A Kokoda-ösvény mentén vívott hadjárat történetét az írássorozat első részében ott hagytuk abba, hogy 1942 augusztusában az ausztrál csapatoknak fel kellett adni a névadó települést és leszállópályáját, miközben a hadszíntér egyéb helyszínein (pl. Guadalcanalon) is mozgásba lendültek az események. Ráadásul az ausztrálok végre egy sikert is elkönyvelhettek: a Milne-öbölbeli csata volt az első, ahol a szövetségesek olyan jelentős vereséget mértek a japán szárazföldi alakulatokra, hogy azok feladni kényszerültek a hadműveletet. Ráadásul úgy, hogy a japán veszteségek háromszorosan meghaladták a szövetségesekéit, ami szintén új fejlemény volt. Mindennek hamarosan komoly hatása lett a kokodai hadműveletre is.
Itt ugyanis kezdetben még a helyi parancsnokok sem tudták felmérni, mivel is állnak szemben - ebből a szempontból a japán erők kényszerűségből történő fokozatos erősítése tökéletes megtévesztésnek bizonyult, és komolyan hozzájárult, hogy a Milne-öbölbeli eseményekkel egyidőben augusztus végén, szeptember elején csupa rossz hír érkezzen az ösvényről az ausztrál-amerikai főhadiszállásra. A Denikiben állomásozó 39. zászlóaljnak, és ideiglenes parancsnokának, Alan Cameron őrnagynak természetesen feltűnt, hogy a japánok nem követik őket, és mivel az ausztrálok némi (igaz az ösvényen való felkapaszkodást követően holtfáradt) erősítést is kaptak, az új parancsnok megkísérelte visszafoglalni a falut és repterét. A terv sikeres végrehajtása természetesen megkönnyítette volna a csapatok utánpótlását és megerősítését, ugyanakkor Cameron nem volt tisztában azzal, hogy 500 emberével közel 2000 japán áll szemben, úgyhogy végül három századdal tervezte végrehajtani augusztus 8-án az akciót, amely meglepő módon félig-meddig sikeresnek bizonyult. A japánok nagy része ugyanis Kokdától délre igyekezett elejét venni a hasonló rajtaütéseknek, és komoly veszteségeket okozva vissza is vertek két ausztrál századot, azonban a japánok által nem ismert ösvényen haladó A század és a PIB egy különítménye elérte Kokodát, és el is tudta foglalni a gyengén védett falut (és a kifutópályát), valamint egy sietve kiürített japán vezetési pontot, ahol két megdöbbentő felfedezést tettek: egyrészt a japánok jobb térképekkel rendelkeztek a terepről, mint ők, másrészt a térképeken szerepelt a hadművelet célja is: Port Moresby.
A késleltető harcok kényszerű főszereplői, a 39. zászlóalj túlélői szeptemberben - (forrás)
Az infót természetesen közölték a parancsnokságukkal, illetve előkészítették a terepet az erősítés landolására is, azonban bár Port Moresbyben komolyan felmerült egy zászlóalj berepítése, a felderítőgépek jelentették, hogy a leszállóövezetet szinte minden irányból japánok veszik körbe, így az akciót nem merték megkockáztatni. Eközben az A század egyre elkeseredettebb japán rohamokat vert vissza (az eső közben szinte végig szakadt), míg végül 10-én este visszavonultak Denikibe, 14-én pedig ezt a falut is fel kellett adniuk.
Ezt követően már csak szárazföldi úton lehetett megerősíteni az ausztrál védelmet, és a nem túl acélos 53. zászlóalj fel is indult a hegyekbe, és augusztus 13-án döntés született a beérkező 7. AIF hadosztály 21. dandárjának felküldéséről is - azonban utóbbi hadmozdulattal akadt egy kis gond: ezt a kontingenst a meglévő eszközökkel az ösvényen át nem lehetett ellátni, így kezdetben a három zászlóaljából csak kettő (a 2/14 és a 2/16) indult el szárazföldi úton, ugyanakkor az egyiknek legalább ideiglenesen meg kellett állnia Myola falunál (kb 25 km-rel Deniki előtt, és nem sokkal a hegység gerincvonalától délre), mert kizárólag ott tudtak repülőgépekről megbízhatóan utánpótlást ledobni. Ez elvileg megteremtette volna a szemben álló erők egyensúlyát, azonban lassan elkezdtek beérkezni a japán erősítések is: a főerő Horiival az élen augusztus 17. és 27. között szállt partra Bunánál, és pár nap alatt elérte Kokoda körzetét, így szeptember elejére már egy tüzérséggel is rendelkező 6000 fős különítmény tudott dél felé támadni - azaz az ausztrálok ismét nagyjából háromszoros túlerővel néztek szembe. Eközben persze Blamey és MacArthur nem igazán értették, miért is vonulnak vissza csapataik, és még mindig a "Kokoda-rés" védelmét igyekeztek erőltetni. (Ezt kommentálta úgy a 21. dandár parancsnoka, Arnold Potts, hogy "ha ez olyan egyszerű lenne, mint mondják, az ott lévő csapatok már megvalósították volna".)
Eközben Port Moresby-ban is komoly események történtek: Morris tábornokot Sydney Rowell váltotta le a parancsnoki poszton, aki első szemlekörútján rögtön jelezte a légierőnek, hogy a frissen érkezett C-47-es szállítógépeket ne szépen sorba elhelyezve tárolják a reptér kifutópályáján, mert szükségtelenül megkönnyítik ezzel a japánok dolgát. Rowellből a próféta beszélt, parancsát ugyanis ignorálták, és augusztus 17-én néhány japán repülőgép csaknem az egész szállítókülönítményt elpusztította, Rowellnek meg főhetett a feje, hogyan is látja el a felfele tartó csapatokat. A rezsimváltás alacsonyabb szinteken is hatással volt, az akkor Isuraváig visszaszorított, erősen megtépázott 39. zászlóalj parancsnokságát Ralph Honner alezredes vette át. A nyugat-ausztráliai történelemtanár és jogász egyik hobbija a hadtörténelem tanulmányozása volt, és ennek nyomán csapatait igyekezett mindig gondosan felderített és kiválasztott (az adott hadmozdulathoz maximális előnyt nyújtó) terepen mozgatni, ami a későbbi eseményekben többször is döntő szerepet játszott.
Sydney Rowell altábornagy - (forrás)
Elsőként rögtön Isuravánál. Honner nagyjából körkörös védelmet alakított ki két patakmederre és egy komolyabb lejtőre támaszkodva, ráadásul az esetleg szükséges ideiglenes visszavonulásokhoz egy második vonalrendszert is létrehozatott - így az isuravai állást nehéz volt megkerülni - amennyiben a japánok megteszik azt a szívességet, hogy a fő ösvényen támadnak. Ugyanis Isurava, bár komoly kitérővel, megkerülhető volt az Eora völgyének másik oldalán. Ennek a megközelítési útvonalnak a lezárására az úton lévő zászlóaljakra is számítottak. Tulajdonképpen Isurava egy japánoknak szánt csali volt, amit azért is meg kellett támadniuk, hogy minél előbb legyőzzék az őket addig hatékonyan akadályozó ausztrál erőket, a nehéz terepen viszont Honner arra számított, hogy hosszabb ideig, vagy akár véglegesen is meg tudják állítani a japán előrenyomulást. Felettesei pedig már egyenesen egy ellentámadásban gondolkodtak (holott augusztus 20. környékén már Port Moresbyben tudtak arról, hogy újabb komolyabb japán erő száll partra Bunánál).
Ralph Honner alezredes (a kép ugyanakkor készült, mint a legelső, a tiszt épp egy később híressé vált, a csapatok teljesítményét dícsérő beszédet mond) - (forrás)
A kissé naiv ausztrál terveket azonban keresztülhúzta hogy mivel az ellátásukra szánt szállítógépek a Port Moresby-i kifutópályán füstölögtek, a 2/14 zászlóalj csak augusztus 24-én tudott továbbindulni Myolából, a 2/16 pedig még ott volt, amikor két nappal később Horii három zászlóaljjal megindította támadását. Bár papíron az erők nagyjából egyenlőek voltak, a már részletezett ausztrál nehézségek miatt a japánok szinte mindenhol helyi fölényt tudtak kialakítani, ráadásul még további csapatok beérkezésében is reménykedhettek (bár ellátásuk miatt Horii feje erősen főtt, lényegében a japánok sem voltak képesek kezdetben 2-3 ezresnél nagyobb kontingenst megfelelően ellátni ezen a terepen). Isurava védelme szempontjából egy szerencsés mozzanatra került sor: a japán tüzérségi előkészítés kellős közepén befutott a 2/14-es zászlóalj, így Honner körkörös védelme már a siker lehetőségével vehette fel a harcot a japánokkal. Ugyanakkor a keleti ösvényen nem alakultak jól a dolgok: a japánok gyakorlatilag egy nap alatt teljesen szétzilálták a kevésbé szilárdan kiépített állásokban védekező 53 zászlóaljat, és csak a végre megérkező 2/16-os zászlóalj tudta átmenetileg megállítani őket.
Az isuravai csata - a japán átkaroló csapásokkal - (forrás)
Eközben a japán erők kitartóan rohamozták az isuravai ausztrál állásokat. Bár az átmeneti sikereik esetén az ausztrálok mindig sikeres ellenlökéseket tudtak indítani, a japán tüzérség tevékenysége komolyan megtizedelte soraikat, miközben az ütközet végéig összesen egy darab, Myolánál ledobott aknavető tudta elérni az ausztrál első vonalat. A védelem 29-én az esti órákig tartott ki, ekkor a bekerítés egyre nagyobb veszélye miatt az ausztrál erők megkezdték a visszavonulást a pár kilométerrel délebbre fekvő pihenőháznál (egy kisebb magaslaton) előkészített álláshoz. A japánok csak erre vártak: a hegynek felfele lassan visszavonuló menetoszlopot a már megszokott, dzsungelen át indított átkaroló hadműveleteikkel igyekeztek szétzilálni, és mivel már a völgy két oldalán lévő ösvények találkozási pontját, Alolát fenyegették, a dandárparancsnok (Potts) elrendelte az Eoráig való visszavonulást. A kaotikus hadművelet közben eltűnt a 2/14-esek parancsnoka, Key alezredes (később még látni vélték Bunában, japán fogságban, ezután nyoma veszett...)
A japán előrenyomulás a Kokoda-ösvény mentén - (forrás)
A harcokról szóló ausztrál visszaemlékezések gyakran úgy írják le az isuravai harcokat, hogy az ausztrálok folyamatosan tüzelve, hősiesen védekeztek a japán "emberi hullámok" ellen, esetenként halomra lőve a támadókat. Bár volt példa ilyen japán támadásra is, azonban a támadók ennél általában jóval módszeresebbek és óvatosabbak voltak, igyekeztek tüzérséggel és fedezőtűzzel lefogni az ausztrálokat, és csak akkor támadtak amikor úgy látták, hogy mindez sikeres. Mindezt a veszteségi adatok is alátámasztják: az ausztrálok 210 embert vesztettek, a japánok 370-et, ami a bevetett erőket tekintve mindkét oldalon kétségkívül durva veszteség volt (a terep jellege miatt a harcok ráadásul mindkét oldalon félelmetes iramban fogyasztották a tiszteket), és mindkét oldalon megdöbbenést keltett a hadvezetésben. Horii azon morfondírozott, hogy ha még párszor ilyen komoly ellenállást tud mutatni az ausztrál védelem, erői még Port Moresby előtt elfogynak, az ausztrál főparancsnokság pedig még mindig nem egészen értette, hogyan is tudja a viszonylag kicsi japán támadóerő megfutamítani csapataikat, ráadásul a visszavonulás célpontja Eora nem volt más, mint a vízválasztó (azaz a sokat emlegetett Kokoda-rés) közvetlen előtere, ha itt nem fogják meg a japánokat, akkor komoly bajban lesznek.
Visszavonulás Isuravából - pápua sebesülthordók - (forrás)
Ezt a helyi parancsnokok is így látták, de ők azzal is tisztában voltak, hogy egy tágas völgyet kellene megvédeniük az egyre növekvő japán erőkkel szemben, ráadásul a terep adottságai miatt egyre nagyobb volt az esélye, hogy a myolai ledobóhelyet is fel kell adniuk...
Reguláris hadseregek dzsungelbeli összecsapásai esetén elmondható, hogy azonos erejű erők esetén általában a támadó van előnyben, hiszen a nehezen áttekinthető terepen "könnyen" tud észrevétlenül helyi erőfölényt képezni és amennyiben a csapatok képesek a dzsungelben mozogni, előbb-utóbb át tudja karolni ellenfelét. (A japán hadsereg rendelkezett Formosán dzsungeliskolával, az ausztrálok és az amerikaiak épp csak kezdték kialakítani a sajátjukat a Brisbane környéki szubtrópusi esőerdőkben.) Ez ellen a harcmodor ellen alapvetően a következő módon tudtak védekezni a szövetséges erők:
- Túlerő biztosítása, lehetőleg légifölény birtokában - így a hasonló támadásokkal szemben nagyobb eséllyel tudtak megfelelő ellensúlyt képezni - igaz ez a briteknek Indiában 1944 tavaszán majdnem még így sem jött össze.
- Megkerülhetetlen, jól védhető állás megszállása - lényegében ez volt az amerikai taktika Guadalcanalon, Bougainville-en. Isurava nem volt megkerülhetetlen, csak az ösvény egyik ágát blokkolta.
- Átmeneti visszavonulás, hogy az ellenfél a logisztikai problémái miatt kényszerüljön feladni a vállalkozást, vagy hogy a hagyományos hadviselésre alkalmasabb területre vonzzák az ellenséget - persze ez kockázatos taktika, de lényegében erről szóltak az 1944-es indiai harcok, és nem teljesen szándékosan a Kokoda-ösvény menti hadműveletek is.
- A csapatok felkészítése a visszavonulással tarkított harcokra - amennyiben ugyanis az átkarolt csapatok tervszerűen, harckészségüket megőrizve vonulnak vissza, egy felmentő egység segítségével a bekerítőből könnyen bekerített lehet. Ezt a taktikát alkalmazták sikeresen a japánok 1943-ben a burmai Arakan-hegységben, majd a britek 1944-ben ugyanott és Imphaltól délkeletre.
Azt azonban tegyük hozzá, hogy a japán hadsereg "dzsungelképességei" sem voltak épp kifogástalanok, a Kokoda-hadjárat során legalább kétszer (Isuravánál és Ioribaiwánál) azért nem tudtak tervezetten csapást mérni az ausztrálokra, mert az említett megkerülő hadműveletet véghezvivő csapataik egyszerűen eltévedtek. (A visszaemlékezések szerint mind a Guadalcanalon harcoló amerikai katonák, mind a Kokoda-ösvényen küzdő ausztrálok körében megfogalmazódott a gondolat, hogy miért is bírnák jobban a japánok a dzsungelt, hiszen ők is ugyanúgy nagyrészt városokban élnek.)
Ráadásul a visszavonulás a nehéz terepen kifejezetten kaotikusan ment végbe, az újabb értékelések szerint Isurava összességében nem annyira hősies utóvédharc, hanem inkább egy óriási mázlival megúszott katasztrófa volt, ugyanis ha a japán átkarolás határozottabb lett volna, csaknem egy egész dandárnyi erő veszett volna oda, és a japánok tényleg 10 nap alatt a Port Moresby-t övező domboknál teremhettek volna. Persze a terep a japánoknak is ugyanolyan nehéz volt, és ők is kimerültek...A brutális erőpróba a szövetséges oldalon mindössze két pozitívummal járt: egyrészt a harctéri parancsnokok már tudták, mivel is állnak szembe, és - helyesen - egyre inkább a két dologra kezdték alapozni taktikájukat: ha a japánokat lecsalogatják a déli hegylábterületekre, logisztikájuk vélhetően összeomlik (pontosabban 2-3 ezer főnél nagyobb kontingenst nem tud ellátni), míg ezen a részen már az ausztrál tüzérség is csapást tud rájuk mérni. Másrészt a sebesültek nagyobb részét a pápua teherhordók önfeláldozó segítsége révén sikerült hátrajuttatni. Hősiességük bevonult az ausztrál legendáriumba, és hosszú évtizedekre kifejezetten pozitív irányba befolyásolta a pápua-ausztrál kapcsolatokat.
Ledobás a viszonylag sík (de közel 2000 méter magasan fekvő) Myolában - (forrás)
A visszavonulással járó elkeseredettség viszont kreatív (és gonosz) ötleteket szült. Mint már volt róla szó, az ausztrál utánpótlási bázis Myolában volt, a vízválasztón található Templeton's Crossingtól délre, egy viszonylag tágasabb völgy alján, ahol a repülőgépek biztonságosan dobhatták le az ellátmányt. Ez a "kismedence" ugyanakkor egyrészt védhetetlen, másrészt megkerülhető volt, így szeptember 4-én az ausztrálok innen is visszavonultak, azonban az el nem szállítható konzerveket nem semmisítették meg. Hanem kilyukasztották az aljukat... A japánok persze először örültek, hogy átmenetileg bőséges élelem áll rendelkezésükre, azonban a kirobbanó hasmenésjárvány átmenetileg komolyan csökkentette a bevethető erőiket.
MacArthur és Blamey viszont tajtékzott: nem értették, miért képtelenek csapataik megvédeni a "Kokoda-gapet" és depójukat feladva miért futnak a japánok elől, mint a "nyulak"'? A háttérben valójában egy negatív spirál alakult ki a Port Moresby-i és Brisbane-i főhadiszállások kommunikációjában, amit bonyolított Rowell és Blamey viszonya, valamint MacArthur hadvezéri pózolása is. Az amerikai főtiszt ugyanis lépten-nyomon igyekezett igazolni, hogy az ausztrálok alkalmatlanok a japánok elleni hadviselésre, és csak az amerikai hadosztályok bevetése tudja őket megmenteni (saját hadosztályparancsnokai ebben a kérdésben lényegesen óvatosabbak voltak). Emiatt Blameynek kifejezetten kellemetlenül jött a visszavonulás híre, miközben alapvetően téves információi voltak a szembenálló erőről és a terep jellegéről. Ebben azonban valamennyire Rowell és port moresby-i törzse is hibás volt. Bár Rowellt Blamey küldte rendet tenni, hamar elege lett abból, hogy Brisbane-ben nem értik a kialakult helyzetet, és így inkább visszafogta a főhadiszállással való kommunikációt, ami miatt ott még kevésbé voltak tisztában a japán támadás erejével. (Miközben Rowell azért csendben összedobta azt a tervet, amivel végül megállították az inváziót..)
Eközben viszont az ausztrál visszavonulás kezdett végre valamelyest szervezett jelleget ölteni: Potts végre kézben tudta tartani mind a négy a terepen tartózkodó zászlóaljat, ráadásul utolsó egységét, a 2/27-es zászlóaljat is felfele indították az ösvényen, ugyanis a távolság rövidülésével már ezt az egységet is el tudták látni (hiába veszett el Myola), ráadásul az ausztrál utóvédek kezdtek viszonylag hatékonyabban rajtaütni a japán élegységeken, úgyhogy az ausztrál vezetés úgy határozott, hogy az első védekezésre valóban alkalmas (azaz nehezen megkerülhető) ponton megpróbálják ismét megállítani a japánokat - a választás az Efogitől mintegy másfél kilométerre délnyugatra fekvő Mission Ridge-re esett, amelynek déli uralkodó magaslatát (egy viszonylag kisebb huplit) azóta Brigade Hill-nek hívják (mivel a 21. dandár itt harcolt Pápuaföldön elsőként az összes alakulatával). port Moresby felől nézve ez volt az ösvény első igazán brutális emelkedője (lényegében itt kezdődött az igazán vad hegyvidék), tehát innentől a japánoknak elvileg valamivel könnyebb dolguk lett volna. Északról viszont az ösvény két magas (kb. 1600 méteres) és meredek gerinc között haladt, melyek közöl a délire fel is kapaszkodott: ennek utolsó helyi magaslata volt a Brigade Hill - azaz a terepviszonyok miatt itt nem volt alternatív ösvény. igaz a völgy felől az állás ha nehezen is, de megkerülhető volt.
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Mission_Ridge%E2%80%93Brigade_Hill
Ugyanakkor a japánok is pihent egységekkel készültek az összecsapásra, és a terep jellege miatt csak viszonylag kis (kb. 1600 fős) kontingenssel támadtak, azonban ez is felülmúlta némileg az ausztrálok 1400 katonáját, akik az ösvény mentén a gerinc hosszában, háttal a magasabb terepszakasznak sorakoztak fel. Az eredmény egy három napos, a "klasszikus dzsungelharc" esszenciáját felvonultató ütközet lett, ami nagyon jól illusztrálta a fenti keretes írásban foglaltakat a támadó előnyéről. Kezdetben az ausztrálok voltak előnyben, ugyanis a terepadottságok miatt szeptember hatodikán este kiválóan ráláthattak a japánok felvonulására, így a légierőt is rájuk tudták irányítani, sőt már aknavetőkkel is rendelkeztek. Azonban a japánok tűzereje továbbra is nagyobb volt, és 7-én leginkább azt bevetve próbálták óvatos támadásokkal felmérni a 2/27-es zászlóalj állásait. Másnap viszont egy zászlóaljuk a völgyön át oldalba kapta a parancsnokságot és a hátsó két zászlóaljat. Az ausztrálok erre valamennyire számítottak is, arra azonban nem, hogy nem tudnak mit kezdeni a helyzettel: a két kimerült zászlóalj utolsó erőtartalékait használta fel az ellentámadásokra, a japán tűzerőfölény szétzilálta a dandárt. Bár a veszteségek a harcok hevességéhez képest nem voltak borzasztóan nagyok (az ausztrálok kb. 160, a japánok 220 embert vesztettek), az, hogy a japán támadók be tudtak ékelődni az ausztrál egységek közé, döntőnek bizonyult. Az irányítást Potts csak úgy nyerhette vissza, ha visszavonulnak, ez azonban csak a magaslat felé volt lehetséges (azaz az ösvényre merőlegesen). A két hátrébb lévő zászlóalj a manővert sikeresen végrehajtotta, azonban a dandár erejének javát adó 2/27-es zászlóaljnak mélyebben kellett bemennie az erdőbe, így képtelen volt visszatérni a japánok által már megszállt ösvényre, a megtépázott, végsőkig kimerült egység tagjai csak 13 nap múlva bukkantak elő a délkeletre fekvő Iawarerénél. A közel 50 kilométeres dzsungelodüsszeiájuk megsüvegelendő teljesítmény volt, ugyanakkor azt is jelentette, hogy a japánok gyakorlatilag szétverték a 21. dandárt. Mindez azért is kellemetlen volt, mert a várva várt AIF egység tulajdonképpen rosszabbul teljesített, mint az addigra már pihenésre hátravont 39. milíciazászlóalj, mely egy hasonló jellegű csata után azért mégiscsak képes volt harcoló egységként visszavonulni. (Utólagos bölcsességgel élve: az ausztráloknak az erőviszonyok ismeretében maradniuk kellett volna halogató harcoknál, vagy a völgyre is ki kellett volna terjeszteni állásaikat - persze kétséges, hogy utóbbira lett volna-e erejük.)
Az erősen viharvert 2/27-es zászlóalj katonái, miután előbukkantak a dzsungelből - (forrás)
Bár már elég sok szó esett róla, milyen borzalmas terepviszonyok is uralkodtak az ösvényen, a harcok "mindennapi borzalmairól" még jóval kevesebb. A terep jellege miatt nagyon kevés volt az igazán sok áldozatot szedő frontális támadás, jellemzően kisebb alakulatok, őrjáratok rövid, de heves, gyakran bajonettel vívott összecsapásairól volt szó, a lövések, szúrások, vagy az ellenfél aknagránátja gyakran a semmiből érkezett. Az egyik ausztrál túlélő beszámolója szerint "máig nem tudom ki döfött belém szuronyt, a japánokat egyáltalán nem is láttam..." A trópusi betegségek fokozták a katonák szenvedéseit, a hasmenés teljesen mindennapos volt (főleg, hogy a konzervek a nehéz körülmények között gyakran megsérültek és megromlottak), és elvileg nem volt ok az arcvonalból való visszavonulásra. A sebesültek evakuációja igen nehéz volt: vannak jelentések katonákról, akik négykézláb, vagy féllábon ugrálva jöttek le az ösvényen (mondván, hogy járóképesek, és a pápua segítők inkább a többieket hozzák le), és voltak akiket utolértek a japánok... Persze az ő oldalukon sem volt könnyebb a helyzet: a visszavonulásukkor az ausztrál csapatok több esetben bukkantak olyan japán tábori kórházakra, ahol társaik kivégezték a sebesülteket, betegeket. Fogságba esni még kevésbé volt életbiztosítás: a japán tengerészgyalogos egységek szinte minden esetben kivégezték a kezükbe kerülő szövetséges katonákat, a 144. gyalogezred katonái viszont többnyire hátrakísérték őket. Bár a szövetségesek kezdetben a kevés magát megadó japán katonával a nemzetközi egyezményeknek megfelelően bántak, a japán brutalitás nyomaival találkozva egyre kevésbé voltak könyörületesek, ahogy pápua segítőik sem, akik idővel ismét rákaptak a fejvadászatra.
A kimerült és szétvert alakulat felváltására megérkezett a Kenneth Eather által parancsnokolt 25. dandár, mely Iorobaiwánál foglalta el állásait, és eredetileg ellentámadásra készült, amikor lecsapott az alakulatra Kuszonosze Maszao 144 japán gyalogezrede. Eather nem követte el Potts korábbi hibáját, amilyen gyorsan csak lehetett szétbontakoztatta alakulatait. A japánok megpróbálták ugyanúgy szétszabdalni a védelmet, mint a Brigade Hillnél, azonban az ausztrálok igyekeztek elhárítani ezeket a manővereket, ugyanakkor Eather félve attól, hogy ellenfele sikerrel jár, engedélyt kért a pár kilométerrel arrébb fekvő Imita-gerincre való visszavonulásra, amit meg is kapott, azzal a feltétellel, hogy nem lesz több hátrálás. Már csak azért sem, mert az Imita-gerinc egy körülbelül 800 méteres hegyi hágó, szinte közvetlenül a Kokoda ösvény kezdőpontja, Owers' Corner felett, azaz ezután már tényleg nem nagyon maradt volna természetes védővonal a tengerig és Port Moresby-ig. Imita és a környező kisebb hegycsúcsok légvonalban mintegy 40 km-re vannak Port Moresby-től, úgyhogy jó idő esetén a város már látható ezekről a tereptárgyakról, ami a japánoknak természetesen óriási morális lökést adott. Ugyanakkor a gerinc már a felvonuló ausztrál tüzérség lőtávolságában volt...
A kudarcsorozat nem meglepő módon vezetési válsághoz is vezetett a szövetségeseknél, ami szeptember folyamán szinte mindegyik helyi parancsnokot elérte. A katonai helyzeten kívül komoly katalizátorként szolgált MacArthur és Blamey (v)iszonya, az eseménysorozat pedig rengeteg régi sebet is feltépett az ausztrál katonai vezetésben. Ahogy már volt róla szó, az "Ausztrália megmentője" pózba kissé belemerevedő MacArthur egyre inkább azt az "álláspontot" képviselte, hogy az ausztrálok alkalmatlanok a dzsungelhadviselésre, és a lassan beérkező amerikaiakkal ő majd helyrehozza a helyzetet. Ezt a Kokoda-ösvényen történő események alátámasztani látszottak, az a tény ugyanakkor nem, hogy az ausztrálok szállították le a japánok első szárazföldi vereségét a Milne-öbölben. Eközben az is látszott, hogy ugyan a guadalcanali eseményeknak komoly szerepük van az új-guineai japán nyomás csökkenésében, de ott nem MacArthur beígért hadosztályai játszották a főszerepet, hanem a flotta és a tengerészgyalogosok. Blamey érthető okokból minden erejével a fenti narratíva ellen volt, ráadásul úgy gondolta, hogy erői az elkövetett hibák ellenére is tartani tudják Port Moresbyt, ugyanakkor már Canberra is pánikolni kezdett, ezért szeptemberben több alkalommal is Port Moresbyba utazott, és az amerikai és canberrai nyomásra "rendcsinálásba" kezdett. Az ausztrál főtiszt ugyanakkor nem volt túlzottan kedves és diplomatikus figura, úgyhogy a folyamatba számos túlkapás is vegyült. Kezdetben ugyan még bízott Rowellben, azonban amikor rájött, hogy alárendeltje bizonyos infókat visszatartott, ez kezdett elpárologni. A két tábornok a hónap végén ütközött össze, amikor Blamey elkezdett közvetlen parancsokat osztogatni az elvileg Rowell alá tartozó alakulatoknak. A vita Rowell leváltásával végződött, helyét Edmund Herring vette át. (Tekintve, hogy Rowell később a hadsereg főparancsnoka lett, leváltását az utókor inkább a kialakuló hisztérikus közegnek tulajdonította.)
Megalapozottabb volt Arnold Potts leváltása: bár borzasztóan nehéz helyzetben kellett helytállnia, a dandártábornok komoly hibákat is elkövetett, így bár sokan bűnbaknak tekintették (hiszen felettesei sem igazán értették meg a harci helyzetet), valószínűleg nyugodtabb helyzetben is más parancsnokot neveztek volna ki az alakulat élére: a választás a 35 éves Ivan Dougherty-re esett, aki a következő hónapokban sikeresen felnőtt a hadszíntér különleges követelményeihez. A 7. hadosztály élén Allan tábornokot a George Vasey váltotta fel, aki később a "Bloody George" becenevet kapta (nem azért mert véreskezű volt, hanem mert sokat káromkodott). A változások természetesen némi nyugtalansághoz vezettek a csapatok körében (jellemzően népszerű parancsnokokat sikerült leváltani, igaz részben szintén népszerű vezetőkre), amire Blamey még rátett egy lapáttal, amikor ledorongolta 21. dandár szemlére felsorakozó túlélőit, mondván, hogy "úgy futottak, mint a nyulak". Az incidens híre hamar elterjedt a hadseregben, és egy másik botrányhoz vezetett: amikor a főparancsnok sebesült katonáknak akart kitüntetéseket osztani egy kórházban, a katonák látványosan ignorálták, miközben salátaleveleket rágcsáltak...
Thomas Blamey Új-Guineában - (forrás)
A válságra még rátett egy lapáttal egy váratlan esemény is, amely egyben megalapozta a Kokoda-legendát is. Az ide-oda masírozó egységek káoszában ugyanis felkapaszkodott két haditudósító (Chester Wilmot, Osmar White) és egy operatőr (Damien Parer). Mindegyikük rendelkezett már közel-keleti harci tapasztalattal, és elképesztő erőfeszítéssel nagyon komoly anyagot gyűjtöttek és forgattak le, amelyből egy dokumentumfilm is készült, ami 1942. szeptember 18-án Kokoda Front Line! címmel futni is kezdett az ausztrál mozikban. A nagyközönség döbbenten szembesült azzal, mi is folyik Új-Guineában, és a film nem vetett épp jó fényt a hadvezetésre, ellenben kiemelte az ott küzdő közkatonák erőfeszítéseit és önfeláldozását (a leforgatott anyag jelentős része az isuravai visszavonulást mutatta). A dokumentumfilm 1943-ban elsőként az ausztrál filmek közül Oscar-díjat nyert, és többféleképpen is segítette a szövetségesek ügyét: az Ausztráliába érkező amerikai csapatok vezetése meglehetősen ellentmondásos válaszokat kapott MacArthur brisbane-i főhadiszállásáról azt illetően, mi is lenne a legcélszerűbb viselet és felszerelés az esőerdőben, így inkább beültek egy moziba, megnézték az alig 10 perces filmet, és jegyzeteltek. Másrészt Blamey komolyan megorrolt Wilmotra (a tudósító korrupcióval is gyanúsította a parancsnokot, és megpróbálta elérni leváltását Curtinnél), és visszavonta akkreditációját. Végül Menzies intézet neki egy brit tudósítói állást, így kerülhetett Normandiába, és így írhatta meg világhírű könyvét a második világháború nyugati frontjáról. (A kokodai események feldolgozásában korai és tragikus halála megakadályozta.)
Eközben a japánoknál is akadtak problémák a parancsnoki láncolatban. A 17. hadsereg vezetésében már augusztus végén felmerült, hogy abba kellene hagyni a Port Moresby felé irányuló hadműveleteket, és minden erőforrást Guadalcanalra kellene összpontosítani. Ez végül így is történt, bár a Milne-öbölben még megpróbálkoztak a helyzet megfordításával, de mint láthattuk, a vállalkozás véres kudarcnak bizonyult. Ugyanakkor a kiadott parancsok némileg ellentmondásosak voltak: a parancsnokság alapvetően azt szerette volna, ha csapataik szilárdan tartják Kokodát és Isuravát (azaz a hegység gerincének északi hátországát), illetve a déli lejtőn is rendelkeznek pár előőrssel, megnehezítendő az ausztrálok dolgát. Az utasítás logikus volt: a japán hadvezetés világosan látta, hogy hiába övék Kokoda, egyszerűen nincs elég szállítógépük a légi utánpótlásra (a repteret mindössze egyszer használták), így a gerinctől délre nem tudják ellátni csapataikat. Horii és tisztjei ugyanakkor úgy gondolták, hogy az annyi szenvedés után elfoglalt pozíciókból hiba lenne visszavonulni, és a csaknem összefüggő hegyvidéken nehezen volt értelmezhető a "déli oldal" kitétel, így úgy gondolták, hogy az a bizonyos előörs akár Port Moresby is lehetne. Annál is inkább, mivel az utánpótlási helyzetük olyan rossz volt, hogy lényegében nem is nagyon volt más választásuk, mint a városban megszerezhető készletekben bízni. Ugyanakkor szeptember közepén (azaz a guadalcanali japán ellentámadás kudarcát követően) már több, a visszavonulást (japán megfogalmazásban "ellenkező irányba történő előrenyomulást") elrendelő parancs is érkezett, és az Imita-gerincen álló, tüzérséggel is ellátott teljes ausztrál dandárt látva Horii is kezdte belátni, hogy nincs tovább, és Ioribaiwában már ünneplésbe kezdő csapatainak egy részét visszairányította az északi partvidékre (így végül nem a teljes japán erő vonult vissza horrorisztikus körülmények között), a megmaradó erőknek viszont kiadta, hogy tartsák az állásokat amíg csak lehet. A helyzetüket nehezítette, hogy az utolsó napokban Horii arra számítva, hogy hamarosan Port Moresby-ben lehet, a sebesületek és a betegeket nem evakuáltatta a nehéz terepen, hanem az élcsapatok közelében tartotta - ez a döntés a többségük számára halálos ítélettel ért fel.
Olvasói kérésre röviden érdemes írni a két fél logisztikájáról: erre elsősorban a szövetséges oldalon fordítottak nagyobb figyelmet, lényegében már 1942. februárjától erőfeszítéseik nagyobb részét arra fordították, hogy kiépíthessék a Port Moresby bázis kikötői és légi kapacitásait. (Mivel szállítógépek csak korlátozottan álltak rendelkezésre, az elképzelés az volt, hogy az utánpótlás hajón érkezik a városba, amit innen repülőgéppel szállítanak tovább a belső repülőterekre.) Ezt a tevékenységet igyekeztek minden eszközzel megakadályozni a japánok, kezdetben viszonylag sikeres légicsapásokkal, majd magával az invázióval. A harcok során az ausztrál hadvezetés mindvégig igyekezett szem előtt tartani, hogy valójában mekkora kontingenst is tudnak ellátni az ösvényen, míg a japánok kevésbé. (Ezt Morris tábornok úgy foglalta össze, hogy "a japánokat meg fogja verni a hegyvidék, nekünk arra kell vigyáznunk, hogy eközben minket se verjen meg"). Az alapvető probléma az volt, hogy amennyiben hordárokkal kívánták ellátni a csapatokat, az ösvény ellenkező végére már alig tudtak hasznos terhet eljuttatni, mivel az oda-vissza legalább két hetes úton egy hordár terhét nagyrészt a saját élelme és felszerelése tette ki.
Emiatt mindkét fél igyekezett lerövidíteni a hordárok által megteendő távot: a szövetségesek az Owers'Cornerig tartó út meghosszabbításán., valamint az ösvény alsó szakaszának kiszélesítésén (és legalább lovak számára járhatóvá tételén) dolgoztak, míg a japánok ugyanezt kívánták elérni a Buna-Wairopi szakaszon. Ugyanakkor a japánoknak jóval kevesebb hordár állt rendelkezésükre: a ritkán lakott partvidéken alig tudtak "toborozni", így végül a kontingens javát Rabaulból hurcolták el. A kapacitáshiány miatt végül azt találták ki, hogy a lőszert végül nagyrészt az erősítésként érkező friss csapatok cipelik fel, ami természetesen borzasztóan kimerítette a katonákat. Ausztrál oldalon épp ezért ragaszkodtak ahhoz, hogy a katonák lehetőleg könnyű felszereléssel másszák meg a hegyeket, ebben persze komoly segítség volt, hogy ők a sűrűbben lakott déli partvidéken tudtak hordárokat toborozni, a japán atrocitások hírének terjedésével ráadásul egyre könnyebben.
Port Moresby ellátása nem volt sétagalopp - ausztrál ellátóhajó süllyed 1942. augusztus 29-én egy japán tengeralattjáró akciója nyomán - (forrás)
Emellett már kezdetben is igyekeztek kiépíteni a légi utánpótlást, azonban a rendszer többször is összeomlott: a szállítógépek elpusztításakor, Kokoda és Myola elvesztésekor, ami természetesen az ausztrál katonák számára is kritikussá tette a helyzetet, épp a legnagyobb japán nyomás idején. Lényegében szeptember-október folyamán sikerült kiépíteni a Port Moresby kikötői kapacitást és a szükséges repterek egy részét, miközben épp ekkor enyhült a nyomás a helyi szövetséges légierőn: a japánok nagyrészt Guadalcanalra koncentráltak, és a helyi légifölény megteremtésében sokat segített a Milne-öbölbeli támaszpontrendszer is. Persze a repülés a térségben különösen veszélyes volt: a gyakran felhőkkel takart, szeszélyes időjárású hegyvidék a repülőgépek (és személyzeteik) gyilkosa volt, miközben a japán légierő is aktív maradt a térségben még 1943 első felében is. (Komolyabb szövetséges légi csapásmérő kötelékek 1942/43 fordulóján érkeztek a térségbe.) A légierő csapásmérő használata ráadásul a dzsungelben korlátozott volt, néhány jól beazonosítható japán állás ellen hatékonyan tudták használni a repülőgépeket, nagyobb szerepük azonban csak a Kokodától északkeletre elterülő sík terepen lett novembertől. (Itt azonban a japánok megtanulták rettegni az ausztrál Bristol Beaufightereket...) Természetesen a hajózás sem volt életbiztosítás a térségben, a japán tengeralattjárók különösen aktívak voltak a térségben, sőt Ausztrália szinte egész keleti partvidéke mentén: a legsúlyosabb veszteségre 1943. május 14-én hajnalban került sor, amikor Brisbane-től délre torpedótalálat érte a Port Moresby-be tartó Centaur kórházhajót. A katasztrófának 268 áldozata volt - azaz odaveszett az ausztrál haderő kiképzett egészségügyi személyzetének igen nagy része.
Beaufighter a Kokoda-ösvény közelében - (forrás)
A szövetséges logisztikáról részletesebb információkat a Wikipédia igen részletes cikkében találhatunk.
A japán visszavonulásban komoly szerepet játszott, hogy újabb amerikai csapatok hadszíntérre érkezését is észlelték, így éltek a gyanúval, hogy a Buna-Gona régióban partraszállásra készülnek az ausztrál-amerikai erők, így elvágva az ösvényen harcolókat. A gyanú nem volt teljesen alaptalan, ugyanakkor a partraszállást egyelőre még nem merték megkockáztatni MacArthurék (ekkor még javában zajlottak a veszteségteljes tengeri hadműveletek Guadalcanalnál, a terv az volt, hogy, több kisebb ausztrál és amerikai alakulat indul elé párhuzamosan a Kokoda-ösvénnyel és annak különböző pontjain megpróbálják zaklatni, vagy elvágni a japánokat. A tervhez komoly "muníciót" adott az úgynevezett Kanga Force tevékenysége, mely az ösvénytől mintegy 200 km-re északnyugatra fekvő hegyi központban, Wauban állomásozott és 1942. június 29-én sikeresen lecsapott a partvidéki japán bázisra, Salamauára. Valami hasonló terveztek több csapattal, bár a fő csapást a visszafoglalandó Kokodába légi úton eljuttatott csapatokkal tervezték. Kezdetben azonban elindultak az "oldalösvényeken" kommandózó csapatok: egy Ralph Honner által vezetett különítmény, a 2/27 -es zászlóalj még járóképes embereiből álló csapat, valamint a 32. amerikai gyaloghadosztály egy ezrede, mely a Kokoda-ösvénytől keletre fekvő, Kapa-Kapa-ösvényen akarta elérni a japán partraszállási övezetet. Az eddig leírtak alapján nem lehet meglepetés, hogy egyikük sem igazán ért célt: még Honnerék haladtak a legjobban, de irgalmatlan erőfeszítés árán ők is csak nehezen (és gyakorlatilag harcképtelenül) érték el célpontjukat. Az amerikaiak által választott ösvény pedig alig létezett, így ők kezdetben szinte semmit nem haladtak, és végül, több, mint 40 nap alatt tudtak átkelni a hegységen - a harcolva haladó ausztrálok után. (Tegyük hozzá, a dzsungelbe behatoló erők egy része abból a célból is "őrjáratozott", nehogy a japánok a főerő hátába kerüljenek.)
A 32. gyaloghadosztály némileg körülményes felvonulása, valamint az ausztrál előrenyomulás - (forrás)
Így a fő események továbbra is Kokoda-ösvényen zajlottak. A japán tétlenség az ausztráloknak is feltűnt, így szeptember 28-án valamennyi helyszínen tartózkodó egységükkel ellentámadást indítottak, amelyet komoly tüzérségi előkészítés előzött meg - azonban az előretörő ausztrálok néhány sebesültön és gyenge utóvéden kívül senkit sem találtak - a japánok két nappal előbb távoztak. A szövetségesek a következő majdnem két hétben nagyjából a vízválasztó vonaláig úgy tudtak előrenyomulni, hogy csak kisebb (bár súlyos veszteségeket okozó) japán rajtaütésekkel álltak szemben. Az első komolyabb akadályba az úgynevezett Templeton's Crossingnál (az Eora patak felső szakaszának egy átkelőhelyénél) ütköztek, itt az ausztráloknak három napa alatt végül sikerült átkarolniuk a japánokat, így tovább haladhattak az északi lejtőn fekvő Eora falu felé, amelyet október 22-én elérve, az ausztrál parancsnok frontális támadást rendelt el, mivel azt sejtette, hogy a japánok további visszavonulásra készülnek. Ez alapvetően igaz is volt, azonban nem ellenállás nélkül, így a jól előkészített japán állásrendszerbe ütköző támadás vérfürdőbe torkollott, a japánok lényegében szilárdan tartották az állásokat egészen 28-áig, amikor Horii elrendelte a visszavonulást.
Az ellentámadásnak lendületet adó 16. dandár katonái az ösvény egy immáron kiépített (de továbbra is meredek) szakaszán - (forrás)
Az ütközetben az ausztrálok a meggondolatlan első támadás miatt csaknem kétszer akkora veszteséget szenvedtek, mint a japánok, de megnyílt az út Kokoda felé, egyben ismét sikerült biztosítani a myolai ledobóövezetet. Az első ausztrál őrjáratok végül november 2-án érték el Kokodát, melyet üresen találtak - a magas fűvel borított kifutópálya üzembehelyezése hamarosan megkezdődött. Ezzel szigorúan véve lezárult a Kokoda-ösvény mentén vívott hadjárat: a szövetségesek ugyanis a reptér birtokában már képesek voltak komolyabb csapatkontingenseket vinni az északi lejtőre, úgy, hogy előtte nem ment el minden erejük az ösvény megmászására.
Tüzérség feljuttatása az ellentámadás során az ösvény alsó szakaszán, itt már nem csak a pápua teherhordókra alapoztak - (forrás)
De miért vonultak ilyen "gyorsan" vissza a japánok? Egyrészt a támadó előnye (azaz az átkarolás lehetősége) immár az ausztrálok oldalán volt - tegyük hozzá, a japánok általában nem várták be az átkaroló hadmozdulatot. Másrészt ellátási helyzetük ekkorra már kezdett katasztrofálissá válni: gyakorlatilag már az utóvédet sem tudták rendesen ellátni, a legyengült katonák pedig különösen kitettek voltak a trópusi betegségeknek. Másrészt ahogy már említettük a "száraz" évszak a hegyekben augusztusban véget ért, és 1942 szeptemberétől különösen intenzíven ömlött a csapadék, ami rémálommá változtatta a Bunába való japán visszavonulást, miközben november elején az ausztráloknak végül sikerült döntő csapást mérni erőikre: a november 4-11 közötti Gorari-Oivi ütközetben immár két ausztrál dandár (16, 25.) tudott Horii állandó védelmet kiépíteni szándékozó egységeire támadni, és az átkaroló hadmozdulatokkal valamint a légierő segítségével sorra törte át az ösvény átkelőhelyeit is fedező japán állásokat - ebben az ütközetben már a japánok vesztettek több embert, ráadásul maradék nehézfegyverzetük javát is kénytelenek voltak hátrahagyni, és miután Horii főhadiszállására is sikerült lecsapni, a japánok 11-én rendezetlenül menekülni kezdtek a partvidék felé. A 7. hadosztály vezető Vasey tábornok kommentárja szerint "kiderült, hogy ő (Horii) sem szereti jobban, ha minden oldalról megtámadják, mint mi." A hadjárat ezen szakaszában az előrenyomuló ausztrálok egyre gyakrabban bukkantak az alultápláltság miatt meghalt japán katonák holttesteire, valamint helyenként a kannibalizmus bizonyítékaira.
A gorari-oivi csata - a terv nem volt épp egyszerű, de a dombvidék sűrűbb úthálózatát kihasználva az ausztrálok véget vetettek a rendezett japán visszavonlásnak (a jelmagyarázat hibás, a szaggatott vonal jelzi a 25. dandár előrenyomulását) - (forrás)
Nehézségeiket fokozták a megáradó folyók, és a kiterjedt vízzel borított területek, illetve az, hogy a szövetségesek már több párhuzamos ösvényen tudták őket üldözni - mivel az ausztrálok jobbszárnyán megjelentek az amerikaiak is: ahogy már volt róla szó, a 32. gyaloghadosztály katonái eredetileg szárazföldi úton kerültek volna a japánok oldalába, azonban elképesztően lassú haladásuk láttán inkább a Wanigelánál újonnan létesített reptérre szállították az alakulat nagyját, és innen igyekeztek gyalogosan Buna felé. (Ez is bő 130 km volt, de legalább jórészt sík terepen.) A hegység északi oldalán fekvő, a gyorsabb csapatösszpontosítást lehetővé tevő repülőterek létrehozását a Milne-öbölbeli siker tette lehetővé, ugyanis így mind a légifedezet, mind az építési és üzemeltetési gyakorlat rendelkezésre állt. Blamey végülis nem tett rossz lóra azzal, hogy az öböl jelentős megerősítését vélte elsődlegesnek augusztusban. (Emellett megérkeztek azok az amerikai műszaki alakulatok is, amelyek megduplázták a Port Moresby-i kikötő kapacitását, valamint kibővítették a repülőtereket is, így megvolt a logisztikai kiindulópont is.)
A "legek" hadosztálya
A nagyrészt a michigani nemzeti gárdából, valamint a tagállam első sorozott katonáiból álló 32. gyaloghadosztályt második világháborús teljesítménye alapján a legek hadosztályának is nevezik. A már az első világháborúban is kitűnő seregtest volt a legelső amerikai szárazföldi hadosztály, amely teljes alakulatként lépett harcba (amennyiben mindezt a Kapa-Kapa ösvényre való rálépéstől számoljuk, egyébként az Észak-Afrikában partraszálló egységek a "győztesek"), ez a hadosztály töltötte a legtöbb időt a tengerentúlon, ez a hadosztály rendelkezett a háború végén a legtöbb fronton töltött nappal, és egyben az egyik leghosszabb veszteséglistával. Mindez nem csoda, a bevetett erők számához képest az új-guineai volt a leghalálosabb hadszíntér a szövetséges erők számára, és az alakulat 1944 késő nyaráig itt harcolt, de ezután se volt túlzottan könnyű dolguk: Leytén ők törték át a sziget belsejében húzódó japán erődvonalat, Luzonon pedig az elhúzódó hegyvidéki harcokban vettek részt, melyek végén ők ejtették fogságba Jamasita tábornokot. Ugyanakkor 1942 második felében a hadosztály egyben a "legtapasztalatlanabb" is volt a dzsungelkörülmények között, amiért borzasztóan nagy árat voltak kénytelenek fizetni az alakulat katonái.
A 32. hadosztály katonái a Kapa-Kapa ösvény, déli, járható részén - (forrás)
Ezek a hadmozdulatok nehéz választás elé állították a Kumusi folyón átkelni készülődő Horiit. Ha visszavonuló csapataival tart, lehet, hogy az amerikaiak elvágják a partraszállási övezettől, ezért úgy döntött, hogy az áradó folyón egy csónakkal majd egy kenuval próbál törzsével együtt lejutni a tengerpartra. Ez végül sikerült is, azonban a már a tengeren haladó kenut egy vihar elsodorta a parttól és felborította, a tábornok pedig vízbe fulladt. (Mivel lovának tetemét a Kumusi partján találták meg az ausztrálok, kezdetben az a történet terjedt, hogy a japán tábornok megpróbált átúsztatni a folyón, és így lelte halálát.)
A Buna-Gona-Sananandai hídfőállások megközelítése 1942 novemberében - a japánok némileg nyugatabbra igyekeztek visszajutni a partvidékre - beszédes az amerikai szektor "Most of the area waterlogged" megjegyzése - (forrás)
A kokodai hadjárat borzalmas erőfeszítéseket követelt mindkét féltől, miközben mindkét oldalon hibák tömkelegét követték el. A veszteséglista is hosszúra nyúlt, igaz a terep jellege miatt nem az elesettek, hanem a sebesültek és a betegek tették ki a listán szereplők zömét, miközben hosszabb-rövidebb időre szinte minden résztvevő harcképtelenné vált. A mintegy 30 ezer ausztrál és amerikai katonából 625-en estek el, 1055-en megsebesültek, és több, mint 4000 katonát betegség miatt kellett evakuálni. A 13.500 japán katona közül kétezren estek el, és több, mint négyezren kerültek egyéb okból a veszteséglistára, jelentős részük később szintén halálát lelte a sebesüléséből vagy betegségéből kifolyólag.
Összességében a kokodai hadjárat az utolsó napok kivételével még inkább emlékeztetett az 1942 első hónapjaiban megvívott japán hadjáratokra, amit viszonylag tervszerű előrenyomulás, japán fölény és szövetséges bénázás valamint a halálos áldozatok viszonylag limitált száma jellemzett. A japán kudarchoz alapvetően más hadjáratok eseményei (Guadalcanal, Milne-öböl) valamint néhány ausztrál alakulat váratlanul önfeláldozó harca vezetett, amely addig késleltette a japán előrenyomulást, amíg az erősítés megérkezett, illetve amíg a japánoknak logisztikai gondjai nem lettek.
Emellett a hadjárat végére kezdett felvonulni az a szövetséges csapásmérő gépezet, ami ezután megkezdte a japánok visszaszorítását. Itt sikerült kikísérletezni nagyon sok újítást, ami lehetővé tette a későbbi eredményes dzsungelharcot, itt sikerült először igazán jól megoldani a csapatok légi úton való felvonultatását, amihez természetesen rendkívül sok kudarc vezetett (lásd a Port Moresby reptéren elpusztított szállítógépeket, vagy a 32. gyaloghadosztály felvonulásának kálváriáját). A Buna-Gona elé felvonuló ausztrál csapatok azonban egy merőben új kihívással találkoztak: a magukat beásó, fanatikusan védekező japán elitcsapatok elleni támadással.
A Buna-gonai csata a csendes-óceáni háború egy új, a korábbinál is brutálisabb és véresebb szakaszának első eseménye volt, ami ugyanúgy borzalmas tanulópénz megfizetését követelte mindkét féltől, mint Kokoda. Hogy miért is vált a pápua hadjárat a szövetségesek arányaiban talán legvéresebb vállalkozásává, azt a következő részben vizsgáljuk meg.
