Az 1944 tavaszán-nyarán Imphal-Kohimánál aratott brit-indiai győzelem megteremtette Burma északról történő visszafoglalásának lehetőségét, azonban nemcsak a nehéz terep nehezítette ezt, de a kimerült csapatok egy részét is vissza kellett vonni Indiába feltöltésre, és az dzsungelből való kitörést követően alapvetően eltérő jellegű hadviselésre való felszerelésre.

Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a 14. hadsereg csak viszonylag „szerény” célokat tűzzön ki maga elé november-decemberig: alapvetően a Csindvin elérését, hídfők kialakítását és a szükséges készletek felhalmozását célozták.

A 14. hadsereg útja a Csindvinhez - (forrás)

Az előrenyomulás viszonylagos lassúságának több oka is volt a csapatok már említett pihentetésén és „átszerelésén” kívül.

• Egyrészt a terep borzasztóan nehéz volt, még a gyenge (de persze fanatikus) japán ellenállás mellett is kínszenvedés volt az előrehaladás. Mindez világosan megmutatta, miért is volt jó ötlet bevárni a japán támadást: ha az ereje teljében lévő japán erőkkel kellett volna ezen a terepen megmérkőzni, az erősen kétes kimenetelű vállalkozás lett volna. A fő logisztikai problémát az jelentette, hogy a Chindvint a „legkönnyebb” terepviszonyok között megközelítő, legjobban kiépített tamui országút túl északra érte el a folyót: a közép-burmai síkságokra való kitöréshez délebbi átkelőhelyekre volt szükség (vagy északról kellett közelíteni, ehhez viszonyt a ledói út 1945 januárjára várt elkészítése előtt nem volt elég logisztikai kapacitás). Adta volna magát a délebbi, tiddimi út a Manipur folyó mentén, a sok harcot látott útvonal viszont olyan rossz állapotba került, hogy Slim végül az útvonal feladása mellett döntött. Az egyik hágóra vezető szerpentint a britek csak „Chocolate Staircase”-nek nevezték el, színe és állaga miatt. Az ebben az irányban a japánokat üldöző 5. indiai hadosztályt végül légi ellátásra állították át, amíg ki nem ért a Chindwinhez. Hogy milyen nehéz is volt a terep: a japánok a Manipur szakadékos völgyén átívelő híd felrobbantása után lehetetlennek tartották a brit erők átkelését az általuk védett partra – a brit parancsnok ugyanakkor meglehetősen „kreatívan” oldotta meg a helyzetet: egyik dandárját felrendelte egy 70 kilométerrel feljebb lévő gázlóhoz, majd a túlsó parton a japánok hátába kerültek – persze egy ilyen manőver heteket vett igénybe. Az északi út valamivel jobb állapotban volt, ugyanakkor a Chindwin használható átkelőit a déli irányú Kabaw-völgyön át lehetett elérni: a szirtekkel borított terep megtisztítása közel két hónapot vett igénybe, és valahogy meg kellett oldani a szilárd burkolatú út kialakítását is – hagyományos aszfalt vagy betonút szóba sem jöhetett a szűk határidő miatt, a 14. hadsereg hadmérnökei végül egyfajta kátrányos szövettel igyekeztek burkolni az utat, több-kevesebb sikerrel.

A tiddimi út - (forrás)

• A 14. hadseregnek időre volt szüksége a hadműveleti tervek (és főleg a logisztika) kidolgozásához, amit nem könnyített meg a szövetségesek távol-keleti (magyarul délkelet-ázsiai) parancsnoksági struktúrájának totális átalakítása sem.
• A parancsnoki struktúrában bekövetkezett lavinát több különálló tényező indította el. Egyrészt a brit és amerikai erők létszámának növekedése a kínaiakhoz képest önmagában indokolta az átalakítást, ugyanakkor ebből kiindulva Stilwell nagyon eltaktikázta magát: Tudván, hogy a kínai alakulatok csak az ő közvetlen irányításával képesek megfelelően harcolni, a korábbinál is nyíltabban szembeszegült a kínai vezetéssel, ami már sok volt Csang Kaj-seknek, és ezúttal Washingtonnak is – Stilwellt áthelyezték, felelősségi körét több tábornokra ruházták át. Ennek mondjuk a britek nem annyira örültek, bár kárpótolta őket, hogy az észak-burmai hadszíntér irányítása a Stilwellnél csak kicsit kisebb forma Dan Sultan tábornok kezébe került, akinek korábban Észak-Assamban harcoló csapataival a brit hadvezetés szorosan együttműködött. Brit oldalon viszont leváltották a hadseregcsoport parancsnokát, a kiégés jeleit mutató Giffard tábornokot, helyébe Oliver Leese vezérőrnagyot helyezték, Montgomery egyik sivatagi hadtestparancsnokát, majd utódját a 8. brit hadsereg élén.  A tábornoktársainál átlag egy fejjel magasabb Leese sok tekintetben egy jóindulatú óriás volt, aki kevésbé jól tudott érvényesülni  a délkelet-ázsiai darázsfészekben, mint a jóval dörzsöltebb és népszerűbb Slim, vagy az extravagáns és sztárallűrökkel terhelt (de határozott és diplomatikus) Mountbatten. Szintén feszültségeket keltett, hogy Giffard dzsungelspecialista vezérkarát jórészt menesztette, és saját embereivel pótolta, akiknek nagyrészt sivatagi harci tapasztalatuk volt – ez mondjuk Közép-Burmában nem jött olyan rosszul, de kissé talán túl technokraták voltak a hadszíntér szerény logisztikai körülményeihez képest, ami komoly feszültségeket szült Burma visszafoglalásának tervezésekor.

A rekorder Bailey-híd építése Kalewánál a Csindvinen 1944. december 2-án - (forrás)

• Az immár Stilwell nélkül operáló kínaiaktól a szövetséges hadvezetés elvárta, hogy miközben támogatja a burmai hadműveleteket, indítson ellentámadást a Dél-Kínát lassan megszálló japánok ellen. Ez az ellentámadás olyan "jól" sikerült, hogy a japánoknak sikerült elfoglalniuk a támogatásra szánt amerikai légi egységeknek kiszemelt repülőtereket is, ezért 1944 második felében szinte a teljes assami légiflottát a kínaiak támogatására állították be – épp akkor, amikor a britek a Csindvinhez próbáltak felfejlődni, hogy megkezdhessék a burmai hadműveletet. (Ezért is lett hirtelen igen fontos lekátrányozni a Kabaw-völgybeli utat.)

De mi történt pontosan 1944 tavaszán, nyarán és őszén Észak-Burmában az imphali és kohimai csatákkal párhuzamosan? Ennek áttekintése elengedhetetlen a parancsnoki struktúra változásának és az 1944-45 fordulóján kibontakozó hadműveletek megértéséhez. Már volt róla szó, hogy a kínai-amerikai erők Észak-Burmában  1943 októberében viszonylag lassú támadásba kezdtek: a cél a terület közlekedési csomópontja Myitkyina (ejtsd: Mjicsina) volt, ahová a ledói utat tervezték bekötni, hogy szárazföldi úton lásthassák el Kínát.

Stilwell kezdő hadmozdulatai északon. Az 5307-es gyalogság "Merill martalócait" (amerikai különleges alakulatokat) takarta - (forrás)

A terep nehéz volt, a kínaiak rosszul felszereltek, a japánok meg nagyon kemények voltak, így az előrenyomulás lassan haladt, ebben csak a csinditek 1944 márciusi „megérkezése” valamint az imphali hadművelet hozott némi változást.  Utóbbi révén némileg megfogyatkozott a japán védők száma, előbbi pedig komolyan zavarni kezdte a japánokat. Egyrészt arra hamar rájöttek, hogy a brit diverzánsok megsemmisítésének kulcsa a légi utánpótlás kikapcsolása, ezért a burmai japán légierő ezzel kezdett el foglalatoskodni (inkább kevesebb, mint több sikerrel), ahelyett, hogy az Indiára támadó erőiket támogatta volna. (Persze erre jó okuk volt, tisztában voltak Észak-Burma stratégiai fontosságával, és a csinditek jelentette veszéllyel.) Azonban a csaknem hadosztályerejű, a leszállóövezeteket légvédelmi fegyverekkel védő csinditek jóval komolyabb károkat okoztak, mint egy évvel korábban: gyakorlatilag elvágták az észak-burmai japán alakulatokat ellátó vasútvonalat, több japán helyőrséget pedig szabályosan megostromoltak.

Előrenyomulás Myitkyinába - (forrás)

Bármilyen morbid is ilyet mondani, hadműveleti felhasználásukon lendített, hogy Wingate márciusban repülőgépszerencsétlenség áldozata lett – a csinditek innen tulajdonképpen a Slim által kidolgozott „doboztaktikát” valósították meg mélyen az ellenség hátországában, illetve Stillwell parancsnoksága alá kerülve egyre inkább Myitkyina ostromára szándékoztak bevetni őket (ez ellen a brit parancsnokok joggal tiltakoztak, mondván a könnyű fegyverzetű alakulatok nem alkalmasak erre a feladatra).

A második csindit hadművelet - Mytkyna ostromával és az Imphal-kohimai ütközettel egy térképen - tulajdonképpen mindenki beszivárgott mindenki mögé, hogy végül konvencionális hadműveletekben próbálják felőrölni egymást - (forrás)

Myitkyina ostroma ugyanis minden volt csak könnyű nem: az egy dolog, hogy erre is a monszun kellős közepén került sor, de a japánok kifejezetten jól védekeztek itt és a szintén a kínai erők által ostromlott jünnani Tengcsungnál is. (Ha Kohima brit védelmét a háború egyik legtökösebb dolgának neveztük, Myitkyina és Tengcsung japán védelmét is ide kell sorolnunk.) Ugyanakkor a burmai front más részein való leterheltségük megakadályozta az egyébként „szokásos” sikeres ellentámadásaik megindítását, így a Stilwell által kiképzett három kínai hadosztályból álló, a történetünk elején megismert Szun Li-csen által irányított „Új” 1. hadsereg, valamint az amerikai különleges erők lassan előnyomultak, és május 17-én elérték a myitkyinai repteret – magát a várost azonban csak augusztus 3-ára tudták bevenni. Az itt aratott igen drága győzelem végül elhozta a japán erők Jünnanból való visszavonulását is. Tengcsungnál ugyanis a párhuzamosan elkezdett kínai Salven-offenzíva során egy ezrederejű japán alakulatnak sikerült megvernie 12 kínai hadosztályt - még ha ezek a hadosztályok csak nagyjából ezrederejűek is voltak…

A nem túl sikeres kínai Salween-offenzíva - (forrás)

Az észak-burmai hadművelet valamint a japánok dél-kínai hódításai egyúttal rávilágítottak arra az óriási hatékonyságbeli különbségre, ami a Csang Kaj-sek és az amerikaiak vezetése alatt harcoló kínai csapatok között mutatkozott – ami az amerikai kormányzatban azt a logikus gondolatot érlelte meg, hogy talán Stilwellnek nagyobb szerepet kell juttatni a kínai hadsereg vezetésében. Mindez Csang Kaj-sek gyorsuló ütemű háttérbe szorítását jelentette volna, melybe ő természetesen nem ment bele (inkább elvesztette az irányítása alatt álló terület jelentős részét), az incidens pedig az amerikai tábornok eltávolításával végződött.

Az események természetesen a Burmába magát lassan berágó 14. brit hadseregre is komoly hatással voltak a légi szállító egységek Kína javára való átcsoportosítása valamint a Burmában harcoló erők részleges kivonása miatt. Slim problémái alapvetően a logisztikára valamint a Burma visszafoglalására vonatkozó ellentmondásos tervekre voltak visszavezethetőek, melyek természetesen további logisztikai problémákat szültek.

Egyrészt a meglehetősen bonyolult parancsnoki rendszeren belül sokan ellenezték a Burma elleni támadást, mondván, hogy a fő hadműveleti célt, a Kínát kiszolgáló út megnyitását már Észak-Burma visszafoglalásával elérik. A 14. hadsereg vezérkara ugyanakkor már nem egy az indiai-burmai határvidéken átvezető út szétmállását kísérhette figyelemmel, úgyhogy számukra a Kínát valóban biztonsággal ellátni képes útvonal Rangoonon keresztül vezetett. Ugyanakkor arra vonatkozóan is megoszlottak a vélemények, hogyan is kellene visszafoglalni Burmát: a tengeri invázió terve még 1944-ben is életben volt, bár láthatóan záros határidőn belül nem kaphatták meg a britek a hozzá szükséges eszközöket. A terv újabb változata ezért egy nagyszabású ejtőernyőshadművelettel számolt, ami ellen Slim és törzse kézzel-lábbal tiltakozott, hiszen az ejtőernyősök bevetéséhez és ellátásához repülőgépek kellettek, amelyekre épp nekik is szükségük lett volna. (A terv szerényebb verziója csak akkor számolt a légideszanthadművelettel, amikor a 14. hadsereg északról már megközelíti Rangoont.)

Időközben félig „magánakcióként” Slimék is elkezdték a saját hadműveletük tervezgetését, melynek a SOB (Sea or Bust – "A tenger vagy rácsesztünk") munkarövidítést adták, és nagyjából jól összefoglalta  a brit haditerv lényegét és kockázatait: ha 1944-45 fordulóján sikerül elindítaniuk az offenzívát, legkésőbb 1945 május 15-ig (a monszun kitöréséig) meg kell tenniük a Chindwintól Rangoonig tartó mintegy 7-800 kilométert, a még mindig erős burmai japán erőkkel szemben, úgy hogy közben még az Irrawaddyn is át kell kelniük. Ha a dolog nem sikerül, pont ugyanúgy fognak összeomlani az utánpótlási útvonalaik, mint a japánoknak Imphalnál.

A végrehajtást a szoros „menetrenden” és a japán hadseregen kívül még egy csomó logisztikai probléma is bonyolította:

• A már említett gépátcsoportosítás miatt Slim legfeljebb két hadtesttel hajthatta végre a betörést Közép-Burmába, több csapatot egyszerűen nem tudtak légi és a rendelkezésre álló szárazföldi úton ellátni – emiatt jellemzően a nagyobb ellátási igényű brit hadosztályokat egyre nagyobb mértékben küldték vissza Indiába, helyüket indiai alakulatok vették át.
• Számolni kellett az előretörés során megnyúló légi utánpótlási útvonalakkal: ha a csapatokat továbbra is Assamból látják el, anagyobb távolság miatt drasztikusan csökkenni fog a szállítási kapacitás. Azonban ha sikerül elfoglalni a nyugat-burmai partvidéket és ott tengerről ellátható légitámaszpontokat létesíteni, jóval lerövidülnének a légi szállítási útvonalak Mandalay és Rangoon visszafoglalása során. Ezt a feladatot a imphali frontról visszavont egységekkel megerősített XV. hadtestnek kellett elvégeznie legkésőbb 1945 januárjában-februárjában.
• A légihidat természetesen minden eszközzel tehermentesíteni kellett, Slim tervei között szerepelt a folyami hajózás újraindítása a Csindvinen – a gond az volt, hogy épp nem akadt egyetlen használható hajó sem, így utászai egy része bárkákat kezdett építeni egy rögtönzött műhelyben – két hajót pedig viszonylag erősebb fegyverezettel is elláttak, ezeket a hadseregparancsnok keresztelte el - a Királyi Haditengerészet nagy bosszúságára. A páncélos hadosztályok tankszállító trélereit pedig átállították arra, hogy Dimapurból kisebb vontatóhajókat, mozdonyokat szállítsanak át a hegyvidéken, a szállítási kapacitást bővítendő.

A Slim és törzse által kidolgozott terv lényege az volt, hogy a japánok zömét még a hadjárat elején meg kellett semmisíteni, különben nem igazán érhették volna el az 1945-ös monszun kitörése előtt Rangoont. Az északról lassan előretörő kínai-brit és amerikai erők fedezték volna a támadásba lendülő két brit hadtest jobb szárnyát, miközben azok a Csindvin és az Irrawaddy által alkotott "zsebbe" szorítják a japán főerőket, és azok megsemmisülnek -  így már kevésbé lett volna problémás a folyami átkelés, valamint Mandalay és Rangoon gyors elfoglalása. Eközben a jobbszárnyon XV. hadtest is igyekszik eljutni az elfoglalt partvidékről az Irrawaddyhoz. Slim tervét alapvetően a japán hadvezetés általános agresszivitására és meggondolatlanságára alapozta: úgy gondolta, hogy a Kawabét leváltó Kimura tábornok megpróbálja majd megállítani és egy ellentámadással nekiszorítani a Csindvinnek – ekkor vetné be a tartalékban tartott IV. hadtestet. A brit tábornok megfogalmazásában: a japánok a Csindvint fogják látni az ő hátában, nem pedig az Irrawaddyt a sajátjukban.

Az 1945-ös partvidéki harcok egy tipikus jelenete: a brit 3. kommandódandár partraszállása - (forrás)

A tervvel csak egy gond volt: Kimura az egyik legjobb japán katonai vezető volt, aki nem habozott stratégiai visszavonulást és nagyarányú csapatátcsoportosítást elrendelni, ha a helyzet úgy követelte, arra meg nagy ívben tett, mit is várt tőle Slim vagy a burmai japán haderő némileg zakkant tisztjei. Így amikor 1944 december elején a XXXIII. hadtest újonc hadosztálya, a 19. indiai kitört a Csindvinnél létesített sittaungi hídfőből, meglepően gyorsan haladt, és a hadosztály parancsnoka az alacsony termete és a „korzikaihoz” való hasonlósága miatt „Zsebnapóleonnak” becézett Peter Rees azt jelentette, hogy a japán főerő az Irrawaddyhoz látszik visszavonulni – ez persze dugába döntötte a brit terveket – de adott egy új ötletet Slimnek. Mivel a IV. hadtest az eredeti tervek szerint is délebbről támadott volna a „folyózsebbe”, mi lenne, ha (a friss folyami flotta szállítókapacitását is használva) még délebbre vezényelnék, és az Irrawaddyn Pakokku környékén átkelve Meiktilánál a Mandalaytól nyugatra a folyóparton felálló japán védelem hátába kerülne? A tervnek számos előnye volt:

• Klasszikus bekerítéssel zúzta volna szét a japán főerőt, egy a brit gépesített haderőnek jóval kedvezőbb terepen.
• Jóval kisebb veszéllyel fenyegetett a délebbi folyami átkelés, és a fő japán folyami védelmi vonal várható meggyengítése a XXXIII. hadtest partváltását is segíthetné. (Az előkészített japán folyóparti védelmi rendszer elleni támadás vélhetően meghaladta volna a britek erejét.)
• A britek így gyorsabban szert tehettek Közép-Burma viszonylag fejlettebb infrastruktúrájára, nem utolsósorban a Rangoon felé vezető főútra és vasútra.
• A IV. hadtest rövidebb úton volt ellátható a frissen elfoglalt partvidéki repülőterekről.

Ehhez már „csak” azt kellett megoldani, hogy a IV. hadtest két hadosztályát és a hozzájuk csatolt páncélosegységeket észrevétlenül eljuttassák Kalewa környékéről az átkelésre kiszemelt, légvonalban nagyjából 220 kilométerre fekvő zónába. A nagyrészt erdő, bozótos terep természetesen segítette a brit átcsoportosítást, ugyanakkor a rádióforgalmazás és a japán légi felderítés elárulhatta volna a stratégiai megtévesztést, ezért mind a IV, mind a XXXIII. hadtest híradósainak le kellett adniuk egy rakás kamu üzenetet, előbbiek egy része pedig átmenetileg északon maradt. A légifelderítés kérdése már „könnyebb” volt, a brit légifölény lehetővé tette gyakorlatilag bármelyik japán felderítő idejében történő lelövését, ráadásul nem csak ebben a szektorban, hanem bárhol máshol, így nem lett feltűnő, hogy itt különösen figyelnek erre.

A XXXIII. hadtest behatolása a "folyózsebbe" (a shwebói síkságra)  1944-45 fordulóján, 1945 március végi kitörése az Irrawaddy hídfőiből és a IV. hadtest Meiktilai oldaltámadása 1945 február-márciusban - klasszikus bekerítő hadművelet magas szintű megtévesztéssel - (forrás)

A „rejtett” felvonulásra adta magát a Myittha folyó a Chindwinnel nyugatról párhuzamos völgye, azonban ezzel volt egy apró gond: a japánok még a völgyben voltak, így a gangaw-i állásukat valahogy le kellett küzdeni, lehetőleg csekély erőkkel, hogy a védőknek elestük vagy öngyilkosságuk előtt ne tűnjön fel, hogy egy egész brit hadtesttel van dolguk. Persze a japánok nem adták magukat könnyen, a britek ezért a titkosság jegyében egy nehézbombázókkal (ekkor már főleg B-29-esekkel) végrehajtott szőnyegbombázás mellett döntöttek – „szerencsére” ez akkor már ezen a fronton sem ment ritkaságszámba, így a japánok nem fogtak gyanút, egész mással voltak ugyanis elfoglalva.

Kimura ugyanis igyekezett minél nagyobb erőt összerántani az Irrawaddy-vonal és Mandalay védelmében, nagyjából hasonló védelmi tervben gondolkodva, mint Slim egy évvel korábban, a burmai front más részeit másodlagosként felfogva. Többek között ennek lett az eredménye az, hogy a partvidéken támadásba lendülő XV. hadtest kezdetben igen jól haladt, az arakani harcok fő célpontja, Akyab például puskalövés nélkül hullott a kezükbe (pontosabban egy épp arra repülő, és a helyi lakosok japánok távozásáról tudósító üzenetét elolvasó felderítőpilóta kezébe), Ramree szigeténél már komolyabb harcok voltak, ahogy a partvidéki út birtoklása is csak egy bonyolult, szárazföldi és tengeri deszantos hadművelettel sikerült. (A hadművelethez felhasznált, parti vizeken használható bárkák még Bengália tervezett védelméhez készültek.)

Januárra már kezdett teljes egészében mozgásba lendülni a burmai szövetséges hadigépezet: Északról Sultan brit-kínai-amerikai erői is kezdték megközelíteni Mandalayt, jobb szárnyukon a 36. brit hadosztállyal, melynek szerepe a „folyamzsákból” kitörő brit csapatok támogatása volt, és hosszabb távon a 14. brit hadsereg alárendeltségébe tervezték utalni. (Felmerülhet a kérdés, hogy a britek miért nem ebből az irányból támadtak, hiszen így nem lett volna szükség a kockázatos folyamátkelésekre – a válasz ismét a logisztika – nem tudták volna ellátni csapataikat.) Nyugatról a XV. hadtest az Irrawaddyhoz való kitörést és minél nagyobb japán erők lekötését tervezte. Középen a XXXIII. hadtest 19. hadosztálya 1945 januárjának közepén „próbaképpen” Kyaukmyaungnál (a „folyamzsák északkeleti oldalán) átkelt az Irrawaddyn, ezzel biztosítandó a kapcsolatot az északi erőkkel, illetve a Mandalayt védő japán erők széthúzását, egyben Kimura esetleges gyanújának elaltatását. A hadtest 2. brit és 20. indiai hadosztálya pedig dél felé nyomult a „zsákban”, hogy elérje a Mandalay közeli átkelési pontokat, illetve megtisztítsa a Chindwin partvidékét a brit ellátóflotta hajóira is gondolva. Átkelésüket március közepére tervezték, ahogy a titokban előrenyomuló IV. hadtestét is Pakokku-Pagan-Chauk körzetében.

Kissé merész alacsonyfelderítés Mandalay közelében, 1945 márciusában - (forrás)

A japánok természetesen észlelték a brit erők jelenlétét a körzetben, azonban legfeljebb dandárerejű csoportosulásokra számítottak, és Kimura úgy gondolta, hogy a déli hadműveletek legfeljebb kis erejű átkelési kísérletek lesznek megtévesztési célból. A brit hadvezetés mindent megtett annak érdekében, hogy a japánok ezt is higgyék, bár megtévesztő cselekedeteik egy részét simán a szükség szülte, nem pedig a ravaszságuk: a IV. hadtest parancsnoka, Messervy és hadosztályparancsnokai tisztában voltak vele, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel 2-3 nap alatt is legfeljebb dandárokat tudnak csak átjuttatni a széles folyamon, ráadásul a viszonylag gyenge japán partvédő erők is súlyos veszteségeket okozhatnak nekik, így három helyre igyekeztek széthúzni az átkelést (egy helyen csak elterelő jelleggel). Mivel a folyó erős sodrása és nem teljesen felderített homokpadjai a március 22-én éjjel megkezdett átkeléskor kissé összekuszálták a tervezett hadrendet, a japánok teljesen összezavarodtak a sötétből teljesen véletlenszerűen előbukkanó csónakok láttán, és bár a két fő partraszállási kísérletet Pagan környékén elsőre sikerült visszaverniük, tévesen a kelet-afrikai dandár egyébként jól haladó elterelő deszanttámadását hitték a fő csapásnak, ezért az ellen irányították csapataikat – Pagant pedig az Indiai Nemzeti Hadseregre bízták. Utólagosan elmondható, hogy valószínűleg ez volt a burmai hadjárat egyik legsúlyosabb hibája – a japánokból némileg kiábránduló indiaiak ugyanis átcsónakáztak a túlsó partra,  és értesítették a briteket, hogy most már jöhetnek…

Ez gyorsan javította a britek esélyeit mindhárom hídfőben, hiszen a japánok épp az elterelő hadművelet legjobban megerősített hídfőjét támadták, amiben volt némi logika, csak közben a britek zavartalanul hozhatták át a csapatokat azokba a hídfőállásokba, amelyekből ténylegesen ki akartak törni, és ahol a túlparton a tartalékaikat csoportosították. A részben szükségből kovácsolt megtévesztő hadművelet bejönni látszott – és az is kifizetődött, hogy a britek a Pakokkuhoz való előrenyomuláshoz mindig a „feltűnő” kelet-afrikai alakulatot küldték előre: a japánok csak az ő jelenlétükről értesültek, így amikor az elterelő átkelésnél feltűntek a könnyen azonosítható afrikai katonáik, azonnal azt hitték a fő csapásnak.

Persze a japánok az indiai alakulatok nagyarányú feltűnésekor rájöttek, hogy mekkora bajba kerültek, ezért Slim a hídfő megerősítése helyett azonnali kitörésre és Meiktila elfoglalására utasította Messervyt, mondván anélkül a hídfő sem ért volna semmit, eközben pedig az északon álló hadosztályai is megkezdték az Irrawaddyn való átkelést.

Kimura persze felismerte a veszélyt, illetve Slim hadműveletének hazárdjáték jellegét, így azonnal kiadta az utasításokat a rendelkezésre álló csapategységek átcsoportosítására, valamint Meiktila védelmére, ahol gyakorlatilag minden (járóképes és -képtelen) japán kezébe puskát vagy könnyűgéppuskát adtak. Kimura haditerve azon alapult, hogy miközben az északon átkelő brit alakulatokat feltartóztatja, menetalakulatai északról és délről elvágják a IV. hadtest hídfőjét, Meiktila védői pedig feltartóztathatják a hadtest többi alakulatát, bekerítve az egységet. A terv papíron nem volt rossz, részben működött is, ugyanakkor épp legfontosabb eleme, a hídfő elvágása nem sikerült, és a britek egyéb irányú feltartóztatása is csak ideig-óráig. Ezt alapvetően a következő gyengeségek okozták:

• A főbb utakon komoly gépesített egységekkel előrenyomuló britek hadmozdulataira a gyalog, mellékutakon mozgó japánok csak lassan, késve tudtak reagálni – hasonlóan, ahogy a britek 1942 elején a japán előretörésre.
• A brit légifölény és tűzerőbeli fölény a nyílt terepen kiválóan érvényesült, ami nehezítette az átcsoportosítást, ráadásul a Királyi Légierő a nyílt terepen könnyebben tudta beazonosítani a japán hiradóalakulatokat is, veszteségeik pedig hozzájárultak az egyre fokozódó irányítási káoszhoz. A japánok csak gyalogsági közelharcban voltak átmenetileg fölényben a könnyűgéppuskáik nagy aránya miatt (pl. Meiktila védelménél) – de csak amíg a brit páncélosok meg nem érkeztek, a japán gyalogság ugyanis nem kapott kiképzést tankok ellen.
• Slim haditerve kialakításakor számított a japán parancsnokok egy elég negatív tulajdonságára is: válságosnak tűnő helyzetben ugyanis a beérkező „felmentősereget” gyakorlatilag menetből vetették harcba, bízva „erkölcsi” és harci fölényükben, ahelyett, hogy bevárták volna az összes erősítést. Ez jellemzően az erősítések gyors lemészárlásában materializálódott, miközben egy koncentrált támadás akár sikert is hozhatott volna.

Egy szó, mint száz, a britek előtt két feladat állt: visszaverni a japán ellentámadásokat, valamint a hídfőkből kiindulva elfoglalni Mandalayt és Meiktilát, ezáltal mattot adva a japán védelemnek. A „könnyebbnek” ígérkező feladat Meiktila elérése volt nyílt terepen tankokkal az élen haladva, viszonylag csekély ellenállást leküzdve – Közép-Burma egyik legfontosabb közlekedési csomópontjának elfoglalása ugyanakkor már más tészta volt: a várost két oldalról is tavak övezték, és 12 ezer jól felfegyverzett japán katona védte, azonban a megerősített japán állások ostromában óriási gyakorlattal rendelkező 17. indiai hadosztály a légierő segítségével megtörte a védőket, és március 3-ára elfoglalta a város. (Röviddel ez előtt történt, hogy a frontvonalbeli eseményekre általában kíváncsi Slim a helyzetet számára túl veszélyesnek tartó brit légierő parancsnokságát kijátszva egy amerikai repülőgéppel, Messervy társaságában kereste fel Meiktilát, hogy egy tank célt tévesztett ágyúlövése majdnem egyszerre kapcsolja ki a hadsereg és a hadtestparancsnokot…)

Brit gépesített alakulatok nyomulnak Meiktila felé a mobil hadviselésre kiválóan alkalmas ligetes tájon - (forrás)

Eközben mind a hídfő, mind a várost elfoglaló 17. indiai hadosztály köré özönleni kezdtek a japán erősítések. Az várost birtokló, de a hídfőtől elvágott csapatokat ezért át is kellett állítani légi ellátásra, innentől az ostrom kulcsa az lett, ki is birtokolja a város északkeleti oldalán található repteret. A hadosztály parancsnoka, Cowan sajátos taktikával igyekezett megfelelni a kihívásnak – a légi felderítés alapján csaknem mindennap kiküldött egy harckocsikkal megerősített „vadászoszlopot”, hogy elfogjon és megsemmisítsen egy-egy közelítő japán gyalogosalakulatot. Így nem csoda, hogy nem igazán sikerült lendületesre az ellentámadás, bár volt egy pár napos időszak, amikor a szállítógépek ellenséges tűzben landoltak a reptéren, éjszaka pedig a japán és brit járőrök csaptak össze a kifutópályán. A IV. hadtest Pagan környéki hídfőjében is zajlottak az események: a továbbra is komoly túlerővel küzdő kelet-afrikai dandárt a japánok majdnem beleszorították a folyóba, de erősítésekkel sikerült stabilizálni a helyzetet.  Az IV. hadtestre zúduló japán erők nagyságát néhány a hadsereg illetékességén kívül álló döntés és tényező okozta, melytől Slim és törzse csaknem sikítófrászt kapott a döntőnek szánt hadművelet közepén: az egy dolog volt, hogy főhadiszállásukat mérges kígyók lepték el, de hamarosan egyéb rossz híreket is hozott a „posta”: az egyre növekvő légi szállítási igény miatt a Christison tábornok XV. hadtestének jól haladó partvidéki hadműveleteit le kellett állítani, ezáltal jóval kevesebb ellenséges egységet tudott lekötni, a felszabaduló japán ezredeket pedig részben a IV. hadtest ellen vetették be.  Ennél sokkal rosszabb hír volt, hogy Csang Kaj-sek immáron valamennyi kínai egységet ki szerette volna vonni március és április folyamán Burmából, nyitva hagyva az épp győzelemre készülő 14. brit hadsereg bal szárnyát. Slim szerencséjére Leese tábornagy igyekezett késleltetni ennek megtörténtét, Sultan tábornok pedig beleegyezett abba, hogy április végéig (azaz Rangoon tervezett visszafoglalásáig) visszatartja a legtöbb csapatot.

Indiai csapatok Mandalayben, a város műemlékeinek pusztulását hozó utcai harcok szünetében - (forrás)

Eközben valóban úgy kezdett alakulni a helyzet, hogy a Rangoon elleni hadművelet karnyújtásnyira kerüljön: Meiktila és a hídfő között március 20-ra stablizálódott a helyzet: az Irrawaddy és a város közötti utat visszafoglaló IV. hadtest megindulhatott a Mandalay és Rangoon közötti vasút elvágására. Eközben az Irrawaddy északi hídfőiből a meggyengülő japán védelemmel szemben március első két hetében a XXXIII. hadtest mind a három hadosztálya kitört, miközben a Sultan parancsnoksága alatt álló 36. brit hadosztály keletről, az erdőségeken át kerítette be Mandalayt, hogy a japánok északkelet felé se tudjanak menekülni. A 19. hadosztály komoly harcok és a város műemlékeinek részbeni megsemmisítése árán március 20-án bevette Mandalayt – ezzel a 14. hadsereg immár bekerült a világhírekbe. A 2. és a 20. indiai hadosztály eközben egy bonyolult átkaroló hadmozdulattal igyekezett az Irrawaddytól visszavonuló japánok hátába kerülni – nagyrészt sikeresen. Március 30-ára japán erők igencsak megtépázott maradványai a rangooni vasútvonal mentén Thazy és Pyawbwe körzetében gyülekeztek, ahol ismételten megpróbálták megállítani a briteket a keleti hegyvidékről átcsoportosítandó erősítéssel együtt.

Japán fedezék elleni támadás Mandalayben - (forrás)

Eközben némi pihenőre a 14. hadseregnek is szüksége volt: a nagyrészt a vasútvonal mentén csoportosuló brit csapatok kissé összekeveredtek, illetve Slimnek egyértelmú volt, hogy az ellátási helyzet miatt nem lehetséges a teljes haderővel Rangoon ellen vonulni – legfeljebb egy gépesített és egy (részben) légiszállítású hadosztály vehet részt a hadműveletben. Döntése a Cowan 17. indiai hadosztályára és Mansergh 5. indiai hadosztályára esett. (Bár valóban ezek voltak legtapasztaltabb és legütőképesebb alakulatai, Slim vélhetően azért is favorizálta a 17. indiai hadosztályt, ugyanis ez az egység kezdte a burmai harcokat 1942-ben – így úgy illett, hogy ők indulhassanak a főváros ellen.)

A két hadosztály Messervy parancsnoksága alá került, akárcsak a 19. indiai is, melynek feladata az elfoglalt főútszakaszok védelme volt. a XXXIII. hadtest feladata az volt, hogy az Irrawaddy mentén támadjon délre, részben a vízi utánpótlás lehetőségét használva – lekötve ezzel a japánok egy részét, illetve ha a fő előretörés befuccsolna, még ebből az irányból is elérhető Rangoon, igaz lassabban.

Az idő márpedig számított: a becslések szerint legfeljebb 6 hétre volt a monszun, addig át kellett törni a Pyawbwe körül gyülekező japánokon, és megtenni a Rangoonig hátralévő laza 500 kilométert  - ha nem sikerül a csapatok a mocsárrá váló tájon maradnak ellátás nélkül. Hadseregszinten volt még egy nyomós érv a gyors előrenyomulás mellett: április végén megkezdődött a kínai csapatok kivonása, azaz, ha addig nem fejezik be a fő csapást, ezért is nehéz helyzetbe kerülhettek- A IV. hadtesttel pedig közölték, hogy a XV. hadtest Rangoon elleni korlátozott deszanthadműveletére május első hetében kerül sor, azaz, ha ők akarnak az elsők lenni a fővárosban, sietniük kell.

A Rangoon elleni hadműveletek - (forrás)

Honda tábornok töredékhadosztályokból összeállított hadseregét Pyawbwe körül bő egy hétig tartott szétzúzni: az erős védelmi állásokat a mobil brit egységek végül átkarolták, ezt követően a terv az volt, hogy napi 20-30 kilométeres átlagos tempót tartva a két hadosztály felváltva halad az élen – a séma alapvetően jól működött, bár néhány japán állás napokig is feltartóztathatta az indiaiakat, volt olyan nap, hogy közel 100 km-t nyomultak előre.

Brit-indiai Stuart harckocsi útban Rangoon felé - (forrás)

A hadműveleteket térképen követők számára meglehetősen furcsa kép bontakozhatott ki: a szilárd burkolatú főúton többé kevésbé elszigetelten haladó 5. és 17. indiai hadosztály és Mandalay között „foltszerűen” a 19. indiai hadosztály egységei próbálták tartani az összeköttetést, de a japánok időnként elvágták vagy ágyúzták a főutat, így az utánpótlás akadozott, a csapatok gyakran fél adagon éltek. Eközben a főúttal párhuzamosan a japánok az erdei utakon igyekeztek utolérni a két indiai hadosztályt, azt a benyomást keltve, mintha Rangoon felé üldöznék őket. Persze a hadműveletnek megvolt a célja: ha sikerül valahol megállítani az élcsapatokat, könnyen bekeríthették őket.

Erre azonban csak Toungoo-nál adódott esély: a keleti hegyvidéket uralmuk alá tartó japán csapatokat ugyanis idevezényelték, azonban a briteknek volt még egy ütőkártyájuk: bedurrantották a régóta tervezett Karen felkelést – a japán uralommal finoman szólva nem elégedett hegylakók olyan hatékonyan zaklatták a japán erősítés oszlopait, hogy csak nagyon kevesen jutottak el időben a város védelmére, így nem került sor komolyabb ellenállásra.

Ezt követően már csak Pegu volt az utolsó komolyabban védett város Rangoon előtt, bár a brit parancsnokság nagyon tartott attól, hogy a főváros japán helyőrsége az utolsó töltényig fog harcolni, mint annyi más városban. Hamarosan kiderült azonban, hogy Pegu védelmére csak azért volt szükség, hogy Kimura kiüríthesse Rangoont: a japánok kisebb része tudott Moulmein felé visszavonulni, nagyobb részük az északabbra fekvő erdővidékre menekült, hogy a főút menti brit erők gyengeségét kihasználva később kitörjön. Április 30-án, Pegu elfoglalásával tehát megnyílt az út Rangoonba, a brit csapatok alig 60 kilométerre voltak Rangoontól, már biztos volt, hogy a IV. hadtest ér előbb a fővárosba, amikor május 1-jén délután leszakadt az ég és rövid délelőtti szünetet követően másodika délutánjától folyamatosan esett. Megjött a monszun, két héttel a becsült időpont előtt, az Irrawaddy lapos deltavidéke pedig mocsárrá változott, a vízben küszködő csapatok alig 10-15 km-t tudtak csak naponta megtenni.

Eközben május elsején pár órával az első vihar előtt megkezdődött a korábban sokat vitatott deszantosakció, a Drakula-hadművelet – még épp időben sikerült ledobni a gurkha ejtőernyősöket Rangoontól délre, másnap pedig a rövid esőszünetben partraszálltak a XV. hadtest egyéb egységei, hogy délután tényleg percekkel a monszunesőzés kezdete előtt bevonuljanak a városba. Ugyanakkor Rangoont végül mégsem a XV. hadtest vette birtokba, hanem a Királyi Légierő IV. hadtest támogatására rendelt egysége: egyik felderítőpilótájuk a főváros felé repülve egy nagy „A japánok elmentek, kapjátok össze magatokat” feliratot vett észre a városi börtön tetején, az alkalmazott szlengből pedig egyértelmű, volt, fogságba esett brit légiszemélyzet volt az elkövető, ezért a pilóta letette (és össze is törte) gépét a félig elárasztott reptéren, majd személyzetével együtt besétált a városba, melyet a brit erők nevében birtokba is vettek…

A XV. hadtest deszantcsapatainak kirakodása Rangoon közelében, a május 2-án, délelőtt, az esőszünetben (forrás)

Az északról és délről közeledő brit csapatok végül május 6-án, Hlegunál találkoztak, befejezve a hadművelet lényegi szakaszát.

Megvolt tehát a brit diadal, amire olyan régóta várt a brit gyarmati igazgatás és a hadvezetés, ugyanakkor az európai háború nagyjából ugyanekkor történő befejezése némileg elhomályosította hírértékét. Ráadásul a harcok még egyáltalán nem értek véget: a folyók és a főutak mentén való előrenyomulás hadseregnyi japán harcost és kiszolgálóalakulatot hagyott elvágva, akik a lezúduló monszun közepette kezdték összeszedni magukat és megszervezni a kitörést. Erre annál is jobb esélyük volt, mert főként a főút mellett csak viszonylag gyenge brit alakulatok álltak: 3 hadosztály 500 kilométeren elosztva. Persze a legesélyesebb áttörési pontok viszonylag jól megjósolhatóak voltak, a részben elárasztott vidéken a nagyjából járható erdei ösvények és a völgyek találkozásánál törhettek ki jó eséllyel a japán alakulatok, a völgyekben pedig nagyjából 20-30 kilométert kellett megtenniük „fedezetlenül”, hogy ismét bejussanak az erdőségbe.

Eközben a briteknek is komoly gondjai akadtak: a hazai kiegészítésű alakulatok zöme ekkor már 3-4 éve folyamatosan szolgált Délkelet-Ázsiában, hazatértük egyre fontosabb kérdéssé vált – nemcsak körükben, hanem az anyaországban is – főként, hogy 1945 nyarán választásokra is készültek. A kormányzat ezért több lépcsőben csökkentette, hogy hány év hány hónap szolgálat után kötelező hazaküldeni a katonákat. A nyári csökkentési kör már gyakorlatilag azt jelentette, hogy a brit katonák zömét haza kell küldeni, ami gyakorlatilag megakadályozta volna a japánok ellen tervezett további hadműveleteket (a japán kitörés elleni fellépést valamint Malájföld és Szingapúr invázióját). Emellett a brit hadvezetés úgy ítélte meg, hogy a 14. hadsereg vezetése (élén Slimmel) némileg elhasználódott és számos tisztnek pihenésre lenne szüksége – a hadseregparancsnokot mintegy három hónapos szabadságra haza is küldték Nagy-Britanniába. Hadseregparancsnokként elég magas rangú volt ahhoz, hogy júliusban megosszák vele az atombomba létezését, illetve azt, hogy hamarosan pár japán városon fogják kipróbálni, így lehetett arról sejtése, hogy a japánok esetleg sokkal hamarabb megadják majd magukat. Azonban ezt megelőzően egy meglehetősen kínos botránysorozatra került sor a hadseregcsoport vezetésének körében, amit az infó birtokában igazán megúszhattak volna a résztvevők. A hadseregcsoport parancsnoka, Leese tábornok ugyanis azt tervezte, hogy Malájföld invázióját a 14. hadsereg  harcedzett alakulataival hajtja végre, míg Burma végleges megtisztítására egy valamivel kisebb hadsereget hoznak létre, 12. számmal. Mivel Leese Slimet „fáradtnak” találta, azt tervezte, hogy leváltja a 14. hadsereg éléről, és odaadja neki a 12-est. Mindezt elvileg kommunikálta is valamennyi érintett felé, a felvetésre reagáló hümmögésüket pedig beleegyezésnek vette, és így is cselekedett, ami elég nagy hibának bizonyult. A kész helyzet elé állított Slim úgy reagált, hogy ha nem tarthatja meg a hadseregét, inkább nyugdíjba vonul 53 évesen, a 14. hadseregben pedig kisebb lázadások törtek ki a hír hallatára, ami visszakozásra kényszerítette, majd elsöpörte szerencsétlen Leese-t: július elsejével Slim lett a hadseregcsoportparancsnok. Emiatt a brit hadseregben sokan nem is bocsátották meg neki némileg rosszindulatúnak értelmezett manőverét.

Eközben persze Burmában is zajlottak az események, júliusban a japánok megpróbáltak kitörni (Kimura a salween folyó felől igyekezett segítséget nyújtani, bár csak korlátozott erők álltak rendelkezésére). A hadművelet alapvetően kudarccal végződött, a résztvevő japán csapatok alig harmada jutott át, a britek „kill ratio”-ja az 1:100-at közelítette, és 740 foglyot is ejtettek, ami új fejlemény volt a burmai hadviselésben…

A japán kitörési kísérlet - (forrás)

Mindez egyébként Slim távollétében zajlott, aki augusztus elején igyekezett vissza átvenni parancsnokságát. Eközben Rómában érte a hír, hogy 53. születésnapján atombombát dobtak Hiroshimára, majd három nappal később Nagaszakira. A japán fegyverletétel hírére nagy kő gördült le a hadseregcsoport és a harcedzett, de a repatriálások miatt gyorsuló ütemben fogyó 14. hadsereg vezetőinek szívéről, de ez azt is jelentette, hogy minden eshetőségre felkészülve fel kellett gyorsítaniuk a szeptember 9-ére tervezett malájföldi (Port Swettenham vagy Port Dickson környéki) partraszállást - persze a tervezettnél kisebb erőkkel, de nem lehettek biztosak abban, hogy nem fognak ellenállással találkozni. Először próbaképpen egy kisebb tengerészgyalogos alakulat szállt partra szeptember 2-án a (japánokat nem igazán kedvelő) kínai többségő Penangban, majd 4-én a brit flotta megjelent Szingapúr előtt. Ellenállásra nem került sor, a fegyverszüneti tárgyalások rendezetten zajlottak, és a lakosság is kedvezően fogadta a visszatérő briteket, így végül a 9-én Selangornál sor került a "nagy" partrszállásra, 3 nappal később pedig a csapatok elérték Szingapúrt és Kuala Lumpurt, a 14. hadsereg nagy többségben indiai veteránjai pedig hamarosan feltűntek a mai Vietnam déli részén valamint Szumátra és Jáva szigetén, hogy lefegyverezzék és repatriálják a japán csapatokat. Ez Jáva kivételével nem okozott komoly gondot, itt azonban bonyolult és tragikus események bontakoztak ki: a háború előtt a holland kelet-indiai kormányzat a fő szigeteken ugyanis az éledező függetlenségi törekvésekre reagálva gyakorlatilag rendőrállamként működött, persze ezen a téren a japánok sem vallottak szégyent, de egy fokkal jobban kijöttek a helyi erőkkel, ráadásul a japánok a közigazgatást helyiekkel töltötték fel, akik természetesen meg szerették volna tartani pozícióikat. Mindez a sok gazdátlanná váló fegyverrel és a visszatérni kívánó, de gyenge és tekintélyüket vesztett hollandokkal, valamint a kezdetben passzív brit-indiai alakulatokkal kombinálva gyorsan robbanáshoz vezetett, miközben a könnyűfegyverekkel ekkor még bőven ellátott japánok a helyi parancsnokok belátása szerint csatlakoztak az épp szimpatikusabb harcoló félhez.

Az események Surabaya városában kulminálódtak, ahol a briteket kezdetben teljesen meglepték a viszonylag jól szervezett népfelkelésbe átcsapó események (több száz fős veszteséget is szenvedtek), ugyanakkor hamarosan megérkeztek a Meiktila és Mandalay utcai harcaiban edződött indiai veteránok, akik ezután módszeresen és minimális veszteséggel számolták fel az indonéz állásokat. Ugyanakkor a surabayai események arról győzték meg a brit kormányt, hogy itt egy szervezett és támogatott népmozgalommal állnak szemben, úgyhogy talán nem annyira jó ötlet a hollandokat támogatni a kibontakozó konfliktusban - Nagy-Britannia végül Indonézia feltételek nélküli függetlenedése mellett állt ki - amivel persze Indiában is szerzett pár jó pontot. (A hollandok több államból álló föderális rendszert javasoltak, nem minden hátsó szándék nélkül.)

A 14. hadsereg brit, indiai, afrikai és karibi katonái végül nagyrészt 1945-46 során hazajutottak, az indiai alakulatok pedig hamarosan megosztásra kerültek India és Pakisztán között (illetve a gurkák a két utódállam és Nagy-Britannia között). Az 1945-ös incidens miatt a vezérkarban nem annyira népszerű Slim a háborút követően a Royal College of Defense Studies parancsnoka lett, majd 1948-as nyugdíjba vonulását követően az Attlee-kormány által a brit vasutakat felügyelő szervezet helyettes vezetőjeként tevékenykedett. Valószínűleg ez a pozíciója járult hozzá ahhoz, hogy a kormányzat 1949-ben (Montgomery jelöltjét elutasítva) őt nevezze ki birodalmi vezérkari főnökké - ezt a pozíciót 1952-ig töltötte be (azaz a koreai háború és a "maláj vészhelyzet" erősebb szakaszai alatt). Ezt követően a gallipoli veterán Slimet Ausztrália főkormányzójává nevezték ki, végül 1959-ben tért vissza Nagy-Britanniába. Ezt követően 1970 decemberében bekövetkezett haláláig különböző cégek felügyelőbizottságában tevékenykedett. Hadvezéri tevékenységét máig meglehetősen pozitívan értékelik, ugyanakkor az elmúlt években arra derült fény, hogy ausztráliai főkormányzósága alatt az általa (is) védnökölt fiúotthonban szexuális zaklatásokra került sor, és az egyik zaklató maga Slim volt. Mivel a vádak komolynak tűntek, a róla elnevezett canberrai külvárosi utat 2019-ben átnevezték.

Japán ellenfelei közül a legtehetségesebbnek tartott Kimura Heitarot a japán háborús bűnösök fő csoportjával együtt akasztották fel Tokióban 1948 decemberében. Az ellene felhozott vádpontok között szerepeltek a burmai halálvasút építésekor a hadifoglyok és a civilek ellen elkövetett atrocitások - igaz ekkor még messze nem ő volt  a parancsnok - persze a Kína elleni háborús tervek elkészítése és szorgalmazása is elég lett volna a halálos ítélethez. Mutagucsit is perbe fogták és elítélték Szingapúrban a háború után, de végül három év után elengedték, nyugdíjasként halt meg Tokióban 1966-ban, haláláig azt vallva, hogy az imphal-kohimai hadműveletre  szükség volt a háború megnyerése érdekében. Az NHK már említett dokumentumfilmje alapján hadserege túlélői ezt nem egészen így gondolták.

De hogyan is értékelhetjük az "elfeledett hadsereg" teljesítményét? Politikailag és stratégiailag egy rendkívül érdekes problémát testesített meg a burmai hadszíntér. Egyes történészek (pl. H. P. Willmott) értékelése szerint a britek számára 1943-44-ben Burma gyakorlatilag semmilyen stratégiai értékkel nem bírt (háború utáni függetlenedése pedig elég valószínű volt), mégis harcoltak érte - ugyanis az Egyesült Államok és Kína számára annál fontosabb volt a szárazföldi utánpótlási útvonal kiépítése Kínába - eszerint Burma a brit szövetségesi kötelezettségek "teljesítéseként" fogható fel, amiért cserébe más hadszíntereken ők kaptak segítséget. Ez az értékelés ugyanakkor némileg vitatható: bár Kína a háború utolsó szakaszában finoman szólva sem remekelt, így a "burmai út" jelentősége némileg talán túlértékeltnek bizonyult, de a britek számára a Szingapúrba való visszatérés fontos előfeltétele volt Burma visszafoglalása (igaz a szükséges légibázisokhoz egy szumátrai invázióval is hozzájárulhattak volna). Szintén fontos volt a hadszíntér India védelme szempontjából - ahogy korábban már volt róla szó, egy kohimai/imphali brit vereség elég nagy felfordulást okozott volna Indiában, és bár nagyobb méretű "népfelkelésre" valószínűleg nem kerül volna sor, vélhetően máshogy nézett volna ki India és Pakisztán függetlenedése is, és szinte biztos, hogy nem kerülhetett volna sor a britek "diadalmas" visszatérésére egyéb délkelet-ázsiai területeikre.

De miért fontos ez, amikor a britek a dél- és délkelet-ázsiai gyarmataik javáról legfeljebb 20 éven belül visszavonultak? Elsősorban azért, mert egyáltalán nem volt mindegy, hogyan is függetlenedtek ezek a területek. Természetesen már a japán invázió és az általuk helyenként létrehozott félfüggetlen államok is nagy lökést adtak a terület függetlenségi mozgalmainak, de ahogy láthattuk, a britek indiai-burmai győzelme azt tette lehetővé, hogy a (mai Indonézia kivételével) meglehetősen népszerűtlenné váló japán uralmat Saigontól Batáviáig a térség szinte minden kulcspozíciójában a brit hadsereg vegye át. Ez két következménnyel járt: egyrészt a brit kormányzat kiválóan átláthatta a megváltozott helyi politikai viszonyokat, ami azzal járt, hogy a következő húsz évben meglehetősen jól "sakkoztak"a régióban (lásd pl. Indonézia-politikájuk változását). Másrészt a megállíthatatlan függetlenségi mozgalmakkal a győztesen visszatérő, a lakosság viszonylag széles rétegei által legitimnek tekintett brit hatalom viszonylag jól együtt tudott élni, nem úgy, mint a britek nyomában gyarmataikra visszatérő franciák és hollandok. Mindez persze Mao erősödő kommunista Kínája számára is tálcán kínált terepet a beavatkozásra - a vietnami következményeket nem kell külön ecsetelni, de átmenetileg Sukarno Indonéziája is erős kínai befolyás alá került. Ezek a kísérletek ugyanakkor a brit területeken kudarcot vallottak, és mindez komoly szerepet játszott a kínai típusú kommunizmus terjedésének megállításában, illetve több délkelet-ázsiai állam sikeres stabilizációjában.

A legjobb példa erre Malajzia történelme:  a Malájföldön élő kínaiakra alapozott kommunista mozgalom 1950-től csaknem egy évtizeden keresztül gerillaharcot folytatott a hatalomért. A burmai dzsungelhadviselésben óriási tapasztalatokat felhalmozó brit nemzetközösségi erők ugyanakkor (a helyi lakosság részleges támogatásával) ha nehezen is, de legyőzték a gerillákat - a modern "counterinsurgency" taktikák jelentős részét a konfliktus során dolgozták ki. Még fontosabbnak bizonyult a Brit Nemzetközösség 1963-66-ös borneói "hadjárata". Indonézia ugyanis Nyugat-Új Guinea 1963-as annektálásának mintájára a borneói brit gyarmatokat is szerette volna beolvasztani, míg a brit tervek szerint ezek a független Malajziához csatlakoztak volna. A nehéz terepen kiterjedt, de nem túl intenzív dzsungelharc kezdődött, melynek során a sokkal tapasztaltabb brit erők "ledarálták" az indonéz csapatokat. Ez kettős következménnyel járt: a brit borneói területek végül Malajziához csatlakoztak, mely a térség igen sikeres új államává vált, ugyanakkor sikerül aláásni Sukarno rezsimjét is, hogy az 1965-ös zavaros események után Indonézia inkább "nyugatosabb" politikai orientációt vegyen fel - persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ennek ára a 20. század egyik legdurvább tömegmészárlása volt.

Szintén nem lebecsülhető politikai fejleménynek bizonyított az indiai (és részben az afrikai) "egyenjogúsítása" a 14. hadseregben - a háború alatt 2 és félszeresére nőtt az indiai tisztek aránya az amúgy növekvő létszámú hadseregben, 1942-43-tól pedig minden tekintetben egyenjogúakká váltak brit társaikkal (azonos fizetés, azonos jogállás) - itt tehát egy gyarmati hadsereg alakult át modern, professzionális hadsereggé, melynek komoly szerepe lett a szubkontinens jövőjében - ahogy a burmai veteránok Afrikába való visszatérése is szerepet játszott az afrikai brit gyarmatok függetlenségi mozgalmainak erőre kapásában.

Katonailag a burmai harcok jó példát mutattak arra nézve, hogy megfelelő kiképzéssel és felszereléssel hogyan kell alkalmazkodni a nehéz terephez, a szűkös erőforrásokhoz, és hogy lehet ezek ellenére nagyratörő hadműveleteket. A példát 1942-43-ban a japánok mutatták, később viszont már az egyre professzionálisabb brit-indiai hadsereg. Döntő összecsapásuk Imphalnál és Kohimánál, valamint az 1945-ös brit "villámháború" viszonylag nagy mértékben határozta meg a második világháború utáni Délkelet-Ázsia sorsát, elsősorban egy hazánkban kevésbé ismert malajziai konfliktussorozat révén - mely következő írásunk témája lesz.

Felhasznált források:

https://www.battleofimphal.com/the-battle/imphal-and-ina 

William Slim: Defeat into Victory

H.P. Willmott: 1944 júniusa

Andrew Wiest – Gregory Louis Mattson: Harc a Csendes-óceánon

https://strangerinmyheart.co.uk/burma-september-1944/

https://24.hu/tudomany/2020/10/25/ii-vilaghaboru-japan-india-brit/