A második világháború csendes-óceáni hadszínterének egyik legbrutálisabb hadjáratát egy új-guineai hegyláncon helyenként közel 2000 méteres tengerszint feletti magasságban átkígyózó méteres szélességű ösvényéért vívták ausztrál és japán csapatok, úgy hogy egyik fél főparancsnoksága sem volt tisztában azzal, mi is folyik a hegyi erdőségekben. A Kokoda-ösvényért vívott több hónapos ütközetsorozat a japánok egyik első szárazföldi vereségét, egyben az ausztrál nemzetőrség megdicsőülését hozta - miközben stratégiai jelentőségét azóta többször is sikerült átértékelni.

A rövid, de mozgalmas ausztrál hadtörténetből a legtöbb olvasónak valószínűleg a nemzet "születésében" is komoly szerepet játszó, ám véres kudarcnak minősülő Gallipoli-hadjárat jut eszébe, holott az ausztrál fegyveres erők jóval sikeresebbek voltak Palesztínában, valamint a háború kimenetelét komolyan befolyásoló Amiens-i áttörésben is kulcsszerepet játszottak (utóbbi esemény jelentőségét Ausztráliában is csak a 100 éves évfordulóra készülve kezdték el belátni). Amellett, hogy az ország komoly véráldozatot hozott az első világégés során, és valójában ekkor formálódott "nemzetté", már megjelentek az első kétkedő hangok azt illetően, hogy mennyire is jó ötlet a világ végéről a Brit Birodalom érdekeiért (máshogy megfogalmazva: gyarmati kalandokért) hadba indulni - ezek a kérdések pedig az ausztrál haderő legfelső szintjén is megfogalmazódtak. És bár Ausztrália a háború következtében maga is gazdagabb lett két "mandátumterülettel" (Német Új-Guineával és Nauruval), a fenti gondolatok is erősen közrejátszottak abban, hogy az 1930-as évekre egy néhány ezer fős magra sikerült redukálni a szárazföldi hadsereget. Ebben természetesen a gazdasági világválság is szerepet játszott, ahogy az a tény, is, hogy az első világháború 300 ezres ausztrál hadserege szinte teljes mértékben korábban civil (legfeljebb a nemzetőrségben szolgáló) katonákból állt, akik igyekeztek visszatérni a polgári foglalkozásukhoz. Így az ausztrál hadsereget lényegében a nemzetőrség (milícia) köré igyekeztek szervezni, azonban ennek hatékonysága az 1930-as évek végére megkérdőjeleződött. 

Robert Menzies a hadüzenettel 1939 szeptemberében - (forrás)

Ennek oka természetesen a hitleri Németország valamint Japán tevékenysége volt - az ausztrál kormányzat pedig meglepően tevékenynek bizonyult mindkét esetben. Ennek fő oka az volt, hogy 1939-re két meglehetősen nagy formátumú figura kezdett kiemelkedni az amúgy nem túl izgalmas ausztrál szövetségi politikai mezőnyből: a jobbközép (később liberális) pártból Robert Menzies, valamint a munkáspárti John Curtin. Az alig 40 éves Menzies a 30-as évek végén az államügyészi (lényegében igazságügyminiszteri) funkciót töltötte be Canberrában, így meglehetősen sokat kellett nemzetközi jogi valamint menekültjogi kérdésekkel foglalkoznia. Kezdetben Chamberlain politikáját támogatta az "élni és élni hagyni" elv alapján, 1938-ban például keményen fellépett a Kínában háborúzó (és népirtó) Japánba irányuló vasércszállítmányokat behajózni nem akaró kikötői munkások ellen, amiért megkapta a "Pig Iron Bob" becenevet. (Ezt az eseményt az 1942-ben japán tűz alá kerülő ausztrál csapatok gyakran fel is emlegették.) Ugyanakkor Menzies a Chamberlain-i politika kudarcát is az elsők között látta, 1939 áprilisától immáron miniszterelnökként, és úgy gondolta, hogy egy európai háború esetén Ausztráliának megéri Nagy-Britannia mellé állnia, mert így a brit flotta jó eséllyel meg fogja majd védeni Ausztráliát az esetleges japán fenyegetéstől. Emiatt 1939 szeptemberében (bár önálló államként erre már nem kötelezte semmi) Ausztrália is hadat üzent Németországnak, igaz valószínűleg, mindenki furcsállta volna, ha nem így történik.

Szinte azonnal megkezdődött a második "Australian Imperial Force" megszervezése, és bár kezdetben csak egy jól ellátott hadosztály Európába küldésében gondolkodtak, de az 1940 májusi-júniusi események komolyabb erők mozgísítását követelték, így végül kétszíntű haderő felállítására került sor:

Az AIF öt hadosztályának szervezését kezdték meg: a 6-9. gyalogoshadosztályét valamint egy páncéloshadosztályét. (Az első világháborús haderő hadosztályait egytől ötig számozták, ezért kezdtek most a hatos számmal.) Az AIF szigorúan önkéntes haderő volt, és csak ezen egységek katonái voltak tengerentúli szolgálatra vezényelhetőek.

A 9. hadosztály katonái Gázában, 1942-ben - (forrás)

Emellett kibővítették a nemzetőralakulatokat: kezdetben mintegy 80 ezres erő felépítését tervezték, azonban ez szükség esetén bővíthető volt, ugyanis a "milíciába" 1940-től sorozni is lehetett, igaz erre 1942-ig nem került sor nagyobb mértékben, mivel volt elég jelentkező. A milícia kizárólag belföldön volt bevethető, azonban ebben az időben Új-Guinea keleti része is belföldnek minősült, ami számos milicista számára bizonyult végül végzetesnek. A nemzetőrség fegyverzete ugyan hasonló volt a "hivatásosokéhoz", azonban kiképzésük, fegyelmük komoly hiányosságokat mutatott, az AIF katonái jellemzően csak csokikatonáknak (akik a meleg helyzetekben elolvadnak) vagy koaláknak (külföldre nem szállítható, védett állatok) hívták őket.

A zászlóaljakat mindkét seregtestben nagyrészt területi alapon szervezték, a történetünkben nagy szerepet játszó 39-es (milícia)zászlóalj nagyrészt nyugat-victoriai és melbourne-i, az AIF 2/14 és 2/16-os zászlóaljai szintén victoriai, a 2/27-es zászlóalj pedig dél-ausztráliai volt, de az áthelyezésekkel természetesen változhatott a területi összetétel, a tisztek pedig az ország teljes területéről származhattak (bár az említett alakulatoknál nagyrészt nyugat-ausztráliaiak és természetesen victoriaiak voltak). A milícia és az AIF között egyébként komoly átjárás volt, hiszen a korábbi milicisták adták az AIF magját, és a háború során az AIF tapasztalt tisztjeivel igyekeztek megerősíteni a milíciát.

A szárazföldi alakulatok mellett természetesen a légierőt és a flottát is komolyan fejlesztették, igaz az ausztrál légihajózók és tengerészek sok esetben brit egységekbe kerültek, ahogy végülis az Európába/Afrikába hajózó ausztrál csapatok is brit alárendeltségben harcoltak. Az viszont, hogy a kiképzett haderő mekkora részét is kellene a britek rendelkezésére bocsátani, komoly politikai vitát szült. Menzies ráadásul kifejezetten "skizofrén" helyzetbe került: tisztában volt vele, hogy Szingapúr korántsem bevehetetlen erőd, inkább csak egy félig üres bázis, amit érdemes lenne brit és ausztrál katonákkal feltölteni. Ugyanakkor úgy vélte, hogy ezt csak akkor tudja Churchillnél elérni, ha nagy 1940-41-ben nagy erőkkel jelennek meg a Közel-Keleten/Afrikában, és majd cserébe kapnak támogatást. (A japán fenyegetést a Molotov-Ribbentrop paktum nyomán átmenetileg kisebbnek ítélte.) Emiatt a négy gyalogoshadosztályból hármat (a 6., 7., 9. hadosztályokat) tengerentúli szolgálatra küldték, csak a 8. maradt otthon, ami komoly támadási felületet nyújtott Menzies ellenfelei számára: főleg a már az 1. világháborúban is sorozásellenes munkáspárti Curtinnek. Igaz ő most nem annyira antiimperialista elvei miatt ellenezte a tengerentúli szerepvállalást: inkább a terjeszkedő Japántól tartott -  furcsa módon ugyan kevésbé bízott a britekben, mint Menzies, de úgy gondolta, hogy ausztrál segítséggel Szingapúr tartható lenne.

John Curtin, a háborús miniszterelnök - (forrás)

A tengerentúlra küldött ausztrál csapatok viszonylag eredményesen küzdöttek, tobruki szerepvállalásuk legendássá vált, ugyanakkor önálló is sikeres hadműveleteket csak Szíriában és Libanonban folytattak a vichy rezsim csapatai ellen. Menzies részben ezt kihasználva 1941 januárjában Nagy-Britanniába utazott, egyrészt, hogy jobban bele tudjon szólni az ausztrál csapatokat érintő stratégiai döntésekbe, másrészt, hogy egy részük hazautaztatását előkészítse, harmadrészt, hogy rávegye Churchillt Szingapúr megerősítésére. Persze az is szerepet játszhatott, hogy egyes pletykák szerint brit politikusok megkísérelték Churchill leváltását, és Menzies volt az egyik potenciális jelöltjük a helyére. Ez utólag lehet meglepően hangzik, de Menzies valóban nem volt kis forma, külpolitikai szempontból kiválóan tájékozott, stratégiai éleslátásról tanúságot tevő, erőskezű és fiatal vezető volt. 1949 és 1966 (!) között másodszorra is miniszterelnökké vált, így egy generációnyi ausztrálnak ő lett A miniszterelnök.

Menzies kísérlete balul sült el: egyetlen célját sem sikerült elérnie, ráadásul Churchill a beleegyezésével nagyrészt ausztrál (és új-zélandi) csapatokkal oldotta meg a katasztrofálisnak bizonyuló görög hadjáratot, az eseménysor augusztusban végül Menzies lemondásával végződött, utódja, az egyébként népszerű Arthur Fadden pedig képtelen volt meggyőzni a parlament független és munkáspárti képviselőit, hogy álljanak kabinetje mellé, így októberben John Curtin kapott megbízást a kormányalakításra. Kevés politikus vette át rosszabb időpontban a stafétát: az ausztrál hírszerzés és a külügy egyre biztosabb volt abban, hogy az ekkor már Indokína egészét uralmuk alá hajtó japánok támadásra készülnek. Emiatt 1941 februárjától-novemberéig a 8. hadosztályt is a tengerentúlra vezényelték, azonban már a Japán elleni védekezésre gondolva: az alakulat nagy része Malájföldre és Szingapúrba került, kisebb alegységek pedig Ambon és Timor szigetére valamint Rabaulba. Vagyis Ausztráliát magát lényegében csak a milícia védte...

Curtin miniszterelnöksége még a japán támadás előtt komoly katonai veszteséggel kezdődött: a szingapúri csapatszállító konvoj kísérő, de egyedül hazatérő Sydney könnyűcirkáló 1941 november 19-én véletlenül összetalálkozott az álcázott német Kormoran segédcirkálóval: a rövid, de heves összecsapás mindkét hajó elsüllyedésével végződött, azonban míg a németek nagy része megmenekült,  a Sydney teljes, 645 fős legénysége odaveszett. (Ez bizonyult az ausztrálok legnagyobb egyszeri harci veszteségének a háborúban, a hadifoglyokat szállító Montevideo Maru megtorpedózása mellett.)

A 8. hadosztály Szingapúrba érkező katonái 1941 augusztusában - (forrás)

A helyzet ezt követően csak rosszabb lett: a csendes-óceáni háború első hónapjai példátlan kudarcsorozatot jelentettek Ausztráliának. Bár a 8. hadosztály viszonylag jól harcolt Malájföldön Szingapúr elestekor csaknem a teljes egység a veszteséglistára került. Ezt követően került sor Darwin bombázására, ami valójában Holland-Kelet India meghódításának fedezésére szolgált (azaz, hogy az ausztrálok ne tudják megerősíteni Jávát, valamint a timori helyőrségeiket), de komoly pánikot okozott a valós veszteségeket ismerő ausztrál kormánykörökben. Az ausztrál hadvezetés február végére kilátástalannak vélte a holland gyarmatterület védelmét (bár még kisebb egységeket teljesen feleslegesen átdobott a szigetvilágba), de legalább a tengeri és a légi egységeket igyekeztek visszavonni az utolsó pillanatban: ekkor hajózott bele véletlenül a jávai partvidéket végigharcoló Perth könnyűcirkáló a nyugat-jávai japán inváziós flotta kellős közepébe. Az egyetlen sikeresnek mondható akcióra Timor szigetének középső és keleti részén került sor: itt a kitartó kisebb ausztrál egységek sikeres gerillaháborút tudtak folytatni egészen 1943 februárjáig, komoly japán erőket lekötve. Utólagos bölcsességgel: ez lett volna a jó taktika, ha már egyszer szétszórják erőiket a szigetvilágban, csakhogy a csapatokat (az elszigetelt kaviengi helyőrség kivételével) nem erre készítették fel, Timoron is inkább a véletlenen múlt, hogy összejött.

Mindeközben politikai téren is komoly változások történtek. Curtin fejében a Prince of Wales és a Repulse csatahajók elvesztése szólaltatta meg a vészcsengőt azt illetően, hogy effektív brit segítséget nem igazán fognak kapni a védekezéshez. Egyrészt igyekezett hazajuttatni a Közel-Keleten lévő ausztrál egységeket - végül az a döntés született, hogy a 9. hadosztály egyelőre marad (így végül komoly szerepet játszott az El-Alameini csatában), a 6. és 7. viszont hazaindul 1942 januárjában. A hazaút ugyanakkor egybeesett a Brit Birodalom malájföldi és burmai védelmének összeomlásával, így Churchill kezdetben Rangoonba szerette volna irányítani az ausztrálokat. Curtin tiltakozott, így végül az a kompromisszum született, hogy a 6. hadosztály zöme átmenetileg Ceylon védelmét erősíti meg. Utólag ez a húzás sok bírálatot kapott: egyes kommentárok szerint az ausztrál erősítéssel meg lehetett volna akadályozni Rangoon elestét, vagy legalább Burma nyugati partvidékének elfoglalását, ami a megelőzhette volna a sokáig véres és meddő burmai-indiai határvidéki harcokat, és 1-2 év előnyt adhatott volna a brit ellentámadásnak (ezen a fronton ugyanis a britek 1944 nyaráig(!) védekezni kényszerültek). Ugyanakkor a brit és a japán hadsereg 1942-es teljesítményét figyelembe véve könnyen lehet, hogy csak egy újabb Szingapúrra került volna sor, ebben az évben ugyanis sikeres hadműveletet a szövetségesek kizárólag amerikai (és részben ausztráliai) logisztikai háttérrel tudtak indítani a hadszíntéren.

Ennek előrelátása magyarázza Curtin másik, nagy hullámokat kavaró húzását: 1941 december 23-án  Roosevelthez fordult védelemért, ami az addig magát 100%-osan britnek tartó országban is némi értetlenséget szült, hát még a brit elit körében (Churchill tajtékzott). Bár az ausztrálok első körben csak a Corregidorról elmenekülő MacArthur tábornokot és stábját kapták, hamarosan kézzelfoghatóbb segítség is érkezett a japánok Ausztráliára valójában veszélyes csapása ellen. 

Rabaul megszállása, és az ausztrál egységek menekülési kísérlete - (forrás) 

Ausztráliát ugyanis valójában nem a mai indonéz szigetvilág elfoglalása veszélyeztette, onnan ugyanis csak a gyakorlatilag lakatlan északi partvidéken lehetett akciózni, az igazi veszélyt a Karolina-szigeteki Truk lagúnából induló japán erő jelentette, mely 1942 februárjának első napjaiban elfoglalta Rabault. Az Új-Britannia szigetének keleti csúcsán lévő város hatalmas természetes kikötővel rendelkezett, egy 1937-es vulkánkitörésig pedig itt működött az új-guineai ausztrál adminisztráció központja (ekkor Lae-be helyezték át, de az intézmények egy része Rabaulban maradt). A város eleste egyrészt katonai kudarcot és komoly emberi tragédiát jelentett az ausztráloknak: a védők ugyan a dzsungel felé távoztak, de csak kis részüket sikerült evakuálni, az elfogott katonák egy részét a japánok lemészárolták, a többségüket pedig a nem evakuált ausztrál civilekkel együtt behajózták a Montevideo Marura. A Hajnanra tartó jelöletlen hajót aztán 1942. július 1-jén egy amerikai tengeralattjáró elsüllyesztette, a raktérbe zárt 1054 fogoly közül senki sem menekült meg.

Rabaulból visszavonuló ausztrál csapatok 1942 februárjában - (forrás)

Rabaul elfoglalása komoly stratégiai fenyegetést jelentett: innen nemcsak a Salamon-szigeteket és Új-Kaledóniát (azaz ez USA és Ausztrália közötti utánpótlási vonalat) lehetett fenyegetni, hanem Ausztrália sűrűbben lakott keleti partvidékét is. Egyben az óriásira bővített rabauli bázis az újonnan kiépített Japán Birodalom védelmének sarokkövéül is szolgált, melyet nehezen lehetett megkerülni egy ausztrál logisztikai bázisról indítandó, a Fülöp-szigeteket célzó ellentámadás során. A jápánok új-guineai megjelenése még egy tragikus következménnyel járt: a sziget északkeleti részének kikötői (Lae és Salamaua) is japán kézbe kerültek március elején, az ausztrál hatóságoknak csak az ott élő telepesek és misszionáriusok egy részét sikerült evakuálni. A többieket a japánok nagyrészt megölték (a mészárlássorozatnak magyar áldozata is volt).

A japán haderő ekkor még nem foglalt el egyéb bázisokat Lae-től délre, tulajdonképpen nem is lett volna értelme, hiszen ezután már csak egy logikus célpontjuk maradt: a sziget délkeleti oldalának központja, Port Moresby. Amennyiben sikerül megszállniuk a kikötővárost, már közvetlenül az ausztrál partokkal néznek szembe. A  város jelentőségével mindkét fél tisztában volt, és az ausztrálok is igyekeztek azt megerősíteni: 1942 januárjától egy dandárnyi erőt állomásoztattak itt: a már pár hónappal korábban beérkezett, rendkívül passzív és nem túl jól kiképzett queenslandi 49. zászlóaljat, valamint a december végén Sydney-ben behajózott victoriai 39. zászlóaljat és az új-dél-walesi 53. zászlóaljat. Ezek mindegyike a milíciához tartozott, viszonylag épkézláb kiképzést csak a 39-esek kaptak. Az 53-asok morálját és hatékonyságát nagy mértékben csökkentette, hogy az új-guineai utat megneszelve számos katonájuk felszívódott, helyüket pedig a katonai rendőrség által összegyűjtött tartalékosokkal töltötték fel a kihajózás napján. A kiképzés már csak azért sem igazán akart haladni, mert egyéb megoldás híján a hadvezetés a három zászlóaljjal igyekezett felépíttetni a további hadműveletekhez szükséges logisztikai bázist, valamint február elejétől a japánok szinte naponta bombázták a kikötőt, és ezt másfél-két hónapig büntetlenül tehették - ezután viszont jelentősebb mennyiségű ausztrál és amerikai vadászgép érkezett a bázis védelmére.

Port Moresby bombázása 1942 februárjában - (forrás)

Látható, hogy bár a korábban elesett bázisokhoz képest nagyobb erő érkezett Port Moresbyba, azért ez nem feltétlenül volt elég ahhoz, hogy egy komolyabb japán támadást megállítson - miközben a már hazaérkezett 7. ausztrál hadosztály bevetésre készen állomásozott Brisbane környékén. Ennek részben taktikai, részben politikai okai voltak. Egyrészt a közvélemény és a politikai elit eléggé megijedt a japánok hirtelen előrenyomulásától, így igyekeztek biztosítani az ország sűrűn lakott területeit - a hadvezetés pedig ezt kiszolgálandó kezdett el beszélni az úgynevezett "Brisbane-vonalról", amelynek védelmére azért érdemes volt valamilyen csapattestet arrafelé állomásoztatni. Bár a hadvezetés egy közvetlen invázióban kevéssé hitt, de az könnyen előfordulhatott volna, hogy a japánok tengerészeti és légi fölényt vívnak ki a Korall-tengeren - ebben az esetben viszont tényleg felesleges lett volna Brisbane-től északra komolyabb erőket állomásoztatni.

Lényegében ez volt a Port Moresby-i helyzet kulcsa is: a milícia ereje elég volt ahhoz, hogy elrettentse a kisebb rajtaütésektől a japánokat, az elfoglalására pedig csak a tenger felől kerülhetett sor, amihez pedig komolyabb flottamanőverekre volt szükség. Amennyiben a japán flottát meg tudják állítani, nem kerül sor a partraszállásra, tehát nincs szükség a helyszínen az AIF 7. hadosztályára. Amennyiben a japán inváziós erőt nem tudják megállítani, akkor viszont jobb is, hogy nincs ott a jól kiképzett hadosztály, hiszen jó eséllyel csapdába esne.

Tulajdonképpen így gondolkodtak a japánok is, és 1942. május első napjaiban meg is indították a várt tengeri manővereket, bár némileg komplikáltabban, mint arra számítani lehetett - az összecsapássorozat a Korall-tengeri csata néven vonult be a történelemkönyvekbe.

Az MO hadművelet - mely a Korall-tengeri csatában végződőtt - (forrás)

Ahogy a térképen is látszik, a japánok két kötelékkel indultak meg: Rabaulból érkezett a Port Moresby-ba tartó csapatszállító konvoj, Trukból pedig a Salamon-szigeteket megkerülve (egyben a tulagi és guadalcanali partraszállásokat is fedezve) a főerő, az amerikai-ausztrál erők pedig  igyekeztek mindegyikre csapást mérni - ez komoly veszteségek árán sikerült is, végül mindkét fél sebeit nyalogatva vonult vissza - stratégiai szempontból ez bizony komoly szövetséges siker volt.

Ugyanakkor ez a rabauli japán vezetés számára az eddig szokásos módon azt az ötletet adta, hogy ha nem megy a közvetlen támadás, akkor meg kell próbálni valamilyen "oldalösvényen", nevezetesen a térképeiken szereplő, északkeleti parti Bunától Port Moresby-ig vezető úgynevezett Kokoda ösvényen. Annál is inkább, mert a június eleji midway-i csata kimenetele miatt világossá vált, hogy sem a Fidzsi vagy Új-Kaledónia irányába tervezett hadműveletre nem fog még sor kerülni, sem pedig egy újabb Port Moresby tengeri kísérletre nincs elég erő.

A meglehetősen vakmerő terv már májusban elkezdett formát ölteni: a Pápuaföldi Északi-körzet (azaz az ösvény északi részén elterülő terület) ausztrál hivatalnokai jelentették, hogy a japánok több felderítőakciót indítottak a partvidéken és a lakosoktól a Buna-Gona környéki viszonyokról érdeklődtek - a falu a Kokoda-ösvény északi végpontja. Emellett a Midway-i csatát megelőző híres amerikai kódfejtő akció üzenetei között feltűntek olyan üzenetek, amelyek egy Port Moresby elleni szárazföldi támadás tervére utaltak - ezeket továbbították MacArthur főhadiszállására, aki meg is kérdezte az ausztrál kollégáit, mennyire tartanak valószínűnek egy ilyen támadást. Blamey tábornagy a várható elképesztő logisztikai nehézségek miatt kizárnak tartotta, hogy ezen a terepen néhány zászlóaljnál komolyabb erő előre tudna nyomulni. A lehetőség különösebben a Port Moresby védelmét addig nem túl átgondoltan vezető Basil Morris tábornokot sem izgatta: ő úgy vélte, hogy ha a japánok mégis nagyobb erővel próbálkoznának, akkor halogató harccal kell őket gyakorlatilag Port Moresby "kapujaiig" csalogatni, ekkor a megnyúlt utánpótlási vonalaik miatt jó eséllyel könnyen legyőzhetőek lesznek. (Morris viszonylag jól megjósolta a végül bekövetkező eseményeket.)

Ugyanakkor az amerikai és ausztrál hadműveleti tervezőknek és MacArthurnak a térkép tanulmányozása során támadt pár megfontolásra érdemes gondolatuk. Az ösvény északi lejtőjén található a névadó Kokoda település, amely az akkori szállítógépek landolására könnyen alkalmassá tehető reptérrel rendelkezett, amely semmiképpen nem kerülhetett japán kézbe, ugyanis ez legalább részben semlegesíthette volna Blamey logisztikai nehézségekre vonatkozó (amúgy helyes) becslését. Másrészt ha az ausztrálok bármilyen halogató hadműveletet akartak vívni a hegyekben, ahhoz nekik is szükségük volt erre a reptérre. Harmadszor, ha viszont ennyire kritikus lehet ez a rész, miért ne előzhetnék meg a japánokat és létesítenének bázisokat az ösvény teljes hosszában és északi végénél a partvidéken? Ez az akkor már komolyan tervezett guadalcanali ellentámadással együtt komolyan veszélyeztethette volna a japánok rabauli pozícióit - és MacArthur terveiben Rabaulon át vezetett az út vissza a Fülöp-szigetekre...

A Kokoda-ösvény (pontosabban ösvényrendszer) - (forrás)

A szép tervvel két gond volt: a megvalósításra egyelőre csak a Port Moresby-ban állomásozó négy milíciazászlóalj állt rendelkezésre, pontosabban közülük egy, mert valakinek a kikötőt is őriznie kellett, ráadásul még egy-egy légibázis létesítését is előirányozták nyugaton (a már holland területen fekvő) Meraukéban és keleten a Milne-öbölben. Nem meglepő módon a legfegyelmezettebb 39. zászlóaljra esett a választás, de előbb még őket is meg kellett erősíteni az AIF harci tapasztalattal rendelkező tisztjeivel. A másik gond az volt, hogy a japánok Rabaulban június 17-én jóváhagyták a szárazföldi támadás tervét...

Hordárok az ösvény egy jobban kiépített szakaszán - (forrás)

Természetesen mindkét félnek időre volt szükség az előkészületekre: az ausztrál terv szerint a 39. zászlóalj gyalog indul fel az ösvényen, felszerelésüket pedig részben a helyiek közül (nem ritkán erőszakkal) toborzott hordárok viszik, részben légi úton viszik Kokodába, illetve egy kisebb hajóval Bunába, a települést és környékét addig a a viszonylag kis erejű pápua zászlóalj (PIB) biztosítja. (A hajózási kapacitást eközben a Port Moresby-től keletre elterülő Milne öböl melletti repülőtér védelmének megerősítése kötötte le, ahol szintén japán partraszállásra számítottak.) Mindezt természetesen idő volt megszervezni, így a zászlóalj csak július 7-én tudott elindulni, és az elképesztően nehéz terepen csak 15-ére érték el Kokodát. Ekkorra már világossá vált, hogy ezen a terepen kizárólag légi utánpótlással lehet zászlóaljnál nagyobb seregtestet ellátni, és az ausztrál erők zöme erre várva megállt Kokodánál. A hajón szállított utánpótlásuk július 20-án érte el Bunát, másnap azonban a helyi lakosok és az ausztrál előőrs legnagyobb döbbenetére japán hadihajók jelentek meg ugyanitt és ágyúzni kezdték a partot, majd hamarosan megjelentek az első partraszálló egységek.

A japán katonák az úgynevezett "Déltengeri különítményhez" tartoztak, és részben tengerészgyalogosok, részben egy megerősített utászalakulat, részben pedig a 144. gyalogezred katonái voltak. Utóbbi egységet Sikoku szigetén toborozták, és eredetileg a japán hadsereg egyik legjobb egységének számító 55. hadosztály része volt (ez volt az az egység, amely a korábbi irásunkban már ismertetett módon annyi gondot okozott a burmai Arakan-hegységben a brit hadseregnek 1943-44-ben), azonban attól elkülönítve tevékenykedett, és igen nagy szerepe volt Guam elfoglalásában. (És ezen egység katonái utaztak a Korall-tengeri csatában megállított japán szállítókonvoj hajóin.) A japán terv szerint az elővéd egység megszilárdítja a hídfőt, majd lehetőség szerint Kokodáig nyomul előre, elfoglalva az ő érdeklődésüket is felkeltő repülőteret. Ezt követően augusztus 7-én érkezik a főerő Horii Tomitaro vezetésével, mely 10 nap alatt áthaladva az ösvényen elfoglalja Port Moresbyt. A japán tervek egy kisegítő csapással kívánták megosztani a város védelmét: augusztus első felében Samarai szigetén, majd az ausztrál készülődést látva inkább közvetlenül a közeli Milne-öbölben terveztek partraszállni. Az Új-Guinea keleti részén fekvő öböl jelentősége abban állt, hogy ez ekkor még mindkét fél légi lehetőségeinek határán feküdt, azaz mind a japánok, mind a szövetségesek úgy tudták megközelíteni, hogy nem teszik ki nagy veszélynek a flottájukat. A japánok itt, ha kevésbé szándékosan is, de lényegében ugyanazzal próbálkoztak, mint az amerikaiak ugyanekkor Guadalcanalon: meg akarták várni, amíg az ellenfelük nagyjából elkészül egy épkézláb légibázissal, hogy aztán egy huszáros rohammal elfoglalják tőlük. Így megszerezhették volna a légifölényt a Kokoda felől érkező szárazföldi csapataik és Port Moresby fölött, anélkül, hogy újabb kockázatos flottamanőverekre kellett volna sort keríteni a Korall-tengeren.

Japán tengerészgyalogosok a partraszállást követően - aknavetőik és könnyű tüzérségük komoly meglepetést okozott az ausztráloknak - (forrás)

A gonai partraszállást követően a japán őrjáratok gyorsan nyomultak előre, ami végzetesnek bizonyult a kornyéken élő fehér telepesek, misszionáriusok valamint az ausztrál előőrs és a PIB egyes csapatrészei számára. Ugyanakkor a 39-esek amint hírt kaptak a partraszállásról, több szakaszt is előredobtak, melyek a PIB visszavonuló maradványaival együtt július 23-án délután Awala közelében csapdát állítottak a japánoknak. A rövid összecsapás mindkét oldalon a másik féllel kapcsolatos sztereotípiák összeomlásáról vált híressé: az ausztrálok a japánokat alacsony dühös emberekként képzelték el, akik ugyan fanatikusak, de pontatlanul lőnek. A japánok elpuhult "nyugatiakként" gondoltak az ausztrálokra, akik a legkisebb nyomásra megfutamodnak majd. Ehhez képest az első japánok, akiket megláttak a magas fűben kígyózó ösvényen feltűnni, valószínűtlenül magasak voltak, és nagyon nagy sebességgel közeledtek. Amint lőtávolságba értek, az ausztrálok megdöbbentek: a japánok többsége közel 180 centis volt, és bicikliken közeledett: a tengerészgyalogos egység válogatott katonái ezért tudtak ennyire gyorsan a szárazföld mélyére hatolni. Az első döbbenet elmúltával persze lemészárolták az előőrsöt, azonban feltűnő volt, mennyire gyorsan és pontosan viszonozták az utánuk jövő japánok a tüzet. Az ausztráloknak hamar világossá vált, hogy itt a japán hadsereg elitjével állnak szemben. Ahogy a japánoknak is, hogy az ausztrálok bizony harcolni fognak, és vissza kell venni az addigi nyaktörő tempóból és rendesen fel kell deríteni az előttük fekvő terepet.

Ezt követően az ausztrál-pápua előörs visszavonult, de még többször próbálkozott kisebb rajtaütésekkel - 24-én átkeltek a Kumusi folyón és Wairopinál (Wire Rope - a folyón átívelő kábelhíd helyi neve) tönkretették a névadó hidat, ami fél napra legalább lelassította a japánokat. a 39-esek újabb előretolt szakaszaival megerősített csapat Gorarinál készült az újabb késleltető akcióra, miközben az erősítés jelentette a zászlóaljparancsnokságnak, hogy a misztikus Kokoda-gap nem létezik, ne is reménykedjenek a védelmet komolyan megkönnyítő tereptárgyakban. Az időközben légi úton is megerősített zászlóalj Oivinél (azaz egy faluval Kokoda előtt) készült fel a védelemre, de alig voltak 500-an a több mint háromszori annyi japán elitkatonával szemben. Nem csoda, hogy rövid, de heves harcot követően gyorsan átkarolták az oivi állást, ráadásul még egy kellemetlen meglepetéssel is szolgáltak az ausztrál erők számára: könnyű hegyi ágyúkkal és aknavetőkkel vették tűz alá őket. (Az ausztrál hadvezetés hasznavehetetlennek tartotta az esőerdőben az aknavetőket, ezért nem is küldtek a csapatoknak ilyen fegyvereket.) Tovább nehezítette helyzetüket, hogy a harcban elvesztették legtapasztaltabb századparancsnokukat is, így nem maradt más, mint a visszavonulás, ráadásul Kokodán túlra: a parancsnok, Owen ezredes ugyanis úgy ítélte meg, hogy amire újra összpontosítani tudná visszavonuló erőit, a japánok a hátába kerülnének. Azonban néhány késve visszavonuló túlélő hamarosan arról tájékoztatta a Denikiben tartózkodó Owent, hogy Kokoda üres, a japánoknak még nyomuk sincs, így egy századnyi erő július 28-án visszatért Kokodába, miközben értesítették Port Moresbyt, hogy amennyiben még a délután folyamán be tud repülni az erősítés, tartani tudják a falut és a repülőteret. A légi kötelék csaknem el is érte Kokodát, amikor közeledő japán vadászgépeket szúrtak ki, így vissza kellett fordulniuk. 

Kokoda és leszállópályája 1942-ben - (forrás)

Mindezt természetesen az éppen ekkor megérkező japánok is észrevették, és az esti órákban támadtak is - és bár a védők az éjszakai támadásokat visszaverték, eközben elesett az "első vonalból vezető" Owen is (igaz a támadó oszlopokat vezető japán tisztek is hősi halált haltak), így 29-én reggel nem volt hátra más, csak a visszavonulás - hegynek felfele, a sebesülteket is cipelve. Szerencséjükre a japánok nem indultak azonnal az üldözésükre, ugyanis ők ugyanolyan fontos pontnak tartották Kokodát, mint az ausztrálok, így itt kezdték meg csapataik rendezését, valamint a megerősítésre vártak Rabaulból, hogy folytathatják az előrenyomulást (és ehhez megfelelő utánpótlást is kapnak). Bár a hadseregparancsnokságot aggasztotta a vártnál erősebb ausztrál ellenállás, egyelőre úgy látták, hogy a hadjárat folytatható, de szükség van az augusztus elején küldeni szándékozott főerőre - ezzel pedig 8 nap alatt bevehető Port Moresby, főleg, ha közben sor kerül a Milne-öbölbeli partraszállásra is

 Azonban a japán pihenő némileg hosszabbra nyúlt Kokodában, mint azt eredetileg tervezték, ennek oka pedig az volt, hogy a hadszíntér egyéb részein is mozgásba lendültek az események. Az a japánokat kezdetben kevéssé zavarta, hogy augusztus 3-án a Brisbane-től északra állomásozó 7. ausztrál hadosztály parancsot kapott a behajózásra, és az Új-Guineába indulásra. De röviddel Kokoda elfoglalását követően jött a hír, hogy az ausztrálok igen jól haladnak a Milne-öböl körüli bázisok kiépítésével, így a kisegítő csapást oda érdemes irányítani, különben az ausztrál-amerikai erők könnyen légifölényre tehetnek szert Port Moresby megközelítési útvonalain. Azonban egy hét múlva még nagyobb meglepetés érte a japán hadvezetést: a "hagyjuk, hogy az ellenség megépítse a repterünket" játékban ugyanis az amerikaiak léptek először: 1942. augusztus 7-én megkezdődött Guadalcanal és Tulagi inváziója, ami Horii csapatai számára két dolgot jelentett: egyrészt a flotta guadalcanali bevatkozása miatt az erősítés (Horiit is beleértve) csaknem két hetes késéssel tudott csak indulni, másrészt a Salamon-szigeteken kialakuló anyagcsata miatt nem számíthattak erősítésre, ha bajba kerülnének. Mindez a Milne öbölbe tartó csapatra is igaz volt - itt még a kokodai események kibontakozása előtt döntő fontosságú eseményekre került sor.

Ahogy már volt szó róla az Új-Guinea szigetének keleti végpontja közelében fekvő öböl jelentősége kettős volt: egyrészt a japánok és a szövetségesek által ellenőrzött tengerrészek határán feküdt, így mindkét fél képes volt idáig hadműveleteket vezetni. Aki azonban itt megfelelő bázishoz jut, az egyrészt megerősíti a saját térfelének védelmét, másrészt képes lesz a másik térfélre hadműveleteket vezetni. Azaz, ha a japánoké a terület, könnyebben támadhatják Port Moresby-t, illetve nehezebbé tesznek bármely Rabaul irányú szövetséges hadjáratot. Ha az ausztráloké a bázis, könnyebben védheti Pápuaföldi bázisaikat, és betörhetnek a Salamon-tengerre. Az éppen folyó hadműveletek szempontjából a japán siker komoly légitámogatást jelentett volna a Kokoda-ösvényen előretörő csapatok számára, hiszen ebből az irányból a japán gépeknek nem kellett volna átrepülniük az Owen Stanley-hegységet. (Azt pedig láthattuk, hogy például Kokoda megerősítését már a korlátozott számú, Bunából felszálló japán zérónak is sikerült megakadályoznia.)

A Milne-öböl, a fénykép nagyjából hosszában mutatja a csatateret - (forrás)

Ugyanakkor japán részről volt egy kis "gond": a folyamatban lévő hadműveletek miatt már alig álltak rendelkezésükre elsővonalbeli csapatok, és bár a június második felében  az öbölbe érkező szövetséges csapatokat észlelték, de csak augusztusra volt reális bármiféle hadműveletet előirányozni (már csak azért is, mert érdemes volt mindezt a szárazföldi hadműveletekkel összehangolni). Július végére azonban világossá vált, hogy a szövetségesek több reptérből álló, komoly bázisrendszert építenek, így az a némileg naiv elképzelés, hogy a japánok majd elfoglalják a milíciaegységek által gyengén védett ausztrál repteret, kezdett elpárologni - a hadsereg vezetői konkrétan ellenezték is a tervet, mondván, hogy az adott körülmények között a ausztrál-amerikai légifölény miatt biztosnak tekinthető a hadművelet kudarca, végül csak a flotta "felelősségvállalása" után vágtak bele a kalandba.

Azonban a japánok két dologgal nem voltak tisztában: egyrészt a szövetségesek megfejtették az üzeneteik egy részét (ez még mindig a midway-i kódfejtési siker utózöngéje volt), így tisztában voltak a terveikkel, másrészt épp ezért nem csak a valóban nem túl nagy harcértékű queenslandi milíciaegységet vezényelték a helyszínre, hanem az augusztus elején-közepén a hadszíntérre érkező 7. ausztrál hadosztály 18. dandárját is, ami 1942 nyarán talán a legjobb és legharcedzettebb szövetséges alakulat volt: többek között arról volt híres, hogy ők mérték az első vereséget Rommelre Tobruk előterében. A friss hadosztály egyéb alakulatai közül 2-3 zászlóaljjal igyekeztek megerősíteni a Kokoda-ösvény védelmét, a többiek egyelőre tartalékban maradtak. Ez egyrészt logisztikai okok miatt alakult így - a kokodai reptér elvesztése után több embert nem tudtak az ösvény felsőbb részein ellátni, másrészt a szövetséges hadvezetés továbbra sem volt azzal tisztában, hogy a japán főerők a hegyeken át jönnek, logikusabbnak tűnt, hogy a főcsapás a Milne-öböl ellen fog irányulni. Ezzel augusztus közepére lényegében az a helyzet alakult ki, hogy a szövetséges főerők a japán kiegészítő csapás ellen vonultak fel, míg a japán főerővel szemben csak egy jóval kisebb ausztrál harccsoport állt. Nem nehéz megjósolni, hogy ez a felállás kölcsönösen meglehetősen véres és elkeseredett harcokban kulminálódott - elsőként a Milne-öbölben.

Sárba ragadt japán könnyűharckocsi a Milne-öbölbeli Rabi közelében - (forrás)

A szövetségesek számára az augusztus 23-án kezdődő japán légitámadások jelezték a közeledő inváziót, másnap pedig észlelték is a Rabaul felől közeledő konvojt, melyet a megközelítéskor az esős, viharos időjárás is segített, azonban ugyanez a partraszállást is késleltette némileg, így arra csak 25-én az esti órákban került sor. A japánok a két reptértől keletre eső félszigeten szálltak partra, épp a viszonylag gyengébb milíciával szemben, terveik szerint a több helyen történő partraszállással részekre szabdalták volna az egységet. Azonban az alakulat parancsnok a készülődést látva az első reptérhez közelebb vonta össze a csapatait. Emellett a japánok összességében komoly létszámhátrányban voltak: az első hullámban mintegy 2000 emberrel támadtak (később még érkezett mintegy 600 katona), miközben több, mint 8000 szövetséges katona (közülük mintegy 5000 gyalogos) tartózkodott az öbölben. Persze nem is olyan rég számos példa volt rá, hogy egy kisebb japán alakulat legyőzzön egy jóval nagyobb szövetségest, és erre itt is láttak esélyt, főleg, hogy az ausztrálokat meglepve számos könnyűharckocsit is partra tettek, melyekkel kezdetben kifejezetten lendületesen törtek a repterek felé. ha azokat elfoglalják, az ausztrál-amerikai erők túlerejük dacára komoly bajba kerültek volna. A harcokat komolyan nehezítette a rendkívül csapadékos időjárás: az ausztráloknak nagy gondot jelentett, hogy a páncéltörő tüzérségüket nehezen tudták megfelelő pozícióba mozgatni, igaz végül a japán tankok is a sárba süppedtek. A japánok végül 29-ére elérték a reptér szélét, de a nyílt terepen a védők koncentrált tüzében összeomlottak támadásaik, másnap hajnalban parancsnokuk is elesett. Igaz, pont ekkor sikerült partra tenni a második hullámot, és 30-31-én ők még megpróbálkoztak a repülőtér átkarolásával - sikertelenül.

A harcok hozzávetőleges lefolyása - (forrás) 

A lassan kitisztuló időben, valamint a ritkuló japán zavarótűzben pedig egyre nőtt a szövetséges légierő bevetéseinek száma, ezzel párhuzamosan pedig az elsüllyesztett és megrongált japán hajók és partraszállító csónakok száma, augusztus 31-én pedig megindult az addig tartalékban tartott 18. dandár ellentámadása. A japánok helyzete hamar tarthatatlanná vált: erősítés csak további egy hét elteltével volt várható, így szeptember 5-én este evakuálták a partraszálló erők nagyobb részét - épp akkor, amikor megérkeztek az öbölbe a korszak "A-10"-esei, a gyalogsági egységek kiirtására (is) használt Beaufighter vadászok. Másnap a japán flotta még behatolt az öbölbe, és jelentős károkat okozva ágyúzta a bázist, illetve kisebb csoportokat még 7-én is sikerült behajózniuk A menekülni nem képes egységek megpróbáltak szárazföldön áttörni Bunába, legtöbbjükkel viszont végeztek az ausztrál őrjáratok vagy a kimerültség.

A Milne-öbölbeli csata volt az első, ahol a szövetségesek olyan jelentős vereséget mértek a japán szárazföldi alakulatokra, hogy azok feladni kényszerültek a hadműveletet. Ráadásul úgy, hogy a japán veszteségek háromszorosan meghaladták a szövetségesekéit, ami szintén új fejlemény volt. Mindennek hamarosan komoly hatása lett a kokodai hadműveletre is, amit a következő részben veszünk górcső alá.