausztrálok a japánokat alacsony dühös emberekként képzelték el, akik ugyan fanatikusak, de pontatlanul lőnek. A japánok elpuhult "nyugatiakként" gondoltak az ausztrálokra, akik a legkisebb nyomásra megfutamodnak majd. Ehhez képest az első japánok, akiket megláttak a magas fűben kígyózó ösvényen feltűnni, valószínűtlenül magasak voltak, és nagyon nagy sebességgel közeledtek. Amint lőtávolságba értek, az ausztrálok megdöbbentek: a japánok többsége közel 180 centis volt, és bicikliken közeledett: a tengerészgyalogos egység válogatott katonái ezért tudtak ennyire gyorsan a szárazföld mélyére hatolni. Az első döbbenet elmúltával persze lemészárolták az előőrsöt, azonban feltűnő volt, mennyire gyorsan és pontosan viszonozták az utánuk jövő japánok a tüzet. Az ausztráloknak hamar világossá vált, hogy itt a japán hadsereg elitjével állnak szemben. Ahogy a japánoknak is, hogy az ausztrálok bizony harcolni fognak, és vissza kell venni az addigi nyaktörő tempóból és rendesen fel kell deríteni az előttük fekvő terepet.

Ezt követően az ausztrál-pápua előörs visszavonult, de még többször próbálkozott kisebb rajtaütésekkel - 24-én átkeltek a Kumusi folyón és Wairopinál (Wire Rope - a folyón átívelő kábelhíd helyi neve) tönkretették a névadó hidat, ami fél napra legalább lelassította a japánokat. a 39-esek újabb előretolt szakaszaival megerősített csapat Gorarinál készült az újabb késleltető akcióra, miközben az erősítés jelentette a zászlóaljparancsnokságnak, hogy a misztikus Kokoda-gap nem létezik, ne is reménykedjenek a védelmet komolyan megkönnyítő tereptárgyakban. Az időközben légi úton is megerősített zászlóalj Oivinél (azaz egy faluval Kokoda előtt) készült fel a védelemre, de alig voltak 500-an a több mint háromszori annyi japán elitkatonával szemben. Nem csoda, hogy rövid, de heves harcot követően gyorsan átkarolták az oivi állást, ráadásul még egy kellemetlen meglepetéssel is szolgáltak az ausztrál erők számára: könnyű hegyi ágyúkkal és aknavetőkkel vették tűz alá őket. (Az ausztrál hadvezetés hasznavehetetlennek tartotta az esőerdőben az aknavetőket, ezért nem is küldtek a csapatoknak ilyen fegyvereket.) Tovább nehezítette helyzetüket, hogy a harcban elvesztették legtapasztaltabb századparancsnokukat is, így nem maradt más, mint a visszavonulás, ráadásul Kokodán túlra: a parancsnok, Owen ezredes ugyanis úgy ítélte meg, hogy amire újra összpontosítani tudná visszavonuló erőit, a japánok a hátába kerülnének. Azonban néhány késve visszavonuló túlélő hamarosan arról tájékoztatta a Denikiben tartózkodó Owent, hogy Kokoda üres, a japánoknak még nyomuk sincs, így egy századnyi erő július 28-án visszatért Kokodába, miközben értesítették Port Moresbyt, hogy amennyiben még a délután folyamán be tud repülni az erősítés, tartani tudják a falut és a repülőteret. A légi kötelék csaknem el is érte Kokodát, amikor közeledő japán vadászgépeket szúrtak ki, így vissza kellett fordulniuk. 

Kokoda és leszállópályája 1942-ben - (forrás)

Mindezt természetesen az éppen ekkor megérkező japánok is észrevették, és az esti órákban támadtak is - és bár a védők az éjszakai támadásokat visszaverték, eközben elesett az "első vonalból vezető" Owen is (igaz a támadó oszlopokat vezető japán tisztek is hősi halált haltak), így 29-én reggel nem volt hátra más, csak a visszavonulás - hegynek felfele, a sebesülteket is cipelve. Szerencséjükre a japánok nem indultak azonnal az üldözésükre, ugyanis ők ugyanolyan fontos pontnak tartották Kokodát, mint az ausztrálok, így itt kezdték meg csapataik rendezését, valamint a megerősítésre vártak Rabaulból, hogy folytathatják az előrenyomulást (és ehhez megfelelő utánpótlást is kapnak). Bár a hadseregparancsnokságot aggasztotta a vártnál erősebb ausztrál ellenállás, egyelőre úgy látták, hogy a hadjárat folytatható, de szükség van az augusztus elején küldeni szándékozott főerőre - ezzel pedig 8 nap alatt bevehető Port Moresby, főleg, ha közben sor kerül a Milne-öbölbeli partraszállásra is

 Azonban a japán pihenő némileg hosszabbra nyúlt Kokodában, mint azt eredetileg tervezték, ennek oka pedig az volt, hogy a hadszíntér egyéb részein is mozgásba lendültek az események. Az a japánokat kezdetben kevéssé zavarta, hogy augusztus 3-án a Brisbane-től északra állomásozó 7. ausztrál hadosztály parancsot kapott a behajózásra, és az Új-Guineába indulásra. De röviddel Kokoda elfoglalását követően jött a hír, hogy az ausztrálok igen jól haladnak a Milne-öböl körüli bázisok kiépítésével, így a kisegítő csapást oda érdemes irányítani, különben az ausztrál-amerikai erők könnyen légifölényre tehetnek szert Port Moresby megközelítési útvonalain. Azonban egy hét múlva még nagyobb meglepetés érte a japán hadvezetést: a "hagyjuk, hogy az ellenség megépítse a repterünket" játékban ugyanis az amerikaiak léptek először: 1942. augusztus 7-én megkezdődött Guadalcanal és Tulagi inváziója, ami Horii csapatai számára két dolgot jelentett: egyrészt a flotta guadalcanali bevatkozása miatt az erősítés (Horiit is beleértve) csaknem két hetes késéssel tudott csak indulni, másrészt a Salamon-szigeteken kialakuló anyagcsata miatt nem számíthattak erősítésre, ha bajba kerülnének. Mindez a Milne öbölbe tartó csapatra is igaz volt - itt még a kokodai események kibontakozása előtt döntő fontosságú eseményekre került sor.

Ahogy már volt szó róla az Új-Guinea szigetének keleti végpontja közelében fekvő öböl jelentősége kettős volt: egyrészt a japánok és a szövetségesek által ellenőrzött tengerrészek határán feküdt, így mindkét fél képes volt idáig hadműveleteket vezetni. Aki azonban itt megfelelő bázishoz jut, az egyrészt megerősíti a saját térfelének védelmét, másrészt képes lesz a másik térfélre hadműveleteket vezetni. Azaz, ha a japánoké a terület, könnyebben támadhatják Port Moresby-t, illetve nehezebbé tesznek bármely Rabaul irányú szövetséges hadjáratot. Ha az ausztráloké a bázis, könnyebben védheti Pápuaföldi bázisaikat, és betörhetnek a Salamon-tengerre. Az éppen folyó hadműveletek szempontjából a japán siker komoly légitámogatást jelentett volna a Kokoda-ösvényen előretörő csapatok számára, hiszen ebből az irányból a japán gépeknek nem kellett volna átrepülniük az Owen Stanley-hegységet. (Azt pedig láthattuk, hogy például Kokoda megerősítését már a korlátozott számú, Bunából felszálló japán zérónak is sikerült megakadályoznia.)

A Milne-öböl, a fénykép nagyjából hosszában mutatja a csatateret - (forrás)

Ugyanakkor japán részről volt egy kis "gond": a folyamatban lévő hadműveletek miatt már alig álltak rendelkezésükre elsővonalbeli csapatok, és bár a június második felében  az öbölbe érkező szövetséges csapatokat észlelték, de csak augusztusra volt reális bármiféle hadműveletet előirányozni (már csak azért is, mert érdemes volt mindezt a szárazföldi hadműveletekkel összehangolni). Július végére azonban világossá vált, hogy a szövetségesek több reptérből álló, komoly bázisrendszert építenek, így az a némileg naiv elképzelés, hogy a japánok majd elfoglalják a milíciaegységek által gyengén védett ausztrál repteret, kezdett elpárologni - a hadsereg vezetői konkrétan ellenezték is a tervet, mondván, hogy az adott körülmények között a ausztrál-amerikai légifölény miatt biztosnak tekinthető a hadművelet kudarca, végül csak a flotta "felelősségvállalása" után vágtak bele a kalandba.

Azonban a japánok két dologgal nem voltak tisztában: egyrészt a szövetségesek megfejtették az üzeneteik egy részét (ez még mindig a midway-i kódfejtési siker utózöngéje volt), így tisztában voltak a terveikkel, másrészt épp ezért nem csak a valóban nem túl nagy harcértékű queenslandi milíciaegységet vezényelték a helyszínre, hanem az augusztus elején-közepén a hadszíntérre érkező 7. ausztrál hadosztály 18. dandárját is, ami 1942 nyarán talán a legjobb és legharcedzettebb szövetséges alakulat volt: többek között arról volt híres, hogy ők mérték az első vereséget Rommelre Tobruk előterében. A friss hadosztály egyéb alakulatai közül 2-3 zászlóaljjal igyekeztek megerősíteni a Kokoda-ösvény védelmét, a többiek egyelőre tartalékban maradtak. Ez egyrészt logisztikai okok miatt alakult így - a kokodai reptér elvesztése után több embert nem tudtak az ösvény felsőbb részein ellátni, másrészt a szövetséges hadvezetés továbbra sem volt azzal tisztában, hogy a japán főerők a hegyeken át jönnek, logikusabbnak tűnt, hogy a főcsapás a Milne-öböl ellen fog irányulni. Ezzel augusztus közepére lényegében az a helyzet alakult ki, hogy a szövetséges főerők a japán kiegészítő csapás ellen vonultak fel, míg a japán főerővel szemben csak egy jóval kisebb ausztrál harccsoport állt. Nem nehéz megjósolni, hogy ez a felállás kölcsönösen meglehetősen véres és elkeseredett harcokban kulminálódott - elsőként a Milne-öbölben.

Sárba ragadt japán könnyűharckocsi a Milne-öbölbeli Rabi közelében - (forrás)

A szövetségesek számára az augusztus 23-án kezdődő japán légitámadások jelezték a közeledő inváziót, másnap pedig észlelték is a Rabaul felől közeledő konvojt, melyet a megközelítéskor az esős, viharos időjárás is segített, azonban ugyanez a partraszállást is késleltette némileg, így arra csak 25-én az esti órákban került sor. A japánok a két reptértől keletre eső félszigeten szálltak partra, épp a viszonylag gyengébb milíciával szemben, terveik szerint a több helyen történő partraszállással részekre szabdalták volna az egységet. Azonban az alakulat parancsnok a készülődést látva az első reptérhez közelebb vonta össze a csapatait. Emellett a japánok összességében komoly létszámhátrányban voltak: az első hullámban mintegy 2000 emberrel támadtak (később még érkezett mintegy 600 katona), miközben több, mint 8000 szövetséges katona (közülük mintegy 5000 gyalogos) tartózkodott az öbölben. Persze nem is olyan rég számos példa volt rá, hogy egy kisebb japán alakulat legyőzzön egy jóval nagyobb szövetségest, és erre itt is láttak esélyt, főleg, hogy az ausztrálokat meglepve számos könnyűharckocsit is partra tettek, melyekkel kezdetben kifejezetten lendületesen törtek a repterek felé. ha azokat elfoglalják, az ausztrál-amerikai erők túlerejük dacára komoly bajba kerültek volna. A harcokat komolyan nehezítette a rendkívül csapadékos időjárás: az ausztráloknak nagy gondot jelentett, hogy a páncéltörő tüzérségüket nehezen tudták megfelelő pozícióba mozgatni, igaz végül a japán tankok is a sárba süppedtek. A japánok végül 29-ére elérték a reptér szélét, de a nyílt terepen a védők koncentrált tüzében összeomlottak támadásaik, másnap hajnalban parancsnokuk is elesett. Igaz, pont ekkor sikerült partra tenni a második hullámot, és 30-31-én ők még megpróbálkoztak a repülőtér átkarolásával - sikertelenül.

A harcok hozzávetőleges lefolyása - (forrás) 

A lassan kitisztuló időben, valamint a ritkuló japán zavarótűzben pedig egyre nőtt a szövetséges légierő bevetéseinek száma, ezzel párhuzamosan pedig az elsüllyesztett és megrongált japán hajók és partraszállító csónakok száma, augusztus 31-én pedig megindult az addig tartalékban tartott 18. dandár ellentámadása. A japánok helyzete hamar tarthatatlanná vált: erősítés csak további egy hét elteltével volt várható, így szeptember 5-én este evakuálták a partraszálló erők nagyobb részét - épp akkor, amikor megérkeztek az öbölbe a korszak "A-10"-esei, a gyalogsági egységek kiirtására (is) használt Beaufighter vadászok. Másnap a japán flotta még behatolt az öbölbe, és jelentős károkat okozva ágyúzta a bázist, illetve kisebb csoportokat még 7-én is sikerült behajózniuk A menekülni nem képes egységek megpróbáltak szárazföldön áttörni Bunába, legtöbbjükkel viszont végeztek az ausztrál őrjáratok vagy a kimerültség.

A Milne-öbölbeli csata volt az első, ahol a szövetségesek olyan jelentős vereséget mértek a japán szárazföldi alakulatokra, hogy azok feladni kényszerültek a hadműveletet. Ráadásul úgy, hogy a japán veszteségek háromszorosan meghaladták a szövetségesekéit, ami szintén új fejlemény volt. Mindennek hamarosan komoly hatása lett a kokodai hadműveletre is, amit a következő részben veszünk górcső alá.

John Monash és az ausztrál 3 hadosztály történetét ott hagytuk abba, hogy két sikeres támadó hadműveletet követően 1917 októberében részt vettek a paschendaele-i hadművelet katasztrofális első felében. A folytatás hasonlóan "mozgalmas" lett, és elhozta a háborút végül eldöntő hadműveletsorozatot - bár korántsem úgy, ahogy azt a szembenálló felek tervezték.

A hadosztály a telet az Ypres és Armentieres közötti Ploegsteert határában töltötte, hol tartalékban, hol gyakori rajtaütéseket vezetve a szembenálló németek ellen. Ezeket az akciókat némileg bizarr módon "békés behatolásnak" nevezték, lényegük az volt, hogy úgy üssenek rajta egy ellenséges őrposzton vagy árokszakaszon, hogy ne kerüljön sor nagyobb egységek részvételével zajló tűzharcra, sőt, lehetőleg lövések nélkül ejtsenek foglyokat. Persze a taktikát a németek nem igazán kedvelték, de azért igyekeztek lemásolni. Eközben megalakult az önálló, 5 hadosztályból álló (azaz csaknem hadsereg erejű) ausztrál hadtest is, amely parancsnokságát kezdetben az ANZAC élén álló, az ausztrálok által kedvelt brit tábornok, William Birdwood látta el, de mivel őt komolyabb parancsnoki szerepre szánták, felmerült, hogy a hadtestet egy ausztrál tisztnek kellene vezetnie. Két jelölt neve merül fel komolyabban: meglehetősen fiatal (41 éves) Cyril Brudenell White-é, aki addig jellemzően hadosztály és hadtest vezérkari főnöki teendőket látott el, kiváló szervező hírében állt, és két "fegyverténnyel" is sikerült már kitűnnie: egyrészt ő szervezte meg a Gallipoli hadjárat egyetlen valóban sikeres műveletét, az evakuációt, másrészt a somme-i kudarc okait részletesen kielemezte, és volt bátorsága el is mondania Haig tábornagynak - így jelentős szerepe volt a brit hadsereg harcmódszereinek fejlődésére. mellette szólt még, hogy bár ő is a milíciában kezdte katonai pályafutását, de hamarosan hivatásos tisztté vált, így sokkal kevésbé számított kívülállónak, mint a másik jelölt, a 11 évvel idősebb Monash. Utóbbi mellett a legfőbb érv az volt, hogy White-tal ellentétben közvetlenül vezetett már csapatokat harcban, sőt ebből a szempontból az antant talán legsikeresebb hadosztályparancsnoka volt.

Az, hogy a legerősebb antanthadtest élére két kimagasló teljesítményű tiszt közül lehetett választani, kifejezetten kényelmes helyzet volt, de mivel a döntés az éledező ausztrál nemzeti büszkeség fontos kérdése volt, hamar politikai ellentétek kereszttüzébe került. Monasht meglepő módon elsősorban brit notabilitások támogatták, élükön a V. György királlyal, de Haig is inkább őt favorizálta, ahogy az ausztrál hadosztályparancsnokok többsége is. Mivel az akkori ausztrál miniszterelnökkel, Billy Hughes-zal egy korábbi választási csetepaté valamint a hadkötelezettségi népszavazás miatt feszült volt a viszonya, az ausztrál kormány inkább White felé húzott, amiben a két vezető haditudósító, Keith Murdoch (a ma a Fox Newst is birtokló Rupert Murdoch édesapja) és Charles Bean is komolyan közreműködött - utóbbiak kissé túl is pörögtek ebbéli igyekezetükben, mindenesetre nem használt az ügyüknek, amikor a miniszterelnök rájött, hogy Murdoch félrevezette Monash-t illetően. Ahogy az sem, hogy White jól érezte magát a vezérkari szerepében, és elutasította a Monash elleni intrikálást.

John Monash 1918-ban - (forrás)

Azt, hogy valószínűleg Monash a jobb választás, az 1918 tavaszi események mutatták meg. Ekkor az antant hadvezetés már várta a nagy német támadást, amit a keleti fronton felszabaduló milliós csapaterősítés, valamint a különleges kiképzést kapott rohamcsapatok segítségével igyekeztek összehozni a németek, még mielőtt komolyabb amerikai csapaterősítések érkezhetnének a nyugati frontra. Erre természetesen az antant is igyekezett felkészülni, és szintén jelentős csapatátcsoportosításokat hajtottak végre. Az egyre komolyabb emberhiánnyal küzdő francia hadseregtől a brit erők átvettek egy nagyjából hadseregnyi arcvonalszakaszt (lényegében a Somme felső szakaszának keleti előterében), melyet az 5. brit hadsereg védett a korábban szintén az ANZAC-nél "kezdő" Gough altábornagy vezetésével, a hátországban pedig nagyrészt a francia csapatokból képeztek tartalékot, miközben az első amerikai egységeket tapasztalatszerzés céljából brit és francia egységek között igyekeztek elhelyezni. Nem meglepő módon a németek főerejükkel az 5. brit hadsereg ellen támadtak 1918. március 21-én, ami viszont meglepő volt, hogy mindezt nagymértékben sikerült titokban tartani, és a németek gyakorlatilag szétverték a brit hadsereget, az első héten több, mint 50 kilométert előrenyomulva. Egy darabig úgy látszott, hogy sikerül megismételniük az 1914-ben már megkísérelt átkaroló hadműveletet: amennyiben ugyanis sikerül teljesen kiütniük az 5 brit hadsereget és elfoglalniuk a régió fő logisztikai központját, Amienst, a briteknek a tengerpart felé kellett volna visszavenniük  az arcvonalukat, miközben a magukat addig délebbre viszonylag jól tartó franciákat Párizs felé sikerült volna visszaszorítaniuk, ami egy óriási rést eredményezett volna az antant arcvonalában.

Az 1918. márciusi nagy német támadás: Monash csapatai közvetlenül a Somme mellett védekeztek, egyben az ausztrál hadtest augusztus-október közötti ellentámadása is a térkép tengelyében (a Hamel-Peronne-St-Quentin csatorna vonalon) történt - (forrás)

Hogy erre végül nem került sor, az főleg az ausztrál, kanadai, amerikai és francia tartalékok Amiens előtti tevékenységének köszönhető - amelyben Monashnak is osztottak pár lapot. Idővel egyre többet.  Az ausztrál tábornok ekkor éppen a francia Riviérán töltötte szabadságát, és csapatai is pihenőben voltak - ez azért lehetett így, mert a jól védett  Ypres-i front szakaszon ekkor nem vártak támadást. Természetesen a támadást követő órákban mind a hadosztályparancsnok, mind a 3. hadosztály dandárjai megindultak Amiens felé, hogy az első dandár és Monash 25-én este szinte egyszerre érkezzen az Amiens-től 25 km-re északra fekvő Doullens-be. A dandártábornok a következő órákban a környék vasútállomásait autózta végig, hogy összegyűjtse csapatait, bár legnagyobb meglepetésére az utolsó zászlóaljai piros londoni emeletes buszokon érkeztek be... A hadosztály feladata egy záróvonal létesítése volt délkeleti irányban, a Somme északi oldalán, hogy az Albert felől előretörő németek ne érhessék el Amiens-t. A város egy sugaras útrendszer központjaként szolgált, amelyet harántirányban kikerülni nehézkes volt a Somme és mellékfolyói miatt., ugyanakkor a város központi helyzete, valamint a város irányában összetartó folyók által meghatározott, csúccsal Amiens felé mutató "háromszögszerű" kistájak kiválóan alkalmassá tették a terepet a védekezésre, illetve később a szakaszos ellentámadásra (hiszen központi helyzetből többfelé is lehetett támadni, úgy, hogy a csapatok egy részét a folyók fedezik). Az ausztrálok a záróvonalon megkísérelték a meglehetősen demoralizált brit csapatok felfogását is, vegyes sikerrel: egy részük a nagyvárosig meg sem állt, más részük viszont még akkor sem akarta abbahagyni a halogató harcokat, amikor már a tartalékba vonulásra utasították őket.

Visszavonuló brit tüzérek 1918 márciusában - (forrás)

A 3. ausztrál hadosztály a záróvonal déli, Ancre és a Somme folyók (azaz Sailly és Mericourt települések) közötti részét védte, sőt a helyzet áttekintését követően rögtön ellentámadásba is ment a nem túlzottan koordináltan közeledő németek ellen, két kilométerrel visszanyomva őket. Monash tulajdonképpen (más parancsnokokkal párhuzamosan) rátapintott a német támadás Achilles-sarkára: bár az egyébként brutális veszteségeket szenvedő rohamcsapatok sikeresen áttörték és szétzilálták a brit védelmet, ezt követően a németek nem túlzottan szervezett, állandó logisztikai problémákkal küzdő tömegként mozogtak előre, és ha komolyabb ellenállásra találtak, a nehézfegyverek esetleges helyi hiánya miatt csak a háború korábbi éveiből ismert véres gyalogosrohamokkal tudtak előrehaladni - ha egyáltalán haladtak. Magyarul a németek olyan, a kimerülőben lévő emberanyagukat félelmetesen fogyasztó taktikával próbálkoztak 1918 tavaszán, amit már a jóval nagyobb tartalékokkal rendelkező antant sem engedhetett meg magának - ráadásul a hadművelet nem okozott aránytalanul nagy veszteséget a brit-francia-amerikai erőknek, a betörés elreteszelésére pedig megvoltak a tartalékaik (de azért a bevetésüket el is lehetett hibázni, lásd a május-júniusi eseményeket a Chemin de Dames mentén).

Amiens és környéke: sugarasan összetartó, nyílegyenes utak, összetartó folyók által meghatározott "háromszögek": a  brit erők számára mind védekezésre, mind a szakaszos ellentámadásra kiválóan alkalmas terep - Forrás: Google Maps

Természetesen a németek egy idő után előrevonták a nehéztüzérségüket, és megpróbálkoztak az Amiens-felé való áttöréssel, kezdetben Monash arcvonalán, majd közvetlenül a Somme-tól délre, ahol elfoglalták Hamel falut és megközelítették Villers-Brettoneux-t a nagyváros előtti utolsó jelentős települést. A támadást újabb ausztrál erősítésekkel sikerült megakasztani - egy dandártot Monash is át kellett csoportosítson a Somme-tól délre, így hadosztálya gyakorlatilag folyamatosan dél felé araszolt a front mellett, hogy lassan megérkezzen a háború kimenetelében igen jelentős szerepet játszó frontszakaszra. A német támadást végül április 5-én sikerült megállítani, azonban az ausztrál csapatok egy részét vissza kellet küldeni Flandriába, hogy az ott meginduló német támadást megállítsák. Emiatt a frontszakasz csak részben tudott stabilizálódni, sőt a németek április végén újra próbálkoztak Villers-Breonneux-nél.

A hadművelet előkészítése során került sor a háború egyik legvitatottabb légicsatájára a 3. ausztrál hadosztály arcvonalának közepe táján, Corbie falu közelében: április 21-én egy piros háromfedelű Fokker egy brit felderítőgépet üldözött, eközben pedig rátámadt egy kanadai pilóta is. A német gép átrepülte a frontvonalat, ahol hirtelen két ausztrál géppuskás célkeresztjébe került. Egy-egy sorozatot követően a gép a földnek csapódott (mások szerint kényszerleszállást hajtott végre), a pilóta pedig élettelenül ült az ülésében - az odasiető ausztrál csapatok viszont fél óráig nem tudták megközelíteni a gépet, mivel a német tüzérség zárótüzet lőtt köréje, nem messze pedig egyéb német gépek köröztek, várva a pilóta előbukkanására. Amikor végül kiemelték a holttestet, kiderült, hogy az áldozat Manfred von Richthofen, a vörös báró. A gépet természetesen hamar elhordták a szuvenírvadászok, köztük Monash, aki végül egy légcsavart vitt haza - és ezután katonai tiszteletadással temettette el a pilótát. (A halottszemle alapján a bárót lentről érték a halálos találatok, így minden jel arra mutat, hogy a géppuskások lőtték le.)

Manfred von Richthofen temetése - (forrás)

Az április 24-én kezdődő második Villers-Brettoneux-i csata elsősorban arról lett híres, hogy aznap és itt került sor a történelem első tankcsatájára, másrészt pedig arról, hogy csak elkeseredett harcok árán, brit, ausztrál és marokkói csapatok bevetésével sikerült megakadályozni az áttörést, amiben Monashnak is volt némi szerepe. Ekkor ugyanis valójában csaknem két hadosztálynyi erőt vezényelt az ide-oda csoportosított alakulatok miatt, és az eredetileg más hadosztályokhoz tartozó dandárjai támadtak április 25-én (azaz a Gallipoli partraszállás harmadik évfordulóján), komoly szerepet játszva a németek megállításában.

Ezt követően a továbbra is veszélyes német erőfeszítések más frontszakaszokra helyeződtek át, így Monash lassan elkezdhette formába önteni egyre határozottabb ellentámadási ötleteit, annál is inkább, mivel 1918. június 1-jével altábornagyi rangban ő lett a kiegészítő csapattestekkel együtt csaknem hadseregerejű ausztrál hadtest parancsnoka (a flandriai kontingens eddigre visszatért). A hadtest a Rawlinson altábornagy által irányított 4. hadsereg részét képezte.  Ahogy már volt róla szó, elvei szerint a támadó hadsereg egy összehangolt, a támadó katonáknak a lehető legnagyobb védelmet nyújtó gépezetként, kell, hogy előre mozogjon, és ehhez a megfelelő logisztika és kommunikáció elengedhetetlen. A technológiai újításokat pedig ki kell használni a gyalogság életének megvédése érdekében. Az ausztrál altábornagy egyik legnagyobb innovációja az volt, hogy az első világháborús tiszttársainak többségével ellentétben a gépfegyverekre mobil támadóeszközökként tekintett, melyek segítségével rugalmasan lehet tűztámogatást adni az előrenyomuló gyalogososztagok számára (ami az első világháborús rohamok egyik alapvető problémája volt), valamint könnyebben meg lehet tisztítani a lövészárkokat. Persze ebben az is szerepet játszott, hogy addigra már megjelentek az első, egy ember által is használható könnyűgéppuskák (mint például a brit Lewis vagy az amerikai BAR), azonban az elképzeléssel a gyakorlatban volt némi probléma: előrenyomulás közben nehéz volt biztosítani az automatafegyverek lőszerutánpótlását (egyre több lőszerhordó kellett, akikre a jobb ellenséges tisztek ráállították a mesterlövészeket). Monash innovációja a lőszerutánpótlás megoldása volt: amennyiben lehetőség volt rá, tankokkal igyekezett lőszert előre juttatni, ha ez valamiért nem ment, repülőgépekről dobatott le lőszeresládákat (általában ejtőernyőkkel). Emellett a szokásosnál jóval nagyobb mértékben lövetett füstgránátokat, eltakarva az előrenyomuló gyalogságot a német géppuskások szemei elől. A harcmodornak fontos eleme volt, hogy az előrenyomulás csak szakaszos lehetett, mivel a logisztikai rendszernek követnie kellett a csapatokat.

Monash próbaterepéül a Hamel körüli beszögellést választotta: a Villers-Brettoneux-től északra fekvő falu egy kisebb völgyben feküdt, és északnyugatról enyhén lejtő nyílt terepen lehetett megközelíteni. Előtte azonban még látogatást tett a 4. hadsereghez rendelt tankegységhez, ahol a tisztek igyekeztek bemutatni a hadtestparancsnoknak a legújabb típusok képességeit. A harckocsizók parancsnoka egyben elárulta, hogy már tankokkal végrehajtott, az ellenség vezetési pontjait és logisztikai bázisait támadó rajtaütéseket terveznek, és Haig tábornagy tervei szerint ezekre már 1919-ben sor kerülhetne. Monash ekkor megkérdezte, hogy mit szólnának, ha mindezt kicsiben most is kipróbálhatnák? A lelkes választ hallva be is építette a harckocsikat a támadási tervébe, melyet hamarosan felettesei is jóváhagytak. (Rawlinson ugyan régimódi tábornok volt, de egyben a somme-i tragédia felelőse is, így nem állt az olyan innovációk útjába, amivel a hasonló kudarcoknak elejét vehették.)

Hamel a július 4-i tüzérségi előkészítést követően, a Somme túlpartjáról nézve - (forrás)

A július 4-én reggel megindított támadásban végül a 4. ausztrál hadosztály, a brit 5 tankdandár és egy kisebb amerikai egység vett részt. Utóbbi némi diplomáciai zavart keltett, ugyanis Pershing tábornok félt attól, hogy balhé lesz abból, ha az amerikai egységek ausztrál parancsnokság alatt harcolnak, így az utolsó pillanatban ki akarta vonatni csapatait - a már az előretolt állásokban tartózkodók esetében ez lehetetlen volt. Végül semmiféle botrány nem lett az amerikai részvételből, sőt hamarosan Pershing is gratulálhatott csapatainak: a hadművelet ugyanis teljes sikerrel végződött, de ami valójában megdöbbentette a hadvezetés tagjait, az az akció tervszerűsége volt: Monash úgy becsülte, hogy a támadási cél elérése 90 percet vesz igénybe (három perccel tartott tovább) és bár saját veszteségeit némileg alábecsülte (300 helyett 800 katonát vesztettek az ausztrálok, a teljes kontingens 1400-at), kárpótolta, hogy a német veszteségek meglepően magasak voltak (több, mint 3000 fő). A tervszerűségről talán az árulja el a legtöbbet, hogy az egész végén menetrendszerűen juttattak előre meleg ételt a (túlélő) résztvevőknek.

Monash kitüntetéseket oszt a csata után - (forrás)

Az ausztrál miniszterelnök szemei előtt véghezvitt siker megerősítette Monash ekkor még meglehetősen bizonytalan hadtestparancsnoki pozícióját, így törzsével a hameli módszert alkalmazva egy újabb, nagyszabásúbb hadműveleten kezdhettek el dolgozni: egy általános, csaknem hadseregszintű támadáson keleti irányban. Mindez összhangban volt az antanterők ellentámadási terveivel: a július közepére kifulladó német támadások után azonnal megindult Champagne-ban a francia ellentámadás, amihez kiválóan illett a 4. brit hadsereg tervezett hadművelete. A terv eredetileg az ekkor már a Brit Birodalom rohamcsapatainak számító 5 ausztrál és 4 kanadai hadosztály, valamint a szomszédos brit egységek támadását tartalmazta, súllyal a Somme-tól délre Peronne irányában, de a siker szempontjából igen fontos volt a britek folyótól északra folytatott tevékenysége is (mivel Monash ezeket a hadosztályokat alacsony harcértékűnek tartotta, szerette volna legalább egy dandárral átvenni az északi folyóparti támadást is.)

A támadási tervbe igyekeztek belepakolni minden innovatívabb módszert, amit az elmúlt egy évben sikerült kikísérletezni: kulcsfontosságú volt a meglepetés, így a korábbi kisebb támadásokhoz hasonlóan csak rövid tüzérségi csapást terveztek bevezetésként, melynek fő célja az előzőleg hanglokációs módszerekkel beazonosított német ütegek, valamint egyes vezetési pontok kikapcsolása, valamint a gyalogság fedezékbe kényszerítése volt, valamint a gyalogságot elrejtő füstfüggöny létrehozása. A támadásban több, mint 500 tank is részt vett,. többségük a Mark V modell valamely változata volt, egy részüket pedig a lőszer előreszállítására alkalmazták. Ugyanakkor 48 könnyű, (akkoriban hipermodern) Whippet harckocsit is beosztottak a támadó kontingensbe, mégpedig a lovasság mellé. Utóbbiakat Monash és a kanadai Currie feleslegesnek tartotta, véleményük szerint csak az áldozatok számát növelték volna, ugyanakkor a viszonylag gyors könnyűtankokkal együtt már belementek az alkalmazásukba. A tankok felvonulását és megindulását bombázók front feletti "sétarepülésével" igyekeztek elfedni. Maga a támadás az ausztrál és a kanadai szakaszon már egyáltalán nem a háború korábbi szakaszából megismert "over the top" tömegtámadás volt: a csapatok jellemzően tankok és a szakaszokba integrált könnyűgéppuskások támogatásával nyomultak előre, és bár sor került zászlóaljszintű rohamokra, jellemzően szakaszszinten igyekeztek megtisztítani az előttük álló terepet. (Tehát sokkal inkább hasonlított a dolog egy második világháborús hadműveletre, mint a Downton Abbey vonatkozó részében mutatott képhez, igaz az egységek sűrűsége jóval nagyobb volt.) 

Némi gondot okozott a tervezés során, hogy Foch marsallnak annyira megtetszett a terv, hogy elrendelte a délebbre álló francia hadsereg csatlakozását is a támadáshoz, azonban a franciák minden esetben kiadós tüzérségi előkészítéssel vezették be támadásaikat, ami sehogy sem illett a meglepetésszerű támadáshoz - így abban egyeztek meg, hogy a franciák pár órával később fognak támadni (ez végül kiváló időzítésnek bizonyult), ráadásul brit könnyűharckocsik támogatásával.

A támadás titokban tartása már csak azért is nagyon fontos volt, mert a németek láthatóan nem sejtettek semmit: alapvetően a júliusban megkezdett francia ellentámadás folytatására számítottak, illetve a britek részéről egy összehangolt ellentámadást tartottak valószínűnek a Somme-tól északra és Flandriában: ezt elsősorban az ausztrál és a kanadai csapatok vélt elhelyezkedésére alapozták. Abban ugyanis biztosak voltak, hogy a támadást elsősorban erre a két alakulatra fogják a britek alapozni, ugyanakkor a kanadaiakat úgy sikerült Flandriából a Somme-tól délre csoportosítani, hogy azt az ellenség nem észlelte, illetve eközben az ausztrálok is fokozatosan a folyó déli partjára kerültek (igaz, hogy ezt az erőeltolódást nagyrészt a harci cselekmények szűkségszerűségei alakították). A stratégiai szintű meglepetés tehát borítékolható volt.

Az Amiens és Peronne közötti három támadás eredménye - (forrás)

Ráadásul még egy tényező segítette az augusztus 8-án 4:20-kor meginduló támadást: az évszakra nem jellemző sűrű köd ereszkedett le a csatamezőre, ami ugyan komolyan hátráltatta a tervezett légitevékenységet, és nehézzé tette az előrenyomuló csapatok koordinációját, de így tényleg a semmiből estek a németek nyakára a tankokkal előrenyomuló antantcsapatok. A németek ellentüze így a már kiürített állásokat érte, így nem csoda, hogy az ausztrál szakaszon az első (4000 yardos) célt már röviddel 7 óra után elérték a csapatok. A német összeomlás annyira teljes volt, hogy a második szakaszban a gyalogságot támogató tankokra nem volt szükség (pontosabban a  4-5 km/órás sebességgel mozgó tankok nem érték utol az előrenyomuló gyalogságot). 11 órára már bő 5 km mélyen törtek be az ausztrál és a kanadai csapatok, az áttörés pedig 24 km szélessé vált. Itt a csapatok megálltak, és igyekeztek konszolidálni a helyzetet (azaz kiépíteni az utánpótlási vonalakat) - a rövid szünet után az ausztrálok és a kanadaiak estére már átlagosan 11-13 km mélyre törtek be az ellenséges vonalakba. Persze a hadművelet egyáltalán nem volt könnyű, komoly gondot okozott, hogy pár perccel a támadás megindítása előtt egy rutin német tűzcsapás véletlenül pont a lőszerutánpótlást szállító tankokat rejtő erdőt kapta telibe, illetve Monash félelmeinek megfelelően a Somme-tól északra fekvő magasabban fekvő partszakasz (Chipilly-gerinc) elleni támadás sem haladt jól és a terepet onnan jól belövő németek oldalazótüze komoly veszteségeket okozott az ausztráloknak. Azonban az előrehaladást és a veszteségeket tekintve a siker egyértelmű volt: a németek közel 30000 főt vesztettek, míg az antant valamivel több, mint 8000 embert.

Brit tank augusztus 8-án délelőtt, Villers-Brettoneux-től nyugatra - (forrás)

Mindkét hadvezetés felfigyelt rá, hogy itt valami új van kialakulóban: a britek megtalálták a receptet az ellenséget kivéreztető támadó hadműveletre. Ennek természetesen nagyon fontos eleme volt a gyalogságot (viszonylag) kímélő harceljárások kidolgozása, másrészt pedig a csatatér uralása: a mintegy 200km2-es területnyereség azt jelentette, hogy a támadó fél kezébe kerültek az ellenfél eszközei, a betöréssel járó káoszban pedig rengeteg foglyot ejthetett (pl. az ellenfél mozgásképtelen vagy lemaradó sebesültjeit), miközben saját sebesültjeit nagyrészt evakuálni tudta, így ezek jelentős része visszaállhatott később a harcba. Az első világháború korábbi, néhány száz méteres elmozdulásokat eredményező anyagcsatáiban mindez nem teljesülhetett, ezért lényegében mindkét fél hasonló súlyosságú veszteségeket szenvedett el, de jellemzően a támadó fél oldalán volt több a pótolhatatlan emberveszteség. A német hadvezetés is pontosan látta ezt, Ludendorff nem véletlenül nevezte augusztus 8-át a német hadsereg fekete napjának, míg Hindenburg rámutatott, hogy a széles és mély betöréssel és a vezetési pontok és logisztikai bázisok elleni következetes támadásokkal az antant megtalálta az ellenszerét az addig sikeresen alkalmazott német ellentámadási taktikának.

Német foglyok augusztus 8-án - (forrás)

A támadássorozat még négy napon át folytatódott, de a komolyabb harcokra már inkább a szárnyakon került sor: egy amerikai alakulat (némi ausztrál segítséggel) másnap végre elfoglalta a Chipilly-gerincet, ami komoly könnyebbséget jelentett az ausztráloknak - az így beálló szünetben egyrészt megkezdhették a csapataik tervezett rotációját, másrészt arcvonaluk így ismét a Somme északi és déli partjára terjedt ki, ami komolyan befolyásolta az augusztus 12-én lovaggá ütött Monash további terveit. A már ismert terepen ugyanis érdemes volt tovább támadni keletre, azonban a folyótól délre álló antanterők előtt az ezirányú lehetőségeket korlátozta a Somme felsőbb szakaszának déli irányú (folyásirányban nézve nyugati irányú) kanyarulata , így hosszabb távon inkább a jobbszárny déli, a francia erőket segítő támadása lebegett a pont rosszkor óvatossá váló Rawlinson és Haig szemei előtt. Monash ugyanakkor az északi part birtokában rugalmasan tudta átcsoportosítani erőit, így a németek meggyengülését érezve egyenesen kelet felé támadott volna Peronne erődvárosát és a felette "emelkedő" Mont St-Quentint (valójában egy dombot) bevéve. Ezek mögött pedig nem volt már más, mint Saint Quentin városa, valamint a Hindenburg-vonal, azaz a német hadsereg veresége...

Monash parancsnoksága alatt ekkor 5 ausztrál, 2 kanadai, 1 brit hadosztály és egy amerikai ezred állt, ami lényegében egy hadsereget, 208000 főt tett ki, úgyhogy elég nagy szava volt abban, hogy valójában merre is fog a 4. brit hadsereg támadni - az első szakaszt illetően még nem volt nagy vita: hadteste kelet felé támadhatott a Somme mindkét oldalán augusztus 23-26 között, mely az északabbi, Arras, Bapaume és Albert ellen irányuló brit-új-zélandi és amerikai támadáshoz kapcsolódott. A hadművelet sikeres volt, ugyanakkor az arcvonalszakaszra irányította a németek tartalékait, miközben az elmúlt 18 nap harcaiban a 4. hadsereg tankjai nagyrészt harcképtelenné váltak és a gyalogság erőtartalékai is fogytán voltak - így nem volt teljesen alaptalan Rawlinson álláspontja arról, hogy meg kellene változtatni a támadás irányát.

Az ausztrál parancsnok ugyanakkor úgy látta, hogy a német erősítések nagyjából zászlóaljszinten lettek összevadászva, nagyon vegyes minőségűek, és mindezek miatt igen gyengén koordináltak, így érdemes lenne folytatni a támadást, még tankok hiányában is, hiszen augusztus 8-án késő délelőtt már megmutatták csapatai, hogy a demoralizált ellenféllel szemben tankok nélkül is előre tudnak nyomulni. Rawlinson hosszabb rábeszélés után beadta a derekát, de egyes történetírók szerint nem annyira azért mert bízott a sikerben, inkább az motiválhatta, hogy Monash is csatlakozzon végre a "klubhoz", azaz a németek által megvert brit főtisztek népes köréhez. (Illetve Rawlinson kicsit félhetett is a tereptől: pontosan ez a Bapaume és Peronne közötti frontszakasz volt az, ahol 1916 nyarán a parancsnoksága alatt elvérzett a brit hadsereg...) A hadművelet kétségkívül merész volt: a Somme kanyarulatát a déli oldalon elérő ausztrál csapatoknak a folyón átkelve be kellett venniük Peronne erődvárosát, majd tovább kell támadniuk észak felé a területet uraló, a sokéves harcokban komolyan megerődített és egy elit porosz gárdahadosztály által védett Mont. St. Quentin elfoglalására. Mindeközben a folyó északi partján a 3. ausztrál hadosztály beveszi Clery-t és nyugatról támad a megerődített dombra. Mint láthatjuk, ez nem éppen a Monash-féle módszeres összfegyvernemi harc volt, ez inkább azokra a tervekre hajazott, amikkel az antant az előző években rendszeresen felsült, ugyanakkor a tábornok az ellenség meggyengülését érezte, ráadásul a terepen az említett célpontokon kívül nem volt megerődített állásrendszer, Monash tulajdonképpen a terepen gyorsan áthaladó, rugalmasan manőverező, kis számú rohamzászlóaljjal képzelte el a támadást.

Csatajelenet a Mont St. Quentinen - ez már inkább a második világháborúra hajazó "jelenet" - (forrás)

Ettől függetlenül a támadás nem indult jól: 30-án kiderült, hogy a Peronne közvetlen megtámadását lehetővé tevő hidak használhatatlanok: vagy megsemmisültek, vagy a németek belőtték őket, így csapatainak nagy részét  kénytelen volt visszavonni, és átcsoportosítani az északi partra, hogy onnan támadjon mind a dombra, mind a erődvárosra (a folyón át végül csak egy dandár támadt az erődre), ami egyrészt irgalmatlan logisztikai káoszhoz vezetett, másrészt szükségessé tette Clery gyors bevételét, amit a megbízott zászlóaljparancsnok másnap délelőtt egy kisebb rohamcsapat élén személyesen hajtott végre. Ezután került sor a domb elleni rohamra, mely azonban egy sikeres német ellentámadás miatt csak másnap hozott eredményt (és négy Viktória keresztet a résztvevőknek), ekkor hangzott el a kimerülés egyre egyértelműbb jeleit mutató Monash szájából először és utoljára, hogy "nem számítanak a veszteségek", támadjanak, mert már közel a siker. 

A Mont St-Quentin-Peronne-i hadművelet vázlatos rajza - az eredeti terv a folyón átkelve keletről történő támadást irányozott elő, azonban az ausztrál főerő végül északon kelt át - (forrás)

Szeptember elsején a válogatott német önkéntesek által védett Peronne-ba is betörtek és másnapra elfoglalták az egész várost - ekkor a németek már utódvédharcokat folytattak, mivel visszavonulóban voltak a mintegy 20 kilométerre húzódó Hindenburg vonalhoz. A háború záró szakaszának kevés manőverezőharcának egyikeként számon tartott ütközetben mindkét fél körülbelül 3000 főt vesztett (a németeknél nagyobb volt a "végleges" veszteségek aránya), de az antant kulcsfontosságú felvonulási terephez jutott a további támadáshoz - igaz eközben az ausztrál hadtest katonái is kimerültek. (Az eddigi támadásokban jellemzően 2-3 hadosztály támadott egyszerre, de a pár naposnál hosszabb hadműveletek esetében általában szerepet kaptak a tartalékban tartott csapatok is.) A harcok hevességéről sokat elmond, hogy a résztvevő viszonylag kis létszámú kontingens katonái nyolc Viktória Keresztet érdemeltek ki. 

A németek ezt követően visszavonultak a Hindenburg (németül Siegfried)-vonalhoz, aminek az ausztrál hadtest előtti része kifejezetten különleges módon lett kiépítve. A mintegy 2 kilométerre előretolt "előörsvonal" melynek itteni szakaszát Hargicourt faluról nevezték el az ausztrálok, még szokványos volt, azonban a fő ellenállási vonal egy különleges műtárgyon nyugodott: az 5,7 km hosszú Bellicourt (franciául Riqueval) alagúton, amelyben nem vasútvonal, hanem a St-Quentin hajózócsatorna haladt. (Az alagút és a csatorna Napóleon uralkodása alatt épült, kora Panama-csatornája volt.) A bunkerekkel megerősített fő ellenállási vonal (valójában árok és bunkerrendszer) a csatorna és az alagút előtt pár száz méterrel húzódott, az alagút jelentősége abban állt, hogy nagy mennyiségű lőszert lehetett benne tárolni, és szükség esetén a fő ellenállási vonal mentén védetten lehetett átcsoportosítani a csapatokat. Ugyanakkor az a tény, hogy ezen a szakaszon a csatorna nem képzett "másfeledik" védővonalat, a támadók dolgát is megkönnyíthette - persze erre a németek is számítottak és az alagút után még két védővonalat építettek ki. További lehetőséget adott a támadásra az alagúttól bő kilométerre délre fekvő festői Riqueval-híd, amelyen át megkerülhető volt az alagút bejáratának megerősített védelme. 

Azonban az itt áttörni készülő Monashnak komoly problémái akadtak: bár időarányosan (azaz fronton töltött napokra vetítve) az ausztrál veszteségek minden korábbinál kisebbek voltak, a majdnem folyamatos harcok komolyan leapasztották a gyalogság létszámát, amit ráadásul két, elsősorban politikai tényező is csökkentett: Hughes miniszterelnök  - arra hivatkozva, hogy az ausztrálok már aránytalanul nagy áldozatokat hoztak a háború megnyerése érdekében - szerette volna a lehető leggyorsabban hazahozatni a katonák zömét - ebben persze az 1919-es választások megnyerésének vágya is szerepet játszhatott. Emiatt az a döntés született, hogy a 800 legrégebben szolgáló ANZAC katona térjen haza (vagy kapjon szabadságot a harcok végéig). A gond ezzel az volt, hogy a legrégebben szolgáló katonák többen voltak ennél, másrészt nem mindenki akart a győzelem kapujában hazatérni (végül 400-an éltek a lehetőséggel). A másik akció a brit politikai és katonai vezetéshez fűződött: a gyalogdandárok negyedik zászlóaljait fel kellett oszlatni, katonáikat pedig vagy tartalékba kellett helyezni, vagy haza kellett küldeni. Az elgondolás mögött két, egyébként reális és jóindulatú megfontolás állt: a brit erők tűzerejének növekedésével jóval kevesebb gyalogoskatonára volt szükség, másrészt a kevesebb gyalogos egyben kevesebb "puha célpontot" azaz kevesebb háborús áldozatot (illetve kevesebb tömegrohamot) jelentett. Ugyanakkor az időzítés katasztrofális volt: a csapatok ugyanis előbb szimatolták meg a győzelmet, mint a brit hadvezetés, és az egységeik feloszlatását megalázásként fogták fel, ami lázadásközeli állapotokhoz vezetett - ezt végül Monash simította el, ahogy a 3. hadosztály 131 parancsmegtagadójának ügyét is, akiket  hadosztályparancsnokuk kezdetben agyon akart lövetni... 

A felmerült problémákra váratlan megoldás érkezett: mivel Monash és törzse az augusztusi teljesítményével tulajdonképpen megmentette a brit főtiszti kar hírnevét, felettesei gyakorlatilag minden kérését teljesítették. Így amikor a korábbi tapasztalatai alapján két amerikai hadosztályt kért támogatásul (arra számítva, hogy talán kap egyet), megkapta az 50000 emberes kontingenst (az amerikai gyaloghadosztályok csaknem kétszer akkora létszámúak voltak, mint a brit vagy német társaik). Mondjuk tankokból eddigre hiány volt, de párat szintén kaptak erősítésként.

"A Hindenburg vonal áttörése" - (forrás)

Az áttörési terv a "szokásos" volt: két ausztrál hadosztály támadja a védelmi vonal gyengébbnek tartott pontjait (lényegében az alagút végpontjainak körzetét), azonban a fő ellenállási vonalat támadó csoportosulásokat egy-egy amerikai hadiosztállyal is megerősítették. Az előörsvonal elfoglalását viszonylag simán végrehajtotta szeptember 18-án az 1. és a 4. ausztrál hadosztály, azonban a Hindenburg vonal fő részének áttörése már nem ment ilyen könnyen: a szeptember 27-én megkezdett hadművelet déli szárnyán a 5. ausztrál és a 30. amerikai hadosztály ugyan kaotikus és veszteségteljes harcok árán és jópár szinte az őrültséggel határos hősies egyéni cselekedet eredményeképpen, de haladt (ahogy a délebbre támadó IX. brit hadtest is) északon a 3. ausztrál hadosztály és az amerikai 27. hadosztály elakadt. Ennek oka az volt, hogy egy jól időzített német ellentámadás a viszonylag tapasztalatlan amerikai hadosztály kommunikációs rendszerének összeomlását okozta, tisztjeiknek egy idő után fogalmuk sem volt, hol is vannak a csapataik, így az ausztrál tüzérség sem tudta azokat támogatni.

Brit csapatok a Riqueval hídnál, a csatorna partján - (forrás)

A megoldás végül a hadtest támadási sávjának lerövidítése volt: az északi szektor egy részét a szintén jól haladó északabbra támadó brit hadtest vette át, így az egyébként a gyalogsággal már szinte alig rendelkező harmadik ausztrál hadosztály rohamcsapatokat tudott alakítani, melyek október 1-jén végül a már megszokott szakaszos előretörési taktikával el tudták foglalni az alagút bejáratát, a németek pedig a gyakorlatilag minden szakaszon előretörő antantcsapatok láttán kénytelenek voltak feladni a főellenállási vonalat. Ezután az ausztrál-amerikai kontingens még további 4-6 kilométert nyomult előre, amikor október 5-6-án (azaz az első német fegyverszüneti tapogatózásokkal egyidőben) leváltották a hadtestet a frontszolgálatból. Monash eredetileg is október első-második hetére prognosztizálta csapatteste kimerülését, így a miniszterelnök csapatvisszahívási tervei nem voltak kifejezetten ellenére, ugyanakkor a brit hadvezetést megdöbbentette, hogy az ausztrálok (azaz az antant egyik rohamhadteste) egy részét hazavinné politikai vezetésük, illetve, hogy Monash két hónap pihenőt kért csapatainak. Így nem meglepő, hogy az Amiens és Le Havre között pihenő ausztrál hadosztályokat már november második hetében megkezdték visszaszállítani a frontra, az első egységek valamint a hadtestparancsnok november 10-én érték el frontvonalat, de mindenki megkönnyebbülésére másnap délelőtt véget értek a harcok.

Amerikai és ausztrál csapatok a csatorna alagútjának déli bejáratánál - (forrás)

Monash ezt követően újabb megbízatást kapott: az AIF de facto adminisztratív fejeként ő lett a felelős az ausztrál csapatok repatriálásáért - az új misszió komoly konfliktusokkal járt, és maga is egy politikai intrikasorozat eredménye volt. Hughes ugyanis komolyan elkezdett félni Monash növekvő befolyásától, és nem akart úgy belevágni a küszöbön álló választási küzdelembe, hogy a népszerűsége csúcsán álló Monash és csapatai is Ausztráliában vannak - így kézenfekvő volt, hogy ezt úgy lehet megakadályozni, ha ő vezényli le a csapatok hazaszállítását. A rossznyelvek szerint még a repatriálás lassításával is megpróbálkoztak, de a lassú hazaszállítási folyamatnak sokkal inkább lehetett köze a korlátozottan rendelkezésre álló hajótérhez. A folyamat rengeteg könfliktussal járt, kezdve azzal, hogy elvileg a hivatásos Birdwood vezérezredesnek kellett volna megkapnia a feladatot, aki az általa amúgy kedvelt Monash kinevezését nem vette túl jónéven, másrészt állandóan küzdeni kellett a rendelkezésre álló hajótérért, amit Monash a brit ízléshez mérten meglehetősen agresszívan kivitelezett. Mindeközben az ausztrál főtiszt a londoni társasági élet kedvelt figurájává vált, főleg miután lánya és felesége is megérkezett a brit fővárosba (és miután sikeresen álcázta a család barátjának számító szeretőjét). Eközben sajtója is kifejezetten jó volt, Keith Murdoch ugyanis meglátta az 1918 augusztus-októberi katonai sikerek hírértékét, és gondoskodott róla, hogy Monash-t is jó színben tüntessék fel az ausztrál lapok. Népszerűségét fokozta, hogy a az oktatást egy modern nemzet fejlődése szempontjából alapvetőnek tartó Monash katonái további kényszerű európai tartózkodására igyekezett egy szervezett szakképzési programot biztosítani az egyes brit egyetemek, szakiskolák és kamarák bevonásával, abból a célból, hogy a leszerelő katonák könnyebben beilleszkedhessenek a háború utáni társadalomba. A repatriálás azonban nem ment zökkenőmentesen: a csapatok nagy részét ugyanis két részletben szállították haza: a hajók Európa és Egyiptom, valamin Szuez és Ausztrália között ingáztak, így a két szakasz közti túl hosszú kényszerpihenő Egyiptomban a csapatok lázadásához vezetett...

Monash jövője szempontjából meghatározó volt egyik utolsó parancsnoki megbízatása: a déli mágneses pólusra elsőként eljutó Edgeworth David professzor a victoriai Állami Áramügyi Bizottság (State Electricity Commission, SEC) képviseletében megkereste a vezérezredest, hogy lenne-e mód némi ipari kémkedésre Németországban azt illetően, hogy a németek hogyan oldják meg a gyenge minőségű barnakőszénkészletek áramtermelésre való felhasználását? Egy kisebb különítmény begyűjtötte az adatokat, ami alapján a SEC új terveket kezdett el készíteni Melbourne és Victoria (modern) áramellátására, amiben hamarosan Monash-nek is szerepet szántak.

Az 1919 karácsonyán hazatérő (végül tábornaggyá előléptetett) főtisztet ugyanis nehézségek sora várta: felesége két hónappal később elhunyt rákos megbetegedésben, másrészt egyéb hazatérő főtisztekkel ellentétben semmilyen megbízatás nem várta az amúgy tábornaggyá előléptetett katonát. Ennek egyik oka a Hughes kormány és a főkormányzó félelme volt a népszerűségétől, másrészt az, hogy egyszerűen nem volt még arra precedens, hogy nem hivatásos katona ilyen magas rangban és lovagként "szereljen le" a háború végén, így Monash nem igazán illett a meglévő társadalmi struktúrákba.

Ezért ismét némi mérnöki elfoglaltság után nézett, és itt jött kapóra a már említett "ipari kémkedési ügy", ugyanis elvállalta az SEC vezetését, tekintélyével és meggyőzőerejével élve a viszonylag kicsi kormányzati ügynökségből energiaipari monopóliumot faragott: egy kisebb felhőkarcolóban elhelyezett székházzal és komoly büdzsével. A terv alapvetően a kelet-victoriai Yallourn barnaszénmezőinek külszíni kitermelését és hőerőművi felhasználását irányozta elő, emellett (részben Monash közbenjárására) a munkásoknak egy modern, az akkoriban divatos "kertvárosi mozgalom" elvei szerint épített várost is létrehozva. (Ez a település már nem létezik, a szénkitermelés és az újabb hőerőművek területigénye miatt lerombolták.) Kissé ironikus, hogy a piaci versenyben hívő Monash a szervezet áramtermelési monopolhelyzetéért szállt síkra, emögött azonban a háborúból már ismert gondos kalkuláció és tervezés állt: egyszerűen az jött ki, hogy az ekkor mintegy 1,7 milló lakossal rendelkező Victoria államban így lehet a legolcsóbban áramot előállítani, vagyis a közösség érdeke ebben az esetben felülírta a piaci verseny igényét. Monash vezetési stílusára és tekintélyére jellemző volt, hogy amikor tervének egyes pontjait a tartományi kormány nem akarta elfogadni, egyszerűen besétált az ülésre, majd tartott egy hosszabb prezentációt arról, miért téves a korábbi döntésük. (Belátták...) 

Emellett 1923-tól alma matere, a Melbourne-i egyetem rektorhelyettesi pozícióját is ellátta, illetve élettársa befolyására részt vett a nem túl aktív ausztráliai cionista mozgalom vezetésében is. Leglátványosabb tevékenysége ugyanakkor az háborúban elesettek, megsebesültek és más módon szenvedők emlékének ápolása és a túlélők segítése lett. mind különböző veteránszervezetek, mind magánakciók révén. Lényegében ő alapozta meg az ANZAC-Dayt, amely ma Ausztrália egyik nemzeti ünnepe - április 25-én ugyanis mindig gondoskodott valami látványos felvonulásról, melyet 1930-ig ő vezetett (időnként civilben, időnként egyenruhában, időnként lovon). A csúcspontot 1927 jelentette, ekkor ugyanis az eseményeken a Monash által kifejezetten kedvelt , az új főváros felevatására érkező Albert yorki herceg (azaz a későbbi VI. György király) is részt vett, ami egyrészt óriási tömeget vonzott, másrészt lényegében ekkor vált az esemény az egész országban nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá (ez Ausztráliában tagállami hatáskör). Az egyik gratuláló távirat ráadásul nem mástól érkezett, mint a török elnöktől, a gallipoli ellenféltől, Kemaltól. A későbbi Atatürk ugyanis észrevette, hogy a véres események tulajdonképpen három modern nemzet születésében játszottak jelentős szerepet.

Monash idősebb korában - (forrás)

Emellett egykori katonái egy része tényleg rá is szorult a segítségre. Az ausztrál gazdaság a világgazdasági válságtól függetlenül sem teljesített túl jól a két világháború között, ráadásul a háborúból visszatérő, sok esetben PTSD-vel vagy gáz- és egyéb sérülésekkel küzdő katonák visszailleszkedése sem volt zökkenőmentes (főleg, ha eredeti állásukat időközben betöltötték). Monash egyrészt ezért sem értett egyet a haderő gyors leépítésével, másrészt a megmaradó pár ezres erő egyáltalán nem az a kicsi, de ütőképes nemzeti haderő volt, amelyet az ország védelméhez szükségesnek látott. Sőt, a fegyveres erők időnként a rendfenntartásra sem voltak elegendőek: 1923 novemberében egy rendőrsztrájk miatt zavargások törtek ki Melbourne-ben, a megoldást pedig az jelentette, hogy Monash informális csatornákon keresztül egy napon belül több ezer veteránt mozgósított a rendfenntartásra - igaz a helyzet rendeződésével egy héten belül haza is küldte őket.

Ez az informális hatalom másoknak is szemet szúrt, és mivel a korábbi önkéntes hadsereg tagjai között azért viszonylag sok erősen rendpárti, a fegyverek erejében és a katonai megoldásokban hívő figura volt, több irányú szervezkedés indult: az egyik legaggasztóbb fejlemény az úgynevezett "Fehér Sereg" (White Army) volt, mely alapvetően egy esetleges kommunista hatalomátvétel megakadályozására alakuló titkos szervezet volt, azonban a neve miatt erős volt a gyanú, hogy a vezetője nem más, mint Cyril White (aki 1918-ban majdnem megkapta a  hadtestparancsnoki posztot), illetve Monash egykori jobbkeze, Thomas Blamey, aki amellett, hogy sokat ivott és kurvázott, még 1925-től a victoriai rendőrség (amúgy hatékony és keménykezű) vezetője is volt. Emellett a gazdasági helyzet romlásával egyre többen kezdték el reménykedni abban, hogy a Monash veteránjai élén átveszi a hatalmat és kivezeti az országot a nehézségekből. Monash azonban egyáltalán nem akart kötélnek állni, többször is jelezte, hogy ő se nem Mussolini, se nem Hindenburg, ráadásul az újabb munkáspárti kormány miniszterelnökével kifejezetten jóban volt. (Így őt küldték Új-Delhi 1931-es felavatására az ország képviseletében, igaz ebben volt egy olyan törekvés is, hogy így tuti nem lesz puccs...) Az egyik unszoló levélre konkrétan azt válaszolta, hogy ha ilyen szerepet vállalna, akkor mégis miben különbözne Lenintől és bolsevikjeitől? Ez a hozáállása valószínűleg az egyik legkomolyabb hozzájárulása volt az ausztrál demokrácia továbbfejlődéséhez.

A rendkívül aktív 65 éves öregúr ereje azonban az indiai látogatást követően látványosan fogyni kezdett, 1931 telének végén (azaz augusztusban) már feltűnően búcsúzni kezdett a rendszeresen látogatott rendezvények közönségétől. Nem sokkal később szívbetegséget és daganatot diagnosztizáltak orvosai, előbbi miatt az utóbbi műthetetlennek minősült. Október elején több szívrohamot kapott, és a legyengült tábornaggyal végül tüdőgyulladás végzett 1931 október 8-án. Három nappal későbbi temetése az addigi legnagyobb tömegeseménynek bizonyult Ausztráliában. Orvosai véleménye szerint egyébként a kifejezetten fitt Monash életét a háborús parancsnoki poszttal járó elképesztő stressz rövidítette meg, az említett szívbetegsége nélkül még 15-20 évet élhetett volna. Ahogy rengeteg más, a negyvenes, korai ötvenes éveiben elhalálozott első világháborús veterán is...

Megnyerte-e Monash az első világháborút vagy nem? Igen és nem. Az antant ugyanis nélküle is győztesen került volna ki a konfliktusból, azonban Monash amiens-i fellépése nélkül a háború jóval később, és talán más feltételekkel fejeződött volna be. Ugyan a britek a 1918-as német támadássorozat kifulladásakor nem terveztek azonnal nagyszabású ellentámadást, Foch marsallnak és a francia vezetésnek nem volt ellenére egy ilyen terv, sőt júliusban korlátozottan el is kezdték a megvalósítását. De komoly ütőerővel a britek rendelkeztek, valamint az önállóan harcképes amerikai erő felállítását is csak őszre prognosztizálták, úgyhogy az amiens-i események nélkül komolyabb előrenyomulásra csak 1918 végén, 1919 elején lehetett volna számítani, ami a németeknek is lehetőséget kínált volna a regenerálódásra, és adott esetben egy kedvezőbb helyzetből történő fegyverszünetre és békekötésre. (Ez mondjuk közép-európai szemmel nézve nem feltétlenül lett volna rossz, bár a Monarchiát valószínűleg nem mentette volna meg.)

A harcoló felek frontgyalogságának létszámváltozása 1918 április-november között - a legnagyobb hatással a német ellentámadás kudarca (és a keletről átcsoportosított csapatok elapadása) valamint a Hindenburg vonal áttörését követő menőverezőharc volt, de az is jól látható, hogy a júliusi stabilizálódást követően a németek augusztusban indultak el a lejtőn  - (forrás) 

Az antantnak ugyanis addigra már megvoltak az eszközei a németek visszaszorítására a nyugati fronton, és az amerikaiak megjelenése is egyre inkább éreztette a hatását - először az elterelő támadásnak szánt, de meglepően sikeres 1918 május végi német ellentámadás megállításánál játszottak fontos szerepet - de lényegében Monash szervezte a győzelmet elhozó eszközöket és módszereket egy olyan gépezetté, amely úgy tett lehetővé támadást és áttörést, hogy az gyorsan kivéreztesse a védekező felet.(Igaz nem mindegyik egység tudta ezt a módszert átvenni, így a 100 napos hadjáratban a német veszteségek végül csak mintegy 10%-kal múlták felül az antantéit - igaz ekkor már a spanyolnátha is mindkét oldalon tombolt.)  És Monash-nek, mint a legerősebb antanthadtest parancsnokának megvolt a lehetősége arra, hogy átvigye terveit akkor is, ha közvetlen felettesei kevésbé lelkesek is. Enélkül az első világháború befejező hónapjai valószínűleg jóval tovább tartottak volna és méginkább az amerikai polgárháború csatáira emlékeztettek volna, ahol közel azonos mértékű veszteségek révén roppan meg a gyengébb fél hadserege. 

Az amiens-i csata és a peronne-i manőverező ütközet ráadásul nem csak lendületet adtak az antantnak a "100 napos offenzíva" megkezdéséhez és a háború gyorsabb befejezéséhez, hanem egyúttal receptet kínáltak a következő háború megvívásához: a tankok használata, az egymást automata fegyverekkel fedezve előrenyomuló szakaszok, a légierő használata sokak figyelmét felkeltette, például Guderian is foglalkozott vele, a harmincas évek végén pedig Hitler mondta azt egy hadgyakorlaton, hogy most valami olyasmit szeretne látni, mint amilyen az amiens-i csata volt...

Monash fellépése, karrierje igen érdekes kérdéseket vet fel a hadsereg civil kontrollja valamint a civilek és a katonák háborús együttműködése kapcsán.

Először vizsgáljuk meg a "kívülálló" Monash szerepét: az hogy egy annyire hagyományos szervezetben, mint a brit hadsereg egy tartalékos ennyire magasra tud emelkedni, mindenképpen figyelemreméltó, ugyanakkor nem példátlan, hiszen az első világháború előtt a brit hadsereg meglehetősen kicsi volt. Monash mögött pedig ott sorakoztak a milíciából jött hadosztály-, dandár- és zászlóaljparancsnokok, akik közül később sokan komoly karriert futottak be. Ahogy már volt róla szó: a milícia tisztjei sok esetben nagyobb munkabírásúak voltak, mint hivatásos társaik, némileg takarékosabban bántak a rájuk bízott életekkel, és képesek voltak civil tapasztalataikat beépíteni a csapatok vezetésébe. Monash egyébként bár kiemelkedési lehetőséget látott benne, nem szerette a háborút: pusztítását, hatékonytalanságát nem tudta összeegyeztetni mérnöki szemléletmódjával, emberi árát pedig borzalmasnak tartotta - részben ez is motiválta a gyors és viszonylag hatékony ellencsapásra 1918 augusztusában. 

Gyors felemelkedése a példa arra, hogy egy jól felépített tartalékosi rendszer igen hasznos tud lenni háború idején, és persze nagyon veszélyes ha béke van - mindenki óriási szerencséjére - Monash óriási informális hatalmát nem akarta komolyan használni az 1920-as években, és nagyon a politikai rendszer sem engedte meg azt neki (még az 1923-as melbourne-i zavargásokkor sem).

A siker titka tehát részben az ausztrál politikai és milíciarendszerben rejlett, ez pedig érdekes kérdéseket vet fel a hadsereg civil ellenőrzése kapcsán. 

Az ausztrál milíciarendszer lényegében egy nagyjából sikeres válasz volt arra, hogy hogyan építsen fel egy formálódó, kis népességű nemzet egy olyan hadsereget, amely békeidőben nem kerül sokba (és nem jelent veszélyt), háború esetén viszont nagy számban akár a világ másik felén is bevethető.  Mindez az első világháború alatt kifejezetten jól működött, hiszen önállóan nagyrészt csak a gyalogságot kellett kiállítaniuk, amihez ráadásul a viszonylag képzett, kemény környezethez szokott önkéntes utánpótlásuk is megvolt, ráadásul a civil életben is helytálló, új ötleteket is megvalósítani tudó tisztikart is tudtak biztosítani. A második világháborúban ez már kevésbé működött jól, ugyanis már nagy méretű légierőt és haditengerészetet is ki kellett építeni, és már azt sem lehetett tartani, hogy minden harcbavetett ausztrál önkéntes legyen, így nem csoda, hogy ezt követően a hivatásos és a sorozott hadsereg kombinációja felé mozdult a hangsúly - igaz eddigre az ország népességnövekedése is lehetővé tette mindezt.

Az ausztrál milícia a tisztek kiválasztásában is viszonylag sikeres volt - jól fel tudta szívni a képzettebb embereket, melynek egyik legjobb példája Monash volt, ugyanakkor mindez csak olyan demokratikus társadalomban működhet jól, amelyik viszonylag kevés előítélettel működik és képes kordában tartani a "vadhajtásokat". Egész más kimenetele lett volna a dolognak, ha zsidó származása miatt nem léphetett volna előre a tiszt a ranglétrán. Vagy ha a jó katonai képességek autokratikus törekvésekkel társulnak, és a hazatérő Monash átveszi a hatalmat Melbourne-ben/Canberrában.  Ebből a szempontból érdekes White, valamint az ausztrál hadtest vezérkari főnökeként (kvázi helyetteseként) funkcionáló Thomas Blamey pályafutása, a már említett kommunistaellenes mozgalom élén.  Komolyabb "kibontakozásukat" végül két tényező akadályozta meg: egyrészt hogy az ausztrál munkáspárt a hasonló mozgalmakat demokratikus keretek között tudta kordában tartani (ne feledjük, a veteránok zöme városi munkás volt), másrészt, hogy csak nagyon kevés tartalékos tiszt kezében volt tényleges hatalom a hadsereg leépítése miatt.  Ez egyben azt is jelentette, hogy a két tiszt karrierje is folytatódhatott. Kezdetben White funkcionált az ausztrál fegyveres erők vezetőjeként a második világháborúban, amíg 1940-ben repülőgépszerencsétlenségben életét nem vesztette. 

Ezután a jóval ellentmondásosabb Blamey került a helyére. Bár Blamey jó szervező volt, és nehézsúlyú szereplőként sikeresen ellensúlyozta MacArthur sztárallűrjeit, döntéseiben kevésbé volt alapos és megfontolt, mint Monash, és a csapatokkal sem értett annyira jól szót. Igaz a milíciarendszer a második világháborúban is kitermelt egy kiváló parancsnokot, az Amiens-nél zászlóaljparancsnokként szolgáló Leslie Moorsheadet, aki a kevés olyan szövetséges parancsnok közé tartozott, aki a németeket, az olaszokat és a japánokat is megverte. A Tobruknál általa legyőzött német parancsnokot Erwin Rommelnek hívták... Mivel a hadsereg vezető pozícióit ezután Blamey emberei töltötték be, akik a háború után gyakran vezető pozíciókba kerültek a civil életben is, végsősoron roppant nehézzé vált a második világháború tapasztalatainak korrekt kielemzése. (A hibákat ugyanis itt már nem lehetett a britekre fogni...)

Összességében a vázolt katonai kiválasztási rendszer jó példa arra, hogy egy kis létszámú nemzet hogyan tud olyan ütőképes katonai erőt felállítani, melyet azután kordában is lehet tartani, és amely jó alapot adott később egy professzionális haderő kiépítésére, amely egyéb tényezők révén mára középhatalmi státuszt kölcsönöz az országnak.

Itt érkezünk el a civil kontroll kérdéséhez, aminek a milícia kézbentartásán túl emblematikus eseményei voltak a sorkötelesség bevezetéséről szóló sikertelen ausztrál népszavazások. Ezek jelentősége elsősorban abban állt, hogy a katonai vezetésnek nem biztosítottak végtelen mennyiségű újoncot, amivel indirekt módon azok "innovációra"  kényszerültek. Magyarul egy idő után már nem lehetett csak tömegrohamokban gondolkozni, muszáj volt a gyalogságot kímélő harcmodorra váltani - és hasonló törekvések mind Nagy-Britanniában, mind Kanadában tetten érhetőek voltak. Máshogy megfogalmazva: ahol a viszonylag széles választójog alapján választott politikusok vezettek, egy idő után nem ment a tömegek vágóhídra vezénylése, mivel ebben az esetben a politikusokat leváltották. Hasonlítsuk mindezt össze a sokkal inkább a porosz katonai elit által uralt Németországgal vagy a nem épp széles választójoggal jellemezhető Monarchiával. Vajon egy erősebb civil kontrollal rendelkező Német Birodalomban csaknem négy év háború után fel merte-e volna tenni a német hadvezetés a háború (és az ország) sorsát egy olyan hadműveletsorozatra, ami alapvetően a gyalogság további brutális véráldozatán alapszik, miközben a tartalékaik is kisebbek, mint az ellenségnek? Vajon a Monarchia kitartott-e volna négy éven át egy ilyen szövetséges mellett?

Monashra visszatérve: öröksége ma is sok helyen él tovább: a róla elnevezett, 1950-es években alapított melbourne-i egyetemben, a kelet-victoriai szénmezők használatában vagy épp az ausztrál autópályák vasbeton felüljáróiban. Egyes vélemények szerint elsősorban az ő hatása miatt nem tudott Ausztráliában a két világháború közti nehéz években szárnyra kapni az antiszemitizmus, illetve részben általa is nyerhetett megerősítést az addig követett (európaiakkal szembeni) liberális ausztrál bevándorlási politika - egy olyan időszakban amikor például az Egyesült Államok nagyrészt bezárta a kapuit a bevándorlók előtt. Hírneve a második világháborút követően (azaz a róla közvetlen élményekkel rendelkező generáció búcsúzásával) némileg halványodni kezdett, és bár a nyugati front eseményeit nem felejtették el, az első világháborús megemlékezések gerincét - nem utolsósorban Monash tevékenysége nyomán - a gallipoli események képezték. (Ehhez ráadásul az is hozzájárult, hogy Ausztrália második világháborús szereplése belföldön sokáig viták kereszttüzében maradt.) A "háborúnyerő" imidzs az elmúlt harminc évben erősödött fel, amit jól jelzett, hogy 1992-től a legnagyobb címletű ausztrál bankjegy, a 100 dolláros hátoldalát Monash arcképe díszíti. Mindez csak felerősödött a nagy háború 100 éves évfordulóira (és főleg 2018-ra).

Monash ugyanis a modern Ausztrália számára is kiválóan elfogadható hős: sok szempontból hátrányos helyzetű bevándorlók gyermeke volt, aki épp a helyi társadalom viszonylagos toleranciája révén, de kemény munkával juthatott előre, ráadásul vidéki évei, az ausztrál infrastruktúra kiépítése terén tett erőfeszítései, valamint a vadon szeretete, egyben kozmopolita, nagyvárosi karrierje miatt kiválóan reprezentálja az ausztrál társadalom kettősségét. (Amit amúgy a Krokodil Dundee-ban egyszerűen, de nagyszerűen mutattak be és figuráztak ki.) Egyfajta egészséges átmenetet képvisel a némileg toxikus maszkulinitástól ("mateship") sújtott, de sok nehézséget elviselő vidéki társadalom és a jól szervezett, modern ausztrál városi lét között. A képessége, hogy egy összetett helyzetben képes volt innovatív módon vezetni egy bonyolult "gépezetet" szintén elfogadhatóvá teszi "modern hősként".

De miért is érdemes mindezzel nekünk Magyarországon foglalkozni? Egyrészt nem árt ismernünk azt, hogyan is szenvedett vereséget korabeli szövetségi rendszerünk, hol is hibáztak elődeink. Másrészt így talán jobban látjuk, hogy ami nekünk nemzeti tragédia volt, az más népeknél minden veszteség és borzalom ellenére egy sikeres nemzetépítési projekt része, vagy egyenesen meghatározó eseménye volt. Ha mindennek tudatában vagyunk, talán könnyebb számukra is kommunikálni álláspontunkat, sérelmeinket.

JAKAB LÁSZLÓ

Fontosabb források: 

Roland Perry: Monash

David W. Cameron: Australians on the Western Front 1918

"A kívülálló, aki megnyert egy háborút", így szól egy hazánkban jobbára ismeretlen ausztrál vezérezredes, John Monash egyik életrajzának alcíme. Pedig a háború, amiről szó van, nem más mint az első világégés, azaz Monash nem lehetett kispályás játékos, ha ilyet írnak róla. Még furcsábbá teszi mindezt két további szempont: sokáig még honfitársai sem tekintettek Monash-re "háborúnyerőként", ez az értékelés leginkább csak az elmúlt egy-két évtizedben tört utat magának Gallipoli mindent elhomályosító hírnevén át, másrészt Monash egész társadalmi háttere az ellen szólt, hogy hadvezérként ő irányítsa az antant erők valóban döntő jelentőségű hadműveletét, az amiens-i áttörést. A főtiszt ugyanis nemcsak, hogy nem volt "hivatásos" katona, de anyanyelve is jóformán a német volt: poroszországi zsidó szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Monash háttere, motivációja önmagában nagyon érdekes betekintést nyújt az épp nemzetté váló első világháborús Ausztrália életébe, pályája ráadásul nagyon jól mutatja, hogy hogyan tudott az antant végül felülkerekedni a világháború kilátástalannak tűnő vérfürdőjében. Kísérjük végig ezt az életutat, hogy eldönthessük, valóban megnyerte-e az ausztrál tiszt az első világháborút?

A világháború alatt 30 kilót fogyó John Monash hivatalos portréja 1918-ból - (forrás)

John Monash 1865 júniusában született Melbourne-ben. Édesapja, Louis Monasch 1853-ben vándorolt ki a ma Lengyelországhoz tartozó Krotoschin városából, ami akkoriban Poroszország nem túlzottan prosperáló agrárperifériájához tartozott. Nem úgy Melbourne: az 1850-es évek victoriai aranyláza óriási fellendüléshez vezetett, melyet nem csak az aranyásók, de az őket kiszolgáló kereskedők és szolgáltatók is igyekeztek kihasználni - így Louis Monash is, aki elsősorban Németországban gyártott termékek helyi forgalmazásával próbálkozott, közepes sikerrel, ugyanakkor ez már elég volt egy mérsékelt jólét megteremtésére. Olyannyira, hogy ezután a család több tagja is utánajött, sőt azt is megengedhette magának, hogy 1864-ben hazautazva hazai lányt vegyen el, a zsidó polgári családból származó Berthát (a házaspár ezt követően igen élén kapcsolatot ápolt a család Németországban maradó részével.)

A család nevéből gyorsan kikopott a c betű, azonban a kis John és húga német-angol nyelvű környezetben nőtt fel, folyékonyan beszélték mindkét nyelvet. A szülők egyébként nem voltak vallásosak és több-kevesebb sikerrel igyekeztek asszimilálódni a helyi közösségbe (elsősorban Louis viszonylag gyenge angoltudása és honvágya bizonyult a fő akadálynak). Ennek komoly lökést adott, amikor a melbourne-i üzlet problémái miatt a család 1874-ben az új-dél-wales-i Jerilderie-be költözött. Ez a helység akkor sem volt nagyobb, mint most, viszont a gyerekek élvezték a természet közelségét - Monash túrázás iránti szeretete itt alapozódott meg. Két éves ottlétükből Monash elsősorban két epizódot szeretett később kiemelni: egyszer vigyázott Ned Kelly lovára, sőt beszélt is vele (Louis valószínűleg Kelly egyik orgazdája volt, a banda talán leghíresebb akciójára 1879-ben egyébként épp Jerilderie-ben került sor), másrészt a helyi tanító felismerte tehetségét, és azt javasolta, hogy a középiskolát mindenképpen Melbourne-ben kezdje el. Ez így is történt, Bertha a két gyerekkel 1876-ban visszatért a nagyvárosba és John beíratták a Scotch College-ba.

A német telepesekkel szívesen üzletelő Ned Kelly híres páncélzatában - (forrás)

Hogy jobban el tudjuk képzelni az "infrastrukturális hátteret", Melbourne-t 1835-ben alapították, intézményei ezért meglehetősen újak (emiatt általában modernek) voltak, a lassan szárba szökkenő tudományos életében pedig érthető módon a birodalom perifériáiról érkező, valamint a külföldi bevándorlók (azaz skótok, írek és nem utolsósorban németek) játszották a vezető szerepet. A Scotch College még ebben a közegben is modern és jónevű intézmény volt, John kifejezetten jól érezte itt magát és itt alapozódott meg alapossága és becsvágya, ráadásul kiemelkedő tehetségű tanulóként kezelték, így egyenes volt az útja a Melbourne-i Egyetemre. 

Azonban 1882-ben megkezdett tanulmányai végül 11 évig húzódtak (igaz végül három diplomát is szerzett): a némileg reneszánsz emberként működő John figyelmét ugyanis túl sok dolog kötötte le: bár eredetileg bölcsészdiplomára utazott, egyre több szükséges vizsgán bukott meg a közéleti és magánéleti kötöttségei miatt, ezután pedig figyelme egyre inkább a mérnöki tanulmányok felé fordult, de ezen a területen is bukdácsolt. Ebből a helyzetből két tevékenysége jelentett kiutat: 1887-től hídépítőként vállalt munkát, és meglepően sikeresnek bizonyult ebben a tevékenységében. Másrészt 1884-ben beállt a helyi önkéntes haderőbe (milíciába). Alapvetően két dolog motiválta a feliratkozását: egyrészt a jól kinéző egyenruha, másrészt politikai nézetei: az alapvetően nemzeti konzervatív (gazdasági szempontból liberális) Monash úgy gondolta, hogy az ausztráliai (önigazgató) gyarmatok nemzetté válásához elengedhetetlen a védelmi képesség kialakítása, és ennek biztosítását bizony nem a mindenféle gyarmati "kalandba" bonyolódó Brit Birodalomtól kell várni.

A kamasz John Monash - (forrás)

Itt muszáj egy kisebb kitérőt tennünk az ausztrál honvédelem 19. század végi állapotát illetően: a kontinenst 1870-ben elhagyták a brit szárazföldi erők, a védelmet innentől a brit flotta és csekély létszámú tengerészgyalogsága, valamint az egyes gyarmatok rendőrsége látta el. Ugyanakkor a gyarmatosítás újabb hulláma (amelyben immár a németek is részt vettek) egyre inkább szükségessé tette valamilyen saját védelmi erő kiállítását. Erre végül 1883-ban került sor milícia jelleggel: a katonák és a tisztek szabadidejükben gyakorlatoztak. Emellett természetesen továbbra is volt lehetőség hivatásos katonaként beállni a brit hadseregbe vagy a flottához, amely az ausztrál hátterű tisztjeit időnként valóban Ausztráliába helyezte: részben a fennmaradó brit bázisokra, részben pedig a milícia egyes magasabb parancsnoki beosztásaiba. Mindeközben természetesen a milícia tisztjei is letehették a tiszti vizsgákat, így a magasabb beosztások előlük sem voltak (teljesen) elzárva. A hivatásos karrier elősegítésére a 20. század elején létrejött az első ausztráliai tiszti akadémia, ugyanakkor a hivatásos tiszteket egészen a második világháborúig folyamatosan rotálták a brit és ausztrál állomáshelyek között (holott az Ausztrál Államszövetség 1901-es megalakulásával önálló honvédelmi szervek jöttek létre).

Mondani sem kell, hogy a milícia végül nagyon különböző színvonalú egységeket takart: jópár zászlóalj  a férfiak hétvégi ivóköreként funkcionált, míg más egységek kifejezetten modern eszközökre kaptak kiképzést és fegyelmezett csapatként működtek. Monash egy közepesen fegyelmezett gyalogoszászlóaljban kezdte pályafutását, majd 1886-ban az erődtüzérséghez került, ahol meg tudta ismerni a legújabb technológiai vívmányokat, ráadásul mindez egybeesett mérnöki pályafutásának kezdetével. Ez a pályaív korántsem volt egyenes, ráadásul nem csak gazdasági, de magánéleti válságok is nehezítették Monash karrierjét.

Fiatal mérnökként titkára feleségével keveredett viszonyba, majd ennek végetértével 1891-ben elvette Vic Mosst, akivel korántsem bizonyult harmonikusnak a kapcsolata (3 évvel később majdnem el is váltak - Monash hagyományosabb háziasszonyszerepet képzelt el feleségének, azonban Vic szeretett szórakozni járni és kiterjedt baráti körével találkozni). Victoria állam és Melbourne 1891-től a korábbi boldog időket követően mély gazdasági válságba süllyedt, Monash pedig egyre nehezebben kapott munkát, így végül egy mérnöktársával saját vállalkozásba kezdett. A cég végigbukdácsolta az évtizedet, és alapvetően három tényezőnek köszönhette a túlélését:

- Monash és társa gyakran vállaltak kisebb vidéki munkákat (hidak felújítását és építését) - az ezzel járó gyakori távollétek persze nem voltak ideálisak sem a házassága, sem 1893-ban született lánya nevelése szempontjából, ellenben tovább növelték a vadon iránti szeretetét.

- Az 1893-ban jogi diplomát is szerző Monash hamarosan az ország legkeresettebb igazságügyi építésügyi szakértőjévé vált (lényegében pénzért képviselte valamelyik felet egy-egy peres ügyben), amivel kiegyensúlyozhatta cége ingadozó bevételeit. Persze mindez további távolléteket eredményezett, sőt a család rövid időre az ekkor prosperáló Perth-be költözött egy persorozat miatt.

- Az áttörést végül Monash technológiai újításokra való nyitottsága hozta meg: vasbeton hidak építését kezdték meg, és hamarosan már több államra is ők rendelkeztek az ehhez szükséges szabadalmakkal. Igaz 1901-ben egyik bendigoi építkezésükön tragédia történt: a híd a terhelési próbán egy embert megölve összeomlott - mint kiderült a balesethez az adott hídtípusra vonatkozó victoriai szabványok helytelensége vezetett - így a cég túlélte az esetet, sőt, egy ismerős műszaki egyetemi professzor bevonásával igen sokat tanultak belőle. (A baleset feldolgozásának módja 16 évvel később a nyugati fronton köszönt vissza.)

Az összeomlott bendigoi híd - Monash legnagyobb próbatétele a háborúig - (forrás)

Monashék cége az 1900-as évek építési boomját így végül kiforrott termékportfólióval kezdte meg, ráadásul hamarosan egy betoncsövek gyártásával foglalkozó vállalkozás alapítására is sor került, ami végül vagyonos emberré tette Monasht, így egyre több időt áldozhatott arra, hogy katonai pályafutását is egyengesse. Az erődüteg legénységét hatékony csapattá szervezte, tiszti előmenetele során pedig a következő elveket igyekezett betartani (betartatni):

- A katonai és munkafegyelem betartatása: ez a gyakorlatban az ivászatok megszűntetését, és a rendelkezésre álló összes fegyver kezelésének elsajátítását jelentette: egy tüzérnek jól kellett tudnia bánnia a puskával is, egy altisztnek vagy egy tisztnek pedig minden lehetséges harci feladatot ismernie kellett, hogy a veszteségek könnyen pótolhatóak legyenek. Bár embereit keményen hajtotta, egyéb kérdésekben Monash nem bizonyult szigorúnak: Gallipolinál lényegében ő teremtette meg az ausztrál "katonai viseletet" a nadrágszárak és az ingujjak levágásának engedélyezésével...

- A legújabb technológia nyomon követése és lehetőség szerint használata. Monash az elsők között ismerte fel Ausztráliában az elkövetkező háború gépesített jellegét, és azt, hogy ehhez a harceljárásokat is hozzá kellene igazítani. Erről szívesen tartott előadásokat és írt tanulmányokat, sőt még egy fegyverszabadalmat is benyújtott.

- Azt az elvet vallotta, hogy csak akkor érdemes ausztrál csapatokat harcba küldeni, ha az országot valóban veszély fenyegeti, így kifejezetten ellenezte a brit gyarmati háborúkban való részvételt, és nem jelentkezett sem az 1885-ös szudáni expedícióra, sem pedig a búr háborúba. Mindezt egy tiszti vitát követően a szemére is hányták (német és zsidó hátterével együtt), a konfliktus ironikus módon épp 1914 júliusában kulminálódott...

Az ekkor már őrnagyi rangban szolgáló Monash 1908-ban új megbízást kapott: ki kellett alakítani az ausztrál hírszerzési irodát (vagyis a katonai hírszerzést). A mintegy 20 fős szervezet alapvetően három feladatot próbált ellátni: megfelelő minőségű térképek beszerzése Ausztráliáról és egyéb lehetséges harcterekről, a potenciális ellenfelek, veszélyforrások azonosítása, valamint minden lehetséges információ beszerzése ezek haderejéről. A térképezős projekt a vártnál jóval nehezebbnek bizonyult: a túraszerető Monash igen fontosnak tartotta, hogy a döntéseket hozó parancsnok kezében pontos térképek legyenek (a gallipoli események ezt a nézetet később tragikusan igazolták is), ugyanakkor kiderült, hogy ezek még Ausztráliáról is igen hiányosak, így megpróbálték ezeket maguk legyártani - ehhez viszont túl kevesen voltak. Ugyanakkor az elkészült térképeknek később nagy hasznát vették az első világháborús kiképzést szolgáló hadgyakorlatokon.

Monash két olyan hatalmat azonosított, mely Ausztráliára veszélyt jelenthet terjeszkedési tervei miatt: a Német és a Japán Birodalmat, felderítési erőforrásaikat elsősorban az előbbire koncentrálták. Ez kezdetben abból állt, hogy Monash ausztráliai németként előfizetett minden minimálisan is katonai témájú német folyóiratra, és elolvasta azokat. Ez alapján már viszonylag jó képet kaphattak az egyik potenciális ellenfelük háborús készülődéséről, miközben a Brit Birodalom is igyekezett újabb katonai kapacitásokat felépíteni. Mivel a brit szárazföldi haderő hagyományosan nagyon kicsi (120 ezer fő körüli) volt, a hadvezetés az egyéb európai hatalmak jóval nagyobb, sorkötelezettségre alapozott hadseregeit tanulmányozva, elkezdte annak a lehetőségét vizsgálni, hogy háború esetén milyen módon lehetne nagyméretű hadsereget felállítani, a sorozás lehetőségét pedig a domíniumokon is megvizsgálták. Mindez egyrészt a különböző ifjúsági és felnőtt paramilitáris szervezetek felvirágzását eredményezte, másrészt pedig a milícia egyre komolyabb kötelékeket megmozgató hadgyakorlatokat hajtott végre, ami végül Monashnak is esélyt nyújtott a  félcivil "kívülálló" szerepéből való kitörésre.

A katonai hírszerzőirodát vezető pozícióját ugyanis 1912-ben elvesztette egy a szövetségi és tartományi hadvezetés közötti kakaskodásban: az irodát ugyanis a victoriai hadszervezetbe olvasztották be, ami fura módon a szövetségi vezetőknek is megfelelt - ugyan 1911-től hivatalosan már Canberra volt a szövetségi főváros (igaz, az átköltözés 16 évig tartott), de az ausztrál hadsereg és a flotta irányítási központja továbbra is Melbourne-ben maradt. (Részben ez magyarázza a victoriai tisztek túlsúlyát a két világháború ausztrál főtisztjei között.) Ugyanakkor némi lobbizással Monash elérte, hogy kinevezzék a 13. gyalogdandár (lényegében gyalogezred) élére, és hamarosan megkapta ezredesi előléptetését is. (A milícia gyalogdandárja békeidőben mintegy 3000 katonát számlált, ezek kevesebb, mint 10%-a volt hivatásos - a tisztek nem feltétlenül rendelkeztek hivatásos státusszal). Monash a brit hadsereg azon tisztjei közé tartozott, aki világosan látta a lovasság szerepének eljelentéktelenedését, valamint a gyalogság hátrányba kerülését az automata fegyverekkel szemben, illetve  tüzérként tisztában volt a lövegek rohamos fejlődésével, így alakulatát is ennek megfelelően igyekezett kiképezni: a különböző fegyvertípusokat és alegységeket igyekezett koordinálva mozgatni, és kifejezetten kerülte a látványos, de támogatás nélküli gyalogosrohamokat. Mindez egy 1914 februári hadgyakorlaton feltűnt az épp Ausztráliában "turnézó" Ian Hamilton vezérezredesnek, aki elvitte az ausztrál ezredes hírét a felsőbb brit hadvezetés számára - egyben azt az információt is átadta, hogy az ausztrál milíciára lehet számítani egy esetleges háborúban. 

A háború pedig hamarabb eljött, mint arra bárki is számított. Nagy-Britannia Németország elleni hadbalépése egy olyan háború kezdetét jelentette, amelyben Monash (és az ausztrál politikai és katonai elit) is kötelességének érezte részt venni. Meggyőződése szerint a két ország között a gyarmatok és befolyási övezetek felosztásáért zajlott a küzdelem, ami Ausztrália biztonságát (és legrosszabb esetben területi integritását) is veszélyeztetheti. (Magyarul ez nem a Brit Birodalom szükségtelen kiterjesztését szolgáló gyarmati expedíció volt, hanem a Birodalom létét veszélyeztető konfliktus.) Ugyanakkor a tény, hogy Németország az ellenfél, nem vált épp Monash javára, többen is fehánytorgatták német (és zsidó) származását - a háborús átszervezések mellett vélhetően ez is hozzájárult ahhoz, hogy elvesztette a dandár parancsnokságát, igaz, rövid "főcenzori" tevékenységet követően megkapta a 4. gyalogdandár parancsnoki posztját - az egységet a második tengerentúli különítmény részeként tervezték Európába küldeni. 

John Monash a második kontingenssel együtt hagyta el Ausztráliát 1914 decemberében, és mivel az ő egysége volt a legnagyobb a kötelékben, ő volt az Egyiptomba tartó konvoj parancsnoka. A Szuezi-csatornához érkező ausztrál egységekkel kezdetben a csatornát igyekeztek védeni az esetleges török támadásokkal szemben (a törökök épp a második kontingens beérkezése idején tényleg meg is próbálkoztak ezzel).

Ezzel párhuzamosan azonban egy másik terv is alakulóban volt az ausztrálok felhasználására: mivel a törökök kicsit erősebben kezdték a háborút, mint az egy hanyatlóban lévő, balkáni hadseregek és az olaszok által is megalázott birodalomtól elvárható volt, az orosz cár jelezte az angol hadvezetésnek, hogy nagy segítség lenne a kaukázusi fronton harcoló hadserege számára, ha a britek komoly csapást tudnának mérni ellenfeleire. Az admiralitás első lordja, Winston Churchill meglehetősen nagyravágyó tervvel állt elő: a flottával be kell venni Konstantinápolyt, ami vélhetően kiütné a Török Birodalmat. Persze a terv a Dardanelláknál elhelyezett aknamezőn 1915 márciusában zátonyra futott, de nem mondtak le róla: az újabb próbálkozás során a gyalogságnak és a flottának egymást támogatva kell előretörnie a török főváros felé. A hadművelet vezetésével a Monasht felkaroló Ian Hamilton vezérezredest bízták meg, a végrehajtásra pedig brit és francia csapatok mellett az ANZAC-et bízták meg. Hamilton mondjuk sejtette, hogy a már riadóztatott törökök ellen kevés lesz a tervezett erő, de a hadműveletre ettől még sor került. A Gallipoli-partraszállásról és a tömegmészárlásba torkolló további hadműveletekről rengeteg helyen olvashatunk, így most csak az ausztrálok és a 4. gyalogdandár szerepét vizsgáljuk részletesebben. 

A későbbi ANZAC legendárium része, hogy az 1915 április 25-én nehéz terepen partraszálló csapatok gyorsan erős tűzbe kerültek - ez azonban csak részben igaz. Az első hullám ugyanis navigációs hibák miatt 2 km-rel a tervezett viszonylag sík partraszállási zónától északra ért partot, ahol az ellenállás nem volt jelentős, azonban a partot szinte teljesen átláthatatlan völgyekből és alacsony, de meredek gerincekből álló labirintus övezte. (A törökök meg voltak róla győződve, hogy mindez szándékos volt a partraszállás sikere érdekében.) Bár a partraszállási zóna így viszonylag védett volt, erről a terepről az első 1-2 napot követően szinte lehetetlen volt kitörni - igaz a törököknek sem volt könnyebb betörni, de ők uralták a magaslatokat. Ez a tény, valamint a vártnál erősebb török ellenállás elbizonytalanította Hamiltont, komolyan fontolgatta az evakuációt. Monash ezalatt a tartalékban lévő dandárja élén füstölgött a szállítóhajóján. Az offenzív szellemű tiszt meg volt róla győződve, hogy az evakuáció katasztrófába torkollna, és egy határozott támadással még lehetne segíteni a helyzeten. 26-án reggel így egy véletlent és a kommunikációs káoszt kihasználva önhatalmúan szállította partra csapatait, melyek komolyan hozzájárultak a helyzet stabilizálásához. Ennek emlékét az Anzac-öböl és hátországa térképén a Monash-völgy őrzi. 

Az Anzac-öböl környéki tereptárgyak - a fekete vonalak a gerincek, a barna foltok a kisebb platók, magaslatok - (forrás) 

Az alakulat ezt követően főleg védelmi feladatokat látott el (ami a mesterlövészek és a tüzérség által belőtt terepen elég veszteségteljes feladat volt), Monash pedig kitűnt a dandár logisztikai hátterének megszervezésével, valamint azzal a nézetével (és gyakorlatával), hogy támadni csak megfelelő előkészítéssel, a támadó alakulatok mozdulatainak összehangolásával és a csapatok előtt álló terep megfelelő felderítésével (azaz pl. térképek birtokában) szabad, ha ezek nem állnak rendelkezésre, nem szabad elindítani a hadműveletet.

A 4. gyalogdandár katonái a Monash-völgy felső szakaszán, 1915. májusában - (forrás)

Bár a dandárparancsnok több esetben is sikeresen vétózott meg "majd valami lesz" alapon összeállított offenzív terveket, azonban részt vett több kudarcos és csak részben sikeres támadási kísérletben is. Közülük a legjelentősebb az augusztusi támadás volt, amikor az ANZAC megpróbálta átkarolni a törökök jobbszárnyát - a kísérletnek a 4. gyalogdandár alkotta a külső oldalát. A terep áttekinthetetlensége és egy tájékozódási hiba miatt az egység alig járható terepre került, így bár a kezdeti török ellenállás nem volt erős, nem tudták elérni céljukat.  A hadjárat későbbi részében a dandárt gyakran tűzoltó szerepben alkalmazta a hadvezetés, hiába tiltakozott, Monash, hogy a létszámuk már nem teszi lehetővé a dandárméretű feladatok ellátását.

Az 1915. augusztus 6-ai megkerülő támadás - a 4. gyalogdandár alkotta a balszárnyat - (forrás) 

A dandárt végül 1915 decemberében az utolsó lépcsőben evakuálták a hídfőből, az egyiptomi pihenőidőszak alatt pedig Monash nekilátott összegezni a hadjárat tanulságait. Természetesen az eredeti célt tekintve Gallipoli kudarc volt, ugyanakkor Monash úgy értékelte, hogy stratégiai szempontból nem feltétlenül: a törökök olyan vérveszteséget szenvedtek, amit belátható időn belül nem tudtak pótolni (miközben az ANZAC pár hónapon belül harcképes lett, sőt komolyan nőtt ereje), így szinte biztos, hogy nem várható tőlük komolyabb támadó hadművelet. Ez alapvetően így is volt, 1916 tavaszán ugyan még El-Kutnál kapitulációra késztették a brit mezopotámiai inváziós haderőt, de ezután már a kudarcok jöttek: a következő hónapokban majdnem összeomlott a kaukázusi front, 1917-ben pedig már a britek támadhattak két irányból is.

A fentieket leszámítva ugyanakkor Monash nem volt megelégedve sem a brit hadvezetéssel, sem a hadműveletek lefolytatásával. Alapvető különbséget látott a hivatásos katonatisztek és a "civil" hátterű, milíciából érkező tisztek felfogása között. Az előbbiek többsége számára a hadsereg függelmi viszonyai jóval lényegesebbek voltak, azaz sokkal fontosabb volt egyetérteni a felettesükkel, mint hogy megfelelő tervet készítsenek a küszöbönálló ütközetre. Mindezt csak erősítette, hogy a háború előtti brit hadseregben elterjedt volt a "valahogy majd csak áttörünk" hozzáállás (ami a gyarmati konfliktusokban általában működött is), így a katonákra sok esetben leírható veszteségként tekintettek, melyeket majd a Birodalom csaknem végtelen erőforrásai könnyen pótolnak. Emellett a legtöbb hivatásos tiszt a háború előtt meglehetősen kényelmes életet élt, jóval kevesebb gyakorlati kihívással szembesültek, mint "részmunkaidős" társaik, ráadásul igen elterjedt volt körükben a napközbeni alkoholfogyasztás.

A milícia tisztjei jóval kevésbé tehették meg, hogy pótolható veszteségként tekintsenek embereikre, hiszen kudarc esetén a "szomszédaikat" mészárolták le, akikkel otthon el kellett számolniuk. A civil háttér pedig sok esetben fejlettebb problémamegoldó képességgel társult, ráadásul jóval könnyebben mondhattak ellent parancsnokaiknak, hiszen leváltásuk esetén még mindig visszatérhettek a civil karrierjükbe. Ugyanakkor a milicista tiszti modellnek volt egy árnyoldala is, amely komolyan befolyásolta az ausztrál háborús emlékezetet: a két világháborúban kiemelkedő tisztek ezután jellemzően a civil elit magas pozícióit töltötték be, ami komolyan nehezítette a háborús tanulságok kiértékelését, a kudarcok őszinte beismerését.

Ezzel párhuzamosan viszont Monash kifejezetten pozitív benyomást tett a brit tisztikar jelentős részére, "cégvezetői" mentalitását, önálló döntéshozatalát szokatlannak, de inkább hasznosnak értékelték. Brit hadosztályparancsnoka kifejezetten hálás volt neki, amikor közvetített közte és a britnél jóval egalitariánusabb legénység között. (Lényegében keresztülvitte, hogy a tiszthelyettesek is kaphassanak tiszti előléptetést, ami a jóval demokratikusabb ausztrál milíciában teljesen szokványos volt, a brit hadseregben azonban nem.) Már egyre kevésbé tartották kívülállónak, sőt, egyre inkább híre ment, hogy ő az a tiszt aki képes kézben tartani a "fura" ausztrálokat, így magasabb parancsnoki kinevezésre is érdemes lehet, főként, hogy igen korszerű hadvezetési elveket vall.

Ahogy már szó volt róla, Monash fontosnak tartotta a támadások megfelelő előkészítését, a gyalogság hősies rohamát az adott háborúban a legtöbb esetben nem tartotta célravezetőnek. A mérnöki szemléletű tiszt számára a sikeres támadó haderő együttműködő gépezet volt, ahol az egyes csapattípusok egymást segítve törnek előre. Például a repülőgépekről felderített állásokat leköti a tüzérség, miközben a gyalogság a tankok segítségével megtisztítja az ellenséges árokrendszert. Azonban az első világháború kezdetleges kommunikációs viszonyai, valamint az egyes alakulattípusok lassú haladási sebessége miatt mindezt csak szakaszosan volt lehetséges kivitelezni: tereptípustól és a rendelkezésre álló erőktől függően párszáz méterestől pár kilométeres ugrásokkal. Monash alapvetően két hadművelettípust tartott célravezetőnek:

- A támadások közötti időszakokban agresszív járőrtevékenységet kell végezni az ellenfél zavarására, kimerítésére.

- A támadásokat kizárólag kedvező körülmények között, megfelelően előkészítve, szakaszosan kell végrehajtani. Ha az ellenfél erősítést hoz, be kell várni az ellentámadását. A módszer anyagcsata, így alapvetően arra kell törekedni, hogy az ellenségnek nagyobb veszteséget okozzanak.

Természetesen minderre nem csak Monash jött rá, a britek ennek megfelelően igyekeztek tervezni a támadásaikat 1917-től (sőt, már valamennyire a Somme-nál is felismerhető volt ez a fajta célkijelölés), a gond ugyanakkor az volt, hogy vagy a célt tűzték ki túl nagyravágyóan (pl. sok kilométeres betörést céloztak, miközben a kommunikációs rendszer ezt képtelen volt követni - ez volt Haig leggyakoribb hibája), nem hangolták össze az egyes alakulatok cselekvését (ez sokszor összefüggött a túl optimista célkjelöléssel), vagy a körülményeket figyelembe nem véve, hanyagul terveztek. Egyébként Monash sem volt a katonái életét különösebben kímélő főtiszt, a szerinte sikerrel kecsegtető hadműveletek esetében kíméletlenül hajtotta előre embereit, elfogadva az első világháború kegyetlen valóságát: vagyis, hogy a kis előretörések is ezres nagyságrendű elesettel és sebesülttel járnak. Ugyanakkor részletesen és önkritikusan kielemezte minden egyes hadműveletét, így nem véletlen, hogy az elsők között volt, aki alkalmazni tudta a megfelelő megoldást a véres patthelyzetben. Azt, hogy ez az út milyen kudarcokon és sikereken át vezetett az Amiens-i áttöréshez, kiválóan illusztrálja a hírhedté vált Passchendaele-i csata, és az ottani ausztrál szerepvállalás.

A véres eseménysorozat az immáron vezérőrnagy Monasht hadosztályparancsnokként érte: rövid ideig ugyan még a 4. gyalogdandárt parancsnokolta a nyugati fronton, de 1916 júliusában kinevezték az Ausztráliából érkező 3. hadosztály élére. A váltásnak két előnye is volt számára: egyrészt így nem részesült a Somme-i kudarcból, másrészt volt ideje a hadosztályát saját elvei szerint kiképezni - eközben ráadásul még V. Györggyel is sikerült "megismerkednie".

A hadosztály a Ypres körüli frontszakaszra került 1916 novemberében amely ekkor viszonylag nyugodtabb terület volt, télen egyik fél sem erőltette a támadást, bár az ausztrálok elég agresszív járőrtevékenységet folytattak, egyes esetekben akár 2-3 századnyi erővel, és volt olyan kísérlet, amire megfigyelőként Monash is elkísérte embereit. Egyébként belátta, hogy az adott körülmények között a hadosztályparancsnoknak a lehető legjobb hírközlési lehetőségeket biztosító ponton kell tartózkodnia, itt "elölről" vezetni nem lehet. Ugyanakkor folyamatos volt a kapcsolattartás a fronton lévő egységekkel, és igen nagy energiát fektetett a hadosztály vezetése a jó minőségű élelmezésre és az egészségügyi ellátásra valamint a felvonulási terület útjainak karbantartására. Ezen felül Monash igencsak érdeklődött aziránt, hogyan is tudná a tankokat és a repülőgépeket beépíteni hadrendjébe.

A messines-i csata  - a 3. ausztrál hadosztály a legdélebbi támadó alakulat - (forrás)

Az első nagyobb hadműveletre a következő év júniusában került sor, ami a Messinesi csata néven vonult be a hadtörténelembe. Az ütközet célja a "Messines-gerinc" (valójában egy néhány méter magas szelíden emelkedő terepegyenletlenség, ugyanakkor a Lille és Ypres közötti "uralkodó magaslat") elfoglalása volt három hadtest részvételével, amit az utászok által már féléve gondosan ásott aknák felrobbantása vezetett be, majd egy-két lépcsőben 2-5 kilométeres betörés követett (az ausztrálok a jobbszárnyon kb. két kilométert haladtak előre). A jól összehangolt támadást sikeresnek minősítették, célját egyrészt elérte, másrészt a látszólag azonos mértékű (kb 25 ezer fős) veszteségek a németeknek fájtak jobban: többségük ugyanis elesett, eltűnt és fogságba esett volt, míg a brit és ausztrál sebesültek jelentős része kisebb fokú gázmérgezés miatt szorult ellátásra, így hamarosan visszatérhettek az arcvonalba. (Persze ez a "csekély" gázmérgezés a túlélők javának súlyos vagy végzetes egészségügyi problémát jelentett 15-20 éven belül.) Ezt követően több kisebb támadás történt mindkét részről, melyek inkább antant sikerekkel jártak: ezek során alkalmazta először a 3. ausztrál hadosztály az ellenséges lövészárokba betöréskor komoly előnyt nyújtó trükkjét: a támadást megelőző napokon indított tüzérségi csapások során gázgránátokat is lőttek, így a németek minden egyes csapásnál felvették a kilátást korlátozó gázálarcaikat. A támadáskor is, azonban ekkor nem érkeztek gázgránátok, így az ausztrálok álarc (és gázsérülésveszély nélkül) támadhattak. A hadműveleket komolyan korlátozta, hogy az augusztus Flandriában az elmúlt 30 év legcsapadékosabbjának bizonyult, ami nem sok jót ígért a folytatásra.

Márpedig a brit hadvezetés újabb támadási célt jelölt ki: a Messinestől északra lévő, Ypres-t közvetlenül uraló két "gerinc" Broodseinde és Passchendaele elfoglalását (valójában mindkét esetben a dombon ülő azonos nevű falu és határa elfoglalásáról volt szó). Az Ypres-hez közelebbi, valamivel alacsonyabb Broodseinde elleni támadást ismét a brit 5.hadsereg három hadteste (a X. brit és a két ANZAC) hajtotta végre. A cél egy két részletben végzett 4 kilométeres előrenyomulás volt, azonban ekkorra már a németek is felkészültek az egyre sikeresebb új brit-ausztrál taktikára: a veszélyesnek tartott szakaszokra "ellentámadó-hadosztályokat" hoztak, melyek egy napon belül ellenlökést indíthattak, vagy szerencsés esetben még a támadást megelőzően rajtaüthettek a támadó csoportosuláson. Pontosan ezzel próbálkoztak a németek 1917. október 4-én Broodseindénél, ugyanis Ludendorff előre rendelte a beavatkozó (Eingreif) hadosztályok rohamegységeit és géppuskáit.

A broodseindei területnyereség - a csata napján kezdődő esőzés a Brooseinde és Paschendaele közti terepegyenetlenségeket változtatta mocsárrá, ráadásul október 12-én kétszer akkora előrenyomulást terveztek, mint ami 4-én sikerült - (forrás) 

A centrumban támadó 3. ausztrál hadosztály arcvonalán mindkét fél reggel 6 órára időzítette támadását. Erről a jó hírszerző hálózatot kiépítő Monashnak is volt sejtése, így csapatait arra utasította, hogy amennyiben a német tüzérség még a támadásuk előtt előkészítő tüzet lő, várják be a német támadást. Bár a német zárótűz komoly veszteséget okozott a már az előretolt állásokban tartózkodó ausztráloknak, a csapatok fegyelmezetten vártak, majd halomra mészárolták a 6-kor a lövészárkukból előözönlő németeket. Ezután már viszonylag könnyen el tudták foglalni aznapi mindkét céljukat, további komoly német veszteségeket okozva. A brit-ausztrál sikerben szerepet játszott még egy faktor: október 4-én egy hosszabb száraz időszak után ömleni kezdett az eső, ami komolyan hátráltatta a további német erősítés helyszínre érkezését. Ezzel a hadosztály és hadtestparancsnokságok előre kalkuláltak is, ugyanakkor a főparancsnokság nem: az egyre nedvesebb időjárásban a korábbi siker miatt parancsot adtak a támadás folytatására Passchendaele ellen. 

Passchendaele, 1917. október 13-án reggel - (forrás)

Az ezt követő események úgy vonultak be a történelembe, hogy a brit főparancsnokság a mocsárba hajtotta a hadosztályait, ahol azok értelmetlenül elvéreztek. Ez nagyjából igaz is volt, azonban a brit térképeken a terület nem sártengerként szerepelt: sima, ligetekkel, erdőkkel tagolt szántóföld volt, azonban a szembenálló felek tüzérségi párbaja tönkretette a csapadékvizet levezető  árokrendszert, és így az október 4 és 12. között csaknem folyamatosan szakadó eső valamint a kiáradó patakok vize megrekedt a Broodseinde és Passchendaele közti sekély völgyben, valamint a két domb "oldalvölgyeiben". A helyszínen tartózkodó hadosztályparancsnokok (köztük Monash) ezt észrevették, és jelezték, hogy semmi értelme beletámadni a sárba, de a parancs nem változott: az október 12-én megindított első támadás pedig szó szerint a sárba fulladt: ekkor és itt készítette el az előző évben még Shackletonnal a jégen küzdő Frank Hurley a háború egyik legikonikusabb fotósorozatát.

Az ausztrál 4. hadosztály katonái 1917. október 29-én a háború egyik hírhedt fotóján - a frontvonal közelében csak így lehetett közlekedni - (forrás)

Monash a támadás napján óvatos volt, "csak" ötezer emberrel támadott, a többieket visszatartotta hogy logisztikai támogatást nyújtson az extrém körülmények között - 3200-an kerültek közülük a veszteséglistára, ráadásul nagyobb részük elesett vagy súlyosan megsérült. A megtizedelt hadosztályt (és az ANZAC-et) fokozatosan  a kanadaiak váltották fel, és a II. ANZAC parancsnokságát ideiglenesen Arthur Currie vette át. Monash nem mulasztotta el észrevenni, hogy a kanadai altábornagy mind társadalmi hátterét, mind hadvezetési elveit tekintve nagyon közel áll hozzá. (Mindez másnak is feltűnt, Haig tábornagy például rendszeresen össze is keverte őket.) A kanadaiak végül tanulva az addigi hibákból egy hónappal később bevették Passchendaele-t, igaz lényegesen szárazabb körülmények között (az erről szóló film ennek megfelelően kicsit csúsztatott a körülményeket illetően).

A tanulságokat mind a kanadai, mind az ausztrál főtiszt részletesen kielemezte, hogy aztán 8 hónappal később egymással együttműködve érjék el az antant erők egyik legnagyobb győzelmét a nyugati fronton. Hogy pontosan hogyan történt mindez, és mi történt addig a hadszíntéren, azt az írássorozat következő részében tárgyaljuk.

JAKAB LÁSZLÓ

Malajzia magalakulásának sztoriját ott hagytuk abba, hogy a déli szomszéd felől már kezdettől fogva komoly viharfelhők közeledtek az új állam határai felé, és nem csak az egyenlítői éghajlatnak köszönhetően, hanem Indonézia viszonylag ambíciózus terjeszkedési tervei miatt. Ez azonban nem értelmezhető Indonézia első két évtizedének áttekintése nélkül, úgyhogy az új bekezdést egy kisebb kitérővel kell indítanunk. 

Az írássorozat első részében szó volt róla, hogy Indonézia függetlenedése merőben eltért Malájföldétől/Malajziáétól: 1945-ben a helyiek szemében nem egy megalázott, de végül győztes gyarmattartó akart visszatérni, hanem egy megalázott, és minden fronton megvert hatalom, egy olyan országba, ahol  erős függetlenségi mozgalom létezett, mi több, a japán megszállók kifejezetten támogatták a helyi kormányzat kialakítását, sőt, a Japán Birodalom végnapjaiban, 1945 augusztusában a helyi erőkkel szövetkezve ki is kiáltották az ország függetlenségét. Hogy még egy csavar legyen a történetben: a következő hetekben tulajdonképpen nem is a holland csapatok tértek vissza, hanem a Burma valamint (a túl sok gondot nem jelentő) Malájföld és Szingapúr felől érkező britek. Partraszállásuk célja elsősorban a japánok lefegyverzése és a hadifoglyok kiszabadítása volt, másodsorban a rend minimális fenntartása, amíg meg nem érkeznek a hollandok (illetve a táborokból kiszabadított tisztviselők és katonák munka- és szolgálatképesek nem lesznek). A britek hasonló feladatokat láttak el Dél-Indokínában is (a területet ekkor a 16. szélességi foknál osztották ketté, északra a kínai erők vonultak be), itt ugyanakkor a helyi francia erők egyrészt viszonylag gyorsabban vissza tudtak térni a kormányrúdhoz, bár volt egy viszonylag fékezett habzású háború a brit-indiai-francia-japán erők és a Viet Minh között 1945-46 fordulóján.

Indiai katonák Surabayában - (forrás)

Holland Kelet-Indiában viszont darázsfészekbe nyúltak a britek. A gondok ott kezdődtek, hogy az óriási kiterjedésű szigetvilág csak egy kis részét tudták ténylegesen megszállni a szövetségesek: Borneó gyorsan brit és ausztrál kézbe került, és az ausztrál-amerikai csapatok a keleti szigetvilágot is nagyjából kézben tartották, azonban a britek ereje ezen felül nagyrészt csak Jávára és az egyéb szigetek bizonyos stratégiai pontjaira futotta. Mivel a Sukarno vezette nacionalisták joggal tartottak attól, hogy a britek kollaboránsnak (de minimum megbízhatatlannak) tartják majd őket, megkezdték a katonai felkészülést a harcra (főleg a japánoktól átvett fegyverekkel). A meglehetősen hézagos megszállás a japánok hozzáállását is meghatározta: egyes egységek hagyták magukat valamely fél által lefegyverezni, mások fegyvereikkel együtt a britek vagy az indonéz nacionalisták oldalára álltak, míg azokon a területeken, ahová egyik fél sem jutott el, továbbra is a japánok tartották fenn a rendet, várva, hogy majd csak lesz valami. Lett...

A szikra a második legnépesebb városban, Surabayában robbant be, ahol már szeptembertől igen feszült volt a helyzet: a  szabadon engedett hollandok megpróbálták átvenni a hatalmat a japánoktól, azonban túl gyengék voltak ehhez, ráadásul a kitűzött holland lobogóból is könnyű volt indonéz zászlót faragni, elég volt letépni az alsó kék csíkot... Mivel a japánok már nagyon léptek volna, de nem nagyon tudták semmi komolyan vehető szövetséges erőnek megadni magukat, ezért úgy döntöttek, hogy a nacionalistáknak adják oda a fegyvereket, hogy aztán ők majd a hollandoknak adják át az arzenált. Mindenki balszerencséjére a surabayai függetlenségi mozgalmat annak ifjúsági szárnya dominálta, mely  a japán fegyverletétellel jó esélyt látott a hatalom tényleges és gyors átvételére. Az események gyorsan eszkalálódtak, amiben mind a függetlenségi mozgalom néhány nagyon radikális tagja, mind a vallási fanatizmus, mind a háború lezárásával járó nehéz gazdasági helyzet szerepet játszott. Az indonéz köztársasági erőkkel szemben nem feltétlenül ellenséges britek a zavargásokat látva október végén (amikor már elég katona állt rendelkezésükre) végül mintegy 6000 fegyverest küldtek a városba, alapvetően az európaiak kimenekítésére, illetve, hogy éreztessék a helyi erőkkel, hogy azért mindent mégsem tehetnek meg. Eközben a területért felelős brit dandártábornok (Mallaby) megpróbált kompromisszumra jutni az indonéz erőkkel, és október 26-án meg is egyeztek, hogy a nyugalomért cserébe nem kell átadniuk a fegyvereiket. Ezt azonban nem sikerült egyeztetni a batáviai parancsnoksággal, mely az erősítések előörseként másnap szórólapokat kezdett ledobni a városra, felszólítva a fegyvereseket a leszerelésre: az eredmény a brit csapatok elleni jól szervezett rajtaütés lett: több, mint 200 brit-indiai katona vesztette aznap életét. Mivel a brit ellencsapás hatékonyan visszaszorította az indonéz erőket, a város további szétlövése helyett ismét tárgyalóasztalhoz ültek a felek, a britek még Sukarnót és Mohammed Hattát is a városba utaztatták, és sikerült is elérni egy újabb fegyverszünetet. Azonban pár órán belül minden megváltozott: Mallaby a hírrel épp a csapataihoz tartott, amikor egy ellenőrzőpontnál kirobbant zavaros csetepatéban életét vesztette (egyes források szerint egy fiatal köztársasági katona lőtte le, mások szerint a támadó katonára dobott brit kézigránát repesze végzett vele). 

Indonéz trófea: Mallaby kiégett autója  - (forrás)

Innentől viszont nem volt kegyelem: a brit főparancsnok beküldte a városba a teljes 5. brit indiai hadosztályt. Az indonézek balszerencséjére az egység kohimai és meiktilai veteránjai révén igen nagy tapasztalattal rendelkezett a városi/nehéz terepen vívott harcban, így három nap alatt néhány tucat katona elvesztése árán megtisztították a város nagy részét, igaz a köztársasági erők is igen keményen harcoltak: ellenállásukat csak három hét után sikerült végleg leverni. Eközben a város java leégett, több, mint 10 ezer ember életét vesztette és további tízezrek váltak földönfutóvá. Ugyanakkor az erőszak Surabayán kívül is tombolt: a nagyrészt Kelet-Jáván lezajló, főleg a nacionalisták ifjúsági szervezete által elkövetett mészárlásoknak legalább 20-23 ezer áldozata volt, nagyrészt hollandok, kínaiak, félvérek. Az 1946 végéig tartó, a hollandok által helyi kifejezéssel "bersiap"-nak (kb. készenlétnek) nevezett időszaknak végül több holland áldozata lett, mint a japán megszállásnak - ezt követően a holland civilek és a félvérek többsége elhagyta a gyarmatot, ami ugyanakkor nem jelentette azt, hogy a holland kormányzat lemondott volna a területről, és igényüket kezdeteben az ENSZ-ben is sikerült elismertetni.

A surabayai nemzeti mozgalom egyik vezetője (és a vérengzések fő felelőse) Sutomo - (forrás)

A surabayai csatának azonban messzemenő következményei lettek: egyrészt megmutatta, hogy mi történhet a ezen a területen, ha komoly "politikai" nehézségek támadnak, másrészt megmutatta a nacionalista mozgalom erejét is. Innentől nem volt visszaút, a radikális szárny teljes függetlenséget követelt, míg Sukarno megkezdte a velük való pávatáncát: a politikus következő 20 éve (azaz politikai pályafutásának java) azzal telt, hogy hogyan tudja radikális politikai partnereit/ellenfeleit esetenként még radikálisabb intézkedésekkel (vagy azok ígéretével) úgy leszerelni, hogy lehetőleg ne történjen nagyobb katasztrófa (spoiler: nem mindig sikerült).  Ezen felül megmutatta a briteknek, hogy a kialakult helyzetben nem biztos, hogy a hollandok támogatása a legjobb ötlet: egy instabillá váló Holland Kelet-India/Indonézia a környékbeli brit területeket is veszélyeztette volna. 

Az utóbbi tényező fényében nem meglepő, hogy katonáik távozásakor végül a britek tárgyalták le az 1946 végén átmenetei megnyugvást hozó Linggadjati Egyezményt, melyben a hollandok elismerték, hogy Jáva nagy része, Madura és Szumátra de facto az Indonéz Köztársaság irányítása alatt áll, és hogy 1949-es céldátummal megalakítják a holland korona felügyelete alatt az Indonéz Egyesült Államokat, melynek a Köztársaság lesz az egyik tagja, a sokszínű szigetvilág egyéb, hollandok által ellenőrzött uralkodók által uralt részei, vagy az önigazgatásra még "kevésbé felkészült" területei mellett. Ez elviekben biztosíthatta volna az etnikailag és kulturálisan is elég heterogén terület megfelelő politikai fejlődését, és a regionális autonómiát, azonban végül nem ez történt és nem is feltétlenül a jávai nacionalisták miatt.

Pózolás a holland és indonéz ellenőrzésű területek határán - (forrás) 

A gyarmatterület sűrűn lakott területei feletti ellenőrzést jórészt elvesztő hollandok azonban nem tétlenkedtek, az egyezményben foglaltak ellenére 1947 júliusában megpróbálták kiterjeszteni fennhatóságukat Jáva és Szumátra gazdaságilag értékesebb részeire. Erre alapvetően két okuk volt: egyrészt a köztársasági területeken továbbra sem voltak túlzottan biztonságban a kínaiak és az európaiak, ellenben a kommunista párt virágzott, ami nem igazán volt szimpatikus a gyarmati hatóságoknak. Másrészt az ekkor épp nem túl gazdag Hollandia a kiszemelt területek erőforrásai nélkül nem tudta volna eltartani gyarmati hadseregét. A hadműveletet a hollandok "rendőri akciónak" nevezték, hogy ne váltsák ki  az ENSZ rosszallását.  Az akció nem a Köztársaság felszámolását célozta, a helyi erők fővárosát, Yogyakartát nem is támadták, ugyanakkor a célterületek javát sikerült megszállnia a gyarmati csapatoknak, és a USS Renville hadihajó fedélzetén megkötött fegyverszüneti egyezményben hamarosan újabb demarkációs vonalat jelöltek ki a felek.

Pirossal a megmaradó köztársasági területek, keleten világossal a hollandbarát Kelet-jávai Köztársaság - (forrás) 

A köztársasági erők ugyanakkor lassan visszaszivárogtak, és gerillaháborút kezdtek a hollandok és szövetségeseik ellen, mely kölcsönös atrocitásokkal járt. Alapvetően emiatt a viszonylag mérsékelt intenzitású gerillaháború miatt döntöttek a hollandok egy újabb "rendőri akció" mellett: ez már egyenesen Yogyakartát célozta és alapvetően két dolgot szerettek volna elérni a a "Kraai-hadművelettel": egyrészt a Köztársaság szétzilálását, másrészt azt, hogy emiatt a holland érdekeknek megfelelően, holland befolyás alatt álló államokból alakuljon meg a föderatív Indonézia. Az akció pár nap alatt katonailag teljes sikert hozott, a holland minőségi fölénnyel nem tudtak szembeszállni a köztársasági erők (légierejük három japán Zeroból állt...), ráadásul a Köztársaság vezetői és a yogyakartai szultán is a holland ejtőernyősök túszaivá váltak. Ugyanakkor az 1948 decemberében lefolytatott hadművelet teljes politikai katasztrófának bizonyult: a nagyhatalmak (jogosan) a hollandokat tartották a fegyverszünet megsértőinek, és különösen az Egyesült Államokban okozott óriási felháborodást a klasszikus gyarmati hadművelet (majdnem fel is függesztették a Marshall-terv holland transzfereit), de a britek támogatása is elpárolgóban volt, sőt a hollandbarát indonéz államok és szultanátusok sem támogatták az akciót egyöntetűen (több állam vezetése is lemondott tiltakozásul).

Az egyre nagyobb nyomás eredményeként végül 1949 második felében Hágában kerekasztal-megbeszélésekre került sor, és a felek végül megegyeztek az Indonéz Egyesült Államok megalakításában, mely hivatalosan 1949. december 27-én jött létre független államként az egykori gyarmatterület Nyugat-Új-Guinea nélküli részeiből. (A legkeletibb terület leválasztása egyébként a Linggadjati-egyezmény egyoldalú módosítása volt holland részről, amire belpolitikai okoból került sor: egyik holland párt sem tudta megemészteni a gyarmatterület totális elvesztését.) Az új szövetségi állam talán még egy fokkal furcsább képződmény volt, mint az egykori Malájföld, ugyanis háromféle szövetségi területtípus keverékéből állt, melyek kialakítása Jáván és (részben) Szumátrán minden etnikai és területi logikát nélkülözött.

Az új állam legfontosabb szövetségi területe az Indonéz Köztársaság volt, mely Szumátra javát és a Jáván mág tartott területeket tartalmazta. Ezen felül még volt 6 egyéb önálló kormányzattal (és általában alkotmánnyal is) rendelkező állam, ezek legnagyobb részt holland alapítású "államok" voltak melyek területét 1947 júliusában foglalták el erőik. Ezen kívül még létezett 9 autonóm terület is, melyek nagyrészt a korábban a hollandok által közvetlenül kormányzott borneói területekből, valamint a korábbi szultanátusokból álltak (itt a direkt uralom miatt nehezebben ment az új kormányzat felállítása), de itt is volt egy kakukktojás: Közép-Jáva azokból a területekből "alakult" meg, melyet sem a hollandok, sem a köztársaságiak nem tudtak uralmuk alatt tartani - közigazgatási szervei valójában sohasem alakultak ki. Ez a 16 egység lakosságszámra való tekintet nélkül 2-2 tagot küldhetett a szövetségi törvényhozás felsőházába (azaz a lakosság közel harmadát tömörítő Köztársaság csak 2 hellyel bírt a 32-ből...). Ezen kívül még volt 4 olyan autonóm terület, mely nem rendelkezett képviselettel a szövetségi parlamentben: az etnikailag sokszínű Jakarta és Padang városai, valamint Sabang szigete, és a borneói Kotawaringin Szultanátus.

Elsősorban a 6 egyéb állam miatt gondolták a nacionalista oldalon, hogy a szövetségi berendezkedés nem más, mint a hollandok trójai falova, illetve, hogy ezek mentén akár szét is lehet szakítani az államszövetséget. Annál is inkább, mivel a két szumátrai államnak és a szigetvilág keleti részét egyesítő Kelet-Indonézia létrejöttében volt némi szerepe az etnikai és vallási szempontoknak is: előbbieket részben a szumátrai malájok lakták, utóbbi pedig nemcsak etnikaialg, de vallásilag is nagyon sokszínű volt. Az alapvető érv, hogy a szövetségi rendszer és egyes új államok létrehozása biztosítja majd az ellensúlyt a politikailag és vallásilag is meglehetősen radikális Köztársasággal és a jávaiakkal szemben, önmagában nem volt elvetendő, a borneói autonóm államszervezési kísérletek sem voltak alapvetően mások, mint amivel a britek kísérleteztek már egy ideje (és végül nagyrészt sikeresen) a sziget északi részén, azonban Jáva szétszabdalása teljességgel igazolhatatlan volt, a keleti szigetvilág egy államban egyesítése (úgy, hogy a szomszédban Nyugat-Új-Guinea holland kézben maradt) pedig nagyon erősen jelezte, mi is az egykori gyarmattartó szándéka a területtel. Így tulajdonképpen az igazolható föderalista célokra óriási sötét foltként vetült a hollandok "oszd meg és uralkodj" szándéka, ezért az új szövetségi berendezkedés nagyon nem volt népszerű, az államok és egyén területek gyakorlatilag az első hat hónapban mind csatlakoztak a Köztársasághoz, a szövetségi állam így megszűnt, Indonézia unitáris állammá vált. (Ez amúgy a törvényhozásban is normálisabb etnikai/regionális képviseleti arányokat hozott létre.) Csak a Brit Nemzetközösség mintájára megalkotott,  úgynevezett Holland-Indonéz Unió létezett még nagyjából tetszhalott állapotban 1956-ig, melyben a hollandok igyekeztek valamit megőrizni korábbi befolyásukból, illetve részben ezzel kívánták legitimálni Nyugat-Új-Guinea feletti további uralmukat. (Az unió tagja volt Hollandia, Indonézia, Suriname és gyarmatként Holland-Új-Guinea.)

A rövid életű Indonéz Egyesült Államok - (forrás)  

A terület feletti vitában a holland kormányzat azzal érvelt, hogy a gyarmat kulturálisan és etnikailag is olyan mértékben eltér Indonéziától, hogy nem jó ötlet azzal együtt kormányozni, az új indonéz kormányzat viszonylagos radikalizmusa pedig nem alkotna jó keveréket a helyi, még részben kőkori társadalommal. (Utólagos bölcsességgel élve, ebben volt némi igazság.) Az indonéz vezetés azzal érvelt, hogy érdekes módon ez a kulturális és etnikai különállás 1942 előtt nem akadályozta meg a gyarmati kormányzatot abban, hogy együtt kormányozza a területeket, illetve a terület Indonézia természetes határain belül van (ezt mondjuk némileg zárójelbe teszi a szigetet északi-déli irányban átszelő határvonal). Másrészről a szigeten nem csak pápuák éltek, a partvidéken jelentős volt az ausztronézek valamint a félvérek létszáma (a gyarmati hatóságok korábban bátorították a bizonytalan jogi státuszú népcsoport idevándorlását), illetve ha már valahonnan irányítják a területet, logikusabb volt Jakartából, mint Hágából. Utóbbi érv igazságát érezték a hollandok is, úgyhogy egyre inkább a terület függetlenségének előkészítésén munkálkodtak az oktatás, az infrastruktúra, illetve a politikai intézmények fejlesztésével.

Emellett kapóra jött a szövetségi rendszer felszámolása is, melybe amúgy Nyugat-Új-Guinea könnyebben beilleszkedhetett volna a külvilág szemében, azonban az egységes Indonéz Köztársaság függetlenségének első évtizedében meglehetősen jól muzsikált, mindenki meglepetésére valóban demokratikus államként működött, Sukarno nemzetépítési projektje pedig sikeresen ellensúlyozta a jávai dominanciától való félelmet. Az egyik legnagyobb vívmány egy közös közvetítő nyelv, a Bahasa Indonesia elterjesztése lett, mely a Riau Szultanátusban beszélt maláj "modernizált" verziója. Ugyan a lakosság mintegy 42%-ának a jávai, 15%-ának a szundanéz volt az az anyanyelve, a maláj "Lingua francaként" való elterjesztése mellett számos érv szólt: egyrészt már korábban is a szigetek közötti kereskedelem egyik közvetítő nyelve volt, sokan beszélték második nyelvként, másrészt egy viszonylag könnyen tanulható, de rendkívül rugalmasan használható agglutináló nyelvről van szó, így minden szempontból alkalmas volt modern közvetítő nyelvként. (Az amúgy rokon, szintén agglutináló jávai viszonylagos nyelvtani bonyolultsága miatt kevésbé volt jól tanítható.) Ezzel a sikeres kísérlettel Indonézia kilógott az egykori gyamatterületekből létesített, nyelvileg heterogén országok közül - a hivatalos nyelv nem a ralatív többség nyelve, vagy az egykori gyarmattartó nyelve lett.

Sukarno hatalma csúcsán - (forrás)

1957-ig az indonéz politikai életet nagyrészt az egymással versengő politikai pártok dominálták, a magas részvétel mellett megtartott választások általában patthelyzetet teremtettek, ami nem könnyítette meg a kormányzást, illetve volt még egy mellékhatása is: fokozatosan három erő kezdett kiemelkedni a viszonylagos káoszból: Sukarno, a kommunisták, illetve a hadsereg. Az elnök a kormányzási nehézségekből és a választások eredményeiből azt a következtetést vonta le, hogy a nép még nem elég érett ahhoz, hogy demokratikus körülmények között felelősen tudjon dönteni a sorsáról, ellenben ő igen (ez kb. minden autoriter vezető elképzelése a kormányzás helyes módjáról). Nem könnyítette meg a dolgát az sem, hogy a bő 100 milliós Indonézia lett az "el nem kötelezett országok" egyik zászlóvivője (fő konferenciájukat 1955-ben épp Bandungban rendezték), ahol Nehru kivételével nagyjából valamennyi vezető személyiség alapvetően autoriter módon kormányozta országát, így egyre inkább őket igyekezett másolni.  Sőt a másik két hatalmi központ erősödése is ebbe az irányba terelte Sukarnót: a viszonylagos pártkáoszban a jól szervezett és koherensen kommunikáló kommunista párt népszerűsége egyre nőtt, nem függetlenül a külpolitikai eseményektől: a Kínai Népköztársaság erősödésétől, a vietnami és malájföldi fejleményektől. A hatalom másik "rendpárti" támasza az 1945-49-es harcokban nagy tekintélyre szert tevő hadsereg volt, mely biztosította a belső békét, sőt, egyes állami vállalatok uralásával komoly gazdasági hatalomra is szert tett. (Ez a fajta alig burkolt államosítás a kommunistáknak sem volt ellenére.) A hadsereg befolyása tovább nőtt az amboni (1950) és szumátrai (1957) szeparatizmus letörése révén. Sukarno az ötvenes évek végére tehát egyre inkább a kommunista párt és a hadsereg között igyekezett manőverezni, lehetőleg úgy, hogy mindkét fél igényeit kiszolgálja, de saját hatalmát is erősítse. Ennek egyik eszköze az 1959-től bevezetett "irányított demokrácia" volt - az elnök igyekezett minél több jogkört magéhoz vonni, és ebből azért valamennyit "visszaosztott" az említett két hatalmi centrumnak is. Másrészt hatalmi legitimációjához és a hadsereg jóindulatának fenntartásához (és a kézi vezérlés kudarcairól való figyelemeltereléshez) szüksége volt sikeresen megvívott külső konfliktusokra is: az egyik kézen fekvő célpont Nyugat-Új-Guinea volt, a másik pedig a szomszédos, függetlenség felé haladó brit gyarmatok, különösen a borneóiak, melyek annexiója mellett bizonyos nehezen hanyagolható földrajzi érvek is szóltak.

Indonézia kezdetben a hagyományos diplomáciai csatornák igénybevételét választotta, azonban 1957-ben hiába próbált kicsikarni az ENSZ-ben egy olyan határozatot, mely Nyugat-Új-Guinea Indonéziához való tartozása felé mutatott volna. Persze a holland kormány is kapcsolt, az egyértelmű volt, hogy a terület nem maradhat sokáig holland kézben, így megkezdték a függetlenség előkészítését, elkezdték felépíteni a helyi hadsereget, választásokat tartottak és 1961-ben felvonták az új helyi lobogót is, ami Sukarno szemében már a végső provokáció volt - válaszként kiadta "hármas parancsát", ami tulajdonképpen a nép harcra való felkészítését szolgálta. Ezután a hadsereg és a haditengerészet az 1945 és 49 közötti receptet újramelegítve viszonylag kis intenzitású, de nagyon sikertelen hadműveleteket igyekezett indítani a még holland kézben lévő terület ellen, mely a bevetett erők létszámához képest döbbenetes veszteségeket eredményezett. Erről persze a belföldi közvéleménynek nem feltétlenül kellett tudnia, a lényeg, hogy harcként tudják eladni az eseményeket, és kifelé is azt tudják mutatni, hogy a területen fegyveres konfliktus folyik  - és emiatt nőjön a külső nyomás a gyarmattartón a terület elhagyása érdekében.

Az első akció rögtön egy méretes tengeri katasztrófába torkollott, mely Arafura-tengeri csata néven vonult be az indonéz nemzeti folklórba  - a hollandok Vlakke Hoek incidensként emlegetik. 1962. január 15-én az esti órákban  a haditengerészet helyettes vezérkari főnöke, Yos Sudarso parancsnoksága alatt három indonéz torpedónaszád igyekezett egy századnyi szabotázsfeladatokkal megbízott gyalogost partra tenni Új-Guinea partvidékén, azonban szinte azonnal egy holland felderítőgép "karjaiba" futottak, a sötétségből pedig előtűnt az Evertsen romboló: a naszádoknak esélyük sem volt - igaz amennyire lehetett, ellenáltak. A vezérhajó szinte azonnal találatot kapott, egy másik naszád menekülés közben zátonyra futott, a harmadik pedig harcképtelenné vált. Összesen 53 tengerész és katona esett fogságba, a különböző források szerint pedig 21-39 ember életét vesztette az akció során, köztük Yos Sudarso is, akiről később szigetet, hadihajót neveztek el, valamint a Nyugat-Új-Guinea legnagyobb városa, Jayapura (Hollandia) előtt elterülő, eredetileg Humboldt nevét viselő öböl is az ő nevét viseli ma. Természetesen az indonéz katonai vezetés is tisztában volt a kudarc mértékével, alig mertek róla beszámolni az elnöknek, azonban a véres incidens politikailag kifejezetten hasznos volt: ráirányította a világ (na és az USA és a Szovjetunió) figyelmét a problémára.

Indonéz bélyeg az incidensről - (forrás)

Az, hogy mit keresett a holland romboló a több ezer kilométeres partvonal épp azon pontján, ahol a három naszád támadott, láthatóan nem gondolkoztatta el az indonéz hadvezetést, vagy nem érdekelte őket - mindenesetre a "beszivárgó akciókat" 1962 szeptemberéig folytatták, ezúttal ejtőernyősök bevetésével. Ezek az akciók valószínűleg akkor is kudarccal végződtek volna, ha a holland hírszerzés nem fejtette volna meg az indonéz kódokat, és nem tudtak volna valamennyi ledobásról. Ugyanis a körülbelül 500 ugrás javára mélyen a dzsungel felett került sor, így az ejtőernyősök egy részének esélye sem volt a földetérésre, egy részük valószínűleg még ma is arról a fáról lóg, amin 1962-ben fennakadt, a többiekre pedig jellemzően a dzsungel szélén vártak a hollandok és a helyi erők. Az indonéz katonák addigra már általában annyira elcsigázottak voltak, hogy tűzharcra többnyire nem került sor.

Az Evertsen (D-802) romboló - (forrás)

Ugyanakkor az indonéz "hadművelet" végülis sikert aratott: viszonylag kis emberi és anyagi áldozat árán sikerült folyamatos nyomást gyakorolni a hollandokra (hiszen egy komolyabb invázióra is sor kerülhetett volna), valamint a nemzetközi közvéleményre is, egy olyan időszakban, amikor folyamatosan váltak függetlenné az egykori gyarmatterületek, ráadásul jogilag is némileg megalapozottabbnak tűnt az indonéz álláspont. 1962 júliusában az USA közvetítésével megegyezés született, hogy 1962. október 1-jén ENSZ igazgatás alá kerül a terület, majd 1963. május 1-jén Indonézia veszi át az ENSZ közigazgatás feladatait, azzal a feltétellel, hogy az eredeti holland terveknek megfelelően legkésőbb 1970-ig népszavazást tartanak a terület jövőjéről (azaz a függetelenségéről vagy Indonéziához való tartozásáról). Sukarno országgyarapító tervei bejönni látszottak, azonban a Borneón tervezett terjeszkedés már keményebb dió volt.

Nemcsak azért, mert a gyarmattartó hatalom itt deklaráltan függetlenné (és egy másik államszövetség tagjává) szerette volna tenni birtokait, de amiatt is, mert itt kissé szofisztikáltabb helyi államszervezet létezett, ahol a helyiek is erőteljesen kifejezhették akaratukat. Tekintsük át röviden a helyi viszonyokat.

A három kérdéses brit gyarmat egész más fejlődési ívet írt le az 1950-es évek kezdetéig: 

Ahogy már volt róla szó, Sarawak a Brooke-ok birtoka volt, akik 1946-ban közepesen botrányos körülmények között adták át a területet a brit koronának (a rádzsának fizetett brit "lelépési pénz" a helyiek szemében egy gigantikus korrupciós ügylet volt). Sarawak ráadásul alkotmánnyal, kiépült maláj közigazgatással rendelkezett, mely komoly ellenállást fejtett ki a britekkel szemben. Az események Malájföldhöz hasonlóan itt is a brit kormányzó meggyilkolásában kulminálódtak 1949-ben, azonban ez mindkét felet annyira megrémítette, hogy inkább megegyeztek: a terület tulajdonképpen önigazgató gyarmattá vált a Brooke-ok intézményrendszerének felhasználásával, a britek pedig nagyjából ugyanazzal a menetrenddel kezdték meg a függetlenségre való felkészítést, mint Malájföldön és Szingapúrban. Érdekes módon az 50-es években nagyrészt sikerült megőrizni a társadalmi békét, pedig a terület 900 ezer lakosa igeny vegyes összetételű volt: mintegy 40%-uk dajak (iban), 30%-uk kínai, 19% pedig maláj volt ekkoriban.

Brit-Észak Borneó bár elvileg egy gazdasági társaság irányítása alatt állt, közigazgatását tekintve egy olcsón üzemeltetett hagyományos brit gyarmat volt, jó infrastruktúrával és néhány helyi felkeléssel a 20. század elején. Szintén 1946-ban vált koronagyarmattá, az 50-es évek egyik fő eseménye az új főváros, Jesselton (ma Kota Kinabalu - "Kinabaluváros") fefesjlesztése volt a háborúban szétbombázott Sandakan helyett. A gyarmat 600 ezer lakosa erősen (60%) dajak többségű volt, jelentős kínai (21%) és maláj (7%) kisebbséggel.

Brit-Észak-Borneó 1898-ban - (forrás)

A kakukktojás Brunei volt, az egykori tengeri nagyhatalom csekély maradványa: hagyományos szultanátusként működő brit protektorátus volt, tehát a brit gazdasági érdekek kiválóan érvényesülhettek. Erre annál inkább szükség volt, mert Bruneiban 1929-ben olajat találtak, 1957-től pedig az offshore kitermelés is beindult - ez tette a kis monarchiát különlegessé, valamint a tervezett államszövetség (Malajzia) számára nehezen emészthetővé. A britek ugyanis itt nem követhették a máshonnan már megismert, önrendelkezésre való "felkészítést" ugyanakkor az uralkodóval közösen kidolgoztak egy monarchista alkotmányt, ami lehetővé tette volna a csatlakozást, a valódi gond a bevételek elosztásával kapcsolatban jelentkezett: Brunei egy (helyi mércével) hipergazdag 80 ezer lakosú szultánság volt, így anyagilag nem annyira járt volna jól a Malajziához való csatlakozással, hiába rendelkezett enyhén maláj többségű lakossággal (akik amúgy szintén ellenezték az uniót).

Sukarno kezdetben nem ellenezte a Malajzia megalakulására vonatkozó brit terveket, bár valamennyire élt még a két ország egyesülésére vonatkozó terv az indonéz politikusok fejében (sőt volt ennek egy a Fülöp-szigetekre kiterjedő Maphilindonak nevezett verziója is), sokkal nagyobb ellenállást fejtett ki az Indonéz Kommunista Párt. Az 50-es évekre második felére világossá vált, hogy a malájföldi kommunista kísérlet elbukott, és a kommunisták egy "neokolonialista" bábállamként kezdtek tekinteni a formálódó államszövetségre. A viszonylag népszerű kommunisták vitorlájából a szelet kifogni akaró Sukarnót pedig magukkal ragadták az események. Saját, helyenként megalomán, de a pénzt felzabáló fejlesztési ötletei (a csúcs az indonéz atomprogram), a piaci folyamatokba való káros beavatkozásai nyomán folyamatosan romlott az ország gazdasági helyzete, és erről jó lett volna elterelni a lakosság figyelmét - például újabb sikeres külpolitikai akciókkal. Ráadásul 1962-ben további bárorításul szolgál a nyugat új-guineai siker, pedig az általa ütőképesnek ítélt hadsereg ekkor már kimerülőben volt. A borneói fejleményeket tehát Sukarnó fura, kelet és nyugat (az Egyesült Államok és a Szovjetunió/Kína), valamint a belső politikai erők közötti egyensúlyozásaként kell felfognunk. Az események során mind Indonézia, mind Malajzia (és Nagy-Britannia) végig egyensúlyozva próbálta elkerülni a nyílt háborút, egyben aláásni a másik erőfeszítéseit - ez tulajdonképpen a korábbi "vészhelyzet" volt, nemzetközi terepre helyezve.

A bonyodalmak ott kezdődtek, hogy a brit hatóságok nem terveztek népszavazást a gyarmatterületek Malajziába való belépésével kapcsolatban: ennek elsősorban az volt az oka, hogy a lakosság többségét alkotó dajakok politikailag inaktívak voltak, a sarawaki kínaiak között pedig viszonylag aktívak voltak a helyi kommunisták, így túl sok értelmét nem látták a referendumnak. Helyette 1962-ben egy bizottság vizsgálta meg, van-e akadálya (pl. a helyi közvélemény ellenkezése) a tervezett államszövetségnek. Sarawak és Sabah esetében nem találtak ilyet, bár azt megjegyezte jelentésük, hogy mindkét területen van némi félelem az addigi jogok, illetve a politikai intézményrendszer további fenntarthatóságával kapcsolatban. Valódi kétségek Brunei esetében merültek fel: a helyi ellenkezésről már szó esett, ugyanakkor ennek volt egy viszonylag szélsőségesebb politikai vonulata is: a Brunei Néppárt (BPP), mely a szultán hatalmának megdöntését és a három észak-borneói gyarmat egyesítését tűzte ki célul. (Volt egy Sarawaki szárnyuk is, de az nem volt túl aktív.) A célokat tekintve nem meglepő, hogy az indonéz politika egy idő után  fantáziát kezdett látni a formációban, és megkezdék a párt fegyveres szárnyának (TNKU) kiképzését. Ez vezetett végül az előző részben említett 1962. december 8-i Brunei-felkeléshez, mely a katonai szárny által szervezett meglehetősen pancser, de véres kísérlet volt a hatalom megragadására. A bő egy hét alatt levert felkelés után sem a helyiek, sem a szultán nem kívántak semmiféle föderációhoz tartozni, maradtak brit fennhatóság alatt még további 20 évig. (Ha Sukarno tervének ez a fele nem is jött be, gazdaságilag sikerült komolyan meggyangítenie a jövőbeni Malajziát.)

Skót járőr 1962-ben Bruneiben - (forrás)

Mivel ez az irány nem jött be, az indonéz kormány a nyugat-új-guineai receptet kezdte követni: 1963. január 20-án a külügyminiszter bejelentette, hogy innentől a konfrontáció (konfrontasi) politikáját követik Borneón valamint  Maláj Föderációval és Szingapúrral szemben. Katonailag ez azt jelentette, hogy áprilistól megkezdődött az indonéz oldalon kiképzett "szabadságharcosok" és indonéz katonák beszivárgása a borneói gyarmatokra, hogy részben a helyi kommunistákkal együttműködve ássák alá a helyi hatóságok uralmát (azaz pl.megtámadják a rendőrörsöket, határposztokat), hátha felkelés tör ki, vagy a britek által kiképzett helyi erők bebobják a törülközőt. Emögött az a számítás rejtőzött, hogy a távozni kívánó britek már nem kívánnak komoly harcokba bocsátkozni (azaz a hollandokhoz hasonlóan meghátrálnak, főleg, ha némi nemzetközi nyomás is alakul), miközben a félszigeti maláj erők még nem tudnak beavatkozni. (Ha a recept 15 évről korábbról és egy félszigettel arrébbról ismerős, az nem a véletlen műve.)

Politikailag pedig abban reménykedtek, hogy a már említett nemzetközi nyomás mellett a Fülöp-szigetek támogatása is materializálódik, illetve, hogy addig nem tudnak a borneói területek Malajziához csatlakozni, ameddig fegyveres konfliktus zajlik a területen. Majdnem bejött, a dolog alapvetően ott csúszott el, hogy a briteknek esze ágában nem volt csak úgy kivonulni a kínkeserves malájföldi győzelmük után, illetve az indonéz behatolás sem volt kezdetben túl agilis a nehéz terepen. Az első támadásra csak április 17-én került sor, azonban a Fülöp-szigetek nem csatlakozott, júniusban inkább tárgyalóasztalhoz ültette a feleket, és július 31-án alá is írták a Manilai-egyezményt, ami röviden arról szólt, hogy a felek elfogadják a sarawaki és sabahi népakaratot - azaz amennyiben a egy ENSZ-bizottság és lehetőség szerint egy népszavazás eredménye is alátámasztja mindezt, a területek csatlakozhatnak Malajziához, és a területi vitákat majd ezután rendezik. Ez volt az az ENSZ bizottság, amelynek jelentése miatt késett két héttel Malajzia megalakulása. A szeptember 16-i, sietős ünnepélyes államalakítás után azonban majdnem mindkét vágányon kisiklottak az események: egyrészt a filippinók is sűrű szemöldökráncolásba kezdtek, mondván a népszavazás kimaradt a képletből - ez a vonal némi diplomáciai üzengetés és a nagykövetségek bezárása után lenyugodott. Nem ez történt Indonézia esetében, bár ez nem okozott nagy meglepetést, hiszen Sukarnó már az egyezmény aláírása előtt 8 nappal Malajzia megsemmisítésére buzdított egy beszédében. Szteptember 16-án nem csak bezárták az indonéz területen lévő maláj képviseleteket, hanem konkrétán lángra is lobbantották azokat, az egyezmény itt csak gyújtósnak bizonyult.

Eközben Borneóra a brit Távol-Keleti Stratégiai Tartalék gurkái érkeztek Szingapúrból, akik összetalálkoztak a a helyi határőrökkel szemben már túl magabiztossá váló indonézekkel, és csekély 30%-os elesettekben elszenvedett veszteséggel küldték őket vissza a határ túloldalára. Az indonézek 28-án tértek vissza, és a helyi erőkön töltötték ki  bosszújukat: 200 fős behatoló csoportjuk Long Jawainál 10 magát megadó vagy sebesült határőrt végzett ki, azonban a helikopteren érkező gurkák ezután szabályosan levadászták az összes ellenséges katonát, aki elszakadt a főcsapattól. Az incidens óriási felháborodást keltett a helyi lakosság körében, így már szó sem lehetett semmiféle "népfelkelésről". 

     A hírhedt Sarawak Rangers indul akcióra egy ausztrál Huey-ból - (forrás)

Ráadásul a frissen megalakult Malajzia immáron átcsoportosíthatta a harcedzett félszigeti maláj zászlóaljakat, sőt, kérhetett segítséget a már említett brit stratégiai tartalékból is - innentől az indonéz törekvések már nem voltak jól eladhatóak antiimperialista harcként, ráadásul indonéziának egyéb gondjai is akadtak. Sem a gazdaság, sem a hadsereg nem volt túl jó bőrben, előbbi Sukarno (részben a kommunisták által kikövetelt) nem túl hatékony állami beavatkozásai, utóbbi pedig a sorozatos és nagy volumenű katonai akciók miatt kezdett kimerülni. Mindez odáig fajult, hogy a hadsereg parancsnoka, a történetünkben később még tragikus szerepet játszó Ahmad Yani tábornok titokban biztosította a briteket és a malájokat, hogy nem fognak nagyobb hadműveleteket indítani, mint amekkorák Sukarno megnyugtatására feltétlenül szükséges (és cserébe ők se nagyon durvuljanak). 

Egy átlagos brit hadművelet Borneón - (forrás)

A harcok ennek megfelelően korlátozott intenzitással fiolytak 1964 első felében, azonban Sukarno helyzetének gyengülését érezve elkezdett lapot húzni a 19-re: 1964. augusztus 17-én (a függetlenség napján) meghirdette a "Veszélyes Élet Évét", illetve az új-guineai modellt lemásolva a Maláj-félszigetre való deszantos behatolásra szólított fel, a konfliktus kiszélesítése céljából, illetve a maláj kommunisták segítségével lehetőség szerint egy lázadás megindításával és ellenkormány felállításával is számoltak (1948-ban is hogy bejött a hasonló terv...). 

A hadműveletek még aznap megkezdődtek, ekkor mintegy 100 fős különítmény szállt partra a Dél-Johore-i Pontiannál, egyértelműen a politikailag instabilnak tartott Szingapúrt célozva. Nem jutottak messzire: a maláj fegyveresek közeledtére a fegyveresek többsége az erdőbe menekült, azonban a lakosság folyamatosan tájékoztatta a mozgásukról a hatóságokat, így az utánuk küldött orang asli fejvadászoknak már nem volt nehéz dolguk. A kudarc nem tántorította el Sukarnóékat, Szeptember 1-jéről 2-ára virradóan egy komolyabb behatolással próbálkoztak a mélyen a félsziget belsejében fekvő Labisnál próbáltak 98 ejtőernyőst ledobni. A színhely többszörösen is szerencsétlen választás volt:  a közelben volt a gurkák egyik tábora, ráadásul az alakulat 1950 januárjában épp itt aratta a maláj vészhelyzet első komoly győzelmét a kommunisták felett - a nepáliak kiválóan ismerték a terepet. Az akció igen rosszul indult, a három Herkules egyike ugyanis észlelvén a Szingapúrból az elfogására küldött brit vadászgépet, kitérő manőverbe kezdett, azonban az "túl jól" sikerült, és a szállítógép a tengerbe csapódott. A maradék két géppel továbbhaladó ejtőernyősök pedig a ledobási zóna felett tomboló viharba ugrottak, ami alaposan szétszórta őket, hogy aztán a gurkák és a Malakkából a segítségükre küldött őj-zélandiak mindenkit begyűjtsenek közülük. A hadműveletek indonéziának 200 különlegesen kiképzett katonájába kerültek, míg a malájok 6, az új-zélandiak 1 elesettet vesztettek.

Az októberi kesangi akcióban elfogott indonéz katonák - (forrás) 

 Eközben a britek is úgy gondolták, itt az ideje az elrettentésnek. Augusztus 25-én a jakartai brit katonai attasé egy barátságos telefonhívást eresztett meg az indonéz haditengerészet felé, mondván két nap múlva egy kisebb, Szingapúrból Freemantle-be tartó brit hajóraj fog áthaladni az amúgy indonéz felségvízeknek számító Szunda-szoroson, "ugye nem baj?". Az indonézek legnagyobb döbbenetére a számszerűen valóban nem nagy hajóraj egyik tagja az HMS Victorious anyahajó volt, aminél nagyobb provokációt elképzelni sem tudtak volna, ugyanakkor ha felküldik ellenük a légierőt, abból súlyos veszteségek és világraszóló balhé (egy második Tonkíni-incidens) lett volna, így végül egy alacsony áthúzáson kívül nem zargatták a briteket. Azonban a pár nappal későbbi labisi incidens annyira felbosszantotta a brit vezetést, hogy bejelentették, hogy a hajók bizony visszafele is erre fognak jönni - ezt pedig már túl nagy arcvesztés lett volna a nagyhatalmi státusszal kacérkodó Sukarno számára - a felek végül kiegyeztek a Lombok-szoroson való áthaladásban. Ebben lehet az is szerepet játszhatott, hogy a britek elszántságát bizonyítandó Vulcan bombázók is érkeztek a Butterworth-i támaszpontra - melyek innen Indonézia csaknem bármely pontját elérhették.

Nem várt vendég a házban - a HMS Victorious 1959-ben - (forrás)

Ezt követően az indonézek már csak októberben próbálkoztak egy körülbelül 60 fős tengeri deszant partra tételével a malakkai Kesang folyónál a korábbiakkal egyező eredménnyel. (Az incidens azért volt jelentős, mert itt az indonézek a változatosság kedvéért ausztrál katonákkal találkoztak, ekkor ugye a két ország birtokai Új-Guineában még szárazföldön is határosak voltak egymással.)

Borneón viszont felpörögtek az események - már ha a dzsungelben csigatempóban mozgó felek hadműveleteire lehet ezt a kifejezést használni. Egyrészt az év végére mindkét fél komoly csapatösszevonásokat valósított meg, az északi oldalon felvonultak a britek, új-zélandiak és az ausztrálok, valamint a komolyan felfejlesztett maláj határőrség, de ami még fontosabb, mindhárom idegen nemzet odaküldte az SAS alakulatait - ezek pedig jelentős részben az itteni hadműveletek miatt érdemelték ki a második világháború után hírnevüket. 1964 közepétől ugyanis ők képezték a kibontakozó nemzetközösségi ellencsapás gerincét. Titkos bevetéseik lényege az volt, hogy minden indonéz behatolásra ellencsapással kell válaszolni, és ez 1965-től már a határvonalon túl is történhetett, a behatolás mélységét ugyanakkor korlátozták, a legnagyobb engedélyezett távolság 10 ezer yard (9100 m) volt. Innentől a behatolások kezdtek preventív jelleget ölteni: a nehéz terepen lassan előrehaladó őrjáratok ugyanis a folyók, patakok valamint az ösvények mentén lesben álltak és könyörtelenül lemészárolták az indonéz erőket (jellemzően ellátólakulatokat). Mindez persze még inkább aláásta az indonéz morált  - saját vezetésük nem igazán számolt be ezekről az akciókról (sőt a britek is csak 1974-ben hozták nyilvánosságra a dolgot), így általában teljes meglepetéssel jártak az akciók.

Brit járőr Bruneiben - a SAS akciói igen hasonlóak voltak  - (forrás) 

Bár Borneón a maláj vészhelyzettel ellentétben nagyrészt a dzsungel mélyén zajlottak az események, a hátország sem maradt teljesen érintetlenül: Sarawakban indonéz támogatással nagyon alacsony intenzitású kommunista gerillafelkelés folyt, így egyes, a vészhelyzet alatt kikísérletezett módszereket itt is alkalmaztak: néhány kínai falu átköltöztetésével itt is védett településeket alakítottak ki, illetve a "mezei" munkákra kivonuló lakosságot gyakran katonák őrizték, de a lakosságoit érintő "megszorítások" korántsem voltak olyan kiterjedtek és brutálisak, mint korábban a félszigeten. 

A konfliktus politikai következményei végül mindkét érintett országra lecsaptak, az események Szingapúrban és Jakartában eszkalálódtak. 

Ahogy már a korábbi részekben volt róla szó, Szingapúr igencsak energikus vezetőjétől, Li Kuang-jaotól egyre inkább félni kezdtek a maláj vezetők, holott a város(állam) meglehetősen egyenlőtlen feltételekkel tudott csak belépni az új államszövetségbe. A kínai származású politikus iparosító és szociális politikáját igyekezett az egész országra kiterjeszteni, ami a hagyományos maláj társadalmat képviselő politikai erőknek, valamint a szultánoknak túl gyors volt, Li körei pedig három évvel a vészhelyzet után, a tisztogatások dacára még mindig túl balosak voltak számukra. Magánbeszélgetések során többször is jelezték Linek, hogy félnek attól, hogy az emancipált, jól képzett és gazdaságilag igen aktív szingapúri kínaiak válnak az ország vezető erejévé. 

A félelmeket a kezdeti politikai események is megalapozták: a pár nappal Malajzia megalakulása után megtartott választásokon Li és pártja elsőprő győzelmet aratott, még a szingapúri malájok egy része is rájuk szavazott. Az 1964 júliusában Szingapúrban kirobbant, kifejezetten véres faji zavargásokat pedig Li pártja tudta lecsillapítani - ezután megindult a politikai közeledésük a Maláj Föderáció (jórészt kínai hátterű) ellenzéki pártjai felé: a cél a maláj alkotmány azon pontjainak eltörlése volt, melyek előjogokat biztosítottak a névadó nemzetnek (és az etnikai feszültségek egyik fő szítójának bizonyultak). Ez már soknak bizonyult, az utolsó csepp a pohárban paradox módon Li 1965. május 26-án a szövetségi parlamentben elmondott, békülést szorgalmazó beszéde volt. Ez ugyanis malájul hangzott el, és úgy vonult be a politikai legendáriumba, hogy Li jobban beszél malájul, mint egyes vérmesebb maláj nacionalisták. Ezen keményvonalasok már szabadulni akartak Litől, egyesek Szingapúr "szövetségi uralom alá vételét" (azaz katonai megszállását) szorgalmazták, de végül a városállam elszakadását szorgalmazó "mérsékeltek" (többek között a miniszterelnök) szava döntött. Szingapúrt 1965. augusztus 9-én gyakorlatilag kiszavazták Malajziából - a városállam önállósodása ma már sikertörténet, de akkor nagyon nem tűnt annak: elvesztette gazdasági hátországának javát, valamint a mérsékelten ellenséges Malajzia és a nyíltan ellenséges, nagyhatalmi babérokra vágyó Indonézia közé szorult. Bár jelentős brit erők állomásoztak Szingapúrban, de nyilvánvaló volt, hogy azok szép lassan vissza fognak vonulni, és mindez az 1964-65-ös kvázi háborús helyzet után nem igazán lehett megnyugtató a szingapúriak számára. A stratégiai helyzet azonban két hónapon belül gyökeresen megváltozott...

Máig nem igazán tudni pontosan mi is történt Jakartában 1965. szeptember 30-án az esti órákban, de Indonézia (bel- és kül)politikai orientációját gyökeresen megváltoztatta. Ahogy már említettük, Indonéziában három hatalmi központ alakult ki: Sukarno és köre, a Kommunista Párt és a hadsereg, azonban 1965-re komoly törésvonalak mutatkoztak a fegyveres erőknél, nem utolsósorban a nem éppen tervszerűen zajló borneói hadműveletek, Sukarno megalapozatlan "nagyhatalmi" kardcsörtetése és a gazdasági katasztrófával fenyegető egyre erőteljesebb szovjet/kínai orientáció miatt. Az utolsó csepp a pohárban vélhetően az USAID élelmiszersegélyének visszautasítása volt: ennek hatására a hadsereg jobboldali (részben a CIA-vel és a britekkel is kapcsolatban álló) elemei egy olyan "belső hadsereget" kezdtek kiépíteni, mely a katonai raktárakból juttatott élelmiszert a rászorulóknak. Ez nyilván kevéssé tetszett a kommunistáknak, de hogy valójában ki lépett először, az nem világos. 

Szeptember 30-án az esti órákban a hedsereg egyes egységei megszállták a a jakartai Merdeka (Függetlenség) tér három oldalán található katonai, igazgatási és kommunikációs épületeket, és megpróbálták letartóztatni a hadsereg vezetőit: a kísérlet 6 tábornok meggyilkolásával végződött (köztük volt Achmad Yani, a már említett főparancsnok). A "Szeptember 30-a mozgalom" ezután bejelentette, hogy minderre egy CIA által szervezett, október 5-ére tervezett puccs megelőzése végett volt szükség. Furcsa módon az akciók nem igazán terjedtek ki az ország más városaira (a recept 3 évvel korábbról és Bruneiből ismerős lehet), és hamarosan aktivizálódott a hadsereg stratégia tartalékerőinek vezetőse, Suharto - mivel parancsnoksága a Merdeka tér negyedik, el nem foglalt oldalán volt. A mozgalmat kisebb harcok árán leverték, majd a következő napokban elkezdték összemosni a kommunistákkal (bár a mozgalom vezetői ezt a kapcsolatot tagadták). Ennek eredményeként a hatalom egyre inkább a hadsereg jobboldali szárnya (és Suharto) kezébe került, akik saját eszközeikkel igyekeztek leszámolni a vetélytársakkal: a kommunistákat és egyéb "gyanús" embereket (pl. kínaiakat) a helyi rendőrségre idézték adategyeztetésre, kihalgatásra, ahol a hadsereg kommandói végeztek a többségükkel. Az 1966-ig tartó akció iszonyatos vérfürdővel járt, a legalacsonyabb becslések szerint is fél millió ember esett áldozatul, de akár egymillió embert is meggyilkolhattak. Az eseménysor alapján a legvalószínűbb, hogy a puccs a hadseregen belüli belső leszámolásnak indult, majd a felülkerekedő (egyébként az amerikaiak és a britek által is támogatott) jobboldali szárny a másik hatalmi centrum, az amúgy a puccsban részt nem vevő kommunista párt ellen fordult.

Indonéz kommunistaellenes  "irodalom" - (forrás)

A tragikus események számos következménnyel jártak:

- A szeptember 30-i puccs Suharto lassan kiépülő "új rendjének" genezisévé, az indonéz nemzetépítés következő lépcsőfokának kezdetévé vált. (Sukarnot, a "nemzet atyját, 1967-ig fokozatosan háttérbe szorították.) Az új rendszer alapvetően nyugati orienációjú, nagyjából piacbarát, de velejéig korrupt volt. A hadsereg "gazdasági szerepvállalása" megmaradt, bár a gazdasági növekedés beindulásával arányaiban csökkent. Indonézia gazdasági felvirágzására valójában Suharto rendszerének bukása után került sor, amikor a rendszerszintű korrupciót visszaszorították. (Aki a részletekre kíváncsi, annak ajánlom Jared Diamond Upheaval című könyvének megfelelő fejezetét.)

- Indonézia letett nagyszabású terjeszkedési terveiről, nagyhatalmi aspirációiról, és többé-kevésbé betagozódott a nyugati szövetségi rendszerbe. (Ugyanakkor Nyugat-Új-Guinea végleges annektálása, és Kelet-Timor megszállása már Suharto alatt következett be.)

- A hadsereg állam az államban jellege megmaradt, és az 1965-66-os események tanulságait a katonai vezetők úgy vonták le, hogy a belső ügyekben a maximális erőszak a célravezető: ezt sajnos megtapasztalhatták Kelet-Timor és Nyugat-Új-Guinea lakosai is...

Az indonéz eseményeknek természetesen a borneói konfliktusra is nagy hatásuk volt: a harcok még pár hónapig folytatódtak, általában csökkenő intenzitással (igaz a legsikeresebb gurka rajtaütésre 1966 márciusában került sor), de 1966. május 28-án Bangkokban tárgyalóasztalhoz ültek a felek, és augusztus 11-án aláírták a békeegyezményt. Ezt követően a maláj és indonéz erők váratlan egyetértésben kezdték üldözni a szigeten a kommunista gerillákat, a britek pedig lassan visszavonultak a területről.  A borneói kommunista gerillamozgalom nagyon csekély intenzitással 1990-ig folytatódott, amiben az is szerepet játszott, hogy a Maláj-félszigeten 1968 és 89 között egy második "vészhelyzetre" is sor került: Csin Peng az eredeti felkelés 20. évfordulójára ezúttal támogatást is kapott Kínából, azonban második próbálkozását sem koronázta siker. A maláj hatóságok a korábbi harcok tapasztalatait alkalmazva viszonylag sikeresen korlátozták a gerillák tevékenységét, illetve azonnal komoly fejlesztési programokat indítottak az elzártabb vidéki területeken ("winning the hearts and minds") - így a konfliktus 21 éve alatt "csak" 367 áldozatot követelt.

Hogyan értékelhetjük röviden ezt a csaknem 20 éven át tartó konflikuktussorozatot, mely Malajzia, Szingapúr és áttételesen Brunei valamint a modern Indonézia születéséhez vezetett (egyben pontot tett a kommunista terjeszkedésre a szigetvilágban)?

Szerencsére sokan vállalkoztak erre, főleg a vietnami konfliktust követően. Egy amerikai kommentátor némileg keserűen így összegezte a helyzetet: "a britek egy félszigeten harcoltak egy olyan ellenséggel, akit nem támogatott kívülről senki, még a saját lakosságuk zöme sem". A szofisztikáltabb elemzések kiemelik, hogy valójában nem az amerikaiak 1965-től folyó hadműveleteivel érdemes összehasinlítani a maláj konfliktust, hanem a Vietkong által ezt megelőzően folytatott korlátozottabb falusi háborúval - a igazi különbség, hogy a briteknek épp ezt a helyi lakosság megnyerését ellehetetlenítő eszkalációt sikerült megakadályozniuk valamennyi részkonfliktus esetében. Ez pedig számos tényező eredőjeként sikerülhetett:

- Malájföld és Sarawak viszonylag stabil, modern igazgatási és gazdasági intézményrendszerrel rendelkező gyarmatok voltak.

- A britek győztes, a japánokat Burmában megverő katonai hatalomként, harcedzett hadsereggel tértek vissza 1945-ben, némi káosz után visszvéve korábbi pozícióikat, intézményeiket, miközben biztosították az ehhez való hozzáférést a helyiek egy részének is. Mint láthattuk, Indonéziában egyáltalán nem ez történt: se a hollandok nem tudták visszavenni a teljes gyarmati közigazgatást, se az indonéz hatóságok nem  tudták kiépíteni a megfelelő kormányzati rendszert, így párhuzamos struktúrákat hoztak létre, amivel bő 50 évre magalapozták az Indonéz állam diszfunkcionális működését.

- A félsziget etnikai megosztottságát a britek viszonylag jól használták ki.

- A britek viszonylag világos, és a helyi lakosság számára is elfogadható elképzelésekkel rendelkeztek a gyarmatok jövőjét illetően (a hollandok, és a Vietnamban bevatkozó amerikaiak viszont nem), ráadásul fúggetlenség ígéretével és a földosztással elébe mentek a kommunisták ígéreteinek, és világos "jutalmat" jelöltek ki az együttműködők részére. (Persze némi időbe telt, míg erre rájöttek.)

- Az hogy a britek (részben kényszerből) végig a polgári hatóságok kezében hagyták a hatalmat, kulcsfontosságú volt: nagyrészt elejét vette a katonai túlkapásoknak, egyben megkönnyítette a lakosság számára a kollaborációt - hiszen az ismert polgári szervekkel kellett együttműködniük, és a kellemetlenséget jelentő katonai intézkedéseket könnyebb volt a gerillák jelenlétével összekötni.

- A decentralizált brit vezetési struktúra is jól illett konfliktus sajátosságaihoz. Bár ki tudunk emelni pár vezető katonai és polgári vezetőt, a nyerő taktika kollektív ötletelésen alapult - így jóval könnyebben érvényesülhetett Slim többnyire erősen excentrikus burmai veteránjainak tapasztalata is. Összességében a maláj vészhelyzet elején a briteknél csak a tisztikarnak volt "dzsungeltapasztalata" (a sorkatonák hazatértek, vagy már az indiai és a pakisztáni hadseregben szolgáltak), így egy próba-szerencse módszerrel jutottak el a megfelelő intézkedéskombinációval. Ezt viszont már mind a konfliktus zárószakaszában, mind Borneón jól alkalmazték és beépítették a katonák kiképzésébe. Ennek révén húzhatunk egy vékony összekötő vonalat a brit hadsereg 1944-es imphal-kohimai győzelme, a maláj kommunista mozgalom legyőzése valamint Indonézia szovjet és kínai támogatású nagyhatalmi törekvéseinek megállítása között.

A maláj vészhelyzetről szóló bejegyzést ott hagytuk félbe, hogy Churchill a gyarmat ismételt elvesztésétől félve, Gerald Templer tábornok kezébe adta mind a polgári, mind a katonai főhatalmat, hogy stábjával nem konvencionális hadviselést folytatva győzze le a kommunista gerillákat, miközben akarva-akaratlanul megteremtették egy, a térképen meglehetősen valószínűtlenül kinéző állam, Malajzia léztrejötteének előfeltételeit.

Templer vezetésével a brit kormányzat alapvetően Briggs intézkedéseit vitte tovább, de a hangsúlyt egyre inkább a helyi lakosság megnyerése, illetve a "malajizáció" irányába tolták el, igaz maga Templer a teljes függetlenséggel szemben inkább az önigazgató gyarmat státusz elérését preferálta. Azonban abban, hogy ezt meg tudták tenni, nem csak a mendzsment javítása és a biztonsági erők számának növekedése játszotta a fő szerepet, de a gerillák rövidtávú céljainak meghiúsulása is. A terrorhadjáratuk 1951-re elidegenítette a lakosság nagyobb részét, valójában csak azokat a területeket tudták uralni, ahová a rendfenntartó erőknek még nem volt elegendő erejük behatolni, illetve a squatter azon részeit, ahol jobban féltek tőlük, mint a britek büntetésétől. Azonban gazdasági kifárasztási stratégiájuk is kudarcba fulladni látszott. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a koreai háború kitörésével 1950-53 között az egekbe lőttek a gumiárak, ami igen nagy költségvetési többletet biztosított a Maláj Föderáció kormányzatának, mely nem csak a hadi kiadásokat bírta el, hanem még fejlesztésre is jutott pénz. A háború más konfliktusokhoz képest nem volt borzalmasan drága, 12 év alatt 800 millió dollárt emésztett fel, melynek különböző források szerint 60-70%-a volt hadi kiadás, a maradék a fejlesztési programokra ment el. A költségek 75%-át belső forrásokból fedezték a maradékot nagyrészt London állta. A konfliktus költségei 1952-ben a helyi költségvetés 40%-át, 1956-ban már csak 16%-át tették ki, ami nem kevés, de eltörpül a nyílt háborút viselő államok hadi költségvetése mellett. Emellett az inflációt is sikerült kordában tartani - Malájföld gazdasága tehát kinőtte a konfliktust, sőt pont akkor állt egyre több forrás fejlesztésekre, amikor a gerillák stratégiája épp válságba jutott. A bő három éves küzdelem, a squatter beinduló faluáttelepítései ugyanis a sikerek ellenére kezdték megcsappantani az összlétszámot, 1951 végére már csak 7000 harcost tudtak csatasorba állítani, külső segítséget pedig nem kaptak.

Brit katonák a gerilláktól zsákmányolt lobogóval - (forrás)

A gerillahadsereg legyőzésében a konfliktus középső szakaszában alapvetően a következő tényezők játszották a főszerepek: a squatter lakosságának "védett falvakba" való áttelepítése, az élelmiszerkontroll, a hírszerzés reformja és a lakosság politikai megnyerése.

Ezek közül talán a leglátványosabb, és a legtöbb embert húsbavágóan érintő a "védett falvak" kialakítása volt: összesen 557 új falvat hoztak létre, ebből 139 maláj, 399 kínai, 19 egyéb többségű volt, közülük több mint 400 volt  "klasszikus" védett település. (Ezen kívül jópár tervbe volt véve a bányamunkások átköltöztetése is, de ezt alternatív megoldásként jellemzően meglévő telepeik védelmével oldották meg.) A folyamat lassan indult, ugyanis a földügyek tagállami hatáskörbe tartoztak, ugyanakkor a program java 1951-52-ben lezajlott. Alapvetően 1000-2000 fős rendezett(ebb) településeket terveztek, melyeket "gazdaságosan" lehetett védelmezni, azonban főleg a maláj falvak java ennél jóval kisebb méretűre sikeredett. A legtöbb falut a squatter területén, jellemzően a korábbi településtől 2 mérföldön belül (vagy a szórványtelepülések központjában) hozták létre, lehetőleg jól védhető helyen, és olyan módon, hogy az áttelepített lakók megfelelő mennyiségű földet tudjanak művelni.

Az új települések és a "fekete" területek 1954-ben - elég erős a korreláció a gumiültetvények és a kínai lakosság elhelyezkedésével - (forrás)

A védett falvak többségét három vagy négy oldalról drótakadályok vették körül, és a bejáratnál őrség ellenőrizte a ki és belépést - azonban a lakosok személyi igazolvánnyal szabadon mozoghattak, amennyiben ezt egyéb rendelkezés (pl. kijárási tilalom) nem tiltotta. Maguk a települések kezdetben eléggé ijesztően néztek ki, Templer például az első látogatását követően rögtön kiadta, hogy fel kellene gyorsítani a infrastrukturális fejlesztéseket, mert így ebből nem annyira a "szívek és az elmék megnyerése" lesz. Főleg, hogy az áttelepítési folyamat meglehetősen brutálisan zajlott: a lakossággal ugyanis a dzsungelbe szivárgást megelőzendő nem közölték, hogy áttelepítésre jelölték ki őket (bár a közeli terepelőkészítési munkálatokból azért lehetett sejteni). A területet általában a hajnali órákban katonai kordon vette körül, majd a lakókat regisztrálták, és az (általában szerény) hajlékaikért és lábon álló terményért jellemzően 30-70 (maláj) dollárt fizettek nekik, majd az ingóságok összepakolása és (általában nem teljeskörű) elszállítása után eldózerolták mind a házakat, mind a terményeket. A kárpótlás a squatterben tengődők körülményei között ugyan nem volt kevés, ugyanakkor ahhoz képest, hogy a magát feladó közrangú gerillának 875 dollár járt (a gerillát feladó civilnek pedig kb. 650), az összeg megalázó volt, főleg hogy legnagyobb részt a konfliktusban nem érintett civilekről volt szó, akik csaknem mindent elvesztettek. Ezen az egyenlőtlenségen az áttelepítésbe időnként bevont brit és ausztrál katonák egy része is felháborodott - ami tulajdonképpen fokozta a "gyanús" kínai lakosság iránti szimpátiájukat - többek között ezért sem került sor komolyabb túlkapásokra a hadsereg részéről.

Védett falu Gua Musang közelében - a kép nem túl jó, de kivehető a települések általános alaprajza, és a körülöttük lévő védelmi terepsáv - (forrás)

Ráadásul kezdetben az új települések állapota sem volt túl vigasztaló: mivel egyszerre gyakorlatilag több tucat új falvat kellett felhúzni, hamarosan óriási hiány alakult ki építőmunkásokból, így az áttelepítetteknek általában saját kezűleg kellett új otthonokat építeni - bár az anyagot általában megkapták hozzá, de a kapcsolódó infrastruktúra is nagyon lassan készült el. Bár egyes források kiemelik, hogy az áttelepített közel fél millió ember (a teljes lakosság közel 10%-a!) végső soron jobb körülmények közé került, és az új falvak pozitív módon szabták át Malájföld képét, csökkentve a társadalmi egyenlőtlenségeket, de az igazság az, hogy a legtöbb falu csak az 1960-as évek elejére épült ki az eredetileg tervezett mértékben. Valójában azok a falvak fejlődtek látványosan, ahol az önkormányzatiság előrehaladottabb volt (illetve melyek közelebb voltak valamely nagyobb településhez), és a helyi elöljárók jobban tudták verni az asztalt a hatóságoknál. És épp ez, a "védett települések" önkormányzata volt az egyik ok, ami miatt nem lett nagyobb balhé az áttelepítésekből. Ugyanis az áttelepített lakosság többségét nem csak regisztrálták, de a korábban sokat vitatott és most már az egész Föderációban alkalmazott törvény alapján 1952-től állampolgárságot kaptak, az új állampolgárok pedig megválaszthatták saját elöljáróikat, és beléphettek a Home Guardba - azaz teljesült a squatterben élő kínaiak alapvető vágya, azaz a helyi társadalomba való integráció lehetősége. A másik alapvető változás az volt, hogy az új falvak lakói 0,5-2 hektárnyi területeket kaptak (25-33 évre szóló) tartós bérleti formában művelésre, amivel a kommunista propaganda másik méregfogát is sikerült kihúzni: a brit-maláj kormányzat gyakorlatilag földet osztott. 

Új település manapság - most sem túl vigasztaló - (forrás)

Az áttelepítési program kritikusai ugyanakkor általában azzal érvelnek, hogy a squatter megnyerése áttelepítés nélkül, pusztán az állampolgársági törvény kiterjesztésével és a földosztás révén is működött volna, nem lett volna ehhez szükség a drága és fájdalmas áttelepítési folyamatra. Ellenérvként jellemzően az merül fel, hogy minderre szükség volt a civileket sújtó erőszakhullám megfékezése érdekében, illetve a védelem nélküli földosztás növelhette volna a gerillák élelmiszerbegyűjtési lehetőségeit. Az első ellenérv jogosságával kapcsolatban kevés kétség merülhet fel (a civil és rendőri áldozatok száma drasztikusan csökkent az áttelepítéseket követően), a második érvvel kapcsolatban azonban már lehetnek kétségeink, ugyanis a hatóságok ezen felül is drákói élelmiszerellenőrzési rendszert vezettek be - igaz, a klasszikus squatterben nehezebb lett vona a rendelkezések betartatása.

Az 1951-től bevezetett élelmiszerellenőrzési rendszer kifejezetten erősre sikeredett, tulajdonképpen egy "A Nagy Testvér figyeli mit eszel" jeligével bevezetett jegyrendszer volt, amely azt célozta, hogy a gerillák ne juthassanak élelmiszerhez a lakosságtól. Az országot 1953-ban a támadások gyakorisága és a hírszerzési adatok alapján "fekete" és "fehér" zónákra osztották: a fekete zónákban éltek a "vészhelyzeti intézkedések", azaz az élelmiszerkontroll, a kijárási tilalom és a feltételes tűzparancs, bizonyos állampolgári jogok korlátozása, a fehér zónákban viszont nem, itt az élet gyorsan normalizálódhatott. A beosztás kezdetben nagyon egyszerű volt: az egész ország fekete volt, de hamarosan Malacca vált az első "fehér" területté, a folyamat pedig 1954-55-ben felgyorsult. A rendszer borzasztóan szigorú volt, de volt egy nagy előnye: a lakosságot érdekeltté tette abban, hogy gerillamentessé váljon a körzetük - alapvetően ez állt amögött, hogy igen nagy volt a Home Guardba való jelentkezési hajlandóság. A rendelkezések közül az élelmiszerkontroll volt a leginkább húsba vágó: gyakorlatilag (részleges) jegyrendszerrel összekötött államilag felügyelt élelmiszerelosztási rendszer volt, ami minden elemében azt célozta, hogy az élelmiszertartalékok központilag őrzöttek legyenek, magánál a lakosságnál pedig ne képződhessenek tartalékok. A megtermelt (nem gyorsan romló)  élelmiszert egy bizonyos mennyiségen felül be kellett szolgáltatni, és ezt követően az őrzött raktárakból őrzött konvojokkal szállították ki a boltokba és a népkonyhákra az ennivalót. A települések közötti élelmiszermozgatáshoz külön hatósági engedély kellett (ezt egy idő után már az ellenőrzőpontoknál is kiadták), a kijárási tilalom alatt nagyobb csomagokat mozgató civilekre és járműveikre pedig tűzparancs volt érvényben. 

De ez csak a kezdet volt, a fekete zónában élők legfeljebb 7 napi élelmiszert tarthattak otthon, a konzervdobozokat pedig az eladó a vásárláskor köteles volt a tetején kilyukasztani, hogy tartós élelmiszer se kerülhessen a felkelők kezébe. Az új falvakban még szigorúbb rezsim volt érvényben: a lakók az összes rizst kötelesek voltak beszolgáltatni, cserébe viszont a központi konyhából voltak jogosultak főtt rizsre, és egyéb élelmiszerre. Otthon rizst csak megfőzött állapotban volt szabad tartani: az egyenlítői éghajlaton ugyanis a főtt rizs 24 órán belül megromlott. Talán a legnagyobb visszatetszést viszont az a rendelkezés váltotta ki, hogy a gumifaültetvények munkásai munkába indulva nem vihettek magukkal élelmiszert.

1953 végétől némileg finomodott a rendszer: felülvizsgálták a zónabeosztást és a legdrákóibb rendelkezéseket már csak jóval szűkebb területen tartották fenn: jellemzően igyekeztek egy viszonylag nagyobb, viszonylag nagyobb (2-300 fős) gerillakontingenssel rendelkező területet katonai kordonnal körbevenni, és csak itt tartották fenn az élelmiszerkontrollt, miközben célzott járőrözéssel próbálták a gerillákat élelmiszerkészleteik mozgatására rábírni - a rajtaütések sokkal inkább a "logisztikai alakulatokat" célozták, mint az automata fegyverekkel rendelkező első vonalbeli csapatokat. A kordont jellemzően legalább 6-12 hónapig fenn kellet tartani, hogy eredményt hozzon, de általában 3-4 hónap után már kezdtek előszállingózni a legyengült, reményt vesztett erdei harcosok. Ennek következtében a gerillák létszáma 1956-ra mintegy 2000-re csökkent, és Csin Peng újabb nagy menetelésre kényszerült: csapatait északra volt kénytelen összevonni, ami természetesen további veszteségeket eredményezett, illetve megkönnyítette a hatóságok számára az újabb "élelmiszerkordonok" felállítását, miközben az ország zöme fehér zónává vált. 1960-ra a Malájföldön aktív gerillák száma már 100 alá csökkent.

A Home Guard ellenőrzőpontja - nem csak az iratokat ellenőrizték - (forrás)

Szintén döntőnek bizonyult a hírszerzés fejlesztése és összehangolása. Erre már korábban is voltak kísérletek, de a hamarosan már (Szandokán és Jamasita tábornok után) a "Maláj Tigrisként" emlegetett Templer alakította ki ennek végső rendszerét a rendőrségi hírszerzés primátusával, miközben a módszereket igyekeztek közelíteni a katonai hírszerzésben megszokott metódusokhoz. Az egyik leginkább bevett módszer az volt, hogy járőrözésel, illetve egy adott terület szigorú élelmiszerkontrolljával olyan terület felé igyekeztek terelni a gerillákat, ahol előzőleg a falvakban már kiépítették a hírszerző hálózatot, így sokkal hatékonyabban tudtak lecsapni az élemiszerkészeleteikre. A kommunisták ekkorra már egyre inkább a hegyi körzetekbe szorultak vissza ahol az őslakosokra próbáltak alapozni - valójában ekkor (1954-55-től) jött el a hadsereg ideje: részben helikopterekre alapozva több hegyi erődöt is létesítettek, ahonnan a belső területeket is ellenőrizhették (a módszer Vietnamban is visszaköszönt, egész más eredménnyel). A konfliktus záró szakaszában a hírszerzői tevékenység még fontosabbá vált: a rendőrségi feladatok kiemelkedő részét tette ki a magukat megadó gerillák "megfordítása", melynek jellemzően két célja volt: mások (lehetőleg egész egységek) rávétele a megadásra, vagy a körzeti vezetők tőrbe csalása. A kormányerők sok esetben igyekeztek az átállt kommunisták révén altatót csempészni a célszemélyek ételébe, italába, hogy ha lehet, ne kerüljön sor tűzharcra. Természetesen, ha az említett módszerek nem működtek, maradt a klasszikus rajtaütések taktikája, bár ilyenkor a magukat megadni nem kívánó gerillák (tipikusan a vezetők) jó eséllyel kereket oldottak - ebben az esetben igen eredfményes volt, ha a járőrök a hírszerzés révén ismerték a gerillák találkozási pontjait, és már ott várták a másik táborban szétugrasztott csapatot. A magukat megadó gerillákat pénzzel vagy az amnesztia egyéb formáival motiválni kívánó rendeletek egyébként nem éltek folyamatosan, a kormányzat politikai eszközeként folyamatosan változott az amnesztia tartalma, illetve jellemzően csak erre kijelölt területeken adhatták meg magukat a gerillák.

A nemzetközösségi sikerek egyik kulcsa a csapatok légi utánpótlása volt - (forrás)

Felbecsülhetetlen értéke volt annak, ha egy vezető funkcionáriust sikerült megadásra bírni, vagy megölni. Erre legjobb példa az egyik legkeményebb gerillaszervezet, a johore-i 1956-58-as felszámolása. Eddigre Csin Peng már a thai határ közelébe vonta össze az embereit, a harc javát a nagyrészt johore-i alakulatokból álló "Dél-Maláj Irodára" hagyva. (A johore-i gerillák nagyrészt Szingapúrból kapták az emberutánpótlást, ezért tudtak sokáig kitartani.) 1958-ban azonban az "irodavezető" megadta magát, és jött vele szinte a teljes kísérete is, majd a rendelkezésre bocsátott információk alapján az utódszervezet vezetőjét is sikerült likvidálni, ami gyakorlatilag a harcoló kommunista alakulatok végét jelentette 1958 végére.

Üdülés Malájföldön - a Cameron-felföldre tartó védett konvoj  - (forrás)

A "szívek és elmék meghódításához" viszont elengedhetetlennek bizonyult Szingapúr és a Maláj Föderáció szociális viszonyainak fejlesztése, valamint az önkormányzatot/önigazgatás lehetővé tevő intézmények kialakítása. Itt természetesen külön kell beszélnünk a két államalakulat fejlődéséről, azonban bár Szingapúrt csak viszonylag ritkán érintette közvetlenül a fegyveres konfliktus, a politikai fejleményekben meglehetősen sok a párhuzam, sőt Szingapúr egyes vonatkozásokban még lassabban is változott, mint a Maláj Föderáció. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy a brit vezetés óvatos akart lenni a masszív kínai többségű koronagyarmattal, ahol nem lehetett egyéb etnikumok révén "egyensúlyozni". A brit-maláj kormányzat a vészhelyzetttel párhuzamosan (gyarmati léptékkel mérve) komoly fejlesztési prodzsektekbe kezdett az 50-es évek elején: komoly összegeket fordítottak az egészségügyi és az oktatási rendszer fejlesztésére (részben az "új településeken"), egy közel 200 millió maláj dolláros csomagot szántak a falvak villamosítására, valamint a falusi iparfejlesztés jegyében egy szövetkezeti rendszer kialakításán is fáradozott a kormányzat - utóbbi elsősorban a nagyrészt falvakban élő malájok gazdasági "felemelését" szolgálta, és komolyabb eredményeket csak a függetlenséget követően hozott. Ezen felül még egy "szövetségi fejlesztési tervet" is sikerül összehozni, mely a tágabb dél-ázsiai-csendes óceáni térség fejlesztését hivatott tervbe/gazdasági fórumba (Colombo-terv) integrálódott - magyarul volt pénz erre is.

A konfliktus kezdeti  szakaszában a maláj politikusok nagy része is belátta, hogy nem odázható el az állampolgársági törvény kiterjesztése a kínaiakra, a britek pedig ennek a törekvésnek igyekeztek politikai keretet is adni egy kínai párt (MCA) engedélyezésével. Általánosságban elmondható, hogy a maláj politikai vezetők  kezdetben kevésbé sürgették a függetlenséget, mint a britek - emőgött valószínűleg az a félelem húzódott meg, hogy a britek kivonulásával képtelenek lesznek kontrollálni a konfliktust, és úgy általában a kínai kisebbséget. Az ezzel kapcsolatos kétségek lényegében az 1954 és 1957 között sikeresen lezajló "malajizációval" (valamint a vészhelyzet intenzitásának csökkenésével) oszlottak el.

Az önállóság irányába mutató politikai lépések a krízis csúcspontján, 1951-ben kezdődtek - ekkor egyrészt már látszott, hogy a fegyveres erők megerősítése eredményt hozhat, ugyanakkor már érdemesnek látszott (egyben kényszer is volt) politikai kiutat mutatni az érintett helyi lakosságnak. A már említett vegyesbizottságok lassan szövetségi és tartományi kormányokká híztak, rendes hivatali szervezettel, melyek vezetői ugyan ekkor még nagyrészt britek voltak, de a hivatalnokok helyiek.  1952-ben az egész föderáció területén életbe lépett a kiterjesztett állampolgársági törvény, 1952 és 55 között pedig helyi szintű választásokat tartottak: az első két évben a falvak választották meg az önkormányzataikat (tartományonként eltérő időoőpontokban), majd az utolsó évben a tartományi törvényhozási választásokra is sor került. Ekkor még csak a képviselők egy része kapta mandátumát  a választások révén, ami egy  a britek (és az előzmények ismeretében kb. mindenki más) számára váratlan eredménnyel, ami máig meghatározza a Malajzia politikai életét: a maláj és a kínai párt egyesült (Alliance Party) annak érdekében, hogy minél több helyet vigyenek el a rendelkezésre álló kevésből. (Természetesen nem csak a két párt jelöltjei indulhattak.) Ez a függetlenedő gyarmatokon nem volt szokatlan megoldás, bár a hasonló cipőben járó területeken jellemzően nem dúlt véres polgárháború. A Maláj Föderáció függetlenedését és a nem sokkal később formát öltő Malajzia első jópár évtizedét végül ez a pártszövetség határozta meg, mely biztosította a maláj "dominanciát", de bizonyos (és esetenként látványos) kivételekkel a kínaiak állampolgári jogait is. A malajizáció egyik fő hajtóereje egyébként az 1954. májusáig hatalomban lévő Templer mézesmadzaga volt, aki a vélhetően kevésbé barátságos tekintetű malájföldi pártvezetőknek elmagyarázta, hogy amíg a vészhelyzet ilyen intenzitású, Őfelsége Kormányza nem egyezhet bele a teljes függetlenségbe. Templer amúgy is "jól" tudott bánni a politikusokkal, a németországi brit megszálló erők egyik parancsnokaként azzal keltett feltűnést, hogy alkalmatlanság miatt lapátra tette Köln főpolgármesterét, egy bizonyos Konrad Adenauert. Ez vélhetően extra motivációt adott a függetlenség előszobájának sejtett 1955-ös választásokra készülő maláj és szingapúri politikai elitnek, hogy bizonyítsák, igenis kézben tudják tartani a helyzetet.

Mindez egy érdekes tárgyalássorozatban csúcsosodott ki: az érintett politikusok (nem függetlenül az épp zajló választási kampánytól, a kenyai felkelők amnesztiarendeletétől és az épp lezáruló indokínai háborútól) igyekeztek tárgyalásokkal illetve egy nagyvonalú amnesztiarendelettel=kiegyezéssel véget vetni a konfliktusnak. 1955 elején ehhez ugyan még nem volt meg a teljes politikai felhatalmazásuk, de a választásokat követően már igen, és addigra a konfliktus is lecsendesült némileg, így az immár Thaiföldre áthurcolkodó Csin Peng is tárgyalni akart, jórészt Vietnam példáját szem előtt tartva, a kommunistáknak adandó kormányzati pozícióhoz (vagy legalább a párt legális működéséhez) kötve a megyegyezést. A béketárgyalásokat 1955 decemberében tartották az északnyugati Balingban, a kommunisták prominensei mellett Tunku Abdul Rahman a maláj főminiszter, David Marshall a szingapúri főminiszter, valamint az MCA (a kínai párt) pártvezetőjének részvételével (a britek simán rájuk bízták a megoldást).

Tunku Abdul Rahman, a maláj függetlenség "motorja" - (forrás)

A tárgyalások viszonylag barátságos mederben folytak, azonban a malájföldi és szingapúri vezetésnek nem volt gyomra ahhoz, hogy amellett, hogy a gerillák visszaintegrálódhassanak a társadalomba, még a kommunista párt tevékenységét (melyet a közvélemény java akkor már a terrorizmussal és a polgárháborúval tartott egyenértékűnek) is engedélyezzék. A legjobb kérdést Marshall tette fel Csin Pengnek: tekintve, hogy a párt 1948-ig (azaz a vészhelyzetig) legálisan működhetett, és most is ez a feltételük, végül miért is harcolnak? A válasz úgy hangzott, hogy a méltóságukért, de ezt a labdát a szingapúri főminiszter gyorsan leütötte azzal, hogy a méltóságnak nem sok köze van ahhoz, hogy fegyveresen próbálják ráerőltetni az emberekre az akaratukat. Mivel az álláspontok nem közeledtek, a tárgyalások sikertelennek bizonyultak, sőt, Tunku annyira felhúzta magát Csin "motivációján", hogy a későbbi kommunista békeajánlatokat már ignorálta.

1955 és 57 között a malajizáció befejező lépéseként a már említett 1955-ös választásokat követően kialakultak a maláj többségű minisztériumok (6 maláj és 3 kínai miniszterrel), és 1957. augusztus 31-én kikiáltották a Maláj Föderáció függetlenségét. Mivel mindez a "vészhelyzet" záró fázisában zajlott, meglehetősen fura közjogi helyzet alakult ki: bár a maláj minisztériumokban maradtak még brit tisztviselők, de a vezetők az új kormány által kinevezett hivatalnokok voltak, így például a hadműveletekben részt vevő brit, ausztrál, új-zélandi csapatok hirtelen a maláj hadügyminiszter felügyelete alá kerültek, amitől kezdetben sokan tartottak, azonban mivel a szereplők már ismerték egymást, különösebb surlódás nem lett a dologból. A tágabb régió egyéb országaihoz képest viszonylag később kikiáltott függetlenség a legtöbb kommentár szerint kifejezetten hasznosnak bizonyult: a vészhelyzet évei alatt ugyanis egy válsághelyzetben kipróbált, jól képzett hivatalnokréteg jött létre, mely brit mintára kialakított közintézményeket felügyelt - így nem véletlen, hogy az ország a továbbiakban meglehetősen stabil maradhatott.

De hogy is zajlott a fent részletezett keretek között maga a háború?

A rendfenntartó erők veszteségei (elesettek és eltűntek) - (forrás)

A konfliktus első három-négy évét a kommunista erők (illetve egyes esetekben a minden ideológiai háttér nélkül fegyverhez jutó figurák) rajtaütései és célzott leszámolásai jellemezték. A legtöbb összecsapás éjszaka lezajló, kaotikus lövöldözés volt valamely ültetvény külső részén, melyeket jellemzően egyik fél sem könyvelhetett el nagy sikernek. Ennél jóval több előkészületet és türelmet igényeltek, de általában sokkal véresebb kimenetellel zárultak az utak kanyarulataiban/szűkületeiben a brit/maláj járművek ellen végrehajtott rajtaütések, melynek jellemzően a még tapasztalatlan rendőrök, katonák, illetve a kereszttűzbe került civilek estek áldozatul. Ilyen rajtaütés okozta Gurney kormányzó vesztét is.

Brit alakulat tűz alatt egy rajtaütás során - (forrás)

A tapasztaltabb rendőrök a hasonló helyek, illetve a célpont (pl. a megtámadott ültetvény) előtt általában 1-2 kilométerrel leszállították embereiket, és a dzsungelen át végezték a végső megközelítést. Gyakori volt a "Tigris-osztag" taktika, amikor egy katonai menetoszlop jelent meg feltűnően egy gyaníthatóan gerillák által uralt területen, eközben az egység többi része csendben a dzsungelben közelítette meg a vélt rajtaütési pontot. Ugyanakkor ehhez tapasztalt és dzsungelharcra kiképzett egységekre volt szükség, ami nem ment egyik pillanatról a másikra: 1951-ig nagyjából a biztonsági erők mennyiségi növeléséről volt szó, hogy egyáltalán meglegyen a hatósági jelenlét a lakott területek többségén. Az új rendőri erők java része maláj újonc volt, vagy a sorkatonai szolgálat után egy "jó ajánlattal" megkörnyékezett brit fiatalember, aki sokszor azt sem tudta, hová indul.  Mindez persze kezdetben azt jelentette, hogy a gerilláknak egyre több "ülő" célpont állt rendelkezésükre, és bár gyakorlatilag minden döntéshozó tisztában volt vele, hogy javítani kell a kiképzésükön, a konfliktus eszkalációja ezt nem igazán tette lehetővé - a helyzet csak Briggs érkezése után kezdett javulni, de az igazi fordulat 1952 végétől következett be (több párhuzamos intézkedéssorozat összeéréseként, és Templer ezt elősegítő menedzsmenttevékenysége révén). Mindezt a szemben álló erők veszteséglistája is alátámasztja. Feltűnő a rendőri áldozatok nagy aránya a konfliktus első felében, ami szinte "varázsütésre" minimálisra csökkent, illetve, hogy a hadsereg a rendőrökhöz képest viszonylag kevés veszteséget szenvedett el, de náluk nem beszélhetünk hasonlóan látványos csökkenésről.

A gerillák veszteségei - (forrás)

Ez a harcok jellegének megváltozásával függött össze: 1951 bizonyult a konfliktus legvéresebb évének, és bár a gerillák ekkor is komolyabb veszteségeket szenvedtek, a legrosszabb hónapokban csaknem azonos volt az áldozatok száma mindkét oldalon. Ebben az évben ugyanis a gerillák még jelen voltak a squatterben, folytatták a hagyományos rajtaütéseket az immáron felduzzasztott rendőri erők ellen, azonban mind a hadsereg, mind a rendőrség megkezdte a speciális dzsungelkommandók kiképzését és harcba vetését, tulajdonképpen "kétfrontos" háború kezdődött, úgy, hogy a rendfenntartók még nem mindig rendelkeztek az ennek megvívásához szükséges tapasztalattal. Ez azonban gyorsan megváltozott, ahogy egyéb tényezők is hatni kezdtek: a lakosság elidegenülése a gerillák céljaitól és módszereitől, de ami még fontosabb a fizikai elkülönítésük is hatni kezdett, ami 1953-ra drasztikusan lecsökkentette a rendőrök elleni támadások számát: a hadszíntér a dzsungel mélyére helyeződött, ahol már a hadsereg és a rendőrség "terepi erői" vettek részt a hercokban - a jól kiképzett harcosok pedig jóval kevesebb veszteséget szenvedtek, főleg 1954-től, amikor már megoldott volt a legfeljebb 4 naponkénti légi utánpótlásuk és a gyors áthelyezésük a felfejlesztett (és helikopterekkel ellátott) légierő révén. A dzsungel mélyét egyébként nem feltétlenül hatalmas összefüggő erdőterületnek kell elképzelni, a gerillák számára nem ezek az északkelet-malájföldi erdőségek voltak a legjobb búvóhelyek, hanem a települések és fő közlekedési útvonalak viszonylagos közelében fekvő, nem teljesen folytonos erdőterületek - ezt elég jól mutatja a "fekete" zónák térképe is.

Elfogott és sebesült gerilla 1952-ben - (forrás)

Eddigre a hadműveletek az élelmiszerkontrollon kívül dzsungelbeli őrjáratokat, illetve célzott rajtaütéseket jelentettek (vagy a megfordított ügynökök, vagy egyéb hírszerzési információk alapján). Ezen felül a malájföldi erők engedélyt kaptak a thai kormányzattól, hogy a határ thai oldalán található kommunista bázisokra is lecsaphassanak, ami 1953-tól nagyban fokozta a gerillák logisztikai szervezetének szétzilálását. A harcok komolyabb fellángolására csak 1955-ben került sor: ez volt a választás éve, úgyhogy a gerillák békeajánlatuk mellett a harci tevékenységük fokozásával is szerettek volna zavart kelteni és pozíciót szerezni, különösen az év végi balingi tárgyalások előtt, melyet egy a Cameron-felföldi Home Guardot célzó támadássorozat vezetett be (miközben a kormányerők egyoldalú tűzszünetet deklaráltak) - ekkor érkezett egy nagyobb új-zélandi kontingens a helyzet "stabilizálására" - végül ez bizonyult a gerillák hattyúdalának. Ahogy már volt róla szó, a harcok ezután alapvetően három területre szorultak vissza: délen Johorba,  északon a thai határ viszonylagos közelségébe, valamint egyes elszigetelt hegyi területekre. Itt mindkét fél igyekezett meggyőzni az őslakosokat, hogy ők a jófiúk, amivel az volt a gond, hogy mind a nemzetközösségi csapatok, mind a gerillák el is hitték ezt magukról, míg az őslakosok többsége egyáltalán nem, így mindkét hadviselő fél döbbenten vette tudomásul, hogy a helyiek mindkét oldallal együttműködnek. Ez természetesen tragikus következményekkel járt: a gerillák ugyanis mindezt hajlamosak voltak véresen megtorolni, a brit-maláj hatóságok pedig kezdetben egyes őslakos közösségeket a védett településekre költöztettek, ahol gyakorlatilag teljesen elszakadtak korábbi gazdasági tevékenységeiktől és társadalmi gyökereiktől. 

Helikopteres akció 1957 novemberében - (forrás)

A konfliktus 1956-tól egyre inkább a (veszteségi adatok alapján) nagyon hatékonyan végrehajtott célzott leszámolásokból, valamint a gerillák esetleg tömeges megadást eredményező behálózásából állt, a kommunisták kezéből teljesen kicsúszott a kezdeményezés, egyre kétségbeesettebb (a párt fenntartását általában tartalmazó) békeajánlataikat már nem vették komolyan a maláj hatóságok. A végső szakasz kezdetét Johore "fehér" övezetté nyilvánítása jelezte 1958. december 31-én - ekkor már a kommunista erőknek nem maradt komolyan vehető malájföldi bázisuk. 1960 elejére a becslések szerint már alig 100 aktív gerilla maradt, így  a vészhelyzet 1960. július 31-én hivatalosan is véget ért, noha egyes gerillacsapatok még a thai határ tóloldalán kitartottak. (A konfliktus értékelésére a sorozat befejező részében kerül sor, mert a tanulságok nem értelmezhetőek a 60-as éveke elejének borneói eseményei nélkül.)

A vészhelyzet alábbhagyásával és a Maláj Föderáció függetlenedésével párhuzamosan ugyanakkor meglehetősen komoly problémát jelentett a hogyan tovább, azaz, hogy mi is legyen Szingapúrral, mely továbbra is brit gyarmat maradt, de mind politikai fejlődése, mind mindennapjai jelentősen eltértek Malájföldétől. Bár maga a vészhelyzet a baloldali mozgalmak betiltásán kívül viszonylag kevéssé érintette a szigetgyarmatot, a brit és maláj vezetők komoly biztonsági kockázatként kezelték a kínai többségű várost: ugyanis igen nagy részben Szingapór baloldali diákmozgalmai adták a gerillák utánpótlását, így a gyarmati hatóságok meglehetősen óvatosak voltak a helyi politika fortyogó üstjének reformját illetően. Az első tétova lépéseket 1948 márciusában tették meg, ekkor került sor az első választásokra, melyen a helyi törvényhozás 25 képviselőjéből 6-ot választhattak meg a szavazásra jogosultak. Egész pontosan az a kb 10%-uk, akiket a végtelenül bürokratikus regisztrációs folyamat nem tántorított el - ennek eredményeként bár a szélsőbaloldali mozgalmak ekkor még legálisan működhettek, de a helyek felét a konzervatív (brit-párti) Szingapúri Progresszív Párt nyerte el. A baloldali mozgalmak a következő években egyébként nem csak a betiltásuk révén gyengültek meg, hanem a legaktívabb tagok dzsungelbe való távozásával (és általában elestével) is, így az 1951-es választásokon az immáron 9 választható helyből 6-ot vitt a progresszív párt. Párhuzamosan a malájföldi konfliktusban lassan beálló fordulattal egy brit kormányzati bizottság kezdett el foglalkozni a gyarmat jövendőbeni politikai fejlődési lehetőségével - az 1953-ban elfogadott jelentésük a korlátozott önkormányzat mellett tört lándzsát, ami már előrevetítette, hogy a gyarmat nem feltétlenül fog együttmozogni a Maláj Föderációval. Ugyanakkor ezt a keretet több tényező is "feszegetni" kezdte.

Li Kuang-jao, a rendpárti Szingapúr megteremtője és különc vezetője (1975-ben)

A legfontosabbnak Li Kuang-jao, egy Cambridge-ben végzett kínai jogász bizonyult. Li 1923-ban született Szingapúrban egy benzinkutas és egy séf gyermekeként (anyu volt a mesterszakács), középosztálybeli kínai családba. 1942-ben csak hajszál híján kerülte el a japánok a kínai elitet megtizedelő mészárlását, és a japán megszállásból két alapvető politikai következtetést vont le: egyrészt a britek sokat hangoztatott felsőbbrendűsége egy délibáb, a japánok pedig kegyetlen vadállatok, így egyiküknek sincs joga arra, hogy alárendelt területként kormányozza a Maláj-félszigetet, vagy bármely más gyarmatot, ugyanakkor a britekkel egyenlő félként lehet és kell tárgyalni - ezt is bizonyítandó szerzett diplomát a háború után a brit elitegyetemen. (Ezen felül 1942-45 között felfigyelt a nyers politikai erőalkalmazás és a drákói büntetések elrettentő erejére is.) Li tulajdonképpen  szociálisan érzékeny antikolonialista álláspontot képviselt, bár személyes kapcsolatai révén először a Progresszív Pártba lépett be, azonban hamar hírnévre tett szert a különböző diák- és sztrájkmozgalmak vezetőinek pereiben védőügyvédként való szereplésével, valamint az egyre szaporodó sztrájkok mediátoraként. Az egyik legnagyobb, korai tömegmegmozdulásra 1954 májusában került sor, ami tökéletesen megmutatta, mekkora puskaporoshordó is Szingapúr. A brit hatóságok az 1953-as irányelvek alapján lazítottak a gyeplőn, és megkezdték a felkészülést arra, hogy az 1955-ös választáson a kínai többség is kvázi demokratikusan vehessen részt (azaz, mint úgy általában a brit állampolgárok), azonban becsúszott egy gikszer: 1954 tavaszán elrendelték, hogy minden 18-20 éves férfi állampolgárnak sorkatonai szolgálatra kell magát regisztrálnia. Ez egyrészt a brit állampolgároknak teljesen természetes volt akkoriban, ugyanakkor a helyiek teljes joggal mondhatták, hogy addig ugyan nem regisztrálnak, amíg ténylegesen nem rendelkeznek állampolgári jogaikkal. Másrészt a sorkatonaság ott és akkor szinte teljes bizonyossággal dzsungelbeli szolgálatot jelentett, amely azért érthető módon nem aratott nagy tetszést. A tüntetések a némileg szakszerűtlen hatósági beavatkozásnak köszönhetően eldurvultak és tömeges letartóztatásokba torkolltak, a vezetők védője pedig ismét Li volt, magát a regisztrációt pedig nem erőltették ezután túlzottan. A kínai jogász felívelő népszerűségét meglovagolva 1954 novemberében pártot alapított: a baloldali People's Action Partyt (PAP), mely alapvetően (kínai) szakszervezeti bázisú volt, de Li már az alakuló ülés külsőségeivel is azt hangsúlyozta, hogy nagyban gondolkodik, ugyanis elhívta az UMNO és az MCA vezetőit is. Az új párt az 1955 áprilisi, immáron valóban demokratikusnak nevezhető választásokon még nem tudott áttörni, a 25 választható helyből 3-at tudott megszerezni, kormányt a mérsékelten baloldali Labour Front és az UMNO-MCA kolaíciója alakíthatott, az előbbi vezetője, David Marshall vezetésével.

David Marshall (eredetileg Mashal - bagdadból bevándorolt zsidó vallású szülők gyermeke, Li-hez hasonlóan sztárügyvéd) - (forrás)

Ugyanakkor intő jel volt ellenlábasainak, hogy a kommunistának tartott, kínaiul rosszul beszélő Li komoly választókerületi kampány eredményeként simán hozta körzetét, és gyorsan az ellenzék vezéralakjává vált, melyet több módon ki is használt. Egyrészt alig egy hónappal a választások után egy buszos sztrájk torkollt erőszakba, melyet részben a Li által vezetett tárgyalások révén sikerült megfékezni. Emellett a sztrájkolók követelései is nagyrészt teljesültek, ami igencsak megnövelte az elkövetkező 2-3 évben a sikeres sztrájkok számát, ami pedig szépen lassan aláásta Marshall mérsékelten balos politikáját, miközben tovább növelte Li ázsióját, elsősorban a kínai közösség soraiban. Ráadásul Li máshogy is sakkban tudta tartani a főminisztert. Pártja ugyanis viszonylag nagy számban tartalmazott szélsőbaloldali elemeket, melyek mindkét politikusnak problémát jelentettek, de elszabadulásuk esetén Marshall illetve utódja (Lim Jao-hok) szívott volna nagyobbat.

Az 1956-os szingapúri zavargások - (forrás)

Erre majdnem sor is került 1956-ban a részben etnikai alapú középiskolai lázadás során, így Li a főminiszterek segítségét kérte a balszárny megrendszabályozásához (letartóztatásához). Mindez az érintett politikusok fura együttműködését eredményezte, a britek felé ugyanis ezután azt képviselték, hogy az adott korlátozott autonómia nem ad nekik elég hatalmat ahhoz, hogy leszámoljanak a kommunistákkal (azaz, hogy sikeresen támogassák az északabbra dúló harcok lezárását), ezt csak Szingapúr nagyobb önállósága, vagy függetlensége garantálhatja. Ezzel végül szintén Li járt jobban: a már említett antikolonialista álláspontja (és egyéb személyes kvalitásai) miatt sokkal határozottabb és vérmesebb tárgyaló volt mint Marshall, aki a függetlenségi tárgyalások első, 1956-os körének sikertelensége miatt le is mondott. (Li mindhárom körben résztvett, bár az elsőről idő előtt hazautazott Marshalll "puhaságára" hivatkozva.) Végül a sokkal határozottabb Lim folytatta a tárgyalásokat, és a PAP-ban közösen végzett tisztogatásra hivatkozva sikerült megegyezni 1957-ben arról, hogy Szingapúr 1959-ben önigazgató gyarmattá válik, London kezében csak a külügyek és a védelem maradnak. Eközben Li pártja az 1957-es városi tanácsi választásokon látványos sikert ért el: ugyan a 32 helyből csak 14-en indultak (nehogy a hatóságok betiltsák a PAP-t), de ebből 13-at elhoztak. (Felmerülhet, hogy mi értelme van városi választásokat tartani egy "városállamban":  a helyi törvényhozás - mely egyes csatolt részekért is felelt, elkülönült a helyi városvezetéstől, mely a kommunális ügyeket szabályozta, és ahol megjelenhetett az egyes városrészek képviselete is.) A közjogi átalakulásig azonban még történt egy és más, Lim népszerűsége ugyanis gyorsan elillant a következő tényezőknek köszönhetően:

- Már a baloldal "kigyomlálása" sem tetszett a kínai közösség vörösebb részének, azonban ezutám Li-ék könnyen a britek bábjának tüntethették fel a főminisztert, ami a lakosság egyre nagyobb részét idegenítette el a centrista baloldali pártoktól.

- A britekkel való megegyezés csak Szingapúrra vonatkozott, az addig vele együtt igazgatott Karácsony-szigetre nem, Lim ezt eladta Ausztráliának, azonban bírálói szerint "olcsón".

- Mindezt megkoronázandó  kormány oktatási minisztere 1959 elején korrupciós botrányba keveredett, ami a konfuciánus kínai közegben csak egy fokkal volt jobb annál, mint ha az derült volna ki róla, hogy maga az ördög, vagy ami még rosszabb, japán - a PAP ezt nem is habozott kihasználni.

A baloldali-kínai hátterű párt némileg meglepő módon elsősorban valamennyi helyi etnikum értelmiségi elitjére koncentrált a kampány során, és az 1959. május 30-án, azaz 4 nappal az új állam megalakítása előtt (már annak alkotmánya szerint) megtartott választáson a PAP óriási győzelmet aratott: 51 helyből 43-at vitt. Mindez óriási megrökönyödést keltett: nem csak a brit gyarmati igazgatás ereiben fagyott meg a vér, de az épp fellélegezni készülő maláj vezetőkben is bennszorulhatott a levegő: 11 év küzdelem után a félsziget lakosságának negyedét kitevő, épp önigazgatással felruházandó államban a "kommunisták" győztek... Ennek hatása kezdetben kifejezetten drámai lett: a tőke menekülni kezdett Szingapúrból, számos helyi (vagy regionális) vállalat Kuala Lumpurba tette át székhelyét az esetleges államosítástól félve. A miniszterelnökké választott Li-nek fel volt adva a lecke: gyorsan meg kellett mutatni, hogy ők nem azok akiknek eddig "látszottak", és jobbra kellett tolni a PAP-t. Az első intézkedések kifejezetten látványosra sikeredtek: betiltották a szerencsejátékokat (!), pár hét alatt leszámoltak a szervezett bűnözői körök javával, és látványos köztisztasági programokat indítottak, mutatva, hogy Szingapúrban bizony rend lesz. A hosszabb távú intézkedések közül kiemelendő az 1960-ban megindított, kifejezetten modern állami lakásépítési program, valamint  egy nagyméretű ipari park alapjainak letétele. Az azonban továbbra is kérdéses maradt, mi legyen a szigetállam jövője: a britek és a szingapúriak is a Maláj Föderációba való betagozódás mellett voltak, lehetőleg a borneói brit gyarmatokkal egyetemben. Szingapúr esetében a fő motiváció az erős gazdasági és történelmi kötelékek megléte volt, valamint az a várakozás, hogy a gyakorlatban az új, "nagymaláj" állam fővárosa vagy legalábbis szíve városuk lenne. A briteknek sem volt ellenére a terv, ez ugyanis nagyban csökkentette volna az esetleges kínai/kommunista befolyás lehetőségét Szingapúrban. A maláj vezetés ugyanakkor igencsak aggódva vette tudomásul mindezeket a fejleményeket: Szingapúr csatlakozásával ugyanis odalett volna a maláj többség, és a még részben hagyományos maláj társadalmat féltették az agilisnek tartott kínaiak kulturális és gazdasági befolyásától.

Ja és egyre inkább megismerve az új szingapúri miniszterelnököt, tőle is félni kezdtek, utólagos bölcsességgel élve, jogosan: az aggodalom lényege az volt, hogy ha Li rossz politikusnak bizonyul, akkor elveszti a kontrollt pártja balszárnya felett, és akkor az egyesült állam visszekerülhet a vészhelyzet legsötétebb napjaiba, ha viszont jó politikusnak bizonyul, Szingapúrral és a malájföldi kínaiakkal a háta mögött (politikailag) lenyeli a malájokat, és olyan intézkedéseket próbálhat rájuk erőltetni, amelynek azok nem biztos, hogy annyira örülni fognak.

Emiatt az 1961-ben megkezdődött tárgyalások során ez a háttér magyarázta Li meglehetősen megalkuvó tárgyalástechnikáját: bár a tervek szerint a megalakítandó Malajzia egyenrangú szövetségi államok (Maláj Föderáció, Szingapúr, Brunei, Sarawak és Észak-Borneó) szövetsége lett volna, melyben csak a védelem, a külügy és a belügy lett volna közös, Szingapúr politikai súlya nem igazán tükrözte volna valós súlyát (a közös parlamentben a kétmilliós városállamnak 15 helye lett volna, a kis lakosságú Sarawaknak és Észak.Borneónak 40). A helyzetet bonyolította, hogy az új állam duplán lett föderatív, hiszen egyik tagállama önmagában is szövetségi államokból állt... Emellett a maláj vezetők igyekeztek úgy alakítani a dolgokat, hogy a szingapúri kínaiak politikai szervezetei ne nagyon szövetkezhessenek a malájföldiekkel.

Li ugyanakkor a szövetséget sokkal fontosabbnak tartotta, mint ezeket a "kellemetlenségeket", azonban politikai bázisa mindezt nem fogadta túl jól, főleg hogy a megbeszélések alapján Li felügyelte volna szövetségi belügyeket - pártja balszárnyára nézve ez nem sok jót ígért. Ahogy az sem, ahogy a miniszterelnök "felülemelkedett" az említett problémákon: az 1962. szeptember elsején az egyesülésről tartott népszavazáson nem volt "nem" lehetőség, lényegében csak arról szavaztak az állampolgárok, hogy Szingapúr milyen feltételekkel csatlakozzon Malajziához. Apropó állampolgárság: Li ellenzéke (amihez már egykori szélsőbaloldali párttársai is tartoztak) egy alternatív csatlakozási verzióval igyekezett megnyerni magának a szavazókat (miután Li nagylelkűen megengedte ezt nekik): Szingapúrnak a szintén kínai többségű Penang mintájára kellene betagozódnia Malajziába. Ezzel azonban két gondot húztak a fejükre: Penang állampolgársági törvénye 15 évvel a referendum előtt született, akkor viszonylag nagyvonalú is volt, ugyanakkor 1962-ben már minden más opció több kínainak garantált volna állampolgári jogokat. Másrészt emiatt újra előtérbe került, ki is az állampolgár, és jópár helyi lakost kihúztak a választói névjegyzékből - véletlenül épp az ellenzéknek kedvezőtlen módon. De Li demokráciaelképzeléséről talán az mondott el a legtöbbet, hogy amikor ellenfelei mindezekután üres szavazatok leadására buzdítottak, bejelentette, hogy az üres szavazatokat hozzászámolják az első helyen végző verzióra leadott szavazatokhoz...

Közel száz év összefoglalva: az alábbi, meglehetősen különböző múltú államalakulatok alkották Malajziát 1963 és 1965 között - (forrás)

Hogy még fokozzák kicsit a helyzetet a szövetségi megállapodásnak volt még egy "titkos" fejezete is: az egyesülést megelőzően le kellett tartóztatni a szingapúri baloldal prominenseit (különben majd a maláj hadsereg tesz rendet...), úgyhogy az első "szövetségi" együttműködés a két állam rendőrségei (pontosabban a Special Branch-ek) között indult meg, ami azért volt pikáns, mert Szingapúr ekkor még hivatalosan brit gyarmat volt. Emiatt is kelett az akcióra valami jó ürügyet találni, amit végül a borneói brit gyarmatokat szintén megszerezni óhajtó, meglehetősen kommunistaszimpatizáns indonéz vezető, Sukarno kínált tálcán: támogatásával 1962. december 8-án (kommunista) felkelés robbant ki Bruneiben, melyet a brit erők viszonylag gyorsan elfojtottak, azonban emiatt a helyi vezetés végül nem csatlakozott Malajziához - többek között attól félve, hogy ez indonéz invázióval járna. Ellenben a szingapúri szélsőbaloldalra ennek ürügyén lecsaphatott a rendőrség, 1963. február 3-án 113 embert tartóztattak le, majd egy részüket kiutasították a gyarmatról. Így már elhárult az összes akadály Malajzia megalakulása előtt: Szingapúr 1963. augusztus 31-én függetlenedett Nagy-Britanniától, és elvileg még aznap be kellett volna lépnie Malajziába. Azonban az új állam csak 16 nappal később alakult meg, úgyhogy Szingapúr bő két hétig független volt. A késedelem oka nem volt más, mint Indonézia igénye Észak-Borneóra, ami miatt meg kellett várni egy ENSZ jelentés elkészültét és elfogadását (tkp. az ENSZ jóváhagyását). Ekkor azonban már megkezdődött az indonéz csapatok beszivárgása a helyi kommunista (és egyéb szeparatista) erők támogatására - azaz a vészhelyzet Borneón látszott újrakezdődni.

Ez azonban már egy újabb történet: az indonéz-maláj konfliktus hátteréről és lefolyásáról valamint Szingapúr önállósodásáról a következő bejegyzésben lesz szó részletesen.

Fontosabb források:

https://api.parliament.uk/historic-hansard/commons/1954/dec/08/emergency-malaya-cost

https://www.rand.org/content/dam/rand/pubs/reports/2005/R957.pdf

https://eh.net/encyclopedia/economic-history-of-malaysia/

https://www.files.ethz.ch/isn/27166/WP116.pdf

https://www.tandfonline.com/doi/abs/10.1080/14682745.2018.1555242

https://www.cambridge.org/core/journals/journal-of-southeast-asian-studies/article/abs/repatriation-of-the-chinese-as-a-counterinsurgency-policy-during-the-malayan-emergency/50E56802C9F7BBA85A203A84369ADA5C

https://www.jstor.org/stable/10.3998/mpub.11413902.12?seq=2#metadata_info_tab_contents

https://www.jstor.org/stable/45068345

https://en.wikipedia.org/wiki/Malayan_Emergency

https://www.un.org/en/development/desa/policy/wess/wess_archive/searchable_archive/1951_WESS_Full.pdf

https://www.iwm.org.uk/collections/search?filters%5BthemeString%5D%5BMalayan%20Emergency%201948-1960%5D=on&page=1&pageSize=60

http://chl-old.anu.edu.au/publications/csds/csds2009/CSDS_2009_Tan.pdf

Az előző, a "Maláj vészhelyzet" előzményeit taglaló blogbejegyzést a konfliktust kirobbantó Sungai siputi gyilkosságokkal fejeztük be, ugyanakkor világos, hogy a gyarmat különleges társadalmi viszonyai, etnikai összetétele és a brit gyarmati hatóságok politikája miatt a gazdasági élet háború utáni magához térése dacára 1948 nyarára robbanásveszélyessé vált a malájföldi helyzet,

Véleményem szerint ennek egyik oka a brit hatóságok politikája volt, mellyel kis mértékben mind a kínaiaknak, mind a malájoknak kedvezni szerettek volna, de úgy, hogy az alapvető brit érdekek is teljesüljenek. A Maláj Unió létrehozásával sikeresen feldühítették az addig szinte tökéletesen lojális malájokat, majd a visszakozás révén a kínaiak sem kapták meg amit vártak, ez főleg a társadalom peremén élőket érintette erősen,  ami "normális" gyarmati viszonyok között nem okozott volna feltétlenül "lázadást", de Malájföldön és Szingapúrban épp a kínaiaknak jól szervezett és katonai háttérrel rendelkező baloldali társadalmi mozgalmaik voltak - ezért igyekeztek a brit hatóságok behúzni a vészféket: a látszólag jelentéktelen (valójában egy egyre intenzívebb erőszakhullám részét képző) hármas gyilkosságot követően a következő egy hónapban gyakorlatilag az egész területre (Szingapúrra is) kiterjesztették a rendkívüli állapotot, és betiltották a baloldali mozgalmakat. 

Az MPAJA gerillái 1945 végén - (forrás)

Még ez se vezetett volna hosszútávú és véres eszkalációhoz, ha a félsziget belsejét éppen nem borította volna dzsungel, ahonnan amúgy a sűrűn lakott területeket jól el lehetett érni - így viszont borítékolható volt, hogy a baloldal egy része (főleg a MPAJA) volt harcosai ide vonulnak majd vissza. Utólagos bölcsességgel a brit hatóságok reakciója óriási baklövés volt, ugyanakkor a háború utáni idők zavaros viszonyait figyelembe véve érthető volt. Az persze tény, hogy a Colonial Office gyarmati tisztségviselőit még véletlenül sem vádolhatjuk azzal, hogy a demokrácia prófétái és a "progresszió" bajnokai lennének, de Malájföldön és Szingapúrban elviselték a baloldali mozgalmak jelenlétét, a különleges államszervezet pedig inkább a konszenzusos és nem a "klasszikus" gyarmati kormányzás irányába terelte a Maláj-félsziget igazgatásának mindennapjait. Ráadásul a brit kormányzat nem is olyan hosszú távon önigazgató gyarmattá, esetleg domíniummá szerette volna alakítani a területet. (Erre volt kísérlet a Maláj Unió.) Azonban az egyes etnikumok között egyensúlyozó kísérleteik kudarcba fulladtak, és mivel korábban is közvetlen brit felügyelet alatt működtek a gyarmatok, a háború után ismét ehhez a recepthez nyúltak a komolyabb társadalmi konfliktusokat elkerülendő - ezek a konfliktusok amúgy az újjáépítést is komolyan hátráltatták. Jó példa erre Sarawak sorsa, melyet a Brooke-ok 1946-ban adtak át a koronának: bár közjogilag ez óriási visszalépés volt a tartománynak, a fehér rádzsáknak egyszerűen nem álltak rendelkezésükre az újjáépítéshez szükséges források. Itt egyébként sikerült is megőrizni a társadalmi békét. Ebből a perspektívából az 1948 nyarán a brit reakció nem volt más, mint a gyeplő ismételt megragadására tett kísérlet. Azonban a britek nemcsak belpolitikailag, de külpolitikailag is némileg elszámították magukat, aminek fő oka nem más volt, mint Mao lassú felülkerekedése Kínában és úgy általában az ázsiai kommunista mozgalmak erősödése.

Tehát a britek célja az egyre több gondot okozó kínai bázisú kommunisták ellehetetlenítése volt, a kommunistáké pedig a hatalomátvétel, és bár utóbbiaknak elsőre komoly károkat okozott az 1948 júniusi brit lépés, hosszabb távon a kínai polgárháború kezdeti szakaszának lemásolására kényszerítette őket. Az első "nagy menetelés" a dzsungelbe történt, és az újdonsült gerillák azonnal jelezték, hogy ezt a dolgot csak ideiglenesnek szánják: júliusban már el is foglalták Gua Musang kisvárosát (a központi hegyvidéket átszelő vasútvonal egyik fontos állomását), sőt egy darabig még a megérkező brit erősítéssel szemben is tartották a települést. Mindez jelentős fegyvertény volt, de nagyon kimerítette a gerillák erőforrásait, a remélt nagy "városi népfelkelés" azonban nem következett be. Később sem, ami a taktika megváltoztatására ösztönözte Chin Penget és társait: a stratégia innentől az volt, hogy Mao egykori harcainak mintájára innentől átállnak "falusi bázisra" - azaz visszavonulnak egy a kormányerők által kevéssé ellenőrzött területre, innen pedig a dzsungel szélén álló települések egyre nagyobb részét vonják ellenőrzés alá, ezáltal nőnek a készleteik, és a "felszabadított" településekről újabb harcosokat toboroznak, majd a kritikus tömeget elérve kitörnek és uralmuk alá vonják a városias területeket is. Mindebben egy tényező különösen a kezükre játszott: a dzsungel szélén ugyanis igen nagy számban nagyrészt a "társadalmon kívüli" kínaiak által lakott "squatter" telepek álltak, akik nem igazán szimpatizáltak a központi hatalommal. Tulajdonképpen ezek a telepek váltak a háború megvívásának fő színtereivé, de korántsem a hagyományos módon...

 Az első harcok után a gerillák visszahúzódtak a dzsungelbe és a Malayan National Liberation Army (MNLA) nevű szervezetük "konszolidálásába" kezdtek. A hadsereg államonként szerveződött egy-egy ezredbe, ami kezdetben igen célszerűnek tűnt, hiszen egyrészt mind a MPAJA, mind a kommunista párt is így szerveződött, másrészt így  mindenhol nyomást tudtak gyakorolni a brit biztonsági erőkre, miközben viszonylag könnyedén kiépíthették a párhuzamos közigazgatásukat. Más kérdés, hogy mivel a brit erők is regionális alapon szerveződtek, ez később igencsak megkönnyítette a gerillák helyi erőkkel (olcsón) történő kordában tartását, főleg, hogy a gerillák a legritkább esetben rendelkeztek korszerű kommunikációs eszközökkel, így komoly létszámnövekedés nélkül képtelenek voltak komolyabb összehangolt hadműveleteket indítani. (Itt ütött vissza a MPAJA 1945-ös passzivitása: a vezetőknek egyszerűen nem volt tapasztalata a nagyobb egységek összehangolt mozgatásában.) Összlétszámuk kezdetben körülbelül 12 ezer fő körül mozgott, ehhez még egy csaknem hasonló nagyságú, a kínai társadalmat átszövő logisztikai szervezet, a Min Yuen is tartozott. (Mivel a fegyveres konfliktus kevéssé érintette Szingapúrt, az ottani helyzet végig inkább a maláj vészhelyzet kései szakaszára hajazott, így majd az azt tárgyaló harmadik részben lesz szó bővebben az ottani fejleményekről.)

Az MNLA gerillái - (forrás)

Mint már említettem a cél a brit uralom politikai és gazdasági aláásása volt, mely vagy felkelést robbant ki a sűrűn lakott területeken, vagy a britek pozíciója tarthatatlanná válik. Ezt alapvetően két módon szerették volna elérni:

- Politikai jelszavaik és céljaik, azaz az antikolonializmus, törvény előtti és szociális egyenlőség, államosítás termékeny talajra hullanak Malájföld (és opcionálisan Szingapúr) népe körében. Ez nem is volt teljesen irreális elvárás, hiszen a squatter nagyrészt kínai lakossága, valamint a városi baloldali népesség erősen szimpatizált ezekkel a nézetekkel (a gerillák 70%-a squatterből, illetve az iskolázott városi kínaiak közül került ki), azonban volt pár probléma is a törekvésekkel. A legfőbb gond az volt, hogy a malájok többségét az egész hidegen hagyta, ráadásul ők nem csak állampolgársággal rendelkeztek, de sok esetben földtulajdonnal is, amit a legkevésbé sem akartak az új, "jobb állam" kezébe adni. Az antikolonialista jelszavakra sem igazán voltak vevők, mind a malájoknak, mind a városi kínaiak többségének megfelelt az a tempó, amivel a brit kormányzat lebontani tervezte a gyarmati igazgatási rendszert. Sőt, a földek köztulajdonba vételének terve a squatterben is értetlenséget szült, hiszen ők saját tulajdonra vágytak.

- Nagyobb sikerrel kecsegtetett a gazdasági élet aláásása, az ültetvények és a bányák elleni támadások, melyekkel az volt a gerillák célja, hogy a gyakorlatilag csődben lévő "Birodalom" számára túl drágává tegyék az amúgy tisztes hasznot hajtó Malájföld uralását. A számítás majdnem bejött, paradox módon épp a brit kormányzat pénzhiánya akadályozta meg ezt a stratégiát: a briteknek egyszerűen nem volt elég forrásuk a hagyományos és drága hadműveletekhez, ezért más megoldások után néztek.

Lee Meng, az egyik kommunista gerillavezető - (forrás)

 A gerillák napi taktikája ezért a következőkből állt: 

- Egyrészt a fő bevételforrást jelentő ültetvények és bányák szabotálása. Ez magába foglalta a fák kivágását, közvetlen támadásokat a berendezések, szállítójárművek ellen, valamint a munkaerőutánpótlás elvágását, ami már jóval durvább volt: ez a munkásbuszok elleni bombatámadásokkal valamint a potenciális munkások terrorizálásával (a briteknek dolgozni kívánó hangadók meggyilkolásával) járt.

- Ezzel párhuzamosan igyekeztek kiterjeszteni az uralmi zónájukat, elsősorban az elszigetelet falusi rendőrposztok elleni támadásokkal (a nagyobb egységek elől ideiglenesen általában kitértek). Siker esetén mindez növelte készleteiket, emberutánpótlásukat, és nagyobb területen tudták támadni célpontjaikat.

- Igyekeztek minél több helyen lecsapni (jellemzően civilekre, rendőrökre, termelő berendezésekre), hogy a briteknek minél több erőt kelljen bevetniük a terület őrzésére (azaz minél több pénzt költsenek el feleslegesen).

Ugyanakkor az alkalmazott terrorral is voltak gondok: bár a taktika 1950-51-ig elég sikeres volt, de addigra az alkalmazott módszerek már a lakosság egyre nagyobb részét idegenítették el a gerilláktól, sőt a kezdetben még inkább feléjük húzó squatter lakosai is két tűz között találták magukat. Beszédes, hogy a 12 éves konfliktus áldozatai között a gerillák után az általuk megölt civilek alkották a legnagyobb csoportot. Szintén feszültségekhez vezetett Chin Peng nyíltan maoista politikája, amit az egyik legnagyobb tagszervezet, a johore-i titkára is bírált, mondván inkább földosztásban kellene gondolkodni, ha bármit is akarnak. Igaza lett, a sikeres brit válasz egyik sarokpontja épp ez lett...

A britek válasza a kezdeti határozottság ellenére kezdetben nem igazán tudta felvenni a "ritmust" a gerillák akcióival, és az  erőszakhullám 1949 végétől 1951 második feléig tartó csúcspontján úgy tűnt, hogy a brit gyarmati közigazgatás/katonai vezetés vesztésre áll: ha a kommunisták által remélt felkelés nem is következett be, de a "gazdasági kifárasztás" és a terror működni látszott. Ezt követően viszont fordulat következett be, melyet sokáig szokás volt egy-egy karizmatikusabb katonatiszt (Briggs vagy Templer) intézkedéseinek tulajdonítani, azonban valójában egy "próba-szerencse" folyamatról volt szó, amely során a brit hatóságok lassan rátaláltak a megfelelő megoldásra. Nagyon fontos sajátossága volt a brit reakciónak, hogy a területen zajló akcióik végig polgári felügyelet alatt zajlottak, a hivatásos hadsereg inkább kisegítő erőként vett részt ezekben. Ez egyben meg is magyarázza, hogy a konfliktust miért is hívták maláj "vészhelyzetnek", és nem polgárháborúnak. A népszerű tévhit szerint azért, mert a biztosítók nem fizettek a hadiállapot során keletkező károkért, így a malájföldi ültetvénytulajdonosok érdekében állt, hogy csak "vészhelyzetről legyen szó. Valójában ugyanakkor egy pillanatig sem merült fel, hogy ne polgári irányítás alatt próbáljanak megküzdeni a gerillák jelentette kihívással, melynek okai a következők voltak:

- A gyarmati viszonyok között viszonylag fejlettnek számító helyi brit-maláj közigazgatás kezdetben büszkeségből, később praktikus okokból sem szerette volna átadni a hatalmat a katonai vezetésnek: egyrészt a hadiállapot sokkal nagyobb károkat okozott volna a gazdaságnak, mint pár elmaradt biztosítási kártérítés, másrészt a brit közigazgatás gyarmati konfliktusok során keresztül tanulta meg, hogy amennyiben a lakosságnak csak egy része ellenséges velük szemben, nem jó ötlet a katonai megoldás, mert az csak eszkalálná a konfliktust, és a semleges lakosságot is ellenük fordítaná.

- A brit hadseregnek egyszerűen nem voltak meg az erőforrásai a hadiállapot kihirdetéséhez és fenntartásához: kezdetben lekötötte őket a Burmából és Palesztinából történő visszavonulás (valamint India és Pakisztán függetlenedése teljesen felforgatta keleti erőik szervezetét), Hongkong védelme, a berlini blokád, később pedig a koreai háború - így erről az oldalról sem erőltették a dolgot.

A biztosítási kártérítések kérdésénél jóval fontosabb sajátossága volt a konfliktusnak, hogy a polgári hatóságok végig működtek - és bár voltak kifejezetten durva vészhelyzeti törvények - a büntetőügyeket rendes bíróság tárgyalta, ahol a rögtönítélő bíróságokkal ellentétben lehetett fellebbezni, és általános tűzparancs sem volt érvényben (csak meghatározott helyeken és időpontokban - pl. éjszakai kijárási tilalom idején). Ez pedig nagyon visszafogta a hatósági túlkapások lehetőségét.

Azonban a gerillák természetesen nem tartották magukat ezekhez a törvényekhez, így kezdetben úgy tűnt, hogy a hatóságok nem tudják megvédeni a lakosságot (illetve a squatterben élőket nem is akarják). Ennek fő oka az volt, hogy a háború és a forráshiány miatt a gyarmati hatóságok létszáma még a békeidőben optimálisnak tartott létszámtól is elmaradt mintegy 40%-kal, vagyis az ország jelentős részét nem tartották ellenőrzésük alatt.

Hogy nézett ki ekkoriban a brit közigazgatási és katonai rendszer? A közigazgatás három szintű volt (szövetségi/állami/körzeti), a legfelső szinten mintegy 300 hivatalnok dolgozott 1948-ban, ők 88%-ban britek voltak, ahogy a tartományi szint 2500 alkalmazottjának bő háromnegyede is, viszont a körzeti hivatalnokok nagy többsége (kínaiul nem beszélő) maláj volt - a létszámhiány nagyja egyébként ezen a szinten alakult ki. Ennek fő oka az volt, hogy a háború utáni helyzetben nem nagyon volt forrás a helyi munkatársak képzésére és felvételére. Mindezt nehezítette, a felsőbb szintek brit dominanciája is - a profi brit hivatalnokok kevésbé voltak motiváltak a helyi erők képzésére, illetve rutinból megtartották maguknak a főbb hatásköröket, így a felkeléssel ők is gyorsan túlterhelődtek. Ugyanez volt a helyzet Malájföld hasonló hierarchiában működő mintegy 10 ezer rendőrével. Segítséget jelenthetett volna a hadsereg, de létszámuk meglehetősen csekély volt: Malájföldön 11.500 katona (6 gurka, 3 brit és 2 maláj zászlóalj) állomásozott, Szingapúrban 18.500, nagyjából a felük tartozott harcoló alakulatokhoz, erősítésükre csak nagyon lassan kerülhetett a sor a már említett egyéb konfliktusok miatt.

A biztonsági erők kis létszáma miatt a gerillák taktikája működött: a sorozatos támadások miatt a rendőrség java és (a katonák nagy bosszúságára) a hadsereg is a nagyobb településeket, bányákat, illetve néhány veszélyeztetettebbnek tekintett ültetvényt védett, gyakorlatilag kiszolgáltatva a kisebb vidéki őrsöket, illetve a squatter java részét. Sőt a gerillák ellen hozott szigorúbb törvények is leginkább a squatter lakosságát sanyargatták: a gerillák rejtegetéséért akár halálbüntetést is ki lehetett szabni, ugyanakkor a helyiek sok esetben nem tudták nem rejtegetni őket: az ellenállás szintén halálos ítéletet jelenthetett (ebben az esetben fellebbezés lehetősége nélkül). A teljesen életszerűtlen rendelkezést 1952-ben visszavonták, ahogy 1-2 éven belül lemondtak két másik elég szigorú büntetésformáról is: a gyanús, és állampolgársággal nem rendelkező kínaiakat kezdetben tömegesen toloncolták ki, a gyakorlatnak lényegében a Kínai Népköztársaság kikiáltása vetett véget. Másrészt lehetőség volt a "védőőrizet" elrendelésére is, melyhez elég volt a gerillák támogatásának gyanúja is - igaz ennek időtartama korlátos volt, és idővel egyre kevésbé alkalmazták (de összesen közel 11.000 embert internáltak ilyen módon). Lényeg, hogy a britek kezdetben sem katonailag, sem politikailag nem tudtak behatolni sem a squatterbe, sem a dzsungelbe, a helyiek pedig képtelenek voltak eldönteni, melyik fél a veszélyesebb rájuk nézve. Ennek eredményeként a kezdeményezés a kommunisták kezében maradt: 1950 folyamán ugyan a biztonsági erők heti 50-60 fős veszteséget okoztak a gerilláknak, azonban eközben heti mintegy 100 rendőrt veszítettek, nagyrészt a helyi posztok elleni rajtaütésekben. Mindezt egy olyan időszakban amikor a biztonsági erők harcoló állománya alig haladta meg a gerillák erőit.

A Bukit kepongi rendőrőrs személyzete nem sokkal a támadás előtt - (forrás)

Az egyik leghíresebb (és meglehetősen tipikus) ilyen rajtaütésre, 1950. február 23-án kora reggel került sor a "maláj Alamo", a Bukit kepongi rendőrőrs ellen. Az örs Johore északnyugati részén a Muar folyó partján feküdt, a félsziget nyugati oldalának fő kommunikációs vonalaitól mintegy 15 km-re, több nagyobb összefüggő erdőterület között. A 21 maláj rendőrön egy 180 főre becsült (szintén részben maláj) gerillacsapat ütött rajta, gyors győzelemre számítva. A rendőrök a kezdeti meglepetésen felülkerekedve ellenálltak, sőt, ott tartózkodó feleségeik egy része is fegyvert ragadott, az ellenállás csak azután szűnt meg 5 órás tűzharc után, hogy a gerilláknak sikerült felgyújtaniuk az épületeket. Eközben a szomszéd falvakból érkező "nemzetőrök" is igyekeztek segítséget nyújtani, de a harcoknak csak a gerillák önkéntes visszavonulása vetett véget. Az őrsön 17 rendőr és 7 civil (nagyrészt a rendőrök családtagjai) vesztették életüket, a szomszéd falvak rendőrei közül pedig még két ember. A gerillák 40 halottat veszítettek. Az incidens hamar jelképpé, és a maláj nemzettudat egyik sarokpontjává vált, és bár katonailag vereségnek minősült, de példát is mutatott a malájoknak, hogy igenis fel lehet venni a kesztyűt a túlerővel szemben, és hogy minderre a helyi erők is képesek már.

A Bukit kepongi támadás vázlata - (forrás)

A másik gyakran emlegetett "incidens" a brit My Lay-ként emlegetett Batang Kali mészárlás volt, ami megmutatta, miért is ódzkodtak a brit hatóságok a hadsereg széleskörű bevetésétől. 1948. december 12-én a kevés rendelkezésre álló egység egyike, a skót gárdaezred egy zászlóalja keresőakciót (azaz rendőri akciót) indított a Selangor tartománybeli Batang Kali közeli ültetvényen. A katonák harci kiképzést kaptak, azonban arra vonatkozó útmutatást nem, hogy hogyan is kell bánni a civilekkel. Az akció során az elvileg kihallgatásra elvezetendő 24 férfit máig tisztázatlan körülmények között agyonlőtték, egyes források szerint egy szökési kísérlet megtorlásaként - ez azonban természetesen még ebben az esetben is bűncselekménynek minősült volna - a brit hatóságok ezután nyakatekert jogi megoldással próbálták utólag legalizálni a tűzparancsot. Feleslegesen: az ezt követő 12 évben ugyanis a brit erők részéről meglepő módon semmi hasonlóra nem került sor, és ezt paradox módon épp a kommunista propaganda révén tudhatjuk: az ugyanis nagyon szívesen kihasználta volna a hasonló mészárlásokat, ahogy a Batang Kalira is gyakran hivatkozott - más incidensek viszont fel sem merültek. (Jórészt mert a hasonló akciókat amint lehetett inkább az erre kiképzett rendőrökkel hajtatták végre.)

Egyéb túlkapásokra jellemzően a gerillák ellen került sor, ennek egyik fő oka az volt, hogy az egyik első elérhető katonai erősítés a borneói dajakok köréből verbuválódott zászlóalj volt, akiket a britek korábban mintegy 60 éven át igyekeztek leszoktatni a fejvadászatról, majd 1942-ben hirtelen megpróbálták újra visszaszoktatni őket erre a nem túl kedves szokásra. Így amikor pár évvel később ismét harcba vetették őket, kezdetben előfordult, hogy valamennyi (elesett, sebesült, fogoly) ellenséges fegyveres fejét levágták, ami természetesen kontraproduktív volt a megadást támogató brit propaganda szempontjából. Na meg persze háborús bűncselekmény - ennek ellenére egyes helyi parancsnokok azért kihasználták a kegyetlen módszerben rejlő elrettentő erőt.

A legtöbb tanulmány az 1951-52-es időszakot tartja fordulópontnak, jellemzően egyes politikusok/katonatisztek malájföldi feltűnéséhez, és eltűnéséhez kötve, azonban valójában egy folyamatról volt szó, ahol az egyes intézkedések ekkortájt kezdték elérni azt a kritikus tömeget, ami fordított a helyzeten. Az már 1951-ig sem volt kétséges, hogy a helyzet egyik kulcsa a rendőri erő felfejlesztése: a hadsereg ugyanis túl drága volt a rendfenntartáshoz (és ahogy láttuk, hajlamos volt akkor is tüzet nyitni, amikor nem kellett volna), azonban elegendő rendőr jelenléte esetén felszabadulhatott volna a dzsungelbe való behatoláshoz (azaz a csapásméréshez) - így a britek már nem kullogtak volna az események után. Persze a helyi rendőrök/paramilitráris erők kiképzéséhez idő kellett - Malájföldön ezen erők három csoportra oszlottak.  

A legfontosabb a hivatásos rendőrség volt, létszámuk 1952-ig közel megháromszorozódott (28 ezer főre nőtt), majd a gyarmat költségvetési problémái és a helyzet javulása miatt körülbelül 20 ezer főben stabilizálódott. Természetesen a növekedés kezdetben mennyiségi volt, minőségi fejlődésről inkább 1953-54-től lehetett beszélni. Különösen fontos volt, hogy eközben a kínaiak aránya 2%-ról 8%-ra nőtt a testületben, és komoly erősítést kapott a brit gyarmat(ok) "polgári hírszerzése", az úgynevezett Special Branch is, mely az 50-es években a felderítés/hírszerzés nagyját végezte.

Rendőrségi járőr 1953-ban - a speciális egységek nem nagyon különböztek a hadseregetől - (forrás)

Természetesen ennyi rendfenntartó még kevés lett volna, ezért  a bányák, ültetvények valamint a külső helyszínen dolgozó munkások őrzését/védelmét ellátó "különleges biztosok" (special constables). Alapvetően egy borzasztóan heterogén területvédelmi erőről volt szó, nagyon különböző színvonalú kiképzéssel. A helyzetet a britek az egykori palesztinai brit rendőrség 500 tagjának átvezénylésével igyekeztek menteni (hogy ők mennyire "örültek" az új közegnek, az bizony jó kérdés), illetve az újonnan toborzottakat egyre nagyobb mértékben részesítették rendőri kiképzésben, így nagyrészt ők alkották a "kordonozó jellegű", szervezett rendőri tevékenység alapját: a gyakorlatban a 40 ezer fősre hízó alakulat tagjai feleltek a squatterbeli élelmiszerkontrollért és a járőrtevékenyégért. 

Különleges biztosok őrzik a munkába tartókat - (forrás)

A harmadik, legnagyobb létszámú alakulatot a "nemzetőrök" (Home Guard) képezték. Ők kezdetben jellemzően gyengén felfegyverzett maláj civilek voltak, aki tartalékos/részmunkaidős rendszerben álltak rendelkezésre, azaz egy részük őrszolgálatba volt beosztva, a többiek pedig vészhelyzet esetén ragadtak fegyvert. (Pl. a Bukit kepongi őrsöt is egy Home Guard alakulat próbálta felmenteni.) Alapvető céljuk az volt, hogy a gerillákkal szemben lehetőleg minél több helyen álljanak rendelkezésre olyan alakulatok, amelyek az erősítés megérkeztéig ki tudnak tartani - mivel kezdetben a Home Guard alig rendelkezett automata fegyverekkel, ez nem mindig sikerült, azonban a létszám növekedésével két részre osztották a szervezetet: statikus és operatív "nemzetőrségre" - utóbbi képes volt önálló járőrözésre és a gerillákkal való szembeszállásra - tulajdonképpen ők voltak a legtöbbször a "statikus" rész erősítése. A Home Guard felfejlesztése volt talán a britek legnagyobb sikere, az 1949-es mintegy 47 ezres létszám  1953-ra 150 ezer fölé nőtt, és nem csak a malájok álltak be a várakozásokat meghaladó mértékben, de a létszám harmada kínaiakból állt. Ők nagyrészt a squatterből kerültek ki: a több mint 400 itt létrehozott új település közel felét kizárólag a Home Guard őrizte.

Természetesen ezzel párhuzamosan a hadsereg létszámát is növelték, de ez esetben is igyekeztek minél nagyobb mértékben a helyileg toborzott katonák minél nagyobb arányát elérni. A maláj vészhelyzet egyik legfőbb sajátossága volt, hogy bár az alakulatok hadosztály és dandárszervezetben érkeztek, bevetésükre leginkább század és szakaszszinten került sor, a magasabegységek csak kiképzési és adminisztratív funkciókat láttak el, a magasabb rangú brit tisztek őszinte frusztrációjára. Ahogy már volt róla szó, a brit erők kezdetben 11 békelétszámú gyalogzászlóaljat tettek ki, kb 5700 fős harcoló létszámmal. Mindez 1952-re 23 teljesen feltöltött zászlóaljra nőtt, körülbelül 22.fős harcoló létszámmal (+7000 fős logisztikai kontingenssel). A létszám ezt követően 1956-ig stabil maradt, bár folyamatosan nőtt a maláj zászlóaljak száma, 1957-re már a bevetett erők felét adva. Addig azonban egy meglehetősen vegyes kontingens igyekezett csapást mérni a gerillákra: a konfliktus végéig itt állomásozó 6 gurka zászlóalj mellett 7-12 (részben sorozott katonákból álló) brit zászlóalj volt jelen, maláj zászlóaljak száma 2-ről 9-re nőtt,  utánuk az ausztrál és a kelet-afrikai kontingens volt a legnagyobb (a csúcson 2-2 zászlóaljjal), ezen kívül jelen volt egy zászlóalj Fidzsiről, egy SAS alakulat Új-Zélandról, valamint a már említett "Sarawak Rangers" Borneóról, akik kezdetben nem nagyon ejtettek foglyokat. Természetesen a brit különleges alakulatok is megfordultak a konfliktusban, az SAS mellett a tengerészgyalogosok és az ejtőernyősök is. A Nemzetközösségi kontinens összetétele folyamatosan változott, jellemzően egyre kevesebb "külföldivel" és egyre több malájjal. A katonák a konfliktus második felében jellemzően 20 napot töltöttek járőrözéssel/őrszolgálattal, és ezután 10 nap pihenőt kaptak

A nemzetközi összetételnek volt egy ritkán tárgyalt összetevője is: az egyes zászlóaljak bevetésének költségeit a küldő állam adta, ami roppant előnyösnek bizonyult mind a Maláj Föderáció, mind a londoni kormányzat költségvetése szempontjából. (Hogy Fidzsin mit is szóltak ehhez, azt sajnos nem tudom, de el tudom képzelni.)

A nemzetközösségi haderő természetesen tüzérséggel és légierővel is rendelkezett, roppant látványos fotók keringenek a dzsungelbe gránátokat eresztő ausztrál ütegekről, illetve az esőerdő hármas lombkoronaszintje felett bombákat kioldó Lancaster-klón bombázóról, illetve a legtöbb forrás kiemeli, hogy itt alkalmazták először a vietnami háborúban hírhedté vált "Agent Orange" növényirtót - valójában azonban mind a tüzérség, mind a légierő szerepe marginális volt, a növényirtót pedig kizárólag a gerillák azonosított ültetvényeire szórták kis mennyiségben. A konfliktus során a brit erőknek tilos volt olyan lakott célpontra tüzérségi tüzet vagy bombatámadást vezetniük, ahol civilek tartózkodhattak - így egyébként nagyon kevés valóban komolyan vehető célpont mutatkozott - összesen 33.000 tonna bombát dobtak le 12 év alatt nagyjából nulla sikerrel (ez a vietnami mennyiség 0,4%-a volt). A légierőnek igazából a helikopterek révén volt komoly szerepe a légi szállításban/utánpótlásban/mentésben, de csak 1954-től, amikor már elegendő forgószárnyú állt rendelkezésre.

Az ausztrál légierő Lincoln bombázója bombákat old a maláj dzsungel felett - (forrás)

Szintén a kezdeti időszak szüleménye volt a különleges polgári/katonai irányítási rendszer megszületése, ami egyrészt a siker egyik kulcsának bizonyult, másrészt hozzájárult a konfliktus eszkalációjának megakadályozásához. A rendszer mögött az 1948 októberétől hivatalban lévő Henry Gurney főkormányzó állt, aki kezdettől a "menedzsmentproblémákra" igyekezett összpontosítani, ha már nem volt elég katonája/rendőre. A gyarmat (és a konfliktus) irányítását gyakorlatilag regionálisan szervezett "vegyesbizottságok" (war executive comittees) látták el, a gyakorlatnak egyébként komoly hagyománya volt a brit közigazgatásban. Ezek a bizottságok mind szövetségi, mind állami (tartományi), mind körzeti szinten léteztek, és a helyi katonai, rendőri és polgári igazgatás prominensei alkották (az alsó két szinten többnyire maláj vezetéssel)tagságukat, fő funkciójuk a konfliktussal kapcsolatos helyi döntéshozatal volt (pl. helyi akciókról való döntés, kijárási korlátozás elrendelése), illetve emellett azt a célt is szolgálták, hogy a civil igazgatás se lazázza el a döntéshozatalt, se a katonák ne nagyon durvuljanak. Talán a legfontosabb újítás az volt, hogy mindegyik bizottság rendelkezett egy éjjel-nappal aktív "War Roommal", ami lehetővé tette az azonnali reagálást, illetve összefogta a terepi hírszerzést.

Ez papíron jól hangzott, főleg, hogy a gerillák is hasonló területi felosztásban működtek, azonban voltak komoly gondok a mindennapi működésben. Egyrészt Malájföld szofisztikált közigazgatási rendszere miatt az egyes szinteknek egyeztetési kötelezettségük volt, ami főleg a legfelső szinten okozott gondokat: egy szövetségi döntést ugyanis a gyakorlatban mind Londonnal, mind a 11 tagállammal jóvá kellett hagyatni. Eközben az együttműködésre kötelezett szervezetek is sok ponton ütköztek: az egyik legkritikusabb konfliktus a hírszerzés kapcsán robbant ki. A konfliktus jellegéből adódóan a legtöbb információt a rendőrség gyűjtötte, mégpedig a legtöbb esetben hagyományos nyomozásjelleggel, a szabályokat betartva, majd ha szükséges volt, átadták az infókat a katonai hírszerzésnek - azaz szépen alaposan tudósították őket arról mi volt egy héttel ezelőtt az adott területen, miközben a katonák jelenidejű infókra számítottak. (Persze a módszernek haszna is volt: pont ezért történhetett, hogy a Batang Kali mészárlás kivételével nem voltak olyan esetek, hogy a hadsereg kivonult egy faluba, ahol aztán 13 "kommunistagyanús" civil menekülés közben ötször hátbalőtte magát, a falu meg véletlenül leégett.)

Szintén lényeges "innováció" volt az egységes személyi igazolvány bevezetése, mely korábban nem volt kötelező, és tagállami hatáskörben történt. 1948-49-ben azonban minden bejelentett lakos számára kötelezővé vált, ennek hiányában pedig lehetetlenné vált a legális mozgás, illetve könnyen gyanúba keveredhetett az ember. A gerillák persze nagyon gyorsan rámentek arra, hogy az őrizetlen munkásoktól elvegyek az okmányokat, így szabotálva az intézkedést. (A brit ellenválasz az volt, hogy az őrzött települések kijáratánál a kifele tartó munkásoknak le kellett adniuk az igazolványokat.)

Civilek kikérdezése - nem ártott személyivel rendelkezni - (forrás)

A helyzet Harold Briggs tábornok 1950 áprilisi érkezését követően kezdett változni, több kommentár a "Briggs-terv" bevezetését tartja a konfliktus fordulópontjának, szembeállítva a tábornok tettrekészségét a Gurney-féle közigazgatás tehetetlenségével. A valóságban azonban épp Gurney kért egy olyan katonai tanácsadót Londontól, aki segít megoldani az 1950-es jelentős rendőri és katonai erősítésekkel kapcsolatos mendzsmentproblémákat, és segít összefogni a problémásan működő civil és katonai igazgatást. Briggs neve ismerős lehet Burmából: 1944-ben ő vezette Slim "repülő hadosztályát", az 5. indiai gyaloghadosztályt az Admin Boxnál, és az ő alakulata szabadította fel Kohimát a burmai hadszíntér döntő ütközetében. Ezt követően nagyrészt Burmában tartózkodott az ország függetlenségének kikiáltásáig, és gyűjtött némi tapasztalatot abban, hogy is kell "megbékíteni" a dzsungelbe visszavonuló törzsi harcosokat. (Ja igen, Briggset a birodalmi vezérkati főnök ajánlotta, aki ekkor William Slim altábornagy volt...)

Briggs terve tulajdonképpen nem egy egységesen tálalt programcsomag volt, hanem nagyjából párhuzamosan futó prodzsektek sorozata:

- A legfontosabb újítás az volt, hogy az intézkedések fő célja innentől a gerillák elválasztása volt a lakosságtól és az élelmiszerutánpótlástól. Ez kezdetben a squatter nagy részének új, védett falvakba való áttelepítését jelentette (a részletekről később), amit a gerillák terrorja miatt a brit vezetés a lakosság védelmeként igyekezett eladni.

Új település a squatter helyett - (forrás)

- Erősítették az egyes szervezetek együttműködést és a hírszerzést (a vegyesbizottságok tulajdonképpen ekkorra forrottak ki teljesen).

- Briggs jelölte ki azt a célt, hogy a területvédelem alapja lehetőleg mindenhol a Home Guard legyen, még az új falvakban is. Az így felszabaduló csapatokkal tudtak a nemzetközösségi erők 1952-től ellentámadást indítani.

Az intézkedések eredményei egyébként főleg Briggs 1951. novemberi távozását követően mutatkoztak meg, de röviddel ezelőtt egyéb fontos események is történtek: 1951. október 6-án kora délután egy kisebb védett konvoj tartott a Kuala Lumpurtól 100 kilométerre nyugatra fekvő Fraser's Hill üdülőhelyre. Röviddel a cél előtt a gerillák tűz alá vették a járműveket, megsebesítve a fegyveres kíséret nagy részét. A konvojjal tartó Rolls Royce-ból ekkor egy idősebb úr pattant ki és kiabálva ("Ez Őfelsége országútja!") próbálta elvonni a támadók tüzét a sebesültekről és a többi civilről. Az eredmény borítékolható volt, a gyorsan agyonlőtt civil pedig Henry Gurney, a főkormányzó volt. A gerillák egyébként nem a főtisztviselőre utaztak, csak másnap tudták meg a rádióból, kivel is végeztek. Az esemény óriási felháborodást váltott ki, és bár Gurney nem volt különösebben népszerű Malájföldön, de meggyilkolása azt sugallta, hogy senki sincs biztonságban.

A rajtaütés helyszíne - (forrás)

Nem egészen 20 nappal később pedig ismét Winston Churchill lett Nagy-Britannia miniszterelnöke, aki egyszer már elvesztette Malájföldet, és nem akarta mindezt megismételni. Churchill szerint az 1942-es szégyenteljes vereség a védelemmel megbízott szervezetek nem megfelelő koordinációja miatt következett be (na meg persze a saját rossz döntései miatt, de ezt nyilván nem mondta), ezért Gurney halálát is kihasználva, húzott egy merészet, hogy biztosítsa a számára megfelelő "összhangot". Első körben gyarmatügyi miniszterét küldte a helyszínre megvizsgálni a helyzetet, aki tulajdonképpen Briggs irányvonalának további követését javasolta, azzal a kitétellel, hogy a lakosság megnyerését komolyabb eszközökkel kell folytatni, illetve javasolta a civil és katonai vezetés egyesítését. Churchill az utóbbit meglehetősen sajátosan oldotta meg: főkormányzónak Gerald Templer tábornokot nevezte ki, egyben alárendelte a gyarmat katonai erőit is - ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy Templernek lett egy civil és egy katonai ügyeket felgyelő helyettese/minisztere. (A megoldás azért volt okos, mert a főkormányzói poszt civil beosztás volt, de a tábornok a katonai erőknek is parancsolhatott, ami elég jól passzolt az itt előálló vezetői kihíváshoz.) Templer meglehetősen határozott, de kifejezetten életvidám figura volt, akit egysorosai miatt kedvelt a sajtó ("agyonlövöm azt a faszfejet, aki azt mondja, vége a vészhelyzetnek"), de ő használta először a "szívek és elmék megnyerése (winning hearts and minds)" kifejezést is. Még érdekesebb figura volt katonai helyettese, Robert Ker Thompson. Ő is Burmában "szocializálódott" parancsnok volt, csak ő a csinditeknél, ezért kiválóan értett a kis méretű dzsungelhadműveletekhez, és abban is jónak bizonyult, hogy a civil követelményeket megfelelően fordítsa katonai nyelvre. Az általa megfogalmazott elvek máig sorvezetőként szolgálnak a gerillaellenes harcmodorhoz. A katonai törzs is átalakulóban volt, ekkor már jellemzően a kisebb, különleges hadműveleteket favorizáló tisztek voltak többségben, Templer például Roy Urquharttól vette át a katonai erők felügyeletét, aki Arnhemnél elég jól megtanulta, mik is a grandiózus hadműveletek hátulütői...

Az ekkor Templer keze alatt összeálló csapat jelentős részben a nem konvencionális hadviselés szakértőjének számított, akik meglehetősen rendhagyó, a lakosság életét alapvetően átformáló, de hosszú távon hatékony módszerek alkalmazásával vívták meg a konfliktus döntő szakaszát. Hogy pontosan hogyan, az a következő részből kiderül.

Fontosabb források:

https://api.parliament.uk/historic-hansard/commons/1954/dec/08/emergency-malaya-cost

https://www.rand.org/content/dam/rand/pubs/reports/2005/R957.pdf

https://eh.net/encyclopedia/economic-history-of-malaysia/

https://www.files.ethz.ch/isn/27166/WP116.pdf

https://www.tandfonline.com/doi/abs/10.1080/14682745.2018.1555242

https://www.cambridge.org/core/journals/journal-of-southeast-asian-studies/article/abs/repatriation-of-the-chinese-as-a-counterinsurgency-policy-during-the-malayan-emergency/50E56802C9F7BBA85A203A84369ADA5C

https://www.jstor.org/stable/10.3998/mpub.11413902.12?seq=2#metadata_info_tab_contents

https://www.jstor.org/stable/45068345

https://en.wikipedia.org/wiki/Malayan_Emergency

https://www.un.org/en/development/desa/policy/wess/wess_archive/searchable_archive/1951_WESS_Full.pdf

https://www.britishempire.co.uk/article/operationsharpend.htm

A burmai hadszíntér eseményeinek tárgyalását azzal a végkövetkeztetéssel hagytuk abba, hogy a britek burmai győzelme lehetővé tette délkelet-ázsiai gyarmatbirodalmuk részleges és ideiglenes visszaszerzését és azt, hogy rendezetten és méltósággal távozhassanak onnan. Azonban a következő két évtized történései túl összetettek és érdekesek ahhoz, hogy ennyivel elintézzük őket. A mai Malajzia genezise ugyanis egy polgárháború kellős közepén zajlott le, melynek során az amúgy nem túl jóindulatú brit gyarmati vezetés a burmai háború veteránjainak segítségével sikeresen küzdött meg a kommunista gerillákkal, miközben fokozatosan egy működőképes helyi kormányzati rendszert is sikerült felállítaniuk. (Az eseménysor máig meghatározza a "counterinsurgency" tankönyvek tartalmát, és a hasonló helyzetbe kerülő nagyhatalmak azóta is próbálják lemásolni - általában sikertelenül.) A szomszédos Indonéziában ugyanakkor a kínai típusú kommunizmus megállításának kísérlete antidemokratikus fejlődésbe és tömegmészárlásba torkollott, miközben még a frissen függetlenné vált Malajziát is sikerült megtámadni. 

Maláj dzsungeljárőr 1953-ban - (forrás)

Először tegyünk rendet abban, ki kicsoda a világnak ezen a felén - aki ugyanis azt hiszi, hogy a késő ókor és a középkor csak  Európa környékén volt birodalmak, királyságok és népek konfliktusainak kusza halmaza, az nagyot téved: Délkelet-Ázsiában ugyanis pont ugyanez volt a helyzet, a kialakult viszonyok pedig a gyarmatosítás és a függetlenedés időszakában is megalapozták, ki kivel van, sőt egyes középkori birodalmak (Brunei) csekély maradékai egészen máig fenn tudtak maradni.

A Maláj-félszigetet és az Indonéz-szigetvilág nagyobbik részét benépesítő ausztronézek vélhetően időszámításunk előtt 2000 körül érkeztek a térségbe, vélhetően Tajvanról vagy a mai Dél-Kínából. Vándorlásuk vagy a túlnépesedésnek és egyes technológiai innovációknak (pl. hajózás fejlődése), vagy a fejlettebb mezőgazdasággal rendelkező mai kínaiak északról érkező nyomásának köszönhető - vagy mindkettőnek. Az új jövevények Új-Guinea északnyugati partvonaláig jellemzően a partvidéken telepedtek meg, az őslakosokat (pl. az orang aslikat a Maláj-félszigeten) a belső területekre szorítva vissza.

Hamarosan megindult az államszerveződés is, időszámításunk kezdete táján több fejedelemség, királyság jött létre mind a félszigeten, mind a szigetvilágban, melyek az Indiával folytatott kereskedelem révén hamarosan erős indiai kulturális befolyás alá kerültek, elsősorban a hinduizmus, kisebb részben pedig a buddhizmus révén. A mind Kína, mind India felől erősödő tengeri kereskedelem központjaként ezek a fejedelemségek rohamosan gazdagodtak - ezt a gazdagságot pedig a 7. századtól egy különleges államalakulat, a Szrividzsája Királyság igyekezett összefogni. A királyság a maláj lakta délkelet-szumátrai partvidéken  alakult ki Palembang központtal, de gyakorlatilag inkább egy laza föderáció volt, mint klasszikus királyság, mely a kereskedelmi érdekeltség ereje révén igyekezett összefogni a (nagyrészt) maláj fejedelemségeket, kiterjedve a félszigetre és a szigetvilág nyugati részére - ez pedig hosszú távon igencsak jelentős kulturális és identitásképző hatással járt.

Szrividzsája maximális kiterjedése a 8. azázadban - (forrás) 

A kereskedelmi birodalom hanyatlását a 13. században indiai és jávai támadások hozták el, ami kettős hatással járt: egyrészt elhozta a "jávai fejedelemségek aranykorát", ami a 20. században a komoly identitásképző erővel bírt Indonéziában, másrészt a maláj nemesség nagymértékű kirajzásával járt, melyek nyomán maláj vezetésű utódállamok sora létesült Sri-Lankától egészen a Fülöp-szigetekig. (A malájok és a jávaiak egyébként azonos nyelvcsoportba tartozó, de jelentősen eltérő nyelvet beszélnek - ennek mára vonatkozó hatásairól egy kicsit később még lesz szó.) Emiatt alakult úgy, hogy a Maláj-félszigeten kívül máig erős a maláj jelenlét Borneó északi és nyugati partvidékén, Szumátra délkeleti részén és a köztes szigetvilágban, valamint a Thaiföld legdélibb tartományaiban. Szrividzsája utódállamai közül pedig hamarosan kiemelkedett a Malakkai-szultanátus, ami hamarosan csaknem ugyanarra a kereskedelmi hatalomra tett szert, mint elődei, illetve az iszlám 12-16. századi terjedésének egyik fő motorjává is vált a térségben. Ez a vallási "fordulat" azonban nem volt túl gyors, és nem is volt kizárólagos: a szigetvilág keleti részében igencsak korlátozott volt, és a 16. században az iszlám már gyakorlatilag együtt terjedt a kereszténységgel, sőt, kialakult egy olyan ága is, melyben a hindu vallás elemeivel keveredik hitvilága és szertartásrendje. Hogy még színesebb legyen a terep kulturálisan, a 15. században többhelyütt (pl. Malakkában) is jelentős kínai kolónia alakult ki. 

Erre a terepre érkeztek meg a fűszerekre vadászó európaiak a 15. század utolsó éveiben. A portugálok meglehetősen erősen kezdtek Malakka 1511-es elfoglalásával, ugyanakkor összességében csak a szigetvilág viszonylag kis részét tudták ellenőrzésük alá vonni (bár a portugál a maláj mellett a térség második közvetítő nyelvévé vált) - Malakka meggyengülése pedig kapóra jött a vetélytárs államok egy részének, melyek az európai fegyverek beáramlása és az új kereskedelmi kapcsolatok miatt még erősödhettek is: ez történt egyes jávai államok esetében, így erősödött tovább Brunei, többek között a dajakok "malajizációjával", de a Malakka maradékából létrejött Johore-i Szultánság is erős államnak bizonyult, olyannyira, hogy gyakorlatilag a második világháborúig megőrizte széleskörű autonómiáját.

A 17. század elején viszont megérkeztek a hollandok: hamarosan megszerezték a portugál birtokok java részét (Malakkát Johore segítségével 1641-ben foglalták el), illetve Jáván is erős bázist építettek ki: 1619-ben megszerezték Jayakartát, melyek "őshazájuk" latin nevéről Batáviának neveztek el, az 1660-as években pedig rátették a kezüket Szumátra és Celebesz fontosabb kikötőire. Ezzel együtt a portugálokhoz hasonlóan (igaz jóval kiterjedtebben) inkább kikötőkből álló kereskedelmi gyarmathálózatot hoztak létre, nagyobb területeket csak a kulcsfontosságú ültetvényeket tartalmazó régiókban uraltak, ezeken a területeken viszont borzasztóan könyörtelenül bántak a helyiekkel. Az egyéb területeket jellemzően csak közvetetten, "szövetséges" helyi fejedelmek révén uralták, igaz Jáván a helyi szultanátusok ellentéteit kihasználva hamarosan egyre nagyobb területeket vontak uralmuk alá. Tovább "színesítette" a képet, hogy 1685-ben az angolok (pontosabban a Brit-Kelet-Indiai Társaság ügynökei) gyarmatot létesítettek Szumátra délnyugati részén (miután a hollandok kivágták őket Batáviából), mely ugyan sok vizet nem zavart a következő bő 100 évben, de cserealapnak jó lehetett, ha a helyzet esetleg úgy alakult volna. És persze úgy is alakult mind Ázsiában, mind Európában.

Elsőként az ázsiai szárazföldön lendültek mozgásba az események, ahol a 18. században két viszonylag erős hadsereggel rendelkező állam vívta harcát: Sziám (Thaiföld) és a Tounggoo és Konbaung dinasztia által uralt Burma. Jellemzően Burma bizonyult erősebbnek, időnként Sziámot is elfoglalva, azonban amikor nem ez volt a helyzet, az általában azt jelentette a félsziget maláj államai számára, hogy hosszabb-rövidebb időre sziámi befolyás, vagy közvetlen uralom alá kerültek - minél északibbak voltak, annál nagyobb valószínűséggel. Burma 1767-es győzelme (és a sziámi főváros Ajutthaja felprédálása) ugyanakkor a jelenlegi thai királyi dinasztia trónra lépésével egy mélyreható reformfolyamatot indított meg az országban, mely által Sziám fölénye már csaknem behozhatatlanná nőtt, így a maláj szultánoknak is új szövetségesek után kellett nézniük - akiket az épp igencsak megerősödő Brit Kelet-Indiai Társaság "munkatársaiban" véltek felfedezni. A dolgot kezdeményező kedahi szultán ugyanakkor két dolgot nagyon rosszul mért fel: egyrészt, hogy nem annyira jó ötlet egy erősen kalandor jellegű ügynökkel tárgyalni, mivel nem biztos, hogy száz százalékig a Társaság egyetértésével jár el, másrészt, hogy  briteknek valójában sokkal kiterjedtebb érdekeik voltak a meggyengülő Burmában, mint az épp erősödő Sziámban, így egyáltalán nem volt biztos, hogy Sziám ellen hajlandóak lesznek fellépni. Intő jel lehetett volna, hogy a britek maláj-félszigeti térhódítását végül beindító Francis Light az 1760-as évektől a mai Phuket környékén igyekezett kereskedelmi telepeket alapítani, és meglehetősen jóban lett a helyi sziámi erőkkel. Újabb telepek után kutatva a következő évtizedben kinézte magának Penang csaknem lakatlan, dzsungellel borított szigetét, és megpróbálta azt megszerezni a már említett szultántól. Az uralkodónak amúgy kapóra is jött az ajánlat, Sziám ugyanis az 1770-es években megkezdte a tőle északabbra fekvő maláj államok (pl. Pattani) bekebelezését, és azzal a feltétellel, hogy a britek védelmet nyújtanak Sziámmal szemben, bérbe adta a szigetet. A megállapodás úgy szólt, hogy a britek akkor léphettek csak partra, ha leszállítják az ígért fegyvereket.

Fort Cornwallis - Light első bázisa Penangban - (forrás)

A tranzakció megvalósítása során azonban történt egy kis "gikszer": Light ugyan tájékoztatta feletteseit a Kelet-Indiai Társaságnál az ügylet részleteiről, azok ugyanakkor nem tudták (vagy akarták) biztosítani a Kedah Sziámmal szembeni védelmét - ez mondjuk Lightot nem akadályozta meg semmiben, 1786-ban partraszállt, és nagy nehézségek árán megalapította Georgetown városát, ami hamarosan rendkívül jövedelmező vállalkozássá vált, a fűszertermelés valamint védett kikötője révén, főleg, hogy hamarosan egy a szemben lévő kisebb szárazföldi területet is sikerült elfoglalni. Kedah uralkodóinak haragja még nagyobb lett, amikor kiderült, hogy briteket nem igazán érdekli a félsziget államainak sorsa, olyannyira nem, hogy az 1820-as évek sziámi invázióját követően a britek egy 1826-as egyezményben garantálták a sziámi fennhatóságot hat északi maláj állam (Szingora, Pattani, Perlis, Kelantan, Terangganu és a már említett Kedah) felett - ugyanis ekkortájt igyekeztek Burmát meghódítani, és ehhez bizony elkélt a sziámi dinasztia segítsége is.

Eközben délebbre is zajlottak az események, nem függetlenül Európa térképének nagyarányú átrajzolásától: Hollandia ugyanis az egyik első állam volt, amely kénytelen volt behódolni Napóleonnak - ez egyben a Holland-Kelet-Indiai Társaság végét is jelentette, birtokai elméletben francia befolyás alatt álló területté váltak, de a gyakorlatban csak annyi történt, hogy egy energikusabb holland tábornokot (Daendelst) és egy kisebb francia kontingenst küldtek, hogy erősítse meg a birtokokat egy brit invázióval szemben. Ennek eredménye lett a Jávát átszelő modern "hadiút", ami persze nem igazán gátolta meg a csaknem valamennyi tengeri megközelítési útvonalat ellenőrző briteket, hogy "védelmük alá vonják" a holland területüket, főleg, hogy olyan energikus figurák kövezték ki ennek útját, mint Stamford Raffles, aki Jáva 1811-es invázióját követően 1816-ig volt a sziget kormányzója - 5 éves regnálása alatt elég erős nyomot is hagyott a szigeten: egyrészt igyekezett katonai erővel hódoltatni a jávai fejedelemségeket, ami jelentősen hozzájárult a terület későbbi politikai destabilizálódásához, ahogy az is, hogy a hollandok által favorizált exportnövénykere vonatkozó "kötelező beszolgáltatási" rendszert, egy modernebb földbérleti rendszerrel kezdte felváltani, illetve megkezdte a sziget lélegzetelállító hindu műemlékeinek feltárását is. Ezekkel a tetteivel nem igazán lopta be magát a lényegesen keményebb gyarmati uralmat kedvelő, és az 1814-es angol-holland egyezmény nyomán visszatérő hollandok szívébe. Ugyanakkor hamarosan még inkább sikerült (szó szerint) borsot törnie a hollandok orra alá, ugyanis 1818-ban kinevezték Bencoolen kormányzójával, és felismerte, hogy mennyire jövedelmező is lenne egy (vagy több) jól szervezett kereskedelmi támaszpontot fenntartani a szigetvilág stratégiai jelentőségű pontjain - Bencoolen fekvése nem volt rossz, de igen magasra rúgtak a védelmi költségei a bevételekhez képest, bár a meglehetősen "felvilágosult gyarmatosító" Raffles reformjai nyomán mind a terület jövedelmezősége, mind a helyiek életminősége javult.

Brit-Bencoolen: a Keleti-indiai Társaság gyarmata - (forrás)

Raffles egyre inkább a Bangka-szigetek megkaparintásában kezdett gondolkodni, azonban az ezeket uraló Riaui Szultanátus lazán, de a holland érdekszférához tartozott, Hollandia pedig ezidőtájt Nagy-Britannia szövetségese volt, így a brit külügy nem igazán lelkesedett a tervért - ezért egy Johore és a Riaui Szultanatus közötti, ekkor szinte lakatlan szigetre esett a választása, melyet régi maláj neve alapján Szingapuraként emlegetett. 1818-19-es városalapítása főnyereménynek bizonyult, és még a hollandok is lenyelték, nem úgy mind egyéb, szumátrai próbálkozásait. Részben ezek hatására született meg végül 1824-ben az újabb holland-angol egyezmény, mely tisztázta a térség hatalmi viszonyait. A hollandok megkapták Bencoolent, miközben a britek Malakkára tehették rá a kezüket. Ezáltal a Malakka-szoros vált az érdekszférák elválasztójává, kettévágva a maláj nyelvű területeket egy (potenciálisan) holland és egy brit uralom alatt álló területre.

Ez kezdetben inkább a holland oldalon járt komolyabb hatásokkal, ők ugyanis lassan megkezdték a szumátrai és borneói területek hódoltatását, miközben a Napóleon alatt kiürült holland államkincstárt egy a jávai lakosságot brutálisan kizsákmányoló, az 1870-es évekig alkalmazott kényszermunka és beszolgáltatási rendszerrel igyekeztek (sikerrel) feltölteni. A britek kezdetben négy hídfőállásukat igyekeztek megszilárdítani, ezek 1867-ben Straits Settlements néven koronagyarmattá váltak, és mivel ezek révén nagyrészt ellenőrizni tudták a maláj fejedelemségek kereskedelmét, nagyon nem törekedtek a belügyeikbe való beleszólásra -  egészen addig, amíg a fejlődő ültetvényes gazdálkodás és az ónbányászat ellenőrzése nem vezetett belső hatalmi harcokhoz (ebben persze a beáramló brit és kínai állampolgárok is részt vettek). Ezt kihasználva a britek 1874-től rezidenseket ültettek a helyi uralkodók "mellé" akiknek tanácsát a helyi kulturális és vallási ügyek kivételével gyakorlatilag minden döntéshez ki kellett kérnie, és tanácsaikat ajánlott is volt megfogadnia. (A szultanátusok így gyakorlatilag brit protektorátussá váltak.) Ezzel párhuzamosan 1877-ben gumifamagvakat sikerült becsempészni az országba, és a kaucsuktermelés irgalmatlan nagy üzletté vált, akár csak a nagyrészt a mai Kuala Lumpur körül folytatott ónbányászat. Az egyre gazdagodó terület közigazgatása egyre inkább a rezidensek alá rendeződő államigazgatás kezébe került, így a brit kormányzat 1896-ban úgy döntött, hogy  Perakot, Pahangot, Negeri Sembilant és Selangort igazgatási okokból összevonja a Szövetségi Maláj Államok (Federated Malay States, magyarul "szövetségesnek" is fordítják, azonban ennek nem sok értelme van) keretében. Bár a négy szultanátus közigazgatási szervei (és pénzügyi önállósága) megmaradtak, egy a Straits Settlements főkormányzója által vezetett (a szultánokat is magában foglaló, de brit hivatalnokok által dominált) tanács irányította a "Föderáció" életét, mely államjogilag is egy egységet képzett (pl. maláj útlevelet adott ki). A döntéshozó szervekbe szigorúan csak kinevezés útján lehetett bekerülni, azonban ebbe némi beleszólása lehetett a helyi gazdasági elitnek is, valamint bár effektív választójoggal a lakosság nem rendelkezett, (elméletileg) brit mintára szervezett hatékony és korrupciómentes közigazgatási és bírósági rendszerben tudták érdekeiket képviselni.

Malájföld 1909 után: pirossal a Straits Settlements (koronagyarmat), sárgával a Szövetségi Maláj Államok (protektorátus, valójában gyarmat), kékkel pedig a "Nem Szövetségi Maláj Államok" (protektorátusok) - (forrás)

Ezen felül 1909-től létezett még a "Nem Szövetségi Maláj Államok" (Unfedereted Malay States - itt látszik jól, miért is nem jó a magyar "nem szövetséges" fordítás) gyűjtőnévvel ellátott protektorátuscsoport, ahol ugyanez a rezidensi szervezet működött, de nem épült ki, központi brit igazgatási rendszer - ezek tulajdonképpen önálló brit protektorátusok voltak. 1909-ig csak a Johore-i Szultánság képviselte ezt a kategóriát, mely ereje és jól megválasztott "külpolitikája" révén nemcsak tényleges autonómiával, de egyedüli maláj államként meglehetősen modern alkotmánnyal is rendelkezett. Gazdasági és társadalmi szempontból viszont nem igazán különbözött a Szövetségi államoktól, a brit ÉS a kínai állampolgárok ugyanis széleskörű kedvezményekkel és jogokkal bírtak az államon belül. (A legnagyobb különbséget talán az a bizonyos ÉS jelentette.) 1909-ban ugyanakkor Sziám lemondott az 1820-as években megszállt maláj államok közül négyről: Perlis, Kedah, Kelantan és Terengganu brit protektorátussá váltak, és innen lehetett "Nem Szövetségi Maláj Államokról" beszélni. A britek ugyanis nem terjesztették ki a központi államszervezetet ezekre a viszonylag fejletlenebb (és általában ritkán lakott) területekre - szervezetileg a továbbiakban is önállónak minősültek, a gyakorlatban nagyobb autonómiával is rendelkeztek, noha a gyakorlatban nagyjából hasonló gazdasági rendszer alakult ki ezeken a területeken is. 

Sziám területveszteségei - (forrás)

De miért volt Sziám ennyire "jófej"? Főleg, hogy eközben északon és keleten a franciák is jócskán megdézsmálták területét? Egyrészt a korábban elfoglalt területek nem csekély (és sziámi szempontból értékesebb) részét viszont újabb brit garanciával tarthatták meg, és ez a garancia más nagyhatalmakra is kötelező érvényű volt. Ez jelen esetben a németeket jelentette, akik erősen fenték a fogukat a Kra-földszorosra, hogy ott egy csatornát vagy vasutat építhessenek, ezzel kerülve meg a britek stratégiai fontosságú szingapúri bázisát. Ez persze a briteknek nem igazán volt érdekük, a sziámi udvarban pedig olvastak újságot, és látták, mi is történt nem sokkal korábban Panamában (azaz hogyan vesztette el Kolumbia azt a földszorost), na meg persze elég jó tapasztalatuk volt arra nézvést, mi is történik, ha egy gyarmatosító hatalom szemet vet egyes területeikre. Ráadásul a britek a maradék maláj államokat is kérték a garanciáért cserébe, de Sziámnak valahogy sikerült egy köztes megoldást letárgyalnia. Az 1909-es egyezmény Sziám számára is fordulópontot jelentett: annak a folyamatnak a végét, melynek során  függetlenségének megőrzése fejében újabb és újabb területekről volt kénytelen lemondani - innentől (a második világháború időszakát leszámítva) nemzetközileg is elismert és tiszteletben is tartott határokkal rendelkezett.

A "Szövetségi Maláj Államok" lobogója - (forrás)

A vázolt területi változások mellékfejezetét képezték a borneói események: a sziget északi részén található területek érdekes módon kerültek brit uralom alá: 1841-ben az akkor már igencsak gyengélkedő Brunei nem igazán tudott megbirkózni a Kuching környéki felkelőkkel és kalózokkal, de egy James Brooke nevű kalandor megoldotta a feladatot, cserébe megkapta a terület irányítását - "fehér rádzsaként" rögtön dinasztiát is alapított, mely 1946-ig (!) uralta Sarawakot.

Sarawak rádzsája. James Brooke - (forrás)

A Brooke család a helyi előkelőségekre támaszkodva meglehetősen paternalisztikus módon irányította a területet, így Nagy-Britannia 1888-ben formálisan protektorátussá nyilvánította a területet, hogy Brooke-ék kísérletének némi modern keretet adjanak, de végső soron a maláj kultúra nagy támogatójaként  a "fehér rádzsák" erőteljesen hozzájárultak a terület "malajizációjához". Sarawaknak például sokkal előbb (1941-ben) lett demokratikus alkotmánya, mint az ország többi részének - igaz, ez a japán megszállás miatt soha nem lépett életbe. Észak-Borneó szintén 1888-ban vált brit protektorátussá egy akkoriban szokásos nagyhatalmi bicepszméregetés következményeként (Labuan már 1848 óta koronagyarmat volt), itt a "védelem tárgyát" ugyanakkor nem a helyi uralkodók/törzsfők jelentették, hanem a térség erőforrásainak kiaknázására létrehozott brit Kft., mely meglepően sikeressé vált, sőt a korra nem jellemző módon prosperitást és stabilitást hozott a helyi lakosságnak is (pl. a fejvadászat fokozatos megszűntetésével).

Kaucsukcsapolás - viszonylag munkaigényes folyamat - (forrás)

Ugyanakkor a viszonylag gyéren lakott félsziget lakossága nem lett volna elég a gazdasági boom munkaerővel való ellátásához, így a britek az ültetvényekre indiai, a bányákba nagyrészt kínai munkásokat toboroztak, utóbbiak a helyi kereskedelemből is komoly szeletet hasítottak ki, főleg (de nem kizárólag) a Straits Settlements "kapuvárosaiban", melyeken keresztül a sokszínű népesség beözönlött. Mindez alapvetően változtatta meg a terület etnikai összetételét: a legnépesebb települést, Szingapúrt a századfordulón 2/3 részben kínaiak lakták, Penang és csatolmányai relatív maláj többséggel (de jelentős kínai és indiai népeséggel) rendelkezett, csak Malakka volt egyértelműen maláj.

Szárazdokk a nagyon gyorsan fontos kikötővé váló Szingapúrban 1890-ben - (forrás)

A maláj államokban maláj többséggel találkozhatunk, de a sűrűbben lakott területeken (pl. Kuala Lumpur tágabb körzetében) a kínaiak helyenként többségbe kerültek. Ráadásul részarányuk az 1940-es évekig folyamatosan és egyre lendületesebben nőtt, aminek sajátos okai voltak. A malájok viszonylagos háttérbe szorulása érthető, hiszen esetükben csak az (amúgy tekintélyes) természetes szaporodással lehetett számolni, míg a kínaiak és az indiaiak számát és arányát a bevándorlás is növelte. Ugyanakkor a kínaiak jelentős része kezdetben klasszikus "vendégmunkás" volt, 3-4 év elteltével általában hazatértek, hasonlóan a nagyrészt határozott idejű szerződéssel foglalkoztatott tamil ültetvényi munkásokhoz. A bevándorlás és hazavándorlás dinamikájának 1920-as, 1930-as években történő jelentős megváltozása ugyanakkor új irányt szabott a helyi népesedési folyamatoknak, és komoly, a későbbi politikai fejleményeket megalapozó társadalmi változásokhoz vezetett.

Malájföld etnikai viszonyainak változása (Szingapúr adatai nélkül)

Az 1920-as években ugyanis gyorsuló ütemben nőtt a kínaiak száma és aránya, aminek két fő oka volt: Malájföld az első világháborús hadiszállítások révén igencsak meggazdagodott, és ebből, ha korlátozottan is, de az alsóbb osztályok is részesedtek, másrészt a Kínában dúló polgárháború miatt kevésbé volt népszerű a szülőhazába való visszatérés, sőt, sokan inkább Malájföldre vagy a Straits Settlementsbe hozták otthonmaradt családtagjaikat is. A folyamatot csak kismértékben lassította a gazdasági világválság, amely párhuzamosan csökkentette az indiaiak részarányát: a válság alatt egyszerűen kevesebb szerződéses munkást alkalmaztak. A kínaiak részarányának növekedése mellett növekvő politikai "diverzifikációjuk" is komoly problémát jelentett - egy amúgy is igen sokszínű és sokféle érdek által átszőtt társadalomban.

Szingapúr etnikai viszonyainak változása

Hogy is nézett ki a Maláj-félsziget társadalma a 20. század első felében? Nehéz megmondani, hiszen alapvetően brit dominanciájú terület volt, ahol azért számított az etnikai hovatartozás, ugyanakkor létezett maláj elit is, ezen belül is egy hagyományos és egy britek által "kinevelt", akik hozzáállása korántsem volt egységes a társadalmi változásokhoz. Egyrészt sok esetben nem szemlélték jó szemmel viszonylagos visszaszorulásukat, azonban sokuk még így is részesült a gazdasági fellendülés áldásaiból - akárcsak az amúgy a szultánokhoz messzemenően lojális köznép egy része is. Ez a fellendülés az első világháború alatt járt a csúcsra, de a gyarmatterületek már korábban is meglehetősen gazdagnak számítottak: a lakosságarányosan külkereskedelmi szempontból legaktívabb brit gyarmatterületként a Szövetségi Maláj Államoknak volt annyi pénze, hogy 1913-ban összedobja egy csatahajó árát - az HMS Malaya így maláj zászló alatt hajózva ment a jütlandi csatába, és végül túlélte magát a finanszírozó államalakulatot is. A terület viszonylagos gazdagsága természetesen a kínaiaknak (és kisebb mértékben az indiaiaknak) is komoly lehetőségeket kínált: jónéhányan meggazdagodtak a bányászatból és a kereskedelemből, létrejött egy viszonylag népes középréteg is, ugyanakkor a gyorsan növekvő etnikai csoport kitermelte a társadalom szélén tengődők széles tömegeit is, akik gyakran a félsziget városiasabb részeit még meglehetősen közelről övező dzsungel szélén tengődtek.

A gyarmat gazdagságának szimbóluma az HMS Malaya - itt épp brit zászló alatt - (forrás)

Ami a kínaiakat megkülönböztette a többiektől az a viszonylagos szervezettségük volt: a letelepülőket informális és félig formalizált szervezetek egész sora segítette (vagy használta ki), ezek egy része normális civil szervezet volt, más része sima bűnszövetkezet, de az első világháborút követően megjelentek a fontosabb kínai pártok fiókszervezetei is (persze ezek egy része is inkább a bűnszervezetek sajátosságaival rendelkezett), mindenesetre a kínaiaknak ekkoriban Sanghaj nemzetközi negyedei, és Hong Kong mellett elsősorban Szingapúr volt azaz Ázsián belüli menedék, ahová normálisan ki lehetett vándorolni, ha otthon "gond" volt. A leírtak miatt persze a brit hatóságok is növekvő gyanakvással tekintettek a kínai népességre, és nem csak növekvő arányuk és "szervezeteik" miatt. A maláj államokban ugyanis az eredetileg nem brit állampolgárságú bevándorlók jogilag némileg hátrányos helyzetben voltak: általában nem rendelkeztek állampolgársággal, ez alapértelmezetten csak a malájokat illette meg - tulajdonképpen ez volt a malájok kordában tartásának egyik eszköze: a brit közigazgatás hivatalosan átmeneti jövevényekként kezelte a kínaiakat és az indiaiakat, ki nem mondva, de azt érzékeltetve, hogy valamikor a jövőben majd nem lesz már szükség rájuk és akkor a malájok kezébe kerül majd vissza a gyeplő - ezt elvileg az is aláhúzta, hogy (részben indiai mintára) 1935-ben a Szövetségi Maláj Államok a korábbinál nagyobb autonómiát kaptak a saját ügyeik igazgatásában - amivel kezdetben egyik érdekelt fél sem igazán tudott mit kezdeni. Ugyanakkor a kínaiak visszavándorlásának lefékeződése és politikai és társadalmi szerveződése épp az 1930-as évekre érte el azt a szintet, hogy ezt az elképzelést egyre kevésbé lehetett komolyan venni.

A Szövetségi Maláj Államok kormányzati épülete Kuala Lumpurban - (forrás)

Ebbe az egyre feszültebbé váló helyzetbe robbant bele a második világháború, mely kezdetben ismét fellendülést hozott: az ón és a kaucsuk szépen hozott a konyhára, illetve a "szingapúri erőd" kiépítése is pörgette a gazdaságot, azonban az Európában meglehetősen elfoglalt brit kormány némileg "elaludt", a japán fenyegetés egyre szaporodó jelei ellenére nem erősítette meg a malájföldi légvédelmet, ami végzetesnek bizonyult 1941-42 fordulóján: Jamasita tábornok amúgy nem túl erős (kb. hadtesterejű) csapatai a Burmában már ismertetett módon söpörtek át a félszigeten, majd foglalták el Szingapúr szigetét - azonban Burmához képest volt pár különbség: a britek Malájföldön komoly létszámfölényben voltak, ennek ellenére jóval kevésbé tudták késleltetni a japán előretörést, és a végén még vissza sem tudtak vonulni. Óriási csapás volt ez a brit gyarmati uralomra nézve, történetünk szempontjából azonban fontosabb, hogy mi történt ezután - a japán megszálló hatalom ugyanis - bár az ázsiai nemzetek felszabadítását hirdette - láthatóan nem igazán tudott mit kezdeni a Maláj-félszigettel. Hivatalosan gyarmatként kezelte, de más területekkel (pl. Holland-Kelet Indiával) szemben nagyon volt komolyabb koncepciójuk a lakosság megnyerésére. Az a japán-kínai háború eseményei alapján sajnos borítékolható volt, hogy a kínai lakossággal szemben brutálisan fognak fellépni - tisztogató akcióik során már gyakorlatilag az első pár hónapban kiirtották a helyi kínai elit jelentős részét, ugyanakkor a szultánok (névleges) hatalmának tiszteletben tartásával tétova lépéseket tettek a maláj népesség megnyerésének irányába. Ezt az ügyet ugyanakkor nem igazán szolgálta, hogy a velük szövetséges Thaiföld igazgatása alá helyezték az 1909-ben átadott északi maláj államokat, ami az ébredező maláj nemzettudatra bizony elég nagy csapást mért. Részben ennek kompenzálásaként lett viszonylag népszerű a "Melayu Raya" (Nagy-Malajzia) elképzelés, mely az egykori holland és brit gyarmatok egyesítését tervezte - japán uralom alatt elvileg ennek nem volt akadálya. Ugyanakkor szintén nyugtalanságot keltett, hogy bár a félszigeten a malájokat kevésbé sújtotta a japán terror, de a nyugat-borneói Pontianakban például szisztematikusan kiirtották a japánok a helyi maláj elitet. 

Hogyan alázzuk meg a Brit Birodalmat még jobban? Például győzzük le kerékpáros gyalogsággal - japán katonák 1941 decemberében Malájföldön - (forrás)

Ez már önmagában nem tette túl népszerűvé a japán uralmat, azonban a hamarosan jelentkező gazdasági nehézségek még az alapvetően semleges maláj többséget is elidegenítették: Japánnak ugyanis papíron igen nagy szüksége volt a hadviseléshez az ónra és a kaucsukra is, azonban a japán gazdaság a Malájföld által megtermelt mennyiség töredékét tudta csak felvenni (és még kevesebbet ténylegesen el is szállítani), a távolsági kereskedelem összeomlása pedig Szingapúrnak és Penangnak tett be, miközben a terület hagyományos élelmiszerellátó útvonalai is összeomlottak. Eközben a japánok még jelentős mennyiségű papírpénzt is nyomtattak (amihez egy kicsit még a szövetséges titkosszolgálatok is hozzátettek), ami az egekbe lökte az inflációt - így 1944-45-re már nem igazán maradtak hívei a japán uralomnak.

Érdekes módon ezek a fejlemények jelentősen különböztek a japánok Holland-kelet-indiai politikájától - ahogy egyébként a gyarmat 19. század végi, 20. század eleji fejlődése is. Nagyjából 1870-tól datálják a hollandok "liberális" korszakát - ezt úgy kell érteni, hogy közel 250 éves uralom után a hollandok elérkezettnek látták az időt arra, hogy valamit a gyarmati lakosság jóléte érdekében is cselekedjenek: elsősorban Jáván és Szumátrán komoly infrastrukturális fejlődés indult meg, sőt 1918-tól a gyarmat részben választott törvényhozással is rendelkezett (azaz közjogilag fejlettebb volt a maláj államoknál vagy a Straits Settlementsnél). A mérleg másik serpenyőjében azonban jelentős mennyiségű holland önkény maradt, ami egyrészt a távolabbi szigetek viszonylag könyörtelen központi igazgatás alá vonásában, valamint az 1920-as, 30-as évek politikai fejleményeiben mutatkozott meg. Ugyanis a gyarmat fejlődése egy viszonylag népes (nem arisztokrata) jávai elitet is kitermelt, akik hamarosan szervezkedni kezdtek, ami a politikailag aktív nacionalisták elég széleskörű őrizetbe vételét és deportálását eredményezte. Az ekkori Holland Kelet-Indiát rendőrállamnak is szokás nevezni, ugyanakkor ez viszonylag korlátozottan (kb. egyes nacionalistákkal szemben) érvényesült - de elég volt ahhoz, hogy 1942 elején a holland uralom kártyavárként történő összeomlását ne nagyon sirassa senki a helyi erők közül, illetve hogy kezdetben elég népszerű legyen a japán uralom - itt ugyanis a helyi japán parancsnokság tudatosan építkezett a helyi nacionalistákra, bevonta őket a közigazgatásba és a hadihelyzet romlásával párhuzamosan 1945-re függetlenséget helyezett kilátásba. Ettől függetlenül a kínaiakat ugyanúgy üldözték, a gazdasági nehézségek pedig hasonlóak voltak, de jelentős japánellenes ellenállási mozgalom nem alakult ki, és az 1945 utáni események is merőben ellenkező fordulatot vettek (erről egy külön blogposzt fog szólni).

Nem úgy, mint a Maláj-félszigeten: az ottani ellenállásban nem meglepő módon a kínaiak szervezetei játszották a vezető szerepet, különösen a szakszervezeti mozgalomból kinövő, otthonról is erős ideológiai muníciót kapó kommunisták - nagyrészt (de nem kizárólag) ők álltak a MPAJA (Malayan Peoples Anti Japanese Army) mögött. A szervezet meglehetősen rosszul kezdte a gerillaháborút: vezetői a konspirációs és elemi biztonsági szabályokra fittyet hányva 1942. szeptember elsején a Batu barlangokban gyűltek össze egy "konferenciára" - nem tudva, hogy a főszervező pártfőtitkárt beszervezte a Kempeitai, a japán titkosrendőrség. A vezetői jelenlétnél csak a meglepetés volt teljesebb, a japánok nem is ejtettek nagyon foglyokat, 92 vezető tisztségviselőt mészároltak le. A tragédia természetesen óvatosságra intette a szervezet túlélőit, így a következő két évben kevésbé exponált helyeken tartózkodtak, ellenben sikeresen kiépítettek egy dzsungelbeli és a dzsungel szélén álló településekre támaszkodó támaszpontrendszert és egy csomó helyi sejtet - 1944-re egy kicsi (mintegy 7000 fős), de ázsiai viszonylatban jól szervezett gerillahadsereggé vált, mely viszonylag jó hatékonysággal vadászta le a kollaboránsok egy részét, illetve a japánoknak is tudott kellemetlen perceket szerezni (igaz a nagyobb összecsapások elől azért kitértek) - olyannyira, hogy a britek is igyekeztek támogatni őket különleges alakulatok odaküldésével, illetve az utolsó hónapokban légi utánpótlással.

A MPAJA katonái a feloszlatási díszszemlén 1945 decemberében - (forrás)

Elsőre fura lehet, hogy a Brit Birodalom egy kommunista gerillahadsereget támogatott - de egyrészt mások nem voltak a színen Malájföldön, másrészt Burmában is láthattuk Aung Szan példáján, hogy ha az éppen célszerű volt, némi emberkedést követően simán beálltak egy baloldali szimpátiákkal is rendelkező britellenes nacionalista mögé...

A szingapúri kínai közösség ünnepli a győzelmet 1945-ben - (forrás)

Amikor tehát a britek 1945 szeptemberében visszatértek a lakosság nagy része üdvözölte ezt, azonban a helyzet viszonylag gyorsan megváltozott:

- Azzal még nagyjából elégedettek voltak az érintettek, hogy a  britek bő fél évig tartó katonai igazgatás keretében igyekeztek visszaállítani a brit intézményeket, illetve lefegyverezték a (főleg maláj) kollaboránsokra vadászó MPAJA-t. A fegyvereiket beszolgáltató gerillák pénzjutalmat kaptak, és ha gondolták  beállhattak az újra felálló helyi fegyveres szervezetekbe. Mondjuk már ekkor is feltűnt jópár brit tisztnek, hogy a MPAJA tagjai nagyrészt az öregebb, rossz állapotú fegyvereket szolgáltatták be, az 1945-ben küldött automata fegyvereket nem annyira. Azzal együtt, hogy a MPAJA veteránszervezetei (azaz az egykori parancsnoki struktúrája) teljesen legálisan működhettek, ez kifejezetten aggasztó volt a britek számára.

- Az már kevésbé lett népszerű húzás, hogy a brit hatóságok bevonták a japánok elértéktelenedett pénzét. Ez önmagában még nem lett volna gond, de a katonai igazgatás viszonylag kevés jó gazdasági szakemberrel bírt, ráadásul az 1945-ös Brit Birodalom egy súlyosan eladósodott, erőforráshiányos képződmény volt, úgyhogy nem nagyon volt pénz a háborús károk gyors javítására, valamint a gazdaság felpörgetésére. A gyors és váratlan japán kapituláció miatt a brit-indiai katonai vezetésnek hirtelen óriási terület igazgatásáról kellett gondoskodnia, ami tovább feszítette az amúgy is szűkös erőforrásokat. Emiatt egyébként a japánok által helyzetbe hozott maláj tisztségviselők egy részét is megtartották, akik viszont sok esetben a japán uralom alatt kifejlesztett "korrupciós gyakorlatukat" tartották meg.

- Tovább súlyosbította a gazdasági helyzetet, hogy a Brit Birodalom megrendült pénzügyi helyzete miatt magas importvámokat vezetett be, ami igencsak megnehezítette az újjáépítést és a fellendülést, ráadásul igyekezett minél több pénzt kisajtolni egyik legjövedelmezőbb gyarmatából: azonban ezt inkább Londonnak kedvező módon tette. Ebben az időben a maláj kaucsuk tette ki az Egyesült Államokba irányuló brit export több, mint felét, amiből London lehetőleg minél nagyobb haszonra szeretett volna szert tenni. Ez (mármint a terület külkereskedelmi egyenlege) papíron ugyan tök jól nézett ki, azonban helyben mindez nyomott béreket, áruhiányt, szociális leszakadást eredményezett, miközben az ültetvényeken is egyre nagyobb arányban alkalmaztak kínai munkásokat (mivel az indiaiak már nem igazán jöttek, de a népesség egyébként gyorsuló ütemben nőtt.) Mindez a kommunisták által dominált szakszervezetek gyors erősödését hozta, ami sztrájkokban és a "mozgalom" militaristábbá válásában materializálódott, főleg amikor a brit hatóságok letartóztatásokba kezdtek. Tegyük hozzá: a vázolt nehézségek ellenére a gazdasági élet 1948-49 környékére már nagyrészt helyreállt, így vélhetően alábbhagyott volna az elégedetlenség, ha a britek újabb államszervezési kísérleteikkel nem dobnak egy lángcsóvát a már csaknem leeresztett benzineshordóba.

A brit katonai igazgatás ugyanis 1946. április 1-jével átadta a helyét az úgynevezett Maláj Uniónak. Unió jellegét az adta, hogy a szövetségi és nem szövetségi maláj államokat egybeolvasztották, illetve a Straitts Settlementsből hozzájuk adták Penangot és Malakkát, míg Szingapúr önálló koronagyarmattá vált (ebből is az autonómia nélkülivé) - hasonlóan a Brooke-ok lemondásával "gazdátlanná vált" Sarawakhoz. Az Unió elvileg egy roppant kifinomult konstrukció volt, mely úgy próbált mindegyik etnikai csoportnak adni valamit, hogy közben London járjon a legjobban - mondjuk ezen a próbálkozáson nem volt nehéz átlátni. A malájok számára ez egyrészt azt jelentette, hogy a britek révén visszakapták az 1942 után thai uralom alá került északi részeket, ugyanakkor a britek által (nem teljesen alaptalanul) japán kollaboránsoknak tartott szultánok maradék, jelképes hatalmát is elvették, a Maláj Unió tehát egy túlnyomórészt brit hivatalnokok által irányított, választott törvényhozás nélküli gyarmat volt, tehát az 1935-41 között élvezett korlátozott autonómia is elszállt. (Ugyanakkor a Maláj Unió a brit jogállamiság egyéb vívmányaival nagyrészt rendelkezett). A maláj etnikumot még egy további rendelkezés is sérelmesen érintette: a Maláj Unió polgárai etnikumtól függetlenül egyenlőséget élveztek, sőt a kínaiak és indiaiak számára az új szabályozás szerint jóval könnyebb volt állampolgársághoz jutni  - ez az újítás alapvetően szükséges volt az egyéb népcsoportok megbékítéséhez, de alapvető fordulat volt az 1930-as évek brit politikájához képest. A malájok addig szokatlan módon ellenálltak, a szultanátusok felett érzett gyászuk jeleként fehér szalagot viseltek, és élesen tiltakoztak az állampolgársági törvény ellen. Utólagos bölcsességgel persze jól látszik, hol is ment félre a brit politika, ugyanakkor a háború utáni nehéz időszakban vélhetően így (azaz közvetlen gyarmati irányítással, az egyes etnikai csoportoknak központilag biztosított kedvezményekkel) látták biztosítottnak a stabilitást, és az Uniót jól érezhetően ideiglenes megoldásnak szánták - "reformjáról" ugyanis szinte azonnal tárgyalni kezdtek. Ennek eredményeképpen 1948. február 1-jén az unióból Maláj Föderáció lett, mely a 9 maláj államból  és 2 gyarmatból (Penang és Malakka) állt, az államokban pedig korlátozottan, de visszaállították a szultánok "fennhatóságát", sőt egy extra joggal is felruházták őket: tanácsadó szerepet töltöttek be a bevándorlás témakörében - ez egyértelműen a kínaiak ellen irányuló húzás volt. Ahogy az is, hogy az állampolgársági törvényt csak a két gyarmatterületen vezették be, a maláj államokban nem... Egyébiránt az egyes tagállamok ismét pénzügyi önállósággal rendelkeztek, és irányító testületeikbe a helyi társadalmi csoportok is delegálhattak tagokat (választott testületekről ekkor még nem volt szó, és a brit dominancia így is megmaradt).

"Malájföld a malájoké" - tiltakozás a Maláj Unió ellen - (forrás)

Tekintve, hogy a kínaiak részaránya ekkor még, ha lassuló ütemben is, de nőtt, a Maláj Föderáció létrejötte egyértelműen a politikai jogaik elleni hadüzenet volt, ami a gazdasági nehézségekkel és a sztrájhullámokkal járó erőszakkal együtt robbanásveszélyes elegyet alkotott. Az ezt berobbantó szikra egy hármas gyilkosság volt 1948. június 16-ának reggelén, amikor néhány kínai férfi meggyilkolt három ültetvényigazgatót Sungai Siputban (Perakban). Az ezt követően eszkalálódó események egy kezdetben teljesen valószínűtlennek tűnő végeredményhez vezettek: egy véres és kegyetlen gerillaháború közepette sikerült félig-meddig demokratizálni (tulajdonképpen kompetitív autokráciákká alakítani) és függetleníteni két gyarmatot, melyekből két roppant sikeres ázsiai állam alakult ki - miközben a kínai típusú kommunizmus terjeszkedésének is sikerült útját állni. 

Hogy hogyan is történt mindez, arról a következő részben lesz szó.

Fontosabb források:

https://www.ehm.my/publications/articles/malayas-early-20th-century-population-change

https://en.wikipedia.org/wiki

Jared Diamond: Upheaval

Az 1944 tavaszán-nyarán Imphal-Kohimánál aratott brit-indiai győzelem megteremtette Burma északról történő visszafoglalásának lehetőségét, azonban nemcsak a nehéz terep nehezítette ezt, de a kimerült csapatok egy részét is vissza kellett vonni Indiába feltöltésre, és az dzsungelből való kitörést követően alapvetően eltérő jellegű hadviselésre való felszerelésre.

Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a 14. hadsereg csak viszonylag „szerény” célokat tűzzön ki maga elé november-decemberig: alapvetően a Csindvin elérését, hídfők kialakítását és a szükséges készletek felhalmozását célozták.

A 14. hadsereg útja a Csindvinhez - (forrás)

Az előrenyomulás viszonylagos lassúságának több oka is volt a csapatok már említett pihentetésén és „átszerelésén” kívül.

• Egyrészt a terep borzasztóan nehéz volt, még a gyenge (de persze fanatikus) japán ellenállás mellett is kínszenvedés volt az előrehaladás. Mindez világosan megmutatta, miért is volt jó ötlet bevárni a japán támadást: ha az ereje teljében lévő japán erőkkel kellett volna ezen a terepen megmérkőzni, az erősen kétes kimenetelű vállalkozás lett volna. A fő logisztikai problémát az jelentette, hogy a Chindvint a „legkönnyebb” terepviszonyok között megközelítő, legjobban kiépített tamui országút túl északra érte el a folyót: a közép-burmai síkságokra való kitöréshez délebbi átkelőhelyekre volt szükség (vagy északról kellett közelíteni, ehhez viszonyt a ledói út 1945 januárjára várt elkészítése előtt nem volt elég logisztikai kapacitás). Adta volna magát a délebbi, tiddimi út a Manipur folyó mentén, a sok harcot látott útvonal viszont olyan rossz állapotba került, hogy Slim végül az útvonal feladása mellett döntött. Az egyik hágóra vezető szerpentint a britek csak „Chocolate Staircase”-nek nevezték el, színe és állaga miatt. Az ebben az irányban a japánokat üldöző 5. indiai hadosztályt végül légi ellátásra állították át, amíg ki nem ért a Chindwinhez. Hogy milyen nehéz is volt a terep: a japánok a Manipur szakadékos völgyén átívelő híd felrobbantása után lehetetlennek tartották a brit erők átkelését az általuk védett partra – a brit parancsnok ugyanakkor meglehetősen „kreatívan” oldotta meg a helyzetet: egyik dandárját felrendelte egy 70 kilométerrel feljebb lévő gázlóhoz, majd a túlsó parton a japánok hátába kerültek – persze egy ilyen manőver heteket vett igénybe. Az északi út valamivel jobb állapotban volt, ugyanakkor a Chindwin használható átkelőit a déli irányú Kabaw-völgyön át lehetett elérni: a szirtekkel borított terep megtisztítása közel két hónapot vett igénybe, és valahogy meg kellett oldani a szilárd burkolatú út kialakítását is – hagyományos aszfalt vagy betonút szóba sem jöhetett a szűk határidő miatt, a 14. hadsereg hadmérnökei végül egyfajta kátrányos szövettel igyekeztek burkolni az utat, több-kevesebb sikerrel.

A tiddimi út - (forrás)

• A 14. hadseregnek időre volt szüksége a hadműveleti tervek (és főleg a logisztika) kidolgozásához, amit nem könnyített meg a szövetségesek távol-keleti (magyarul délkelet-ázsiai) parancsnoksági struktúrájának totális átalakítása sem.
• A parancsnoki struktúrában bekövetkezett lavinát több különálló tényező indította el. Egyrészt a brit és amerikai erők létszámának növekedése a kínaiakhoz képest önmagában indokolta az átalakítást, ugyanakkor ebből kiindulva Stilwell nagyon eltaktikázta magát: Tudván, hogy a kínai alakulatok csak az ő közvetlen irányításával képesek megfelelően harcolni, a korábbinál is nyíltabban szembeszegült a kínai vezetéssel, ami már sok volt Csang Kaj-seknek, és ezúttal Washingtonnak is – Stilwellt áthelyezték, felelősségi körét több tábornokra ruházták át. Ennek mondjuk a britek nem annyira örültek, bár kárpótolta őket, hogy az észak-burmai hadszíntér irányítása a Stilwellnél csak kicsit kisebb forma Dan Sultan tábornok kezébe került, akinek korábban Észak-Assamban harcoló csapataival a brit hadvezetés szorosan együttműködött. Brit oldalon viszont leváltották a hadseregcsoport parancsnokát, a kiégés jeleit mutató Giffard tábornokot, helyébe Oliver Leese vezérőrnagyot helyezték, Montgomery egyik sivatagi hadtestparancsnokát, majd utódját a 8. brit hadsereg élén.  A tábornoktársainál átlag egy fejjel magasabb Leese sok tekintetben egy jóindulatú óriás volt, aki kevésbé jól tudott érvényesülni  a délkelet-ázsiai darázsfészekben, mint a jóval dörzsöltebb és népszerűbb Slim, vagy az extravagáns és sztárallűrökkel terhelt (de határozott és diplomatikus) Mountbatten. Szintén feszültségeket keltett, hogy Giffard dzsungelspecialista vezérkarát jórészt menesztette, és saját embereivel pótolta, akiknek nagyrészt sivatagi harci tapasztalatuk volt – ez mondjuk Közép-Burmában nem jött olyan rosszul, de kissé talán túl technokraták voltak a hadszíntér szerény logisztikai körülményeihez képest, ami komoly feszültségeket szült Burma visszafoglalásának tervezésekor.

A rekorder Bailey-híd építése Kalewánál a Csindvinen 1944. december 2-án - (forrás)

• Az immár Stilwell nélkül operáló kínaiaktól a szövetséges hadvezetés elvárta, hogy miközben támogatja a burmai hadműveleteket, indítson ellentámadást a Dél-Kínát lassan megszálló japánok ellen. Ez az ellentámadás olyan "jól" sikerült, hogy a japánoknak sikerült elfoglalniuk a támogatásra szánt amerikai légi egységeknek kiszemelt repülőtereket is, ezért 1944 második felében szinte a teljes assami légiflottát a kínaiak támogatására állították be – épp akkor, amikor a britek a Csindvinhez próbáltak felfejlődni, hogy megkezdhessék a burmai hadműveletet. (Ezért is lett hirtelen igen fontos lekátrányozni a Kabaw-völgybeli utat.)

De mi történt pontosan 1944 tavaszán, nyarán és őszén Észak-Burmában az imphali és kohimai csatákkal párhuzamosan? Ennek áttekintése elengedhetetlen a parancsnoki struktúra változásának és az 1944-45 fordulóján kibontakozó hadműveletek megértéséhez. Már volt róla szó, hogy a kínai-amerikai erők Észak-Burmában  1943 októberében viszonylag lassú támadásba kezdtek: a cél a terület közlekedési csomópontja Myitkyina (ejtsd: Mjicsina) volt, ahová a ledói utat tervezték bekötni, hogy szárazföldi úton lásthassák el Kínát.

Stilwell kezdő hadmozdulatai északon. Az 5307-es gyalogság "Merill martalócait" (amerikai különleges alakulatokat) takarta - (forrás)

A terep nehéz volt, a kínaiak rosszul felszereltek, a japánok meg nagyon kemények voltak, így az előrenyomulás lassan haladt, ebben csak a csinditek 1944 márciusi „megérkezése” valamint az imphali hadművelet hozott némi változást.  Utóbbi révén némileg megfogyatkozott a japán védők száma, előbbi pedig komolyan zavarni kezdte a japánokat. Egyrészt arra hamar rájöttek, hogy a brit diverzánsok megsemmisítésének kulcsa a légi utánpótlás kikapcsolása, ezért a burmai japán légierő ezzel kezdett el foglalatoskodni (inkább kevesebb, mint több sikerrel), ahelyett, hogy az Indiára támadó erőiket támogatta volna. (Persze erre jó okuk volt, tisztában voltak Észak-Burma stratégiai fontosságával, és a csinditek jelentette veszéllyel.) Azonban a csaknem hadosztályerejű, a leszállóövezeteket légvédelmi fegyverekkel védő csinditek jóval komolyabb károkat okoztak, mint egy évvel korábban: gyakorlatilag elvágták az észak-burmai japán alakulatokat ellátó vasútvonalat, több japán helyőrséget pedig szabályosan megostromoltak.

Előrenyomulás Myitkyinába - (forrás)

Bármilyen morbid is ilyet mondani, hadműveleti felhasználásukon lendített, hogy Wingate márciusban repülőgépszerencsétlenség áldozata lett – a csinditek innen tulajdonképpen a Slim által kidolgozott „doboztaktikát” valósították meg mélyen az ellenség hátországában, illetve Stillwell parancsnoksága alá kerülve egyre inkább Myitkyina ostromára szándékoztak bevetni őket (ez ellen a brit parancsnokok joggal tiltakoztak, mondván a könnyű fegyverzetű alakulatok nem alkalmasak erre a feladatra).

A második csindit hadművelet - Mytkyna ostromával és az Imphal-kohimai ütközettel egy térképen - tulajdonképpen mindenki beszivárgott mindenki mögé, hogy végül konvencionális hadműveletekben próbálják felőrölni egymást - (forrás)

Myitkyina ostroma ugyanis minden volt csak könnyű nem: az egy dolog, hogy erre is a monszun kellős közepén került sor, de a japánok kifejezetten jól védekeztek itt és a szintén a kínai erők által ostromlott jünnani Tengcsungnál is. (Ha Kohima brit védelmét a háború egyik legtökösebb dolgának neveztük, Myitkyina és Tengcsung japán védelmét is ide kell sorolnunk.) Ugyanakkor a burmai front más részein való leterheltségük megakadályozta az egyébként „szokásos” sikeres ellentámadásaik megindítását, így a Stilwell által kiképzett három kínai hadosztályból álló, a történetünk elején megismert Szun Li-csen által irányított „Új” 1. hadsereg, valamint az amerikai különleges erők lassan előnyomultak, és május 17-én elérték a myitkyinai repteret – magát a várost azonban csak augusztus 3-ára tudták bevenni. Az itt aratott igen drága győzelem végül elhozta a japán erők Jünnanból való visszavonulását is. Tengcsungnál ugyanis a párhuzamosan elkezdett kínai Salven-offenzíva során egy ezrederejű japán alakulatnak sikerült megvernie 12 kínai hadosztályt - még ha ezek a hadosztályok csak nagyjából ezrederejűek is voltak…

A nem túl sikeres kínai Salween-offenzíva - (forrás)

Az észak-burmai hadművelet valamint a japánok dél-kínai hódításai egyúttal rávilágítottak arra az óriási hatékonyságbeli különbségre, ami a Csang Kaj-sek és az amerikaiak vezetése alatt harcoló kínai csapatok között mutatkozott – ami az amerikai kormányzatban azt a logikus gondolatot érlelte meg, hogy talán Stilwellnek nagyobb szerepet kell juttatni a kínai hadsereg vezetésében. Mindez Csang Kaj-sek gyorsuló ütemű háttérbe szorítását jelentette volna, melybe ő természetesen nem ment bele (inkább elvesztette az irányítása alatt álló terület jelentős részét), az incidens pedig az amerikai tábornok eltávolításával végződött.

Az események természetesen a Burmába magát lassan berágó 14. brit hadseregre is komoly hatással voltak a légi szállító egységek Kína javára való átcsoportosítása valamint a Burmában harcoló erők részleges kivonása miatt. Slim problémái alapvetően a logisztikára valamint a Burma visszafoglalására vonatkozó ellentmondásos tervekre voltak visszavezethetőek, melyek természetesen további logisztikai problémákat szültek.

Egyrészt a meglehetősen bonyolult parancsnoki rendszeren belül sokan ellenezték a Burma elleni támadást, mondván, hogy a fő hadműveleti célt, a Kínát kiszolgáló út megnyitását már Észak-Burma visszafoglalásával elérik. A 14. hadsereg vezérkara ugyanakkor már nem egy az indiai-burmai határvidéken átvezető út szétmállását kísérhette figyelemmel, úgyhogy számukra a Kínát valóban biztonsággal ellátni képes útvonal Rangoonon keresztül vezetett. Ugyanakkor arra vonatkozóan is megoszlottak a vélemények, hogyan is kellene visszafoglalni Burmát: a tengeri invázió terve még 1944-ben is életben volt, bár láthatóan záros határidőn belül nem kaphatták meg a britek a hozzá szükséges eszközöket. A terv újabb változata ezért egy nagyszabású ejtőernyőshadművelettel számolt, ami ellen Slim és törzse kézzel-lábbal tiltakozott, hiszen az ejtőernyősök bevetéséhez és ellátásához repülőgépek kellettek, amelyekre épp nekik is szükségük lett volna. (A terv szerényebb verziója csak akkor számolt a légideszanthadművelettel, amikor a 14. hadsereg északról már megközelíti Rangoont.)

Időközben félig „magánakcióként” Slimék is elkezdték a saját hadműveletük tervezgetését, melynek a SOB (Sea or Bust – "A tenger vagy rácsesztünk") munkarövidítést adták, és nagyjából jól összefoglalta  a brit haditerv lényegét és kockázatait: ha 1944-45 fordulóján sikerül elindítaniuk az offenzívát, legkésőbb 1945 május 15-ig (a monszun kitöréséig) meg kell tenniük a Chindwintól Rangoonig tartó mintegy 7-800 kilométert, a még mindig erős burmai japán erőkkel szemben, úgy hogy közben még az Irrawaddyn is át kell kelniük. Ha a dolog nem sikerül, pont ugyanúgy fognak összeomlani az utánpótlási útvonalaik, mint a japánoknak Imphalnál.

A végrehajtást a szoros „menetrenden” és a japán hadseregen kívül még egy csomó logisztikai probléma is bonyolította:

• A már említett gépátcsoportosítás miatt Slim legfeljebb két hadtesttel hajthatta végre a betörést Közép-Burmába, több csapatot egyszerűen nem tudtak légi és a rendelkezésre álló szárazföldi úton ellátni – emiatt jellemzően a nagyobb ellátási igényű brit hadosztályokat egyre nagyobb mértékben küldték vissza Indiába, helyüket indiai alakulatok vették át.
• Számolni kellett az előretörés során megnyúló légi utánpótlási útvonalakkal: ha a csapatokat továbbra is Assamból látják el, anagyobb távolság miatt drasztikusan csökkenni fog a szállítási kapacitás. Azonban ha sikerül elfoglalni a nyugat-burmai partvidéket és ott tengerről ellátható légitámaszpontokat létesíteni, jóval lerövidülnének a légi szállítási útvonalak Mandalay és Rangoon visszafoglalása során. Ezt a feladatot a imphali frontról visszavont egységekkel megerősített XV. hadtestnek kellett elvégeznie legkésőbb 1945 januárjában-februárjában.
• A légihidat természetesen minden eszközzel tehermentesíteni kellett, Slim tervei között szerepelt a folyami hajózás újraindítása a Csindvinen – a gond az volt, hogy épp nem akadt egyetlen használható hajó sem, így utászai egy része bárkákat kezdett építeni egy rögtönzött műhelyben – két hajót pedig viszonylag erősebb fegyverezettel is elláttak, ezeket a hadseregparancsnok keresztelte el - a Királyi Haditengerészet nagy bosszúságára. A páncélos hadosztályok tankszállító trélereit pedig átállították arra, hogy Dimapurból kisebb vontatóhajókat, mozdonyokat szállítsanak át a hegyvidéken, a szállítási kapacitást bővítendő.

A Slim és törzse által kidolgozott terv lényege az volt, hogy a japánok zömét még a hadjárat elején meg kellett semmisíteni, különben nem igazán érhették volna el az 1945-ös monszun kitörése előtt Rangoont. Az északról lassan előretörő kínai-brit és amerikai erők fedezték volna a támadásba lendülő két brit hadtest jobb szárnyát, miközben azok a Csindvin és az Irrawaddy által alkotott "zsebbe" szorítják a japán főerőket, és azok megsemmisülnek -  így már kevésbé lett volna problémás a folyami átkelés, valamint Mandalay és Rangoon gyors elfoglalása. Eközben a jobbszárnyon XV. hadtest is igyekszik eljutni az elfoglalt partvidékről az Irrawaddyhoz. Slim tervét alapvetően a japán hadvezetés általános agresszivitására és meggondolatlanságára alapozta: úgy gondolta, hogy a Kawabét leváltó Kimura tábornok megpróbálja majd megállítani és egy ellentámadással nekiszorítani a Csindvinnek – ekkor vetné be a tartalékban tartott IV. hadtestet. A brit tábornok megfogalmazásában: a japánok a Csindvint fogják látni az ő hátában, nem pedig az Irrawaddyt a sajátjukban.

Az 1945-ös partvidéki harcok egy tipikus jelenete: a brit 3. kommandódandár partraszállása - (forrás)

A tervvel csak egy gond volt: Kimura az egyik legjobb japán katonai vezető volt, aki nem habozott stratégiai visszavonulást és nagyarányú csapatátcsoportosítást elrendelni, ha a helyzet úgy követelte, arra meg nagy ívben tett, mit is várt tőle Slim vagy a burmai japán haderő némileg zakkant tisztjei. Így amikor 1944 december elején a XXXIII. hadtest újonc hadosztálya, a 19. indiai kitört a Csindvinnél létesített sittaungi hídfőből, meglepően gyorsan haladt, és a hadosztály parancsnoka az alacsony termete és a „korzikaihoz” való hasonlósága miatt „Zsebnapóleonnak” becézett Peter Rees azt jelentette, hogy a japán főerő az Irrawaddyhoz látszik visszavonulni – ez persze dugába döntötte a brit terveket – de adott egy új ötletet Slimnek. Mivel a IV. hadtest az eredeti tervek szerint is délebbről támadott volna a „folyózsebbe”, mi lenne, ha (a friss folyami flotta szállítókapacitását is használva) még délebbre vezényelnék, és az Irrawaddyn Pakokku környékén átkelve Meiktilánál a Mandalaytól nyugatra a folyóparton felálló japán védelem hátába kerülne? A tervnek számos előnye volt:

• Klasszikus bekerítéssel zúzta volna szét a japán főerőt, egy a brit gépesített haderőnek jóval kedvezőbb terepen.
• Jóval kisebb veszéllyel fenyegetett a délebbi folyami átkelés, és a fő japán folyami védelmi vonal várható meggyengítése a XXXIII. hadtest partváltását is segíthetné. (Az előkészített japán folyóparti védelmi rendszer elleni támadás vélhetően meghaladta volna a britek erejét.)
• A britek így gyorsabban szert tehettek Közép-Burma viszonylag fejlettebb infrastruktúrájára, nem utolsósorban a Rangoon felé vezető főútra és vasútra.
• A IV. hadtest rövidebb úton volt ellátható a frissen elfoglalt partvidéki repülőterekről.

Ehhez már „csak” azt kellett megoldani, hogy a IV. hadtest két hadosztályát és a hozzájuk csatolt páncélosegységeket észrevétlenül eljuttassák Kalewa környékéről az átkelésre kiszemelt, légvonalban nagyjából 220 kilométerre fekvő zónába. A nagyrészt erdő, bozótos terep természetesen segítette a brit átcsoportosítást, ugyanakkor a rádióforgalmazás és a japán légi felderítés elárulhatta volna a stratégiai megtévesztést, ezért mind a IV, mind a XXXIII. hadtest híradósainak le kellett adniuk egy rakás kamu üzenetet, előbbiek egy része pedig átmenetileg északon maradt. A légifelderítés kérdése már „könnyebb” volt, a brit légifölény lehetővé tette gyakorlatilag bármelyik japán felderítő idejében történő lelövését, ráadásul nem csak ebben a szektorban, hanem bárhol máshol, így nem lett feltűnő, hogy itt különösen figyelnek erre.

A XXXIII. hadtest behatolása a "folyózsebbe" (a shwebói síkságra)  1944-45 fordulóján, 1945 március végi kitörése az Irrawaddy hídfőiből és a IV. hadtest Meiktilai oldaltámadása 1945 február-márciusban - klasszikus bekerítő hadművelet magas szintű megtévesztéssel - (forrás)

A „rejtett” felvonulásra adta magát a Myittha folyó a Chindwinnel nyugatról párhuzamos völgye, azonban ezzel volt egy apró gond: a japánok még a völgyben voltak, így a gangaw-i állásukat valahogy le kellett küzdeni, lehetőleg csekély erőkkel, hogy a védőknek elestük vagy öngyilkosságuk előtt ne tűnjön fel, hogy egy egész brit hadtesttel van dolguk. Persze a japánok nem adták magukat könnyen, a britek ezért a titkosság jegyében egy nehézbombázókkal (ekkor már főleg B-29-esekkel) végrehajtott szőnyegbombázás mellett döntöttek – „szerencsére” ez akkor már ezen a fronton sem ment ritkaságszámba, így a japánok nem fogtak gyanút, egész mással voltak ugyanis elfoglalva.

Kimura ugyanis igyekezett minél nagyobb erőt összerántani az Irrawaddy-vonal és Mandalay védelmében, nagyjából hasonló védelmi tervben gondolkodva, mint Slim egy évvel korábban, a burmai front más részeit másodlagosként felfogva. Többek között ennek lett az eredménye az, hogy a partvidéken támadásba lendülő XV. hadtest kezdetben igen jól haladt, az arakani harcok fő célpontja, Akyab például puskalövés nélkül hullott a kezükbe (pontosabban egy épp arra repülő, és a helyi lakosok japánok távozásáról tudósító üzenetét elolvasó felderítőpilóta kezébe), Ramree szigeténél már komolyabb harcok voltak, ahogy a partvidéki út birtoklása is csak egy bonyolult, szárazföldi és tengeri deszantos hadművelettel sikerült. (A hadművelethez felhasznált, parti vizeken használható bárkák még Bengália tervezett védelméhez készültek.)

Januárra már kezdett teljes egészében mozgásba lendülni a burmai szövetséges hadigépezet: Északról Sultan brit-kínai-amerikai erői is kezdték megközelíteni Mandalayt, jobb szárnyukon a 36. brit hadosztállyal, melynek szerepe a „folyamzsákból” kitörő brit csapatok támogatása volt, és hosszabb távon a 14. brit hadsereg alárendeltségébe tervezték utalni. (Felmerülhet a kérdés, hogy a britek miért nem ebből az irányból támadtak, hiszen így nem lett volna szükség a kockázatos folyamátkelésekre – a válasz ismét a logisztika – nem tudták volna ellátni csapataikat.) Nyugatról a XV. hadtest az Irrawaddyhoz való kitörést és minél nagyobb japán erők lekötését tervezte. Középen a XXXIII. hadtest 19. hadosztálya 1945 januárjának közepén „próbaképpen” Kyaukmyaungnál (a „folyamzsák északkeleti oldalán) átkelt az Irrawaddyn, ezzel biztosítandó a kapcsolatot az északi erőkkel, illetve a Mandalayt védő japán erők széthúzását, egyben Kimura esetleges gyanújának elaltatását. A hadtest 2. brit és 20. indiai hadosztálya pedig dél felé nyomult a „zsákban”, hogy elérje a Mandalay közeli átkelési pontokat, illetve megtisztítsa a Chindwin partvidékét a brit ellátóflotta hajóira is gondolva. Átkelésüket március közepére tervezték, ahogy a titokban előrenyomuló IV. hadtestét is Pakokku-Pagan-Chauk körzetében.

Kissé merész alacsonyfelderítés Mandalay közelében, 1945 márciusában - (forrás)

A japánok természetesen észlelték a brit erők jelenlétét a körzetben, azonban legfeljebb dandárerejű csoportosulásokra számítottak, és Kimura úgy gondolta, hogy a déli hadműveletek legfeljebb kis erejű átkelési kísérletek lesznek megtévesztési célból. A brit hadvezetés mindent megtett annak érdekében, hogy a japánok ezt is higgyék, bár megtévesztő cselekedeteik egy részét simán a szükség szülte, nem pedig a ravaszságuk: a IV. hadtest parancsnoka, Messervy és hadosztályparancsnokai tisztában voltak vele, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel 2-3 nap alatt is legfeljebb dandárokat tudnak csak átjuttatni a széles folyamon, ráadásul a viszonylag gyenge japán partvédő erők is súlyos veszteségeket okozhatnak nekik, így három helyre igyekeztek széthúzni az átkelést (egy helyen csak elterelő jelleggel). Mivel a folyó erős sodrása és nem teljesen felderített homokpadjai a március 22-én éjjel megkezdett átkeléskor kissé összekuszálták a tervezett hadrendet, a japánok teljesen összezavarodtak a sötétből teljesen véletlenszerűen előbukkanó csónakok láttán, és bár a két fő partraszállási kísérletet Pagan környékén elsőre sikerült visszaverniük, tévesen a kelet-afrikai dandár egyébként jól haladó elterelő deszanttámadását hitték a fő csapásnak, ezért az ellen irányították csapataikat – Pagant pedig az Indiai Nemzeti Hadseregre bízták. Utólagosan elmondható, hogy valószínűleg ez volt a burmai hadjárat egyik legsúlyosabb hibája – a japánokból némileg kiábránduló indiaiak ugyanis átcsónakáztak a túlsó partra,  és értesítették a briteket, hogy most már jöhetnek…

Ez gyorsan javította a britek esélyeit mindhárom hídfőben, hiszen a japánok épp az elterelő hadművelet legjobban megerősített hídfőjét támadták, amiben volt némi logika, csak közben a britek zavartalanul hozhatták át a csapatokat azokba a hídfőállásokba, amelyekből ténylegesen ki akartak törni, és ahol a túlparton a tartalékaikat csoportosították. A részben szükségből kovácsolt megtévesztő hadművelet bejönni látszott – és az is kifizetődött, hogy a britek a Pakokkuhoz való előrenyomuláshoz mindig a „feltűnő” kelet-afrikai alakulatot küldték előre: a japánok csak az ő jelenlétükről értesültek, így amikor az elterelő átkelésnél feltűntek a könnyen azonosítható afrikai katonáik, azonnal azt hitték a fő csapásnak.

Persze a japánok az indiai alakulatok nagyarányú feltűnésekor rájöttek, hogy mekkora bajba kerültek, ezért Slim a hídfő megerősítése helyett azonnali kitörésre és Meiktila elfoglalására utasította Messervyt, mondván anélkül a hídfő sem ért volna semmit, eközben pedig az északon álló hadosztályai is megkezdték az Irrawaddyn való átkelést.

Kimura persze felismerte a veszélyt, illetve Slim hadműveletének hazárdjáték jellegét, így azonnal kiadta az utasításokat a rendelkezésre álló csapategységek átcsoportosítására, valamint Meiktila védelmére, ahol gyakorlatilag minden (járóképes és -képtelen) japán kezébe puskát vagy könnyűgéppuskát adtak. Kimura haditerve azon alapult, hogy miközben az északon átkelő brit alakulatokat feltartóztatja, menetalakulatai északról és délről elvágják a IV. hadtest hídfőjét, Meiktila védői pedig feltartóztathatják a hadtest többi alakulatát, bekerítve az egységet. A terv papíron nem volt rossz, részben működött is, ugyanakkor épp legfontosabb eleme, a hídfő elvágása nem sikerült, és a britek egyéb irányú feltartóztatása is csak ideig-óráig. Ezt alapvetően a következő gyengeségek okozták:

• A főbb utakon komoly gépesített egységekkel előrenyomuló britek hadmozdulataira a gyalog, mellékutakon mozgó japánok csak lassan, késve tudtak reagálni – hasonlóan, ahogy a britek 1942 elején a japán előretörésre.
• A brit légifölény és tűzerőbeli fölény a nyílt terepen kiválóan érvényesült, ami nehezítette az átcsoportosítást, ráadásul a Királyi Légierő a nyílt terepen könnyebben tudta beazonosítani a japán hiradóalakulatokat is, veszteségeik pedig hozzájárultak az egyre fokozódó irányítási káoszhoz. A japánok csak gyalogsági közelharcban voltak átmenetileg fölényben a könnyűgéppuskáik nagy aránya miatt (pl. Meiktila védelménél) – de csak amíg a brit páncélosok meg nem érkeztek, a japán gyalogság ugyanis nem kapott kiképzést tankok ellen.
• Slim haditerve kialakításakor számított a japán parancsnokok egy elég negatív tulajdonságára is: válságosnak tűnő helyzetben ugyanis a beérkező „felmentősereget” gyakorlatilag menetből vetették harcba, bízva „erkölcsi” és harci fölényükben, ahelyett, hogy bevárták volna az összes erősítést. Ez jellemzően az erősítések gyors lemészárlásában materializálódott, miközben egy koncentrált támadás akár sikert is hozhatott volna.

Egy szó, mint száz, a britek előtt két feladat állt: visszaverni a japán ellentámadásokat, valamint a hídfőkből kiindulva elfoglalni Mandalayt és Meiktilát, ezáltal mattot adva a japán védelemnek. A „könnyebbnek” ígérkező feladat Meiktila elérése volt nyílt terepen tankokkal az élen haladva, viszonylag csekély ellenállást leküzdve – Közép-Burma egyik legfontosabb közlekedési csomópontjának elfoglalása ugyanakkor már más tészta volt: a várost két oldalról is tavak övezték, és 12 ezer jól felfegyverzett japán katona védte, azonban a megerősített japán állások ostromában óriási gyakorlattal rendelkező 17. indiai hadosztály a légierő segítségével megtörte a védőket, és március 3-ára elfoglalta a város. (Röviddel ez előtt történt, hogy a frontvonalbeli eseményekre általában kíváncsi Slim a helyzetet számára túl veszélyesnek tartó brit légierő parancsnokságát kijátszva egy amerikai repülőgéppel, Messervy társaságában kereste fel Meiktilát, hogy egy tank célt tévesztett ágyúlövése majdnem egyszerre kapcsolja ki a hadsereg és a hadtestparancsnokot…)

Brit gépesített alakulatok nyomulnak Meiktila felé a mobil hadviselésre kiválóan alkalmas ligetes tájon - (forrás)

Eközben mind a hídfő, mind a várost elfoglaló 17. indiai hadosztály köré özönleni kezdtek a japán erősítések. Az várost birtokló, de a hídfőtől elvágott csapatokat ezért át is kellett állítani légi ellátásra, innentől az ostrom kulcsa az lett, ki is birtokolja a város északkeleti oldalán található repteret. A hadosztály parancsnoka, Cowan sajátos taktikával igyekezett megfelelni a kihívásnak – a légi felderítés alapján csaknem mindennap kiküldött egy harckocsikkal megerősített „vadászoszlopot”, hogy elfogjon és megsemmisítsen egy-egy közelítő japán gyalogosalakulatot. Így nem csoda, hogy nem igazán sikerült lendületesre az ellentámadás, bár volt egy pár napos időszak, amikor a szállítógépek ellenséges tűzben landoltak a reptéren, éjszaka pedig a japán és brit járőrök csaptak össze a kifutópályán. A IV. hadtest Pagan környéki hídfőjében is zajlottak az események: a továbbra is komoly túlerővel küzdő kelet-afrikai dandárt a japánok majdnem beleszorították a folyóba, de erősítésekkel sikerült stabilizálni a helyzetet.  Az IV. hadtestre zúduló japán erők nagyságát néhány a hadsereg illetékességén kívül álló döntés és tényező okozta, melytől Slim és törzse csaknem sikítófrászt kapott a döntőnek szánt hadművelet közepén: az egy dolog volt, hogy főhadiszállásukat mérges kígyók lepték el, de hamarosan egyéb rossz híreket is hozott a „posta”: az egyre növekvő légi szállítási igény miatt a Christison tábornok XV. hadtestének jól haladó partvidéki hadműveleteit le kellett állítani, ezáltal jóval kevesebb ellenséges egységet tudott lekötni, a felszabaduló japán ezredeket pedig részben a IV. hadtest ellen vetették be.  Ennél sokkal rosszabb hír volt, hogy Csang Kaj-sek immáron valamennyi kínai egységet ki szerette volna vonni március és április folyamán Burmából, nyitva hagyva az épp győzelemre készülő 14. brit hadsereg bal szárnyát. Slim szerencséjére Leese tábornagy igyekezett késleltetni ennek megtörténtét, Sultan tábornok pedig beleegyezett abba, hogy április végéig (azaz Rangoon tervezett visszafoglalásáig) visszatartja a legtöbb csapatot.

Indiai csapatok Mandalayben, a város műemlékeinek pusztulását hozó utcai harcok szünetében - (forrás)

Eközben valóban úgy kezdett alakulni a helyzet, hogy a Rangoon elleni hadművelet karnyújtásnyira kerüljön: Meiktila és a hídfő között március 20-ra stablizálódott a helyzet: az Irrawaddy és a város közötti utat visszafoglaló IV. hadtest megindulhatott a Mandalay és Rangoon közötti vasút elvágására. Eközben az Irrawaddy északi hídfőiből a meggyengülő japán védelemmel szemben március első két hetében a XXXIII. hadtest mind a három hadosztálya kitört, miközben a Sultan parancsnoksága alatt álló 36. brit hadosztály keletről, az erdőségeken át kerítette be Mandalayt, hogy a japánok északkelet felé se tudjanak menekülni. A 19. hadosztály komoly harcok és a város műemlékeinek részbeni megsemmisítése árán március 20-án bevette Mandalayt – ezzel a 14. hadsereg immár bekerült a világhírekbe. A 2. és a 20. indiai hadosztály eközben egy bonyolult átkaroló hadmozdulattal igyekezett az Irrawaddytól visszavonuló japánok hátába kerülni – nagyrészt sikeresen. Március 30-ára japán erők igencsak megtépázott maradványai a rangooni vasútvonal mentén Thazy és Pyawbwe körzetében gyülekeztek, ahol ismételten megpróbálták megállítani a briteket a keleti hegyvidékről átcsoportosítandó erősítéssel együtt.

Japán fedezék elleni támadás Mandalayben - (forrás)

Eközben némi pihenőre a 14. hadseregnek is szüksége volt: a nagyrészt a vasútvonal mentén csoportosuló brit csapatok kissé összekeveredtek, illetve Slimnek egyértelmú volt, hogy az ellátási helyzet miatt nem lehetséges a teljes haderővel Rangoon ellen vonulni – legfeljebb egy gépesített és egy (részben) légiszállítású hadosztály vehet részt a hadműveletben. Döntése a Cowan 17. indiai hadosztályára és Mansergh 5. indiai hadosztályára esett. (Bár valóban ezek voltak legtapasztaltabb és legütőképesebb alakulatai, Slim vélhetően azért is favorizálta a 17. indiai hadosztályt, ugyanis ez az egység kezdte a burmai harcokat 1942-ben – így úgy illett, hogy ők indulhassanak a főváros ellen.)

A két hadosztály Messervy parancsnoksága alá került, akárcsak a 19. indiai is, melynek feladata az elfoglalt főútszakaszok védelme volt. a XXXIII. hadtest feladata az volt, hogy az Irrawaddy mentén támadjon délre, részben a vízi utánpótlás lehetőségét használva – lekötve ezzel a japánok egy részét, illetve ha a fő előretörés befuccsolna, még ebből az irányból is elérhető Rangoon, igaz lassabban.

Az idő márpedig számított: a becslések szerint legfeljebb 6 hétre volt a monszun, addig át kellett törni a Pyawbwe körül gyülekező japánokon, és megtenni a Rangoonig hátralévő laza 500 kilométert  - ha nem sikerül a csapatok a mocsárrá váló tájon maradnak ellátás nélkül. Hadseregszinten volt még egy nyomós érv a gyors előrenyomulás mellett: április végén megkezdődött a kínai csapatok kivonása, azaz, ha addig nem fejezik be a fő csapást, ezért is nehéz helyzetbe kerülhettek- A IV. hadtesttel pedig közölték, hogy a XV. hadtest Rangoon elleni korlátozott deszanthadműveletére május első hetében kerül sor, azaz, ha ők akarnak az elsők lenni a fővárosban, sietniük kell.

A Rangoon elleni hadműveletek - (forrás)

Honda tábornok töredékhadosztályokból összeállított hadseregét Pyawbwe körül bő egy hétig tartott szétzúzni: az erős védelmi állásokat a mobil brit egységek végül átkarolták, ezt követően a terv az volt, hogy napi 20-30 kilométeres átlagos tempót tartva a két hadosztály felváltva halad az élen – a séma alapvetően jól működött, bár néhány japán állás napokig is feltartóztathatta az indiaiakat, volt olyan nap, hogy közel 100 km-t nyomultak előre.

Brit-indiai Stuart harckocsi útban Rangoon felé - (forrás)

A hadműveleteket térképen követők számára meglehetősen furcsa kép bontakozhatott ki: a szilárd burkolatú főúton többé kevésbé elszigetelten haladó 5. és 17. indiai hadosztály és Mandalay között „foltszerűen” a 19. indiai hadosztály egységei próbálták tartani az összeköttetést, de a japánok időnként elvágták vagy ágyúzták a főutat, így az utánpótlás akadozott, a csapatok gyakran fél adagon éltek. Eközben a főúttal párhuzamosan a japánok az erdei utakon igyekeztek utolérni a két indiai hadosztályt, azt a benyomást keltve, mintha Rangoon felé üldöznék őket. Persze a hadműveletnek megvolt a célja: ha sikerül valahol megállítani az élcsapatokat, könnyen bekeríthették őket.

Erre azonban csak Toungoo-nál adódott esély: a keleti hegyvidéket uralmuk alá tartó japán csapatokat ugyanis idevezényelték, azonban a briteknek volt még egy ütőkártyájuk: bedurrantották a régóta tervezett Karen felkelést – a japán uralommal finoman szólva nem elégedett hegylakók olyan hatékonyan zaklatták a japán erősítés oszlopait, hogy csak nagyon kevesen jutottak el időben a város védelmére, így nem került sor komolyabb ellenállásra.

Ezt követően már csak Pegu volt az utolsó komolyabban védett város Rangoon előtt, bár a brit parancsnokság nagyon tartott attól, hogy a főváros japán helyőrsége az utolsó töltényig fog harcolni, mint annyi más városban. Hamarosan kiderült azonban, hogy Pegu védelmére csak azért volt szükség, hogy Kimura kiüríthesse Rangoont: a japánok kisebb része tudott Moulmein felé visszavonulni, nagyobb részük az északabbra fekvő erdővidékre menekült, hogy a főút menti brit erők gyengeségét kihasználva később kitörjön. Április 30-án, Pegu elfoglalásával tehát megnyílt az út Rangoonba, a brit csapatok alig 60 kilométerre voltak Rangoontól, már biztos volt, hogy a IV. hadtest ér előbb a fővárosba, amikor május 1-jén délután leszakadt az ég és rövid délelőtti szünetet követően másodika délutánjától folyamatosan esett. Megjött a monszun, két héttel a becsült időpont előtt, az Irrawaddy lapos deltavidéke pedig mocsárrá változott, a vízben küszködő csapatok alig 10-15 km-t tudtak csak naponta megtenni.

Eközben május elsején pár órával az első vihar előtt megkezdődött a korábban sokat vitatott deszantosakció, a Drakula-hadművelet – még épp időben sikerült ledobni a gurkha ejtőernyősöket Rangoontól délre, másnap pedig a rövid esőszünetben partraszálltak a XV. hadtest egyéb egységei, hogy délután tényleg percekkel a monszunesőzés kezdete előtt bevonuljanak a városba. Ugyanakkor Rangoont végül mégsem a XV. hadtest vette birtokba, hanem a Királyi Légierő IV. hadtest támogatására rendelt egysége: egyik felderítőpilótájuk a főváros felé repülve egy nagy „A japánok elmentek, kapjátok össze magatokat” feliratot vett észre a városi börtön tetején, az alkalmazott szlengből pedig egyértelmű, volt, fogságba esett brit légiszemélyzet volt az elkövető, ezért a pilóta letette (és össze is törte) gépét a félig elárasztott reptéren, majd személyzetével együtt besétált a városba, melyet a brit erők nevében birtokba is vettek…

A XV. hadtest deszantcsapatainak kirakodása Rangoon közelében, a május 2-án, délelőtt, az esőszünetben (forrás)

Az északról és délről közeledő brit csapatok végül május 6-án, Hlegunál találkoztak, befejezve a hadművelet lényegi szakaszát.

Megvolt tehát a brit diadal, amire olyan régóta várt a brit gyarmati igazgatás és a hadvezetés, ugyanakkor az európai háború nagyjából ugyanekkor történő befejezése némileg elhomályosította hírértékét. Ráadásul a harcok még egyáltalán nem értek véget: a folyók és a főutak mentén való előrenyomulás hadseregnyi japán harcost és kiszolgálóalakulatot hagyott elvágva, akik a lezúduló monszun közepette kezdték összeszedni magukat és megszervezni a kitörést. Erre annál is jobb esélyük volt, mert főként a főút mellett csak viszonylag gyenge brit alakulatok álltak: 3 hadosztály 500 kilométeren elosztva. Persze a legesélyesebb áttörési pontok viszonylag jól megjósolhatóak voltak, a részben elárasztott vidéken a nagyjából járható erdei ösvények és a völgyek találkozásánál törhettek ki jó eséllyel a japán alakulatok, a völgyekben pedig nagyjából 20-30 kilométert kellett megtenniük „fedezetlenül”, hogy ismét bejussanak az erdőségbe.

Eközben a briteknek is komoly gondjai akadtak: a hazai kiegészítésű alakulatok zöme ekkor már 3-4 éve folyamatosan szolgált Délkelet-Ázsiában, hazatértük egyre fontosabb kérdéssé vált – nemcsak körükben, hanem az anyaországban is – főként, hogy 1945 nyarán választásokra is készültek. A kormányzat ezért több lépcsőben csökkentette, hogy hány év hány hónap szolgálat után kötelező hazaküldeni a katonákat. A nyári csökkentési kör már gyakorlatilag azt jelentette, hogy a brit katonák zömét haza kell küldeni, ami gyakorlatilag megakadályozta volna a japánok ellen tervezett további hadműveleteket (a japán kitörés elleni fellépést valamint Malájföld és Szingapúr invázióját). Emellett a brit hadvezetés úgy ítélte meg, hogy a 14. hadsereg vezetése (élén Slimmel) némileg elhasználódott és számos tisztnek pihenésre lenne szüksége – a hadseregparancsnokot mintegy három hónapos szabadságra haza is küldték Nagy-Britanniába. Hadseregparancsnokként elég magas rangú volt ahhoz, hogy júliusban megosszák vele az atombomba létezését, illetve azt, hogy hamarosan pár japán városon fogják kipróbálni, így lehetett arról sejtése, hogy a japánok esetleg sokkal hamarabb megadják majd magukat. Azonban ezt megelőzően egy meglehetősen kínos botránysorozatra került sor a hadseregcsoport vezetésének körében, amit az infó birtokában igazán megúszhattak volna a résztvevők. A hadseregcsoport parancsnoka, Leese tábornok ugyanis azt tervezte, hogy Malájföld invázióját a 14. hadsereg  harcedzett alakulataival hajtja végre, míg Burma végleges megtisztítására egy valamivel kisebb hadsereget hoznak létre, 12. számmal. Mivel Leese Slimet „fáradtnak” találta, azt tervezte, hogy leváltja a 14. hadsereg éléről, és odaadja neki a 12-est. Mindezt elvileg kommunikálta is valamennyi érintett felé, a felvetésre reagáló hümmögésüket pedig beleegyezésnek vette, és így is cselekedett, ami elég nagy hibának bizonyult. A kész helyzet elé állított Slim úgy reagált, hogy ha nem tarthatja meg a hadseregét, inkább nyugdíjba vonul 53 évesen, a 14. hadseregben pedig kisebb lázadások törtek ki a hír hallatára, ami visszakozásra kényszerítette, majd elsöpörte szerencsétlen Leese-t: július elsejével Slim lett a hadseregcsoportparancsnok. Emiatt a brit hadseregben sokan nem is bocsátották meg neki némileg rosszindulatúnak értelmezett manőverét.

Eközben persze Burmában is zajlottak az események, júliusban a japánok megpróbáltak kitörni (Kimura a salween folyó felől igyekezett segítséget nyújtani, bár csak korlátozott erők álltak rendelkezésére). A hadművelet alapvetően kudarccal végződött, a résztvevő japán csapatok alig harmada jutott át, a britek „kill ratio”-ja az 1:100-at közelítette, és 740 foglyot is ejtettek, ami új fejlemény volt a burmai hadviselésben…

A japán kitörési kísérlet - (forrás)

Mindez egyébként Slim távollétében zajlott, aki augusztus elején igyekezett vissza átvenni parancsnokságát. Eközben Rómában érte a hír, hogy 53. születésnapján atombombát dobtak Hiroshimára, majd három nappal később Nagaszakira. A japán fegyverletétel hírére nagy kő gördült le a hadseregcsoport és a harcedzett, de a repatriálások miatt gyorsuló ütemben fogyó 14. hadsereg vezetőinek szívéről, de ez azt is jelentette, hogy minden eshetőségre felkészülve fel kellett gyorsítaniuk a szeptember 9-ére tervezett malájföldi (Port Swettenham vagy Port Dickson környéki) partraszállást - persze a tervezettnél kisebb erőkkel, de nem lehettek biztosak abban, hogy nem fognak ellenállással találkozni. Először próbaképpen egy kisebb tengerészgyalogos alakulat szállt partra szeptember 2-án a (japánokat nem igazán kedvelő) kínai többségő Penangban, majd 4-én a brit flotta megjelent Szingapúr előtt. Ellenállásra nem került sor, a fegyverszüneti tárgyalások rendezetten zajlottak, és a lakosság is kedvezően fogadta a visszatérő briteket, így végül a 9-én Selangornál sor került a "nagy" partrszállásra, 3 nappal később pedig a csapatok elérték Szingapúrt és Kuala Lumpurt, a 14. hadsereg nagy többségben indiai veteránjai pedig hamarosan feltűntek a mai Vietnam déli részén valamint Szumátra és Jáva szigetén, hogy lefegyverezzék és repatriálják a japán csapatokat. Ez Jáva kivételével nem okozott komoly gondot, itt azonban bonyolult és tragikus események bontakoztak ki: a háború előtt a holland kelet-indiai kormányzat a fő szigeteken ugyanis az éledező függetlenségi törekvésekre reagálva gyakorlatilag rendőrállamként működött, persze ezen a téren a japánok sem vallottak szégyent, de egy fokkal jobban kijöttek a helyi erőkkel, ráadásul a japánok a közigazgatást helyiekkel töltötték fel, akik természetesen meg szerették volna tartani pozícióikat. Mindez a sok gazdátlanná váló fegyverrel és a visszatérni kívánó, de gyenge és tekintélyüket vesztett hollandokkal, valamint a kezdetben passzív brit-indiai alakulatokkal kombinálva gyorsan robbanáshoz vezetett, miközben a könnyűfegyverekkel ekkor még bőven ellátott japánok a helyi parancsnokok belátása szerint csatlakoztak az épp szimpatikusabb harcoló félhez.

Az események Surabaya városában kulminálódtak, ahol a briteket kezdetben teljesen meglepték a viszonylag jól szervezett népfelkelésbe átcsapó események (több száz fős veszteséget is szenvedtek), ugyanakkor hamarosan megérkeztek a Meiktila és Mandalay utcai harcaiban edződött indiai veteránok, akik ezután módszeresen és minimális veszteséggel számolták fel az indonéz állásokat. Ugyanakkor a surabayai események arról győzték meg a brit kormányt, hogy itt egy szervezett és támogatott népmozgalommal állnak szemben, úgyhogy talán nem annyira jó ötlet a hollandokat támogatni a kibontakozó konfliktusban - Nagy-Britannia végül Indonézia feltételek nélküli függetlenedése mellett állt ki - amivel persze Indiában is szerzett pár jó pontot. (A hollandok több államból álló föderális rendszert javasoltak, nem minden hátsó szándék nélkül.)

A 14. hadsereg brit, indiai, afrikai és karibi katonái végül nagyrészt 1945-46 során hazajutottak, az indiai alakulatok pedig hamarosan megosztásra kerültek India és Pakisztán között (illetve a gurkák a két utódállam és Nagy-Britannia között). Az 1945-ös incidens miatt a vezérkarban nem annyira népszerű Slim a háborút követően a Royal College of Defense Studies parancsnoka lett, majd 1948-as nyugdíjba vonulását követően az Attlee-kormány által a brit vasutakat felügyelő szervezet helyettes vezetőjeként tevékenykedett. Valószínűleg ez a pozíciója járult hozzá ahhoz, hogy a kormányzat 1949-ben (Montgomery jelöltjét elutasítva) őt nevezze ki birodalmi vezérkari főnökké - ezt a pozíciót 1952-ig töltötte be (azaz a koreai háború és a "maláj vészhelyzet" erősebb szakaszai alatt). Ezt követően a gallipoli veterán Slimet Ausztrália főkormányzójává nevezték ki, végül 1959-ben tért vissza Nagy-Britanniába. Ezt követően 1970 decemberében bekövetkezett haláláig különböző cégek felügyelőbizottságában tevékenykedett. Hadvezéri tevékenységét máig meglehetősen pozitívan értékelik, ugyanakkor az elmúlt években arra derült fény, hogy ausztráliai főkormányzósága alatt az általa (is) védnökölt fiúotthonban szexuális zaklatásokra került sor, és az egyik zaklató maga Slim volt. Mivel a vádak komolynak tűntek, a róla elnevezett canberrai külvárosi utat 2019-ben átnevezték.

Japán ellenfelei közül a legtehetségesebbnek tartott Kimura Heitarot a japán háborús bűnösök fő csoportjával együtt akasztották fel Tokióban 1948 decemberében. Az ellene felhozott vádpontok között szerepeltek a burmai halálvasút építésekor a hadifoglyok és a civilek ellen elkövetett atrocitások - igaz ekkor még messze nem ő volt  a parancsnok - persze a Kína elleni háborús tervek elkészítése és szorgalmazása is elég lett volna a halálos ítélethez. Mutagucsit is perbe fogták és elítélték Szingapúrban a háború után, de végül három év után elengedték, nyugdíjasként halt meg Tokióban 1966-ban, haláláig azt vallva, hogy az imphal-kohimai hadműveletre  szükség volt a háború megnyerése érdekében. Az NHK már említett dokumentumfilmje alapján hadserege túlélői ezt nem egészen így gondolták.

De hogyan is értékelhetjük az "elfeledett hadsereg" teljesítményét? Politikailag és stratégiailag egy rendkívül érdekes problémát testesített meg a burmai hadszíntér. Egyes történészek (pl. H. P. Willmott) értékelése szerint a britek számára 1943-44-ben Burma gyakorlatilag semmilyen stratégiai értékkel nem bírt (háború utáni függetlenedése pedig elég valószínű volt), mégis harcoltak érte - ugyanis az Egyesült Államok és Kína számára annál fontosabb volt a szárazföldi utánpótlási útvonal kiépítése Kínába - eszerint Burma a brit szövetségesi kötelezettségek "teljesítéseként" fogható fel, amiért cserébe más hadszíntereken ők kaptak segítséget. Ez az értékelés ugyanakkor némileg vitatható: bár Kína a háború utolsó szakaszában finoman szólva sem remekelt, így a "burmai út" jelentősége némileg talán túlértékeltnek bizonyult, de a britek számára a Szingapúrba való visszatérés fontos előfeltétele volt Burma visszafoglalása (igaz a szükséges légibázisokhoz egy szumátrai invázióval is hozzájárulhattak volna). Szintén fontos volt a hadszíntér India védelme szempontjából - ahogy korábban már volt róla szó, egy kohimai/imphali brit vereség elég nagy felfordulást okozott volna Indiában, és bár nagyobb méretű "népfelkelésre" valószínűleg nem kerül volna sor, vélhetően máshogy nézett volna ki India és Pakisztán függetlenedése is, és szinte biztos, hogy nem kerülhetett volna sor a britek "diadalmas" visszatérésére egyéb délkelet-ázsiai területeikre.

De miért fontos ez, amikor a britek a dél- és délkelet-ázsiai gyarmataik javáról legfeljebb 20 éven belül visszavonultak? Elsősorban azért, mert egyáltalán nem volt mindegy, hogyan is függetlenedtek ezek a területek. Természetesen már a japán invázió és az általuk helyenként létrehozott félfüggetlen államok is nagy lökést adtak a terület függetlenségi mozgalmainak, de ahogy láthattuk, a britek indiai-burmai győzelme azt tette lehetővé, hogy a (mai Indonézia kivételével) meglehetősen népszerűtlenné váló japán uralmat Saigontól Batáviáig a térség szinte minden kulcspozíciójában a brit hadsereg vegye át. Ez két következménnyel járt: egyrészt a brit kormányzat kiválóan átláthatta a megváltozott helyi politikai viszonyokat, ami azzal járt, hogy a következő húsz évben meglehetősen jól "sakkoztak"a régióban (lásd pl. Indonézia-politikájuk változását). Másrészt a megállíthatatlan függetlenségi mozgalmakkal a győztesen visszatérő, a lakosság viszonylag széles rétegei által legitimnek tekintett brit hatalom viszonylag jól együtt tudott élni, nem úgy, mint a britek nyomában gyarmataikra visszatérő franciák és hollandok. Mindez persze Mao erősödő kommunista Kínája számára is tálcán kínált terepet a beavatkozásra - a vietnami következményeket nem kell külön ecsetelni, de átmenetileg Sukarno Indonéziája is erős kínai befolyás alá került. Ezek a kísérletek ugyanakkor a brit területeken kudarcot vallottak, és mindez komoly szerepet játszott a kínai típusú kommunizmus terjedésének megállításában, illetve több délkelet-ázsiai állam sikeres stabilizációjában.

A legjobb példa erre Malajzia történelme:  a Malájföldön élő kínaiakra alapozott kommunista mozgalom 1950-től csaknem egy évtizeden keresztül gerillaharcot folytatott a hatalomért. A burmai dzsungelhadviselésben óriási tapasztalatokat felhalmozó brit nemzetközösségi erők ugyanakkor (a helyi lakosság részleges támogatásával) ha nehezen is, de legyőzték a gerillákat - a modern "counterinsurgency" taktikák jelentős részét a konfliktus során dolgozták ki. Még fontosabbnak bizonyult a Brit Nemzetközösség 1963-66-ös borneói "hadjárata". Indonézia ugyanis Nyugat-Új Guinea 1963-as annektálásának mintájára a borneói brit gyarmatokat is szerette volna beolvasztani, míg a brit tervek szerint ezek a független Malajziához csatlakoztak volna. A nehéz terepen kiterjedt, de nem túl intenzív dzsungelharc kezdődött, melynek során a sokkal tapasztaltabb brit erők "ledarálták" az indonéz csapatokat. Ez kettős következménnyel járt: a brit borneói területek végül Malajziához csatlakoztak, mely a térség igen sikeres új államává vált, ugyanakkor sikerül aláásni Sukarno rezsimjét is, hogy az 1965-ös zavaros események után Indonézia inkább "nyugatosabb" politikai orientációt vegyen fel - persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ennek ára a 20. század egyik legdurvább tömegmészárlása volt.

Szintén nem lebecsülhető politikai fejleménynek bizonyított az indiai (és részben az afrikai) "egyenjogúsítása" a 14. hadseregben - a háború alatt 2 és félszeresére nőtt az indiai tisztek aránya az amúgy növekvő létszámú hadseregben, 1942-43-tól pedig minden tekintetben egyenjogúakká váltak brit társaikkal (azonos fizetés, azonos jogállás) - itt tehát egy gyarmati hadsereg alakult át modern, professzionális hadsereggé, melynek komoly szerepe lett a szubkontinens jövőjében - ahogy a burmai veteránok Afrikába való visszatérése is szerepet játszott az afrikai brit gyarmatok függetlenségi mozgalmainak erőre kapásában.

Katonailag a burmai harcok jó példát mutattak arra nézve, hogy megfelelő kiképzéssel és felszereléssel hogyan kell alkalmazkodni a nehéz terephez, a szűkös erőforrásokhoz, és hogy lehet ezek ellenére nagyratörő hadműveleteket. A példát 1942-43-ban a japánok mutatták, később viszont már az egyre professzionálisabb brit-indiai hadsereg. Döntő összecsapásuk Imphalnál és Kohimánál, valamint az 1945-ös brit "villámháború" viszonylag nagy mértékben határozta meg a második világháború utáni Délkelet-Ázsia sorsát, elsősorban egy hazánkban kevésbé ismert malajziai konfliktussorozat révén - mely következő írásunk témája lesz.

Felhasznált források:

https://www.battleofimphal.com/the-battle/imphal-and-ina 

William Slim: Defeat into Victory

H.P. Willmott: 1944 júniusa

Andrew Wiest – Gregory Louis Mattson: Harc a Csendes-óceánon

https://strangerinmyheart.co.uk/burma-september-1944/

https://24.hu/tudomany/2020/10/25/ii-vilaghaboru-japan-india-brit/