John Monash és az ausztrál 3 hadosztály történetét ott hagytuk abba, hogy két sikeres támadó hadműveletet követően 1917 októberében részt vettek a paschendaele-i hadművelet katasztrofális első felében. A folytatás hasonlóan "mozgalmas" lett, és elhozta a háborút végül eldöntő hadműveletsorozatot - bár korántsem úgy, ahogy azt a szembenálló felek tervezték.

A hadosztály a telet az Ypres és Armentieres közötti Ploegsteert határában töltötte, hol tartalékban, hol gyakori rajtaütéseket vezetve a szembenálló németek ellen. Ezeket az akciókat némileg bizarr módon "békés behatolásnak" nevezték, lényegük az volt, hogy úgy üssenek rajta egy ellenséges őrposzton vagy árokszakaszon, hogy ne kerüljön sor nagyobb egységek részvételével zajló tűzharcra, sőt, lehetőleg lövések nélkül ejtsenek foglyokat. Persze a taktikát a németek nem igazán kedvelték, de azért igyekeztek lemásolni. Eközben megalakult az önálló, 5 hadosztályból álló (azaz csaknem hadsereg erejű) ausztrál hadtest is, amely parancsnokságát kezdetben az ANZAC élén álló, az ausztrálok által kedvelt brit tábornok, William Birdwood látta el, de mivel őt komolyabb parancsnoki szerepre szánták, felmerült, hogy a hadtestet egy ausztrál tisztnek kellene vezetnie. Két jelölt neve merül fel komolyabban: meglehetősen fiatal (41 éves) Cyril Brudenell White-é, aki addig jellemzően hadosztály és hadtest vezérkari főnöki teendőket látott el, kiváló szervező hírében állt, és két "fegyverténnyel" is sikerült már kitűnnie: egyrészt ő szervezte meg a Gallipoli hadjárat egyetlen valóban sikeres műveletét, az evakuációt, másrészt a somme-i kudarc okait részletesen kielemezte, és volt bátorsága el is mondania Haig tábornagynak - így jelentős szerepe volt a brit hadsereg harcmódszereinek fejlődésére. mellette szólt még, hogy bár ő is a milíciában kezdte katonai pályafutását, de hamarosan hivatásos tisztté vált, így sokkal kevésbé számított kívülállónak, mint a másik jelölt, a 11 évvel idősebb Monash. Utóbbi mellett a legfőbb érv az volt, hogy White-tal ellentétben közvetlenül vezetett már csapatokat harcban, sőt ebből a szempontból az antant talán legsikeresebb hadosztályparancsnoka volt.

Az, hogy a legerősebb antanthadtest élére két kimagasló teljesítményű tiszt közül lehetett választani, kifejezetten kényelmes helyzet volt, de mivel a döntés az éledező ausztrál nemzeti büszkeség fontos kérdése volt, hamar politikai ellentétek kereszttüzébe került. Monasht meglepő módon elsősorban brit notabilitások támogatták, élükön a V. György királlyal, de Haig is inkább őt favorizálta, ahogy az ausztrál hadosztályparancsnokok többsége is. Mivel az akkori ausztrál miniszterelnökkel, Billy Hughes-zal egy korábbi választási csetepaté valamint a hadkötelezettségi népszavazás miatt feszült volt a viszonya, az ausztrál kormány inkább White felé húzott, amiben a két vezető haditudósító, Keith Murdoch (a ma a Fox Newst is birtokló Rupert Murdoch édesapja) és Charles Bean is komolyan közreműködött - utóbbiak kissé túl is pörögtek ebbéli igyekezetükben, mindenesetre nem használt az ügyüknek, amikor a miniszterelnök rájött, hogy Murdoch félrevezette Monash-t illetően. Ahogy az sem, hogy White jól érezte magát a vezérkari szerepében, és elutasította a Monash elleni intrikálást.

John Monash 1918-ban - (forrás)

Azt, hogy valószínűleg Monash a jobb választás, az 1918 tavaszi események mutatták meg. Ekkor az antant hadvezetés már várta a nagy német támadást, amit a keleti fronton felszabaduló milliós csapaterősítés, valamint a különleges kiképzést kapott rohamcsapatok segítségével igyekeztek összehozni a németek, még mielőtt komolyabb amerikai csapaterősítések érkezhetnének a nyugati frontra. Erre természetesen az antant is igyekezett felkészülni, és szintén jelentős csapatátcsoportosításokat hajtottak végre. Az egyre komolyabb emberhiánnyal küzdő francia hadseregtől a brit erők átvettek egy nagyjából hadseregnyi arcvonalszakaszt (lényegében a Somme felső szakaszának keleti előterében), melyet az 5. brit hadsereg védett a korábban szintén az ANZAC-nél "kezdő" Gough altábornagy vezetésével, a hátországban pedig nagyrészt a francia csapatokból képeztek tartalékot, miközben az első amerikai egységeket tapasztalatszerzés céljából brit és francia egységek között igyekeztek elhelyezni. Nem meglepő módon a németek főerejükkel az 5. brit hadsereg ellen támadtak 1918. március 21-én, ami viszont meglepő volt, hogy mindezt nagymértékben sikerült titokban tartani, és a németek gyakorlatilag szétverték a brit hadsereget, az első héten több, mint 50 kilométert előrenyomulva. Egy darabig úgy látszott, hogy sikerül megismételniük az 1914-ben már megkísérelt átkaroló hadműveletet: amennyiben ugyanis sikerül teljesen kiütniük az 5 brit hadsereget és elfoglalniuk a régió fő logisztikai központját, Amienst, a briteknek a tengerpart felé kellett volna visszavenniük  az arcvonalukat, miközben a magukat addig délebbre viszonylag jól tartó franciákat Párizs felé sikerült volna visszaszorítaniuk, ami egy óriási rést eredményezett volna az antant arcvonalában.

Az 1918. márciusi nagy német támadás: Monash csapatai közvetlenül a Somme mellett védekeztek, egyben az ausztrál hadtest augusztus-október közötti ellentámadása is a térkép tengelyében (a Hamel-Peronne-St-Quentin csatorna vonalon) történt - (forrás)

Hogy erre végül nem került sor, az főleg az ausztrál, kanadai, amerikai és francia tartalékok Amiens előtti tevékenységének köszönhető - amelyben Monashnak is osztottak pár lapot. Idővel egyre többet.  Az ausztrál tábornok ekkor éppen a francia Riviérán töltötte szabadságát, és csapatai is pihenőben voltak - ez azért lehetett így, mert a jól védett  Ypres-i front szakaszon ekkor nem vártak támadást. Természetesen a támadást követő órákban mind a hadosztályparancsnok, mind a 3. hadosztály dandárjai megindultak Amiens felé, hogy az első dandár és Monash 25-én este szinte egyszerre érkezzen az Amiens-től 25 km-re északra fekvő Doullens-be. A dandártábornok a következő órákban a környék vasútállomásait autózta végig, hogy összegyűjtse csapatait, bár legnagyobb meglepetésére az utolsó zászlóaljai piros londoni emeletes buszokon érkeztek be... A hadosztály feladata egy záróvonal létesítése volt délkeleti irányban, a Somme északi oldalán, hogy az Albert felől előretörő németek ne érhessék el Amiens-t. A város egy sugaras útrendszer központjaként szolgált, amelyet harántirányban kikerülni nehézkes volt a Somme és mellékfolyói miatt., ugyanakkor a város központi helyzete, valamint a város irányában összetartó folyók által meghatározott, csúccsal Amiens felé mutató "háromszögszerű" kistájak kiválóan alkalmassá tették a terepet a védekezésre, illetve később a szakaszos ellentámadásra (hiszen központi helyzetből többfelé is lehetett támadni, úgy, hogy a csapatok egy részét a folyók fedezik). Az ausztrálok a záróvonalon megkísérelték a meglehetősen demoralizált brit csapatok felfogását is, vegyes sikerrel: egy részük a nagyvárosig meg sem állt, más részük viszont még akkor sem akarta abbahagyni a halogató harcokat, amikor már a tartalékba vonulásra utasították őket.

Visszavonuló brit tüzérek 1918 márciusában - (forrás)

A 3. ausztrál hadosztály a záróvonal déli, Ancre és a Somme folyók (azaz Sailly és Mericourt települések) közötti részét védte, sőt a helyzet áttekintését követően rögtön ellentámadásba is ment a nem túlzottan koordináltan közeledő németek ellen, két kilométerrel visszanyomva őket. Monash tulajdonképpen (más parancsnokokkal párhuzamosan) rátapintott a német támadás Achilles-sarkára: bár az egyébként brutális veszteségeket szenvedő rohamcsapatok sikeresen áttörték és szétzilálták a brit védelmet, ezt követően a németek nem túlzottan szervezett, állandó logisztikai problémákkal küzdő tömegként mozogtak előre, és ha komolyabb ellenállásra találtak, a nehézfegyverek esetleges helyi hiánya miatt csak a háború korábbi éveiből ismert véres gyalogosrohamokkal tudtak előrehaladni - ha egyáltalán haladtak. Magyarul a németek olyan, a kimerülőben lévő emberanyagukat félelmetesen fogyasztó taktikával próbálkoztak 1918 tavaszán, amit már a jóval nagyobb tartalékokkal rendelkező antant sem engedhetett meg magának - ráadásul a hadművelet nem okozott aránytalanul nagy veszteséget a brit-francia-amerikai erőknek, a betörés elreteszelésére pedig megvoltak a tartalékaik (de azért a bevetésüket el is lehetett hibázni, lásd a május-júniusi eseményeket a Chemin de Dames mentén).

Amiens és környéke: sugarasan összetartó, nyílegyenes utak, összetartó folyók által meghatározott "háromszögek": a  brit erők számára mind védekezésre, mind a szakaszos ellentámadásra kiválóan alkalmas terep - Forrás: Google Maps

Természetesen a németek egy idő után előrevonták a nehéztüzérségüket, és megpróbálkoztak az Amiens-felé való áttöréssel, kezdetben Monash arcvonalán, majd közvetlenül a Somme-tól délre, ahol elfoglalták Hamel falut és megközelítették Villers-Brettoneux-t a nagyváros előtti utolsó jelentős települést. A támadást újabb ausztrál erősítésekkel sikerült megakasztani - egy dandártot Monash is át kellett csoportosítson a Somme-tól délre, így hadosztálya gyakorlatilag folyamatosan dél felé araszolt a front mellett, hogy lassan megérkezzen a háború kimenetelében igen jelentős szerepet játszó frontszakaszra. A német támadást végül április 5-én sikerült megállítani, azonban az ausztrál csapatok egy részét vissza kellet küldeni Flandriába, hogy az ott meginduló német támadást megállítsák. Emiatt a frontszakasz csak részben tudott stabilizálódni, sőt a németek április végén újra próbálkoztak Villers-Breonneux-nél.

A hadművelet előkészítése során került sor a háború egyik legvitatottabb légicsatájára a 3. ausztrál hadosztály arcvonalának közepe táján, Corbie falu közelében: április 21-én egy piros háromfedelű Fokker egy brit felderítőgépet üldözött, eközben pedig rátámadt egy kanadai pilóta is. A német gép átrepülte a frontvonalat, ahol hirtelen két ausztrál géppuskás célkeresztjébe került. Egy-egy sorozatot követően a gép a földnek csapódott (mások szerint kényszerleszállást hajtott végre), a pilóta pedig élettelenül ült az ülésében - az odasiető ausztrál csapatok viszont fél óráig nem tudták megközelíteni a gépet, mivel a német tüzérség zárótüzet lőtt köréje, nem messze pedig egyéb német gépek köröztek, várva a pilóta előbukkanására. Amikor végül kiemelték a holttestet, kiderült, hogy az áldozat Manfred von Richthofen, a vörös báró. A gépet természetesen hamar elhordták a szuvenírvadászok, köztük Monash, aki végül egy légcsavart vitt haza - és ezután katonai tiszteletadással temettette el a pilótát. (A halottszemle alapján a bárót lentről érték a halálos találatok, így minden jel arra mutat, hogy a géppuskások lőtték le.)

Manfred von Richthofen temetése - (forrás)

Az április 24-én kezdődő második Villers-Brettoneux-i csata elsősorban arról lett híres, hogy aznap és itt került sor a történelem első tankcsatájára, másrészt pedig arról, hogy csak elkeseredett harcok árán, brit, ausztrál és marokkói csapatok bevetésével sikerült megakadályozni az áttörést, amiben Monashnak is volt némi szerepe. Ekkor ugyanis valójában csaknem két hadosztálynyi erőt vezényelt az ide-oda csoportosított alakulatok miatt, és az eredetileg más hadosztályokhoz tartozó dandárjai támadtak április 25-én (azaz a Gallipoli partraszállás harmadik évfordulóján), komoly szerepet játszva a németek megállításában.

Ezt követően a továbbra is veszélyes német erőfeszítések más frontszakaszokra helyeződtek át, így Monash lassan elkezdhette formába önteni egyre határozottabb ellentámadási ötleteit, annál is inkább, mivel 1918. június 1-jével altábornagyi rangban ő lett a kiegészítő csapattestekkel együtt csaknem hadseregerejű ausztrál hadtest parancsnoka (a flandriai kontingens eddigre visszatért). A hadtest a Rawlinson altábornagy által irányított 4. hadsereg részét képezte.  Ahogy már volt róla szó, elvei szerint a támadó hadsereg egy összehangolt, a támadó katonáknak a lehető legnagyobb védelmet nyújtó gépezetként, kell, hogy előre mozogjon, és ehhez a megfelelő logisztika és kommunikáció elengedhetetlen. A technológiai újításokat pedig ki kell használni a gyalogság életének megvédése érdekében. Az ausztrál altábornagy egyik legnagyobb innovációja az volt, hogy az első világháborús tiszttársainak többségével ellentétben a gépfegyverekre mobil támadóeszközökként tekintett, melyek segítségével rugalmasan lehet tűztámogatást adni az előrenyomuló gyalogososztagok számára (ami az első világháborús rohamok egyik alapvető problémája volt), valamint könnyebben meg lehet tisztítani a lövészárkokat. Persze ebben az is szerepet játszott, hogy addigra már megjelentek az első, egy ember által is használható könnyűgéppuskák (mint például a brit Lewis vagy az amerikai BAR), azonban az elképzeléssel a gyakorlatban volt némi probléma: előrenyomulás közben nehéz volt biztosítani az automatafegyverek lőszerutánpótlását (egyre több lőszerhordó kellett, akikre a jobb ellenséges tisztek ráállították a mesterlövészeket). Monash innovációja a lőszerutánpótlás megoldása volt: amennyiben lehetőség volt rá, tankokkal igyekezett lőszert előre juttatni, ha ez valamiért nem ment, repülőgépekről dobatott le lőszeresládákat (általában ejtőernyőkkel). Emellett a szokásosnál jóval nagyobb mértékben lövetett füstgránátokat, eltakarva az előrenyomuló gyalogságot a német géppuskások szemei elől. A harcmodornak fontos eleme volt, hogy az előrenyomulás csak szakaszos lehetett, mivel a logisztikai rendszernek követnie kellett a csapatokat.

Monash próbaterepéül a Hamel körüli beszögellést választotta: a Villers-Brettoneux-től északra fekvő falu egy kisebb völgyben feküdt, és északnyugatról enyhén lejtő nyílt terepen lehetett megközelíteni. Előtte azonban még látogatást tett a 4. hadsereghez rendelt tankegységhez, ahol a tisztek igyekeztek bemutatni a hadtestparancsnoknak a legújabb típusok képességeit. A harckocsizók parancsnoka egyben elárulta, hogy már tankokkal végrehajtott, az ellenség vezetési pontjait és logisztikai bázisait támadó rajtaütéseket terveznek, és Haig tábornagy tervei szerint ezekre már 1919-ben sor kerülhetne. Monash ekkor megkérdezte, hogy mit szólnának, ha mindezt kicsiben most is kipróbálhatnák? A lelkes választ hallva be is építette a harckocsikat a támadási tervébe, melyet hamarosan felettesei is jóváhagytak. (Rawlinson ugyan régimódi tábornok volt, de egyben a somme-i tragédia felelőse is, így nem állt az olyan innovációk útjába, amivel a hasonló kudarcoknak elejét vehették.)

Hamel a július 4-i tüzérségi előkészítést követően, a Somme túlpartjáról nézve - (forrás)

A július 4-én reggel megindított támadásban végül a 4. ausztrál hadosztály, a brit 5 tankdandár és egy kisebb amerikai egység vett részt. Utóbbi némi diplomáciai zavart keltett, ugyanis Pershing tábornok félt attól, hogy balhé lesz abból, ha az amerikai egységek ausztrál parancsnokság alatt harcolnak, így az utolsó pillanatban ki akarta vonatni csapatait - a már az előretolt állásokban tartózkodók esetében ez lehetetlen volt. Végül semmiféle botrány nem lett az amerikai részvételből, sőt hamarosan Pershing is gratulálhatott csapatainak: a hadművelet ugyanis teljes sikerrel végződött, de ami valójában megdöbbentette a hadvezetés tagjait, az az akció tervszerűsége volt: Monash úgy becsülte, hogy a támadási cél elérése 90 percet vesz igénybe (három perccel tartott tovább) és bár saját veszteségeit némileg alábecsülte (300 helyett 800 katonát vesztettek az ausztrálok, a teljes kontingens 1400-at), kárpótolta, hogy a német veszteségek meglepően magasak voltak (több, mint 3000 fő). A tervszerűségről talán az árulja el a legtöbbet, hogy az egész végén menetrendszerűen juttattak előre meleg ételt a (túlélő) résztvevőknek.

Monash kitüntetéseket oszt a csata után - (forrás)

Az ausztrál miniszterelnök szemei előtt véghezvitt siker megerősítette Monash ekkor még meglehetősen bizonytalan hadtestparancsnoki pozícióját, így törzsével a hameli módszert alkalmazva egy újabb, nagyszabásúbb hadműveleten kezdhettek el dolgozni: egy általános, csaknem hadseregszintű támadáson keleti irányban. Mindez összhangban volt az antanterők ellentámadási terveivel: a július közepére kifulladó német támadások után azonnal megindult Champagne-ban a francia ellentámadás, amihez kiválóan illett a 4. brit hadsereg tervezett hadművelete. A terv eredetileg az ekkor már a Brit Birodalom rohamcsapatainak számító 5 ausztrál és 4 kanadai hadosztály, valamint a szomszédos brit egységek támadását tartalmazta, súllyal a Somme-tól délre Peronne irányában, de a siker szempontjából igen fontos volt a britek folyótól északra folytatott tevékenysége is (mivel Monash ezeket a hadosztályokat alacsony harcértékűnek tartotta, szerette volna legalább egy dandárral átvenni az északi folyóparti támadást is.)

A támadási tervbe igyekeztek belepakolni minden innovatívabb módszert, amit az elmúlt egy évben sikerült kikísérletezni: kulcsfontosságú volt a meglepetés, így a korábbi kisebb támadásokhoz hasonlóan csak rövid tüzérségi csapást terveztek bevezetésként, melynek fő célja az előzőleg hanglokációs módszerekkel beazonosított német ütegek, valamint egyes vezetési pontok kikapcsolása, valamint a gyalogság fedezékbe kényszerítése volt, valamint a gyalogságot elrejtő füstfüggöny létrehozása. A támadásban több, mint 500 tank is részt vett,. többségük a Mark V modell valamely változata volt, egy részüket pedig a lőszer előreszállítására alkalmazták. Ugyanakkor 48 könnyű, (akkoriban hipermodern) Whippet harckocsit is beosztottak a támadó kontingensbe, mégpedig a lovasság mellé. Utóbbiakat Monash és a kanadai Currie feleslegesnek tartotta, véleményük szerint csak az áldozatok számát növelték volna, ugyanakkor a viszonylag gyors könnyűtankokkal együtt már belementek az alkalmazásukba. A tankok felvonulását és megindulását bombázók front feletti "sétarepülésével" igyekeztek elfedni. Maga a támadás az ausztrál és a kanadai szakaszon már egyáltalán nem a háború korábbi szakaszából megismert "over the top" tömegtámadás volt: a csapatok jellemzően tankok és a szakaszokba integrált könnyűgéppuskások támogatásával nyomultak előre, és bár sor került zászlóaljszintű rohamokra, jellemzően szakaszszinten igyekeztek megtisztítani az előttük álló terepet. (Tehát sokkal inkább hasonlított a dolog egy második világháborús hadműveletre, mint a Downton Abbey vonatkozó részében mutatott képhez, igaz az egységek sűrűsége jóval nagyobb volt.) 

Némi gondot okozott a tervezés során, hogy Foch marsallnak annyira megtetszett a terv, hogy elrendelte a délebbre álló francia hadsereg csatlakozását is a támadáshoz, azonban a franciák minden esetben kiadós tüzérségi előkészítéssel vezették be támadásaikat, ami sehogy sem illett a meglepetésszerű támadáshoz - így abban egyeztek meg, hogy a franciák pár órával később fognak támadni (ez végül kiváló időzítésnek bizonyult), ráadásul brit könnyűharckocsik támogatásával.

A támadás titokban tartása már csak azért is nagyon fontos volt, mert a németek láthatóan nem sejtettek semmit: alapvetően a júliusban megkezdett francia ellentámadás folytatására számítottak, illetve a britek részéről egy összehangolt ellentámadást tartottak valószínűnek a Somme-tól északra és Flandriában: ezt elsősorban az ausztrál és a kanadai csapatok vélt elhelyezkedésére alapozták. Abban ugyanis biztosak voltak, hogy a támadást elsősorban erre a két alakulatra fogják a britek alapozni, ugyanakkor a kanadaiakat úgy sikerült Flandriából a Somme-tól délre csoportosítani, hogy azt az ellenség nem észlelte, illetve eközben az ausztrálok is fokozatosan a folyó déli partjára kerültek (igaz, hogy ezt az erőeltolódást nagyrészt a harci cselekmények szűkségszerűségei alakították). A stratégiai szintű meglepetés tehát borítékolható volt.

Az Amiens és Peronne közötti három támadás eredménye - (forrás)

Ráadásul még egy tényező segítette az augusztus 8-án 4:20-kor meginduló támadást: az évszakra nem jellemző sűrű köd ereszkedett le a csatamezőre, ami ugyan komolyan hátráltatta a tervezett légitevékenységet, és nehézzé tette az előrenyomuló csapatok koordinációját, de így tényleg a semmiből estek a németek nyakára a tankokkal előrenyomuló antantcsapatok. A németek ellentüze így a már kiürített állásokat érte, így nem csoda, hogy az ausztrál szakaszon az első (4000 yardos) célt már röviddel 7 óra után elérték a csapatok. A német összeomlás annyira teljes volt, hogy a második szakaszban a gyalogságot támogató tankokra nem volt szükség (pontosabban a  4-5 km/órás sebességgel mozgó tankok nem érték utol az előrenyomuló gyalogságot). 11 órára már bő 5 km mélyen törtek be az ausztrál és a kanadai csapatok, az áttörés pedig 24 km szélessé vált. Itt a csapatok megálltak, és igyekeztek konszolidálni a helyzetet (azaz kiépíteni az utánpótlási vonalakat) - a rövid szünet után az ausztrálok és a kanadaiak estére már átlagosan 11-13 km mélyre törtek be az ellenséges vonalakba. Persze a hadművelet egyáltalán nem volt könnyű, komoly gondot okozott, hogy pár perccel a támadás megindítása előtt egy rutin német tűzcsapás véletlenül pont a lőszerutánpótlást szállító tankokat rejtő erdőt kapta telibe, illetve Monash félelmeinek megfelelően a Somme-tól északra fekvő magasabban fekvő partszakasz (Chipilly-gerinc) elleni támadás sem haladt jól és a terepet onnan jól belövő németek oldalazótüze komoly veszteségeket okozott az ausztráloknak. Azonban az előrehaladást és a veszteségeket tekintve a siker egyértelmű volt: a németek közel 30000 főt vesztettek, míg az antant valamivel több, mint 8000 embert.

Brit tank augusztus 8-án délelőtt, Villers-Brettoneux-től nyugatra - (forrás)

Mindkét hadvezetés felfigyelt rá, hogy itt valami új van kialakulóban: a britek megtalálták a receptet az ellenséget kivéreztető támadó hadműveletre. Ennek természetesen nagyon fontos eleme volt a gyalogságot (viszonylag) kímélő harceljárások kidolgozása, másrészt pedig a csatatér uralása: a mintegy 200km2-es területnyereség azt jelentette, hogy a támadó fél kezébe kerültek az ellenfél eszközei, a betöréssel járó káoszban pedig rengeteg foglyot ejthetett (pl. az ellenfél mozgásképtelen vagy lemaradó sebesültjeit), miközben saját sebesültjeit nagyrészt evakuálni tudta, így ezek jelentős része visszaállhatott később a harcba. Az első világháború korábbi, néhány száz méteres elmozdulásokat eredményező anyagcsatáiban mindez nem teljesülhetett, ezért lényegében mindkét fél hasonló súlyosságú veszteségeket szenvedett el, de jellemzően a támadó fél oldalán volt több a pótolhatatlan emberveszteség. A német hadvezetés is pontosan látta ezt, Ludendorff nem véletlenül nevezte augusztus 8-át a német hadsereg fekete napjának, míg Hindenburg rámutatott, hogy a széles és mély betöréssel és a vezetési pontok és logisztikai bázisok elleni következetes támadásokkal az antant megtalálta az ellenszerét az addig sikeresen alkalmazott német ellentámadási taktikának.

Német foglyok augusztus 8-án - (forrás)

A támadássorozat még négy napon át folytatódott, de a komolyabb harcokra már inkább a szárnyakon került sor: egy amerikai alakulat (némi ausztrál segítséggel) másnap végre elfoglalta a Chipilly-gerincet, ami komoly könnyebbséget jelentett az ausztráloknak - az így beálló szünetben egyrészt megkezdhették a csapataik tervezett rotációját, másrészt arcvonaluk így ismét a Somme északi és déli partjára terjedt ki, ami komolyan befolyásolta az augusztus 12-én lovaggá ütött Monash további terveit. A már ismert terepen ugyanis érdemes volt tovább támadni keletre, azonban a folyótól délre álló antanterők előtt az ezirányú lehetőségeket korlátozta a Somme felsőbb szakaszának déli irányú (folyásirányban nézve nyugati irányú) kanyarulata , így hosszabb távon inkább a jobbszárny déli, a francia erőket segítő támadása lebegett a pont rosszkor óvatossá váló Rawlinson és Haig szemei előtt. Monash ugyanakkor az északi part birtokában rugalmasan tudta átcsoportosítani erőit, így a németek meggyengülését érezve egyenesen kelet felé támadott volna Peronne erődvárosát és a felette "emelkedő" Mont St-Quentint (valójában egy dombot) bevéve. Ezek mögött pedig nem volt már más, mint Saint Quentin városa, valamint a Hindenburg-vonal, azaz a német hadsereg veresége...

Monash parancsnoksága alatt ekkor 5 ausztrál, 2 kanadai, 1 brit hadosztály és egy amerikai ezred állt, ami lényegében egy hadsereget, 208000 főt tett ki, úgyhogy elég nagy szava volt abban, hogy valójában merre is fog a 4. brit hadsereg támadni - az első szakaszt illetően még nem volt nagy vita: hadteste kelet felé támadhatott a Somme mindkét oldalán augusztus 23-26 között, mely az északabbi, Arras, Bapaume és Albert ellen irányuló brit-új-zélandi és amerikai támadáshoz kapcsolódott. A hadművelet sikeres volt, ugyanakkor az arcvonalszakaszra irányította a németek tartalékait, miközben az elmúlt 18 nap harcaiban a 4. hadsereg tankjai nagyrészt harcképtelenné váltak és a gyalogság erőtartalékai is fogytán voltak - így nem volt teljesen alaptalan Rawlinson álláspontja arról, hogy meg kellene változtatni a támadás irányát.

Az ausztrál parancsnok ugyanakkor úgy látta, hogy a német erősítések nagyjából zászlóaljszinten lettek összevadászva, nagyon vegyes minőségűek, és mindezek miatt igen gyengén koordináltak, így érdemes lenne folytatni a támadást, még tankok hiányában is, hiszen augusztus 8-án késő délelőtt már megmutatták csapatai, hogy a demoralizált ellenféllel szemben tankok nélkül is előre tudnak nyomulni. Rawlinson hosszabb rábeszélés után beadta a derekát, de egyes történetírók szerint nem annyira azért mert bízott a sikerben, inkább az motiválhatta, hogy Monash is csatlakozzon végre a "klubhoz", azaz a németek által megvert brit főtisztek népes köréhez. (Illetve Rawlinson kicsit félhetett is a tereptől: pontosan ez a Bapaume és Peronne közötti frontszakasz volt az, ahol 1916 nyarán a parancsnoksága alatt elvérzett a brit hadsereg...) A hadművelet kétségkívül merész volt: a Somme kanyarulatát a déli oldalon elérő ausztrál csapatoknak a folyón átkelve be kellett venniük Peronne erődvárosát, majd tovább kell támadniuk észak felé a területet uraló, a sokéves harcokban komolyan megerődített és egy elit porosz gárdahadosztály által védett Mont. St. Quentin elfoglalására. Mindeközben a folyó északi partján a 3. ausztrál hadosztály beveszi Clery-t és nyugatról támad a megerődített dombra. Mint láthatjuk, ez nem éppen a Monash-féle módszeres összfegyvernemi harc volt, ez inkább azokra a tervekre hajazott, amikkel az antant az előző években rendszeresen felsült, ugyanakkor a tábornok az ellenség meggyengülését érezte, ráadásul a terepen az említett célpontokon kívül nem volt megerődített állásrendszer, Monash tulajdonképpen a terepen gyorsan áthaladó, rugalmasan manőverező, kis számú rohamzászlóaljjal képzelte el a támadást.

Csatajelenet a Mont St. Quentinen - ez már inkább a második világháborúra hajazó "jelenet" - (forrás)

Ettől függetlenül a támadás nem indult jól: 30-án kiderült, hogy a Peronne közvetlen megtámadását lehetővé tevő hidak használhatatlanok: vagy megsemmisültek, vagy a németek belőtték őket, így csapatainak nagy részét  kénytelen volt visszavonni, és átcsoportosítani az északi partra, hogy onnan támadjon mind a dombra, mind a erődvárosra (a folyón át végül csak egy dandár támadt az erődre), ami egyrészt irgalmatlan logisztikai káoszhoz vezetett, másrészt szükségessé tette Clery gyors bevételét, amit a megbízott zászlóaljparancsnok másnap délelőtt egy kisebb rohamcsapat élén személyesen hajtott végre. Ezután került sor a domb elleni rohamra, mely azonban egy sikeres német ellentámadás miatt csak másnap hozott eredményt (és négy Viktória keresztet a résztvevőknek), ekkor hangzott el a kimerülés egyre egyértelműbb jeleit mutató Monash szájából először és utoljára, hogy "nem számítanak a veszteségek", támadjanak, mert már közel a siker. 

A Mont St-Quentin-Peronne-i hadművelet vázlatos rajza - az eredeti terv a folyón átkelve keletről történő támadást irányozott elő, azonban az ausztrál főerő végül északon kelt át - (forrás)

Szeptember elsején a válogatott német önkéntesek által védett Peronne-ba is betörtek és másnapra elfoglalták az egész várost - ekkor a németek már utódvédharcokat folytattak, mivel visszavonulóban voltak a mintegy 20 kilométerre húzódó Hindenburg vonalhoz. A háború záró szakaszának kevés manőverezőharcának egyikeként számon tartott ütközetben mindkét fél körülbelül 3000 főt vesztett (a németeknél nagyobb volt a "végleges" veszteségek aránya), de az antant kulcsfontosságú felvonulási terephez jutott a további támadáshoz - igaz eközben az ausztrál hadtest katonái is kimerültek. (Az eddigi támadásokban jellemzően 2-3 hadosztály támadott egyszerre, de a pár naposnál hosszabb hadműveletek esetében általában szerepet kaptak a tartalékban tartott csapatok is.) A harcok hevességéről sokat elmond, hogy a résztvevő viszonylag kis létszámú kontingens katonái nyolc Viktória Keresztet érdemeltek ki. 

A németek ezt követően visszavonultak a Hindenburg (németül Siegfried)-vonalhoz, aminek az ausztrál hadtest előtti része kifejezetten különleges módon lett kiépítve. A mintegy 2 kilométerre előretolt "előörsvonal" melynek itteni szakaszát Hargicourt faluról nevezték el az ausztrálok, még szokványos volt, azonban a fő ellenállási vonal egy különleges műtárgyon nyugodott: az 5,7 km hosszú Bellicourt (franciául Riqueval) alagúton, amelyben nem vasútvonal, hanem a St-Quentin hajózócsatorna haladt. (Az alagút és a csatorna Napóleon uralkodása alatt épült, kora Panama-csatornája volt.) A bunkerekkel megerősített fő ellenállási vonal (valójában árok és bunkerrendszer) a csatorna és az alagút előtt pár száz méterrel húzódott, az alagút jelentősége abban állt, hogy nagy mennyiségű lőszert lehetett benne tárolni, és szükség esetén a fő ellenállási vonal mentén védetten lehetett átcsoportosítani a csapatokat. Ugyanakkor az a tény, hogy ezen a szakaszon a csatorna nem képzett "másfeledik" védővonalat, a támadók dolgát is megkönnyíthette - persze erre a németek is számítottak és az alagút után még két védővonalat építettek ki. További lehetőséget adott a támadásra az alagúttól bő kilométerre délre fekvő festői Riqueval-híd, amelyen át megkerülhető volt az alagút bejáratának megerősített védelme. 

Azonban az itt áttörni készülő Monashnak komoly problémái akadtak: bár időarányosan (azaz fronton töltött napokra vetítve) az ausztrál veszteségek minden korábbinál kisebbek voltak, a majdnem folyamatos harcok komolyan leapasztották a gyalogság létszámát, amit ráadásul két, elsősorban politikai tényező is csökkentett: Hughes miniszterelnök  - arra hivatkozva, hogy az ausztrálok már aránytalanul nagy áldozatokat hoztak a háború megnyerése érdekében - szerette volna a lehető leggyorsabban hazahozatni a katonák zömét - ebben persze az 1919-es választások megnyerésének vágya is szerepet játszhatott. Emiatt az a döntés született, hogy a 800 legrégebben szolgáló ANZAC katona térjen haza (vagy kapjon szabadságot a harcok végéig). A gond ezzel az volt, hogy a legrégebben szolgáló katonák többen voltak ennél, másrészt nem mindenki akart a győzelem kapujában hazatérni (végül 400-an éltek a lehetőséggel). A másik akció a brit politikai és katonai vezetéshez fűződött: a gyalogdandárok negyedik zászlóaljait fel kellett oszlatni, katonáikat pedig vagy tartalékba kellett helyezni, vagy haza kellett küldeni. Az elgondolás mögött két, egyébként reális és jóindulatú megfontolás állt: a brit erők tűzerejének növekedésével jóval kevesebb gyalogoskatonára volt szükség, másrészt a kevesebb gyalogos egyben kevesebb "puha célpontot" azaz kevesebb háborús áldozatot (illetve kevesebb tömegrohamot) jelentett. Ugyanakkor az időzítés katasztrofális volt: a csapatok ugyanis előbb szimatolták meg a győzelmet, mint a brit hadvezetés, és az egységeik feloszlatását megalázásként fogták fel, ami lázadásközeli állapotokhoz vezetett - ezt végül Monash simította el, ahogy a 3. hadosztály 131 parancsmegtagadójának ügyét is, akiket  hadosztályparancsnokuk kezdetben agyon akart lövetni... 

A felmerült problémákra váratlan megoldás érkezett: mivel Monash és törzse az augusztusi teljesítményével tulajdonképpen megmentette a brit főtiszti kar hírnevét, felettesei gyakorlatilag minden kérését teljesítették. Így amikor a korábbi tapasztalatai alapján két amerikai hadosztályt kért támogatásul (arra számítva, hogy talán kap egyet), megkapta az 50000 emberes kontingenst (az amerikai gyaloghadosztályok csaknem kétszer akkora létszámúak voltak, mint a brit vagy német társaik). Mondjuk tankokból eddigre hiány volt, de párat szintén kaptak erősítésként.

"A Hindenburg vonal áttörése" - (forrás)

Az áttörési terv a "szokásos" volt: két ausztrál hadosztály támadja a védelmi vonal gyengébbnek tartott pontjait (lényegében az alagút végpontjainak körzetét), azonban a fő ellenállási vonalat támadó csoportosulásokat egy-egy amerikai hadiosztállyal is megerősítették. Az előörsvonal elfoglalását viszonylag simán végrehajtotta szeptember 18-án az 1. és a 4. ausztrál hadosztály, azonban a Hindenburg vonal fő részének áttörése már nem ment ilyen könnyen: a szeptember 27-én megkezdett hadművelet déli szárnyán a 5. ausztrál és a 30. amerikai hadosztály ugyan kaotikus és veszteségteljes harcok árán és jópár szinte az őrültséggel határos hősies egyéni cselekedet eredményeképpen, de haladt (ahogy a délebbre támadó IX. brit hadtest is) északon a 3. ausztrál hadosztály és az amerikai 27. hadosztály elakadt. Ennek oka az volt, hogy egy jól időzített német ellentámadás a viszonylag tapasztalatlan amerikai hadosztály kommunikációs rendszerének összeomlását okozta, tisztjeiknek egy idő után fogalmuk sem volt, hol is vannak a csapataik, így az ausztrál tüzérség sem tudta azokat támogatni.

Brit csapatok a Riqueval hídnál, a csatorna partján - (forrás)

A megoldás végül a hadtest támadási sávjának lerövidítése volt: az északi szektor egy részét a szintén jól haladó északabbra támadó brit hadtest vette át, így az egyébként a gyalogsággal már szinte alig rendelkező harmadik ausztrál hadosztály rohamcsapatokat tudott alakítani, melyek október 1-jén végül a már megszokott szakaszos előretörési taktikával el tudták foglalni az alagút bejáratát, a németek pedig a gyakorlatilag minden szakaszon előretörő antantcsapatok láttán kénytelenek voltak feladni a főellenállási vonalat. Ezután az ausztrál-amerikai kontingens még további 4-6 kilométert nyomult előre, amikor október 5-6-án (azaz az első német fegyverszüneti tapogatózásokkal egyidőben) leváltották a hadtestet a frontszolgálatból. Monash eredetileg is október első-második hetére prognosztizálta csapatteste kimerülését, így a miniszterelnök csapatvisszahívási tervei nem voltak kifejezetten ellenére, ugyanakkor a brit hadvezetést megdöbbentette, hogy az ausztrálok (azaz az antant egyik rohamhadteste) egy részét hazavinné politikai vezetésük, illetve, hogy Monash két hónap pihenőt kért csapatainak. Így nem meglepő, hogy az Amiens és Le Havre között pihenő ausztrál hadosztályokat már november második hetében megkezdték visszaszállítani a frontra, az első egységek valamint a hadtestparancsnok november 10-én érték el frontvonalat, de mindenki megkönnyebbülésére másnap délelőtt véget értek a harcok.

Amerikai és ausztrál csapatok a csatorna alagútjának déli bejáratánál - (forrás)

Monash ezt követően újabb megbízatást kapott: az AIF de facto adminisztratív fejeként ő lett a felelős az ausztrál csapatok repatriálásáért - az új misszió komoly konfliktusokkal járt, és maga is egy politikai intrikasorozat eredménye volt. Hughes ugyanis komolyan elkezdett félni Monash növekvő befolyásától, és nem akart úgy belevágni a küszöbön álló választási küzdelembe, hogy a népszerűsége csúcsán álló Monash és csapatai is Ausztráliában vannak - így kézenfekvő volt, hogy ezt úgy lehet megakadályozni, ha ő vezényli le a csapatok hazaszállítását. A rossznyelvek szerint még a repatriálás lassításával is megpróbálkoztak, de a lassú hazaszállítási folyamatnak sokkal inkább lehetett köze a korlátozottan rendelkezésre álló hajótérhez. A folyamat rengeteg könfliktussal járt, kezdve azzal, hogy elvileg a hivatásos Birdwood vezérezredesnek kellett volna megkapnia a feladatot, aki az általa amúgy kedvelt Monash kinevezését nem vette túl jónéven, másrészt állandóan küzdeni kellett a rendelkezésre álló hajótérért, amit Monash a brit ízléshez mérten meglehetősen agresszívan kivitelezett. Mindeközben az ausztrál főtiszt a londoni társasági élet kedvelt figurájává vált, főleg miután lánya és felesége is megérkezett a brit fővárosba (és miután sikeresen álcázta a család barátjának számító szeretőjét). Eközben sajtója is kifejezetten jó volt, Keith Murdoch ugyanis meglátta az 1918 augusztus-októberi katonai sikerek hírértékét, és gondoskodott róla, hogy Monash-t is jó színben tüntessék fel az ausztrál lapok. Népszerűségét fokozta, hogy a az oktatást egy modern nemzet fejlődése szempontjából alapvetőnek tartó Monash katonái további kényszerű európai tartózkodására igyekezett egy szervezett szakképzési programot biztosítani az egyes brit egyetemek, szakiskolák és kamarák bevonásával, abból a célból, hogy a leszerelő katonák könnyebben beilleszkedhessenek a háború utáni társadalomba. A repatriálás azonban nem ment zökkenőmentesen: a csapatok nagy részét ugyanis két részletben szállították haza: a hajók Európa és Egyiptom, valamin Szuez és Ausztrália között ingáztak, így a két szakasz közti túl hosszú kényszerpihenő Egyiptomban a csapatok lázadásához vezetett...

Monash jövője szempontjából meghatározó volt egyik utolsó parancsnoki megbízatása: a déli mágneses pólusra elsőként eljutó Edgeworth David professzor a victoriai Állami Áramügyi Bizottság (State Electricity Commission, SEC) képviseletében megkereste a vezérezredest, hogy lenne-e mód némi ipari kémkedésre Németországban azt illetően, hogy a németek hogyan oldják meg a gyenge minőségű barnakőszénkészletek áramtermelésre való felhasználását? Egy kisebb különítmény begyűjtötte az adatokat, ami alapján a SEC új terveket kezdett el készíteni Melbourne és Victoria (modern) áramellátására, amiben hamarosan Monash-nek is szerepet szántak.

Az 1919 karácsonyán hazatérő (végül tábornaggyá előléptetett) főtisztet ugyanis nehézségek sora várta: felesége két hónappal később elhunyt rákos megbetegedésben, másrészt egyéb hazatérő főtisztekkel ellentétben semmilyen megbízatás nem várta az amúgy tábornaggyá előléptetett katonát. Ennek egyik oka a Hughes kormány és a főkormányzó félelme volt a népszerűségétől, másrészt az, hogy egyszerűen nem volt még arra precedens, hogy nem hivatásos katona ilyen magas rangban és lovagként "szereljen le" a háború végén, így Monash nem igazán illett a meglévő társadalmi struktúrákba.

Ezért ismét némi mérnöki elfoglaltság után nézett, és itt jött kapóra a már említett "ipari kémkedési ügy", ugyanis elvállalta az SEC vezetését, tekintélyével és meggyőzőerejével élve a viszonylag kicsi kormányzati ügynökségből energiaipari monopóliumot faragott: egy kisebb felhőkarcolóban elhelyezett székházzal és komoly büdzsével. A terv alapvetően a kelet-victoriai Yallourn barnaszénmezőinek külszíni kitermelését és hőerőművi felhasználását irányozta elő, emellett (részben Monash közbenjárására) a munkásoknak egy modern, az akkoriban divatos "kertvárosi mozgalom" elvei szerint épített várost is létrehozva. (Ez a település már nem létezik, a szénkitermelés és az újabb hőerőművek területigénye miatt lerombolták.) Kissé ironikus, hogy a piaci versenyben hívő Monash a szervezet áramtermelési monopolhelyzetéért szállt síkra, emögött azonban a háborúból már ismert gondos kalkuláció és tervezés állt: egyszerűen az jött ki, hogy az ekkor mintegy 1,7 milló lakossal rendelkező Victoria államban így lehet a legolcsóbban áramot előállítani, vagyis a közösség érdeke ebben az esetben felülírta a piaci verseny igényét. Monash vezetési stílusára és tekintélyére jellemző volt, hogy amikor tervének egyes pontjait a tartományi kormány nem akarta elfogadni, egyszerűen besétált az ülésre, majd tartott egy hosszabb prezentációt arról, miért téves a korábbi döntésük. (Belátták...) 

Emellett 1923-tól alma matere, a Melbourne-i egyetem rektorhelyettesi pozícióját is ellátta, illetve élettársa befolyására részt vett a nem túl aktív ausztráliai cionista mozgalom vezetésében is. Leglátványosabb tevékenysége ugyanakkor az háborúban elesettek, megsebesültek és más módon szenvedők emlékének ápolása és a túlélők segítése lett. mind különböző veteránszervezetek, mind magánakciók révén. Lényegében ő alapozta meg az ANZAC-Dayt, amely ma Ausztrália egyik nemzeti ünnepe - április 25-én ugyanis mindig gondoskodott valami látványos felvonulásról, melyet 1930-ig ő vezetett (időnként civilben, időnként egyenruhában, időnként lovon). A csúcspontot 1927 jelentette, ekkor ugyanis az eseményeken a Monash által kifejezetten kedvelt , az új főváros felevatására érkező Albert yorki herceg (azaz a későbbi VI. György király) is részt vett, ami egyrészt óriási tömeget vonzott, másrészt lényegében ekkor vált az esemény az egész országban nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá (ez Ausztráliában tagállami hatáskör). Az egyik gratuláló távirat ráadásul nem mástól érkezett, mint a török elnöktől, a gallipoli ellenféltől, Kemaltól. A későbbi Atatürk ugyanis észrevette, hogy a véres események tulajdonképpen három modern nemzet születésében játszottak jelentős szerepet.

Monash idősebb korában - (forrás)

Emellett egykori katonái egy része tényleg rá is szorult a segítségre. Az ausztrál gazdaság a világgazdasági válságtól függetlenül sem teljesített túl jól a két világháború között, ráadásul a háborúból visszatérő, sok esetben PTSD-vel vagy gáz- és egyéb sérülésekkel küzdő katonák visszailleszkedése sem volt zökkenőmentes (főleg, ha eredeti állásukat időközben betöltötték). Monash egyrészt ezért sem értett egyet a haderő gyors leépítésével, másrészt a megmaradó pár ezres erő egyáltalán nem az a kicsi, de ütőképes nemzeti haderő volt, amelyet az ország védelméhez szükségesnek látott. Sőt, a fegyveres erők időnként a rendfenntartásra sem voltak elegendőek: 1923 novemberében egy rendőrsztrájk miatt zavargások törtek ki Melbourne-ben, a megoldást pedig az jelentette, hogy Monash informális csatornákon keresztül egy napon belül több ezer veteránt mozgósított a rendfenntartásra - igaz a helyzet rendeződésével egy héten belül haza is küldte őket.

Ez az informális hatalom másoknak is szemet szúrt, és mivel a korábbi önkéntes hadsereg tagjai között azért viszonylag sok erősen rendpárti, a fegyverek erejében és a katonai megoldásokban hívő figura volt, több irányú szervezkedés indult: az egyik legaggasztóbb fejlemény az úgynevezett "Fehér Sereg" (White Army) volt, mely alapvetően egy esetleges kommunista hatalomátvétel megakadályozására alakuló titkos szervezet volt, azonban a neve miatt erős volt a gyanú, hogy a vezetője nem más, mint Cyril White (aki 1918-ban majdnem megkapta a  hadtestparancsnoki posztot), illetve Monash egykori jobbkeze, Thomas Blamey, aki amellett, hogy sokat ivott és kurvázott, még 1925-től a victoriai rendőrség (amúgy hatékony és keménykezű) vezetője is volt. Emellett a gazdasági helyzet romlásával egyre többen kezdték el reménykedni abban, hogy a Monash veteránjai élén átveszi a hatalmat és kivezeti az országot a nehézségekből. Monash azonban egyáltalán nem akart kötélnek állni, többször is jelezte, hogy ő se nem Mussolini, se nem Hindenburg, ráadásul az újabb munkáspárti kormány miniszterelnökével kifejezetten jóban volt. (Így őt küldték Új-Delhi 1931-es felavatására az ország képviseletében, igaz ebben volt egy olyan törekvés is, hogy így tuti nem lesz puccs...) Az egyik unszoló levélre konkrétan azt válaszolta, hogy ha ilyen szerepet vállalna, akkor mégis miben különbözne Lenintől és bolsevikjeitől? Ez a hozáállása valószínűleg az egyik legkomolyabb hozzájárulása volt az ausztrál demokrácia továbbfejlődéséhez.

A rendkívül aktív 65 éves öregúr ereje azonban az indiai látogatást követően látványosan fogyni kezdett, 1931 telének végén (azaz augusztusban) már feltűnően búcsúzni kezdett a rendszeresen látogatott rendezvények közönségétől. Nem sokkal később szívbetegséget és daganatot diagnosztizáltak orvosai, előbbi miatt az utóbbi műthetetlennek minősült. Október elején több szívrohamot kapott, és a legyengült tábornaggyal végül tüdőgyulladás végzett 1931 október 8-án. Három nappal későbbi temetése az addigi legnagyobb tömegeseménynek bizonyult Ausztráliában. Orvosai véleménye szerint egyébként a kifejezetten fitt Monash életét a háborús parancsnoki poszttal járó elképesztő stressz rövidítette meg, az említett szívbetegsége nélkül még 15-20 évet élhetett volna. Ahogy rengeteg más, a negyvenes, korai ötvenes éveiben elhalálozott első világháborús veterán is...

Megnyerte-e Monash az első világháborút vagy nem? Igen és nem. Az antant ugyanis nélküle is győztesen került volna ki a konfliktusból, azonban Monash amiens-i fellépése nélkül a háború jóval később, és talán más feltételekkel fejeződött volna be. Ugyan a britek a 1918-as német támadássorozat kifulladásakor nem terveztek azonnal nagyszabású ellentámadást, Foch marsallnak és a francia vezetésnek nem volt ellenére egy ilyen terv, sőt júliusban korlátozottan el is kezdték a megvalósítását. De komoly ütőerővel a britek rendelkeztek, valamint az önállóan harcképes amerikai erő felállítását is csak őszre prognosztizálták, úgyhogy az amiens-i események nélkül komolyabb előrenyomulásra csak 1918 végén, 1919 elején lehetett volna számítani, ami a németeknek is lehetőséget kínált volna a regenerálódásra, és adott esetben egy kedvezőbb helyzetből történő fegyverszünetre és békekötésre. (Ez mondjuk közép-európai szemmel nézve nem feltétlenül lett volna rossz, bár a Monarchiát valószínűleg nem mentette volna meg.)

A harcoló felek frontgyalogságának létszámváltozása 1918 április-november között - a legnagyobb hatással a német ellentámadás kudarca (és a keletről átcsoportosított csapatok elapadása) valamint a Hindenburg vonal áttörését követő menőverezőharc volt, de az is jól látható, hogy a júliusi stabilizálódást követően a németek augusztusban indultak el a lejtőn  - (forrás) 

Az antantnak ugyanis addigra már megvoltak az eszközei a németek visszaszorítására a nyugati fronton, és az amerikaiak megjelenése is egyre inkább éreztette a hatását - először az elterelő támadásnak szánt, de meglepően sikeres 1918 május végi német ellentámadás megállításánál játszottak fontos szerepet - de lényegében Monash szervezte a győzelmet elhozó eszközöket és módszereket egy olyan gépezetté, amely úgy tett lehetővé támadást és áttörést, hogy az gyorsan kivéreztesse a védekező felet.(Igaz nem mindegyik egység tudta ezt a módszert átvenni, így a 100 napos hadjáratban a német veszteségek végül csak mintegy 10%-kal múlták felül az antantéit - igaz ekkor már a spanyolnátha is mindkét oldalon tombolt.)  És Monash-nek, mint a legerősebb antanthadtest parancsnokának megvolt a lehetősége arra, hogy átvigye terveit akkor is, ha közvetlen felettesei kevésbé lelkesek is. Enélkül az első világháború befejező hónapjai valószínűleg jóval tovább tartottak volna és méginkább az amerikai polgárháború csatáira emlékeztettek volna, ahol közel azonos mértékű veszteségek révén roppan meg a gyengébb fél hadserege. 

Az amiens-i csata és a peronne-i manőverező ütközet ráadásul nem csak lendületet adtak az antantnak a "100 napos offenzíva" megkezdéséhez és a háború gyorsabb befejezéséhez, hanem egyúttal receptet kínáltak a következő háború megvívásához: a tankok használata, az egymást automata fegyverekkel fedezve előrenyomuló szakaszok, a légierő használata sokak figyelmét felkeltette, például Guderian is foglalkozott vele, a harmincas évek végén pedig Hitler mondta azt egy hadgyakorlaton, hogy most valami olyasmit szeretne látni, mint amilyen az amiens-i csata volt...

Monash fellépése, karrierje igen érdekes kérdéseket vet fel a hadsereg civil kontrollja valamint a civilek és a katonák háborús együttműködése kapcsán.

Először vizsgáljuk meg a "kívülálló" Monash szerepét: az hogy egy annyire hagyományos szervezetben, mint a brit hadsereg egy tartalékos ennyire magasra tud emelkedni, mindenképpen figyelemreméltó, ugyanakkor nem példátlan, hiszen az első világháború előtt a brit hadsereg meglehetősen kicsi volt. Monash mögött pedig ott sorakoztak a milíciából jött hadosztály-, dandár- és zászlóaljparancsnokok, akik közül később sokan komoly karriert futottak be. Ahogy már volt róla szó: a milícia tisztjei sok esetben nagyobb munkabírásúak voltak, mint hivatásos társaik, némileg takarékosabban bántak a rájuk bízott életekkel, és képesek voltak civil tapasztalataikat beépíteni a csapatok vezetésébe. Monash egyébként bár kiemelkedési lehetőséget látott benne, nem szerette a háborút: pusztítását, hatékonytalanságát nem tudta összeegyeztetni mérnöki szemléletmódjával, emberi árát pedig borzalmasnak tartotta - részben ez is motiválta a gyors és viszonylag hatékony ellencsapásra 1918 augusztusában. 

Gyors felemelkedése a példa arra, hogy egy jól felépített tartalékosi rendszer igen hasznos tud lenni háború idején, és persze nagyon veszélyes ha béke van - mindenki óriási szerencséjére - Monash óriási informális hatalmát nem akarta komolyan használni az 1920-as években, és nagyon a politikai rendszer sem engedte meg azt neki (még az 1923-as melbourne-i zavargásokkor sem).

A siker titka tehát részben az ausztrál politikai és milíciarendszerben rejlett, ez pedig érdekes kérdéseket vet fel a hadsereg civil ellenőrzése kapcsán. 

Az ausztrál milíciarendszer lényegében egy nagyjából sikeres válasz volt arra, hogy hogyan építsen fel egy formálódó, kis népességű nemzet egy olyan hadsereget, amely békeidőben nem kerül sokba (és nem jelent veszélyt), háború esetén viszont nagy számban akár a világ másik felén is bevethető.  Mindez az első világháború alatt kifejezetten jól működött, hiszen önállóan nagyrészt csak a gyalogságot kellett kiállítaniuk, amihez ráadásul a viszonylag képzett, kemény környezethez szokott önkéntes utánpótlásuk is megvolt, ráadásul a civil életben is helytálló, új ötleteket is megvalósítani tudó tisztikart is tudtak biztosítani. A második világháborúban ez már kevésbé működött jól, ugyanis már nagy méretű légierőt és haditengerészetet is ki kellett építeni, és már azt sem lehetett tartani, hogy minden harcbavetett ausztrál önkéntes legyen, így nem csoda, hogy ezt követően a hivatásos és a sorozott hadsereg kombinációja felé mozdult a hangsúly - igaz eddigre az ország népességnövekedése is lehetővé tette mindezt.

Az ausztrál milícia a tisztek kiválasztásában is viszonylag sikeres volt - jól fel tudta szívni a képzettebb embereket, melynek egyik legjobb példája Monash volt, ugyanakkor mindez csak olyan demokratikus társadalomban működhet jól, amelyik viszonylag kevés előítélettel működik és képes kordában tartani a "vadhajtásokat". Egész más kimenetele lett volna a dolognak, ha zsidó származása miatt nem léphetett volna előre a tiszt a ranglétrán. Vagy ha a jó katonai képességek autokratikus törekvésekkel társulnak, és a hazatérő Monash átveszi a hatalmat Melbourne-ben/Canberrában.  Ebből a szempontból érdekes White, valamint az ausztrál hadtest vezérkari főnökeként (kvázi helyetteseként) funkcionáló Thomas Blamey pályafutása, a már említett kommunistaellenes mozgalom élén.  Komolyabb "kibontakozásukat" végül két tényező akadályozta meg: egyrészt hogy az ausztrál munkáspárt a hasonló mozgalmakat demokratikus keretek között tudta kordában tartani (ne feledjük, a veteránok zöme városi munkás volt), másrészt, hogy csak nagyon kevés tartalékos tiszt kezében volt tényleges hatalom a hadsereg leépítése miatt.  Ez egyben azt is jelentette, hogy a két tiszt karrierje is folytatódhatott. Kezdetben White funkcionált az ausztrál fegyveres erők vezetőjeként a második világháborúban, amíg 1940-ben repülőgépszerencsétlenségben életét nem vesztette. 

Ezután a jóval ellentmondásosabb Blamey került a helyére. Bár Blamey jó szervező volt, és nehézsúlyú szereplőként sikeresen ellensúlyozta MacArthur sztárallűrjeit, döntéseiben kevésbé volt alapos és megfontolt, mint Monash, és a csapatokkal sem értett annyira jól szót. Igaz a milíciarendszer a második világháborúban is kitermelt egy kiváló parancsnokot, az Amiens-nél zászlóaljparancsnokként szolgáló Leslie Moorsheadet, aki a kevés olyan szövetséges parancsnok közé tartozott, aki a németeket, az olaszokat és a japánokat is megverte. A Tobruknál általa legyőzött német parancsnokot Erwin Rommelnek hívták... Mivel a hadsereg vezető pozícióit ezután Blamey emberei töltötték be, akik a háború után gyakran vezető pozíciókba kerültek a civil életben is, végsősoron roppant nehézzé vált a második világháború tapasztalatainak korrekt kielemzése. (A hibákat ugyanis itt már nem lehetett a britekre fogni...)

Összességében a vázolt katonai kiválasztási rendszer jó példa arra, hogy egy kis létszámú nemzet hogyan tud olyan ütőképes katonai erőt felállítani, melyet azután kordában is lehet tartani, és amely jó alapot adott később egy professzionális haderő kiépítésére, amely egyéb tényezők révén mára középhatalmi státuszt kölcsönöz az országnak.

Itt érkezünk el a civil kontroll kérdéséhez, aminek a milícia kézbentartásán túl emblematikus eseményei voltak a sorkötelesség bevezetéséről szóló sikertelen ausztrál népszavazások. Ezek jelentősége elsősorban abban állt, hogy a katonai vezetésnek nem biztosítottak végtelen mennyiségű újoncot, amivel indirekt módon azok "innovációra"  kényszerültek. Magyarul egy idő után már nem lehetett csak tömegrohamokban gondolkozni, muszáj volt a gyalogságot kímélő harcmodorra váltani - és hasonló törekvések mind Nagy-Britanniában, mind Kanadában tetten érhetőek voltak. Máshogy megfogalmazva: ahol a viszonylag széles választójog alapján választott politikusok vezettek, egy idő után nem ment a tömegek vágóhídra vezénylése, mivel ebben az esetben a politikusokat leváltották. Hasonlítsuk mindezt össze a sokkal inkább a porosz katonai elit által uralt Németországgal vagy a nem épp széles választójoggal jellemezhető Monarchiával. Vajon egy erősebb civil kontrollal rendelkező Német Birodalomban csaknem négy év háború után fel merte-e volna tenni a német hadvezetés a háború (és az ország) sorsát egy olyan hadműveletsorozatra, ami alapvetően a gyalogság további brutális véráldozatán alapszik, miközben a tartalékaik is kisebbek, mint az ellenségnek? Vajon a Monarchia kitartott-e volna négy éven át egy ilyen szövetséges mellett?

Monashra visszatérve: öröksége ma is sok helyen él tovább: a róla elnevezett, 1950-es években alapított melbourne-i egyetemben, a kelet-victoriai szénmezők használatában vagy épp az ausztrál autópályák vasbeton felüljáróiban. Egyes vélemények szerint elsősorban az ő hatása miatt nem tudott Ausztráliában a két világháború közti nehéz években szárnyra kapni az antiszemitizmus, illetve részben általa is nyerhetett megerősítést az addig követett (európaiakkal szembeni) liberális ausztrál bevándorlási politika - egy olyan időszakban amikor például az Egyesült Államok nagyrészt bezárta a kapuit a bevándorlók előtt. Hírneve a második világháborút követően (azaz a róla közvetlen élményekkel rendelkező generáció búcsúzásával) némileg halványodni kezdett, és bár a nyugati front eseményeit nem felejtették el, az első világháborús megemlékezések gerincét - nem utolsósorban Monash tevékenysége nyomán - a gallipoli események képezték. (Ehhez ráadásul az is hozzájárult, hogy Ausztrália második világháborús szereplése belföldön sokáig viták kereszttüzében maradt.) A "háborúnyerő" imidzs az elmúlt harminc évben erősödött fel, amit jól jelzett, hogy 1992-től a legnagyobb címletű ausztrál bankjegy, a 100 dolláros hátoldalát Monash arcképe díszíti. Mindez csak felerősödött a nagy háború 100 éves évfordulóira (és főleg 2018-ra).

Monash ugyanis a modern Ausztrália számára is kiválóan elfogadható hős: sok szempontból hátrányos helyzetű bevándorlók gyermeke volt, aki épp a helyi társadalom viszonylagos toleranciája révén, de kemény munkával juthatott előre, ráadásul vidéki évei, az ausztrál infrastruktúra kiépítése terén tett erőfeszítései, valamint a vadon szeretete, egyben kozmopolita, nagyvárosi karrierje miatt kiválóan reprezentálja az ausztrál társadalom kettősségét. (Amit amúgy a Krokodil Dundee-ban egyszerűen, de nagyszerűen mutattak be és figuráztak ki.) Egyfajta egészséges átmenetet képvisel a némileg toxikus maszkulinitástól ("mateship") sújtott, de sok nehézséget elviselő vidéki társadalom és a jól szervezett, modern ausztrál városi lét között. A képessége, hogy egy összetett helyzetben képes volt innovatív módon vezetni egy bonyolult "gépezetet" szintén elfogadhatóvá teszi "modern hősként".

De miért is érdemes mindezzel nekünk Magyarországon foglalkozni? Egyrészt nem árt ismernünk azt, hogyan is szenvedett vereséget korabeli szövetségi rendszerünk, hol is hibáztak elődeink. Másrészt így talán jobban látjuk, hogy ami nekünk nemzeti tragédia volt, az más népeknél minden veszteség és borzalom ellenére egy sikeres nemzetépítési projekt része, vagy egyenesen meghatározó eseménye volt. Ha mindennek tudatában vagyunk, talán könnyebb számukra is kommunikálni álláspontunkat, sérelmeinket.

JAKAB LÁSZLÓ

Fontosabb források: 

Roland Perry: Monash

David W. Cameron: Australians on the Western Front 1918