A második világháborús indiai-burmai hadszíntér történetét ott hagytuk abba, hogy 1944 elején mind a japán, mind a brit-indaiai erők a küszöbön álló "döntő ütközetre" készülődtek mely az akkori várakozások szerint (és részben a mai értékelés alapján is) döntő hatással bírt az ázsiai stratégiai helyzetre, és Dél-Ázsia történelmének további alakulására. A japán hadvezetés optimistán, de némileg "all-in" jelleggel készült a küszöbön álló megpróbáltatásra, míg a britek anyagi és létszámbeli fölényük tudatában legalább ilyen optimistán látták a helyzetet - tulajdonképpen Burmába való visszatérésük előtti kényelmetlen, de szükséges közjátékként tekintve a helyzetre. Azonban történt néhány olyan brit baklövés, amely a vártnál sokkal kiélezettebbé, és egyúttal döntőbbé is tette az 1944 tavaszán és nyarán India keleti határán kibontakozó eseménysorozatot.

Egyrészt a már 1943 októberében megkezdett észak-burmai előrenyomulást nem állították le: a kínai határvidékről végülis nem brit, hanem kínai-amerikai csapatok törtek előre, a brit vereség pedig nem tűnt valószínűnek, úgyhogy elvileg mehetett a két hadművelet egyszerre. Persze némi gond volt, hogy a csapatok légi utánpótlását ugyanazzal a légierővel tervezték a parancsnokok, de némi matek után az jött ki, hogy szűken, de rendben lesznek.

Nyugat-afrikai csindit alakulat repülőre száll - erre a gépre másoknak is szüksége volt - (forrás)

Csakhogy sem Slim, sem Stilwell nem számolt azzal előzetesen, hogy Wingate az újabb „behatoló” hadműveletét már nagyjából hadosztályerejűre szervezi, ehhez mért légierővel - pontosabban azzal nem számoltak, hogy lesz olyan magasabb rangú parancsnok, aki erre rá is bólint. A népszerű "partizánvezér" viszont átvitte tervét: nagyjából párhuzamosan az északi offenzívával, és pár nappal a japán támadás várt időpontja előtt megvalósíthatta az újabb behatoló hadműveletet (Operation Thursday) Ennek Stilwell még valamennyire hasznát is látta: a csinditek ugyanis nagyrészt az ő csapatainak készítették elő a terepet, Slim viszont úgy látta, hogy ez olyan nagyon nem fogja megzavarni az ellene készülő japánokat, ellenben egy jól kiképzett légi szállítású hadosztálynak igen nagy hasznát venné Imphalnál, ha esetleg a japánok nem várt turpissággal rukkolnának elő (spoiler: megtették, majdnem össze is omlott a brit védelmi terv). Ráadásul a három részre osztott légierő már kevésbé volt optimális a tervezett hadműveletekre.

A második csindit hadművelet - (forrás)

Másrészt a britek két Imphalból előretolt hadosztálya (a 17. és a 20. indiai) az északi kínai támadást támogatandó 1943 vége óta lassú támadásban volt, és már csaknem elérte a Csindvin folyamot, tehát már akár itt is fel lehetett volna venni a harcot a japánokkal, Slim azonban úgy döntött, nem erősíti meg az elért vonalat, hanem a japán támadás megindulásakor majd szépen visszavonja csapatait, hogy ezáltal ne a saját, hanem a japán utánpótlási vonalak nyúljanak túl hosszúra – elvégre egy japán hadsereg átkelését csak észreveszik egy kilométeres szélességű folyamon (spoiler: nem vették észre - igaz épp a száraz évszak végén kicsit keskenyebb is volt az a folyam). De a legnagyobb probléma az volt, hogy a japán tervek nem pont úgy néztek ki, ahogy azt a britek elképzelték, átgondolatlanságuk ugyan több esetben Slim kezére játszott, azonban néhány igen lényeges ponton csaknem végzetes meglepetést okozott a brit hadvezetésnek. Slim és hadtestparancsnokai ugyanis úgy számítottak, hogy a japánok 4-5 bevethető hadosztályukkal elsősorban Imphalt fogják célozni, lehetőleg a rendelkezésre álló két járható út mentén haladva, esetleg kisebb erdei átkaroló hadműveleteket végrehajtva: csak így volt biztosítható az Imphal körül állomásozó britek elleni megfelelő erőkoncentráció, és a gyors előrenyomulás (na és persze a megfelelő logisztika).

 A 7. indiai hadosztály katonái a Ngakyedauk-hágó egy viszonylag áttekinthető részén - (forrás)

A csinditek dzsungelbeli „sikerei” nyomán felbuzduló japán parancsnokok azonban egész más taktikát dolgoztak ki. A hadművelet első szakasza célját tekintve meglehetősen hagyományos volt: egy elterelő hadművelet az arakani fronton, abból a célból, hogy az imphali és általános brit tartalékokat elvonják a tervezett főbb támadás színhelyéről. A végrehajtás módja is nagyjából „hagyományos” volt, legalábbis a hadszíntér mércéjével: az 55. japán hadosztály 1944 februárjában beszivárgott az itt védekező előretolt 7. indiai hadosztály mögöttes területeire, hogy bekerítse és felmorzsolja az egységet. A hadosztály nem mellesleg az egyik legnagyobb harci tapasztalattal rendelkező indiai egység volt, és a kapott parancsnak megfelelően „dobozokat” képzett, ellenállva a japán rohamoknak, légi utánpótláson élve, amíg a felmentő oszlopok át nem tudtak törni hozzájuk. Ez az áttörés a Ngakyedauk-hágónál történt, a leghíresebb „doboz” pedig az Admin Box volt, mely arról kapta a nevét, hogy itt a hadosztály adminisztratív egységei védekeztek (szakácsok írnokok, gépkocsivezetők) szinte reménytelen helyzetben, óriási veszteségeket szenvedve. Slim doboztaktikája tehát működött, bár a 7. indiai hadosztály túlélői ezt valószínűleg nem így fogalmazták meg.

A japán támadás az arakani fronton - az Admin Box a 7. hadosztály főhadiszállását jelző zászlóxska közelében volt - (forrás)

Ahogy az 55. japán hadosztály parancsnoka sem úgy fogalmazott, ahogy azt felettesei elvárták: véleménye szerint fel kellett volna adni az egész további támadási tervet: egyrészt ez már nem az az indiai hadsereg volt, amit eddig ismertek, másrészt a szövetségesek légi fölénye miatt a sikeres bekerítés is csapdává válhat a japánok számára.

Ugyanakkor a burmai főparancsnok, Kavabe tábornok, valamint a támadás tervének atyja, a 15. hadsereg parancsnoka, Mutagucsi Renya, bízott a sikerben: tervük szerint a 15. hadsereg 3 hadosztállyal és a csaknem hadosztálynyi erővel rendelkező indiai segéderőkkel kezdte a támadást 1944 március elején. (Ahogy már volt róla szó, a japán hadosztályok több katonával rendelkeztek a szövetségesekénél, így körülbelül 85 ezer japánból és körülbelül 10 ezer indiaiból álltak a támadó erők.) A terv szerint a 33. japán hadosztály délen támad, és még az Imphali-fennsík elérése előtt bekeríti és megsemmisíti a 17. indiai hadosztályt. A 33. és a 15. hadosztályból, valamint a hadsereg motorizált és nehéztüzérségi alakulataiból megalakított Jamamoto-különítmény Tamu felől a rendelkezésre álló legjobb úton egyesen nyugatra haladva ugyanezt teszi a 20. indiai hadosztállyal, miközben a 15. japán hadosztály főereje északről támad Imphalra, a beérkező többi japán erővel együtt felmorzsolva a brit tartalékokat. A legmeglepőbb elem a 31. japán hadosztály útvonala volt: ez északon a 15. hadosztállyal párhuzamosan haladva nem fordult volna Imphal felé, hanem Kohimán át Dimapúrt kellett, hogy elfoglalja, elvágva a fennsíkon harcoló erőket és az assami repülőtereket ellátó vasútvonalat. (Bár a hadosztálynak szóló parancsok némileg ellentmondásosak voltak a célok fontossági sorrendjét tekintve.)

Mutagucsi Renya, a 15. japán hadsereg parancsnoka - (forrás)

A terv szerint nagyjából csak a Jamamoto különítmény haladt volna kiépített utakon, a többi csapat nagyrészt hegyi ösvényeken haladt volna, lövegeiket nagyrészt kézi erővel, szétszerelve magukkal cipelve. A hadsereg ellátását jórészt a britektől zsákmányolt készletekből tervezték megoldani. A logisztikai katasztrófával fenyegető tervet sokan ellenezték a főhadiszálláson, és a három érintett hadosztályparancsnok sem volt éppen elragadtatva, ugyanakkor Mutagucsi és Kavabe szép lassan eltávolíttatta a kritikus elemeket a parancsnoki láncból. De miért tették ezt?

Mutagucsi becsvágyó, egyesek szerint kissé őrült parancsnok volt, azonban motivációit jobban megismerve inkább megszállottnak mondhatnánk. 1942-ben még ellenezte egy hasonló támadás ötletét, a csinditek beszivárgása és Japán romló katonai helyzete meggyőzte arról, hogy érdemes megpróbálkozni a tervvel. Mindebben komoly személyes okok is motiválták: ő volt az egyik japán parancsnok, aki felelős volt a Marco-Poló-hídi incidensért, magyarul úgy gondolta, hogy ha ő kezdte el a háborút Kínával, ami azóta egy világméretű, hazáját vereséggel fenyegető konfliktus része lett, sorsszerű lett volna, ha ő is fejezi be azt győzelmesen. Emellett autoriter, ellentmondást nem tűrő személyiség volt, ami nem vezetett volna feltétlenül katasztrófához, ha a felettese megfelelően kezeli a helyzetet. Kavabe tábornok már a Marco Poló-hídnál is Mutagucsi parancsnoka volt, és nem igazán tudta kordában tartani beosztottját, ellenben előszeretettel írta túl későn felül parancsait - tulajdonképpen ebben a tekintetben pont ellentéte volt a beosztottjait állandóan monitorozó, de csak szükség esetén beavatkozó Slimnek. Kinevezése a burmai területi hadsereg élére pedig élénk mosolyt csalt Slim és törzse arcára. Megszerezték ugyanis a tábornok fotóját, és bár Slim épp nem nagyon adott a japánokkal kapcsolatos negatív sztereotípiákra, Kavabe pontosan úgy nézett ki, mint ahogy egy japán katona egy tipikus amerikai vagy brit karikatúrában. A brit tábornok annyit mindenesetre megállapított, hogy lehet, hogy Kawabe jobb hadvezér, de ő jobban néz ki. Kezdetben a szövetségesek óriási meglepetésére úgy nézett ki, hogy ez pontosan így van, Kavabe a jobb hadvezér…

Kavabe Maszakazu a burmai területi hadsereg parancsnoka - (forrás)

A japán hadművelet ugyanis meglepően jó startot vett: bár a tokiói rádió „elővigyázatosan” be is jelentette, hogy megkezdődött India inváziója és három héten belül beveszik Imphalt, a britek először ebből nem sok mindent vettek észre: a japánok ugyanis kis hegyi ösvényeken, hangyaszorgalommal küzdötték magukat előre, így nemcsak a légi felderítés vette őket észre nehezen, de haladási irányuk is nehezen volt becsülhető. Kezükre játszott Slim egy egyébként jónak tartott tulajdonsága: az, hogy az általános tervek kidolgozásán túl általában nem szólt bele hadtest és hadosztályparancsnokai dolgába, és ütközet közben jellemzően csak hadosztály-, ritkábban dandárszinten igyekezett módosítani a terveken (pl. bevetette a tartalékokat, vagy módosította magasabbegységei haladási irányát). Jelen esetben a két előretolt hadosztályának parancsnokaira bízta, mikor is vonuljanak vissza a tervnek megfelelően, arra számítva, hogy a japánok nagyjából az utak mentén támadnak majd, kisebb átkaroló mozdulatokkal. (Ráadásul pszichológiailag is elhibázott volt a döntést a beosztottjaira hagyni, ők ugyanis „keménységüket” bizonyítandó igyekeztek legalább egyszer megütközni az ellenséggel a visszavonulás elrendelése előtt.) Ezzel csak az volt a baj, hogy a japánok nem így tettek, ennek eredményeként bár a 20. hadosztály az utolsó pillanatban visszavonult, a legtávolabbra előretolt 17. hadosztályt Tiddimnél elvágták a japánok. Bár a „doboztaktika” ismét működött, ez arra kényszerítette Slimet, hogy tartalékainak jelentős részét a bekerítettek megsegítésére küldje, jóval messzebb a tervezett Imphali védelmi vonaltól. Bár a hadművelet sikerrel végződött, hamarosan igen kemény meglepetés érte briteket: a hegyi ösvényeken Imphaltól északkeletre feltűnt a 15. hadosztály zöme.

Slim és vezérkara nem számítottak arra, hogy a nehéz terepen egy 10 ezer főnél is népesebb egység zúdul a nyakukba, és az imphali tartalékok (például egy a dzsungelben bevetett ejtőernyősdandár) és részben a visszaérkező 20. indiai hadosztály segítségével is csak fékezni tudták a japánok előretörését. De még csak ekkor jött az igazi feketeleves: a visszavonuló ejtőernyősök által zsákmányolt hadműveleti tervek szerint japánok nem egy, hanem két hadosztályt mozgattak az északi ösvényeken: április első napjaiban feltűnt a 31. japán gyaloghadosztály, és a légi felderítés szerint nem fordult Imphal felé, hanem Kohima és a létfontosságú dimapuri vasútállomás (azaz a brit utánpótlás) felé vette az irányt, miközben Slim összes tartaléka lekötve vagy messze délen tartózkodott. A japánok mattolni látszottak a brit védelmet, Mutagucsi kissé őrült terve úgy nézett ki, hogy bevált.

Az U-Go hadművelet. azaz a japánok Imphal-kohimai hadművelete - (forrás)

Itt volt az ideje, hogy Slim megmutassa, miért is tartják a hadseregparancsnokot, a gond csak az volt, hogy átcsoportosítható csapatai egy bő ezer kilométeres arcvonalon szóródtak szét, és ezeket a csapatokat közúton nem volt lehetséges átcsoportosítani. Persze a brit vezetés sem volt hülye, számítottak arra, hogy légi úton kell majd erősítéseket bevetniük, amint kiderül a japán támadás pontos iránya és mérete, a gond az volt, hogy a japánok sokkal nagyobb erőket mozgattak sokkal gyorsabban, olyan útvonalakon, ahol a britek lehetetlennek tartották ekkora egységek mozgását, lévén a tartósabb harchoz szükséges nehézfegyverzetet és utánpótlás nem biztosítható számukra. Ez pontosan így is volt: a japánok ezekkel elég csekély mértékben rendelkeztek, de ezt ekkor Slim parancsnoksága még nem tudhatta. Persze számítottak egy Kohima elleni támadásra, hiszen az imphali erők egyetlen szilárd burkolatú utánpótlási útvonalának jól védhető hágójában feküdt Nágaföld székhelye, így logikus volt mondjuk egy ezrederejű kisegítő csapással elfoglalni és tartani. Ha viszont egy hadosztály indul Kohima ellen, valószínű volt a hegyi állás eleste vagy legalábbis elszigetelése, és emellett a japánoknak még elég erejük lett volna a védtelen Dimapur ellen vonulni – mely Ázsia legnagyobb utánpótlásraktára volt: egy közel 15 kilométer hosszúságú, és kilométeres szélességű óriási depó.

Slim dilemmája lényegében a következő volt:

• Mivel a japánok villámgyorsan, nagy erőkkel érték el a brit védelem neuralgikus pontjait, az erősítésekre is sokkal gyorsabban volt szükség, mint azt eredetileg tervezték: meg kellett erősíteni a IV. hadtest imphali védelmét is, illetve valahogy meg kell védeni Dimapurt is.
• Mivel a japánok bármelyik pillanatban elvághatták a műutat Kohimánál, Imphal megerősítése és úgy általában ellátása csak légi úton volt lehetséges – ezzel eredetileg számoltak is. Azonban Dimapur azonnali megerősítésére is szükség volt, leggyorsabban ez is csak légi úton volt megoldható. Később persze a szárazföldön beérkező erők átvehették a kezdeményezést, de félő volt, hogy ez esetleg túl későn következik be.
• Mindez legalább egy hadosztálynyi erő azonnali légi átszállítását igényelte, azonban a szükségesnél jóval kisebb légi szállítókapacitás igénybevételét sikerült előre lezsírozni az amerikaiakkal.
• Ha sikerül is gépeket keríteni, a legkritikusabb szakaszokat „jó sorrendben”, az egyes egységeket a legkisebb mértékben megbontva kell megerősíteni (ugyanis ebben a hadseregeben csaknem minden zászlóalj vagy dandár más nyelvet beszélt), hogy ne omoljon kártyavárként össze a védelem.

A brit parancsnokság a plusz gépeket csak kérhette, ezt elvileg Giffard tábornoknak kellett volna meglépnie, de ő valamiért késlekedett, így Mountbatten lépett közbe, ő – bár ehhez hivatalosan nem volt joga – konkrétan megparancsolta a szállítógépek átcsoportosítását. Közben az amerikai hadsereg helyi parancsnokai is átlátták a válsághelyzetet, és nem nagyon ellenkeztek, utólag pedig Washington is rábólintott a dologra. A terv a következő volt: az amcsik a nagyobb kapacitású C-46-os gépekkel megkezdik egy brit-indiai hadosztály átcsoportosítását, a többi, kisebb kapacitású gépükkel pedig igyekeznek minden más feladatot (pl. Kína, Stilwell, a csinditek valamint Kohima és Imphal ellátását) megoldani.

A legközelebbi átcsoportosítható alakulat az egy hónapja aratott arakani győzelemben kulcsszerepet játszó 5. indiai hadosztály volt mintegy 400-450 kilométerre (a kevés szövetséges hadosztály egyike, amelyik mind a németek, mind az olaszok, mind a japánok ellen is harcolt). Slim az afrikai gyarmati alakulatok beérkezése miatt már tervezte a hadosztály XV. hadtesttől való kivonását, és szükség esetén Imphalba és Kohimába történő átcsoportosítását, ugyanakkor csak a csapatok kisebb részét szállították volna légi úton. Most viszont a hadosztályt teljes felszerelésével (tüzérségével, dzsipjeivel és öszvéreivel) együtt bepakolták a C-46-osokba, és északra repültek. Slim úgy tervezte, hogy a három dandárból kettő Imphalba érkezik, és megerősíti a két rossz időben is használható repülőtér környéki kritikus szakaszokat, vagy tartalékba vonul, egy pedig Dimapurba, hogy legalább a szárazföldi szállítású alakulatok megérkezéséig feltartsa a japánokat.

Ezzel párhuzamosan a hadseregcsoport további alakulatok átcsoportosítását is megkezdte: a 2. brit hadosztály vasúton indult Dimapúr felé, ahogy az arakani harcok után sebeit nyalogató (de nagyon harcedzett) 7. indiai hadosztály is. Szintén bevetették a tartalékként hátramaradt dandárerejű csindit egységet is, ezt megérkezése után Dimapúrtól északra bedobták a dzsungelbe, hogy zargassa a 31. japán hadosztály (a gyakorlatban alig létező) utánpótlási vonalait.

Ehhez persze idő kellett, és a helyzet kezdetben elég súlyos volt: április elejére Manipur tartomány székhelyét, Imphalt már négy irányból támadták a japán csapatok, teljesen elvágva a várost és környékét a külvilágtól, de az igazán durva dolgokra északon került sor, a később a „kelet Sztálingrádjának” elnevezett Kohimában és tágabb környékén. A párhuzam legfeljebb a csata méretét tekintve túlzó, tétjét és a harcok durvaságát tekintve egyáltalán nem. A kibontakozó eseménysor irányát leginkább Slim azon döntése határozta meg, hogy Dimapúr védelme fontosabb, mint Kohimáé, ezért az 5. indiai hadosztályról leválasztott dandárnak Dimapúrban kellett landolnia (na meg Kohimában nem is volt olyan reptér, ami fogadni tudta volna a csapatokat). Persze ez nem jelentette azt, hogy Kohimát ne próbálták volna meg védeni, de Slim logikusan úgy gondolkodott, hogy Nágaföld székhelye másodlagos célpont, és csak a 31. hadosztály egy része fog ellene fordulni, így kezdetben elégségesnek vélte, ha az assami területvédelmi erők néhány zászlóalja, és a helyi kórház járóképes sebesültjei védik a várost, amíg a felmentő erők meg nem érkeznek. Csakhogy a japánok nem egészen így gondolták, és ez bizonyult a csata jellegét meghatározó és kimenetelét eldöntő momentumnak. Gyakorlatilag a teljes hadosztály a mintegy 2500 fős, részben harcképes kohimai helyőrségre támadt, amiben szerepet játszottak az ellentmondásos japán parancsok és a „kissé” túlméretezett hadműveleti cél is.

A domborzati térkép talán jobban mutatja, hogy Kohima miért a térképen (AH1-es számmal jelölt) Dimapur-Imphal út megkerülhetetlen stratégiai pontja (a többi út 1944-ben még csak ösvény volt) - illetve az is világos, miért volt nehéz dolga a brit ellentámadásnak - Forrás: Google Maps

Mutagucsi egyértelműen Dimapúrt gondolta fontosabbnak, a 31. hadosztályt irányító Szato tábornoknak parancsba is adta, hogy törjön az assami vasútvonal felé, az ugyanakkor nem volt teljesen tisztázva, hogy ehhez előbb el kell-e foglalnia Kohimát. Szato szerint igen, amiben volt némi ésszerűség: egyrészt ha nem foglalja el Kohimát nem nagyon tud mit kezdeni az esetlegesen a kezére jutó dimapúri készletekkel, másrészt a kohimai helyőrséggel a hátában vélhetően nem tudott volna túl hatékonyan fellépni a brit ellentámadással szemben, főleg, hogy Dimapúrnál csapatai hatványozottabban ki lettek volna téve a szövetséges légierő csapásainak – egy roppant hosszú és nehézkes utánpótlási útvonal végén. Mindezt Kawabe is így gondolta, és először Kohima elfoglalására adott parancsot, Szato pedig lemondott Dimapúrról. Ez kezdetben Mutagucsit sem aggasztotta nagyon, úgy gondolta, hogy még így is képes lesz a hadosztály mindkét célpont elfoglalására, Slim viszont fellélegzett – ő ugyanis tisztában volt vele, mekkora gondot is okozott volna egy Dimapúr elleni gyors japán támadás.

A kohimai helyőrség viszont egyáltalán nem lélegzett fel, bár kezdetben a város bekerítése sem ment könnyen, ami miatt egy darabig úgy tűnt, hogy a Dimapúrba lassan beérkező erősítések még időben elérhetik Kohimát. Ez tulajdonképpen meg is történt: az 5. indiai hadosztály 161. dandárja el is érte Dimapúr felől a várost, és mintegy 30 kilométerre délkeletre vette fel a harcot a japánokkal, de amikor március utolsó napjaiban – tévesen – japán csapatokat jelentettek Dimapúrnál, az illetékes brit hadosztályparancsnok visszarendelte az alakulatot a vasútállomás védelmére. Amikor a tévedésre fény derült, Slim ismét Kohimába vezényelte az alakulatot, bár kétséges volt, hogy a lassulva előrenyomuló ellenség előtt odaérhetnek. A japánok nehézségeit részben a terep, részben a vacilláló Szato lassúsága okozta. Ahogy már szó volt róla, Nágaföld székhelye a főút hágórendszerének északi részét alkotja, és a délnyugati magaslatok némileg alacsonyabb oldalgerinceinek oldalába és tetejére települt – a brit gyarmati igazgatás létesítményei jellemzően a gerinceken foglaltak helyet. Ez alapvetően azt jelentette, hogy a bekerítéshez  meg kellett szállni a települést övező magasabb hegyeket és a gerincrendszer egy részét, a csata pedig alapvetően a gerinceket kézben tartó helyőrség leküzdését jelentette. Azt azt hiszem mondani sem kell, hogy a bekerítő csapatok közötti mozgás épp a britek által megszállt részeken lett volna a legegyszerűbb. Ezen felül Nágaföld alapból nem volt könnyű terep, lakói egy részének legfőbb hobbija ugyanis a fejvadászat volt, ami „erős autonómiát” biztosított a területnek, ugyanakkor a hadműveletek alatt a helyi erők inkább a britekhez húztak: egyrészt a kétségbeejtő utánpótlási helyzetben lévő japánok falvaik megsarcolásából próbálták pótolni a készleteiket (ezzel egyenes arányban nőtt a karókon száradó japán fejek és az elpusztított nága falvak száma), másrészt imponált nekik, hogy a brit közigazgatás a nehéz helyzet alatt is a helyén maradt, holott épp hivataluk és otthonaik voltak a csata középpontjában (na meg Kohima védelme önmagában is a második világháború egyik legtökösebb eseményének bizonyult).

A kohimai brit állások - (forrás)

A japánoknak viszont április 6-ára végül sikerült elvágniuk a várost a külvilágtól, de előtte még Dimapúr felől bejutottak a visszatérő 161. dandár első egységei, némi nehézfegyverzet társaságában, ami elég nagy segítséget jelentett – de kezdetben nagyon nem úgy nézett ki, hogy itt egy brit győzelem érlelődik, főként, hogy az ellenségnek a 161. dandár zömét is sikerült elvágnia Kohimától pár kilométerre északnyugatra. A kezdeti tétovázás után ráadásul a japánok jól haladtak: a kisméretű helyőrség ugyanis csak a terep kis részét tudta védeni és hamar egy-két gerincre szorult vissza, egy nagyon keskeny állásrendszert képezve, melyből ugyan meg tudták szórni a japánokat, de egymást nem feltétlenül tudták jól támogatni, így küszöbön állt a védelem feldarabolása. Mindez azért is volt problémás, mert a légi utánpótlást nagyon nehéz volt eljuttatni a nem túl széles állásrendszerbe, főleg, hogy a szállítógépeknek gyakran esőben, ködben magas gerincek között manőverezve kellett „célozniuk”. Szintén probléma volt, hogy a britek által megszállt magaslatokon nem igazán volt víz, így a védők hamarosan szomjazni kezdtek. Ezzel párhuzamosan a japánok óriási rizskészletekre bukkantak Kohima külvárosában, amivel úgy tűnt végleg megoldódtak utánpótlási problémáik, azonban itt ütközött ki a japán tervek gyengesége: szállító eszközök híján nem igazán tudtak messzire jutni az élelemmel, a brit légierő pedig gyorsan kapcsolt: az örvendező japánokkal együtt bombázta le csaknem a teljes készletet. Ezzel tulajdonképpen beigazolódtak Szato balsejtelmei Dimapúrral és az ellátmány zsákmányolásával kapcsolatban: bár a britek vélhetően nem tudtak volna minden készletet elpusztítani, elosztásukat légi fölényük valószínűleg megakadályozta volna. 

Kohimai látkép - a Garrison Hill a harcok után - (forrás)

A japán hadosztályparancsnok tevékenykedése amúgy is egyre inkább a britek kezére játszott:  Kohimában nagyrészt a frontális rohamokat erőltette (mondjuk egyéb eszköze nehézfegyverek hiányában nem nagyon volt), miközben Mutagucsival egyetértésben úgy becsülte, hogy a város elfoglalásához hadosztályának harmadát fel kell áldoznia. Persze ennek csak úgy lett volna értelme, ha közben folyamatosan zaklatja a Dimapúr felől lassan meginduló, újonnan megalakított XXXIII. brit hadtest csapatait, hogy még véletlenül se tudják megerősíteni a helyőrséget, de Szato semmi ilyesmit nem tett. (Ebben a helyzetben Kohima elfoglalása, a XXXIII. hadtest feltartása és erőik részben Imphal köré való átcsoportosítása lett volna a logikus hadműveleti cél – ezzel azért komoly nehézségeket okozhattak volna a 14. hadseregnek.) Slim egyre inkább „hasznos parancsnokának” kezdte érezni a japánt, sőt, amikor a légierő beazonosította főhadiszállását, a hadseregparancsnok személyesen tiltotta meg a légicsapást, mondván jó eséllyel egy tehetségesebb tiszt venné át a helyét.

A Dimapúrnál gyülekező brit csapatok zavarása már csak azért is lett volna értelmes célkitűzés, mert a meglehetősen heterogén csapatokból összeállított vadonatúj hadtest parancsnoksága még nem állt teljesen a helyzet magaslatán, az alakulatok is részenként érkeztek, így az ellentámadás meglehetősen nehézkesen indult meg. Mindez azért is volt roppant kínos, mert az addigra a magabiztosságát visszanyerő (és feletteseit folyamatosan nyugtatgató) Slim a kohimai szektornak adott elsőbbséget, már csak azért is, mert az Imphalnál elvágott csapatokat csak Kohimán keresztül lehetett felmenteni. Persze első lépésként a 161. dandárt kellett kiszabadítani, a beérkező 2. brit hadosztály pedig el is indult feléjük április 11-én, azonban ez egy hagyományos kiképzésű és felszerelésű brit hadosztály volt, és nem igazán a 14. hadseregnél megszokott elvek alapján próbált előrehaladni – az eredmény egy több tíz kilométeres forgalmi dugó lett, amit a japánok egy nagyon eredményes légitámadással díjaztak. Ezzel mondjuk paradox módon mozgékonyabbá tették a hadosztályt, amely tényleg kezdett előrenyomulni, és 15-én el is érte a bekerített dandárt, hogy ezt követően együtt kezdjék támadni a 31. japán hadosztály bekerítő csapatait.

Erre szükség is volt, ugyanis Kohimában kezdett kritikussá válni a helyzet: a japánok kezdték elvágni a helyőrség egyes részeit egymástól, a legádázabb harcok a helyi gyarmati vezető bungallója alatti teniszpályán bontakoztak ki (itt ugyanis nagyjából szintben tudtak támadni a japánok). 18-án hajnalra  már olyan pozíciókat foglaltak el, ahonnan csaknem az egész brit állásrendszert tűz alatt tudták tartani, így küszöbön állt a végső támadásuk. Azonban a nap első sugaraival együtt megérkeztek a 2. brit és az 5. indiai hadosztály katonái, és egy vékony folyosón át megkezdték a sebesültek és a kimerült védők evakuálását, Szato lassan fáradó csapatai pedig hirtelen (viszonylag) pihent és jól felszerelt brit csapatokat üdvözölhettek állásrendszerük kellős közepén.

A teniszpálya és a bungalló maradványai - (forrás)

Ezzel persze a csata még nem dőlt el (teljesen): a 31. japán hadosztály továbbra is blokkolta az imphali utat, és ha elég sokáig (a becslések szerint további 2 és fél-3 hónapig) teszi ezt, kritikus helyzetbe hozhatta a volna az Imphalnál harcoló briteket. A Kohimába érkező XXXIII. brit hadtest csapatainak pedig nem volt egyszerű dolguk: jól beásott japán csapatokat megtámadni mindig nehéz feladat volt, itt pedig nem lehetett őket megkerülni sem – tulajdonképpen egy hosszúkás „zsebből” kellett „kirágnia” magát a brit csapatoknak, lehetőleg összehangolt támadások sorozatával, ami a tagolt terepen nem volt olyan könnyű. Az első támadások csaknem olyan elkeserítő kudarcokkal jártak, mint a japánoké április elején, de közben május első napjaiban még szakadni is kezdett az eső, így aztán Kohima már tényleg pontosan úgy nézett ki, mint az I. világháborús frontvonal Flandriában. A helyzet csak a japánokat jól ismerő, harcedzett 7. indiai hadosztály megérkezésével kezdett változni, segítségükkel lassan sikerült leszorítani a japánokat több fontos gerincállásból. A fordulatot a május 13-án a teniszpálya elleni támadás hozta meg. Az utászoknak ugyanis sikerült utat vágni a rom és sártengerbe, amin fel tudott menni egy Grant tank a bungallóig (egyes források szerint konkrétan felcsörlőzték). A harckocsi innen nagy lendülettel zúgott le a teniszpályára, ahol a japán bunkerek egy részét eltaposta, nagyobb részüket ágyúival semmisítette meg. Ezután a japán túlélőknek vissza kellett vonulniuk a gerincrendszer nagyobb részéről.

Ekkor a japánok már „csak” a település északi és déli peremén foglaltak el állásokat, ezek felszámolása sem ment túl lendületesen, de május végére már sikerült ezek nagy részét is átkarolni, így a már teljesen ellátmány nélkül maradt Szato június 1-jén (felettesei parancsai ellenére) a visszavonulás mellett döntött. Még ennél is nagyobb botrányt keltett, hogy ezután nem kívánt élni az „udvariasan” felkínált szeppuku lehetőségével sem, így felettesei beszámíthatatlannak nyilváníttatták és hazaküldték.

A japán szemmel kellemetlen közjáték még korántsem jelentette az imphali út megnyitását, ugyanis  31. és a 15. japán hadosztályok egyes egységei továbbra is blokkolták annak délebbi szakaszait – az út szabaddá tétele további három hétbe telt, melynek során a 7. indiai hadosztály  gyakorlatilag lemásolta a japánok módszereit: az úttal párhuzamos ösvényeken tört előre, hogy lecsaphasson a visszavonuló japánokra, és átkarolhassa a még kitartó útzárjaikat. (Eközben hasonló ellátási nehézségekkel küzdöttek, mint ellenfeleik.)

Az Imphal-kohimai út felszabadítása 1944. június 22-én - a japánok számára a vég kezdete - (forrás)

A visszavonuló japán csapatok dolgát még két tényező nehezítette: egyrészt a monszun és a hátukban tevékenykedő csindit alakulat mind a mozgásukat, mind bármiféle készlet hozzájuk való eljutását is akadályozták, valamint a csinditekhez csatlakoztak a Nága fejvadászok is, ami végképp pokollá tette a japán katonák életét. Másrészt Imphal felől is megindult a brit ellentámadás a 15. hadosztály ellen, mivel a helyzet komoly viszontagságokat követően ott is a britek javára látszott fordulni.

Az Imphali csata tárgyalását ott hagytuk félbe, hogy a japánok négy felől is ostrom alá vették a várost. A briteknek a japán hadoszlopokat sok esetben csak a város előtti utolsó hegy- vagy dombgerincen sikerült megállítaniuk, azonban mivel a japánok többnyire a gerincek birtokában voltak, meglehetősen nehéz volt ellentámadást vezetni állásaik ellen, illetve részben zsákmányolt könnyűtüzérségük is elég hatékony tudott lenni (nehéztüzérségük mondjuk nem nagyon volt). Mindez azért is volt különösen veszélyes, mert a japánok által belőtt zóna veszélyesen közel került a két legjobban kiépített, a csapatok légi utánpótlásában kulcsfontosságú repülőtérhez: az Imphaltól északra fekvő Koirengeihez, és a viszonylag messzebb, délkeleten fekvő palelihez. Szintén kritikus helyzet alakult ki Bishenpurnál, ahol a 33. japán hadosztály  északnyugati irányú átkaroló hadművelete elvágta a második számú, Silchar felé vezető utánpótlási vonalat (az út függőhídját öngyilkos utászok fel is robbantották). Ebből az irányból csak kisebb dombok álltak a japánok útjában és csak a harmadik legnagyobb reptér (a mai Imphal Nemzetközi Repülőtér) közelében sikerült útjukat állni.

Az egyre kaotikusabbá váló hadművelet leginkább zászlóaljak párharcaként írható le, a magasabb parancsnokságok leginkább a tartalékok ide-oda mozgatásával tudtak beleszólni a harc alakulásába, melynek részét képezték a gyakran hiábavaló és borzalmas áldozatokat követelő japán tömegrohamok a megerősített brit-indiai támpontok ellen, valamint a valamivel óvatosabb, de szintén sok elesettet követelő, a tiszti és altiszti állományt félelmetes gyorsasággal fogyasztó brit-indiai ellentámadások a japánok által tartott gerincek ellen. A gyakran közelharcba forduló mészárlásokat a légierő és a harckocsik egyre fokozódó bevetése is súlyosbította. Ez volt az a pont, ahol viszont a britek okoztak komoly meglepetést a japánoknak: bár nagyrészt elavult és magas súlyponttal rendelkező Grant harckocsikkal rendelkeztek, de komoly nehézségek árán képesek voltak bevetni a tankokat a dzsungelben és a hegygerincek közelében, egyes esetekben konkrétan felvontatva őket a hegyre, máskor bulldózerekkel elegyengetve a terepet számukra. Ez a harcmodor természetesen óriási veszteségeket eredményezett az utászok és a nehéz terepen a tankokat a toronyban állva irányító parancsnokok körében. Volt olyan páncélosalakulat, amelyik pár nap alatt valamennyi harckocsiparancsnokát elvesztette. De amint megfelelő pozícióba jutottak, a nagy tűzerejű és nehéz harckocsik iszonyatos pusztítást végeztek a páncéltörő fegyverzettel nem rendelkező japánok között.

Brit Lee tank Imphaltól északra - a kép jól mutatja, miért szenvedtek nagy veszteségeket a harckocsiparancsnokok - (forrás)

Szintén fokozta a résztvevők szenvedéseit, hogy a szembenálló alakulatok parancsnokai, ha erre megfelelő lehetőséget láttak, előszeretettel próbálták átkaroltatni egymást, nem ritkán egyszerre, ami teljesen kusza, egymástól méterekre futó állásrendszert eredményezett, amelyben mind a japán, mind a gurkha csapatok kiváló lehetőséget láttak az éjszakai rajtaütésekre. Komoly gondot jelentett mindkét oldalon a tisztikar veszteségeinek nagyon magas aránya: a kaotikus helyzetben az egyes egységek parancsnokainak muszáj volt az élről vezetni, ami könnyen sebezhetővé tette őket. Brit oldalon fokozta a veszteségeket, hogy az indiai állománnyal rendelkező alakulatok tisztjei ekkoriban még főleg britek voltak, így nem volt nehéz őket azonosítani. (Ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1945-ben már egy sokkal inkább „indiai” irányítású hadsereg foglalja vissza Burmát.)

Brit Hurricane a japán utánpótlási vonalakat támadja Bishenpur közelében 1944 májusában - (forrás)

Április végére, május elejére ugyanakkor kifulladni látszottak az ismétlődő japán támadások: az égből alászálló 5. indiai hadosztály érkezése és a légi utánpótlás bejönni látszott, és bár a brit tüzérségnek be kellett osztania a lőszerkészletét, és időnként más ellátási nehézségek is akadtak, a japánok sokkal súlyosabb helyzetbe kerültek: a kezdetben zsákmányolt készletek elfogytak, a hegyi ösvényeken és a két, kezükben lévő, a brit légierő által folyamatosan támadott útvonalon nem tudtak elég ellátmányt eljuttatni harcoló csapataikhoz. Ettől persze még képesek voltak veszélyes támadásokra, ahogy az alattuk harcoló indiaiak is:  a hadjárat záróakkordjaként július elején egy merész kommandóakcióval megpróbálták lerohanni a paleli repülőteret, és átállásra bírni a britek alatt szolgáló honfitársaikat. Mindez csak részben sikerült: néhány létesítményt sikerült lerombolni, 8 repülőgépet felrobbantottak, és bár a védők egy darabig fontolóra vették az ajánlatot, csak viszonylag kevesen váltottak frontot. A háború utáni brit források egyébként eléggé lekicsinylően nyilatkoztak az Indiai Nemzeti Hadsereg (INA) harci teljesítményéről (az indiai források egy része pedig igyekezett felnagyítani azt), ugyanakkor a japán offenzíva kezdeti szakaszában nem harcoltak rosszul, és veszteségeiket is sikerült nagyrészt pótolni, mivel ekkor még több brit szolgálatban álló katona szökött át hozzájuk, mint fordítva. Persze a japán vereséggel ez gyorsan megváltozott. Az INA katonáinak átállási hajlandóságát csökkentette, hogy eleinte a gurkák automatikusan kivégezték őket, amikor ez kiderült, a hadseregparancsnokság külön parancsban tiltotta meg ezt (nem mintha alapvetően nem lett volna ez tilos).

A harcok lefolyásában jelentős különbség volt az északi és az északkeleti (a 15. japán hadosztály által birtokolt) és a déli, délkeleti (a 33. japán hadosztály és a Jamamoto különítmény által megszállt) zóna között. A britek szerencséjére a korábban Kínában és Thaiföldön megszálló feladatokat ellátó 15. hadosztály bizonyult a legkevésbé kemény japán egységnek. Mindehhez az is hozzájárult, hogy az úttalan utakon haladó egység tudott a legkevesebb zsákmányra szert tenni, ellátási helyzete a lehető legrosszabb volt. Nem csoda, hogy támadásaikat már április közepe-vége táján sikerült megállítani, sőt az egyik első brit ellentámadás olyan jól sikerült, hogy csaknem rajtaütött a hadosztályparancsnokságon. Viszonylagos gyengeségük Slimnek és hadtestparancsnokának, Scoones-nak is feltűnt, így erőfeszítéseiket leginkább ellenük koncentrálták. Mindez persze ugyanolyan borzalmas harcokat jelentett, mint máshol, ugyanakkor június elejére már ez a hadosztály is lassú visszavonulásba kezdett – ez tette lehetővé az imphali út megnyitását június 22-én.

Más volt a helyzet délen és délkeleten, ahol a hadsereg nehézfegyverzetének zömével rendelkező Jamamoto-csoport és a 33. japán hadosztály támadott. Utóbbi a legjobb japán hadosztályok közé tartozott, ráadásul májusban komoly erősítéseket is kapott. A két egységet ráadásul többé-kevésbé kiépített utakon el lehetett érni utánpótlási helyzetük valamivel jobb is volt, mint a másik két hadosztályé. Mindez egészen június végéig ádáz és megismételt támadásokat eredményezett – ebben a szektorban a japánok még ekkor is láttak esélyt a sikerre (főleg, hogy Imphal még el volt szigetelve). A brit erők itt inkább védekeztek, bár épp a 17. indiai és a 33. japán hadosztály között került sor a hadjárat egyik legemblematikusabb összecsapásra: május 15-én a két hadosztályparancsnok egyszerre rendelte el az ellenfél vonalai mögé beszivárgást illetve az ellenfél átkarolását. A végeredmény egy a gurkhák és japánok között részben szúró-vágó fegyverekkel vívott közelharc lett, amit végül az Imphalból küldött brit erősítés és végül a légierő döntött el. Lassan azonban ezek a japán egységek is felőrlődtek, a másik két hadosztály visszavonulásával pedig egyértelmű lett a japán kudarc: 1944 július 3-án, csaknem 4 hónappal a hadművelet megkezdését követően az utolsó japán egységek is megkezdték a visszavonulást.

Tipikus "gerinccsata" utáni tájkép Imphal környékéről: egy domb a Shenam-hágónál a délkeleti arcvonalon - (forrás)

Ez pedig a zuhogó esőben, földcsuszamlások által elnyelt utakon, ösvényeken hamar borzalmas odüsszeiává vált a kimerült és alultáplált japán katonák számára: a visszavonulást gyorsan bomló holttestek tömkelege kísérte. A japán NHK televízió kiváló dokumentumfilmjében korabeli dokumentumok alapján megpróbálta rekonstruálni és térképre vinni a japán áldozatok halálának helyét és időpontját. Mindez az elesettek több, mint kétharmada esetén sikerült is: megdöbbentő, hogy az áldozatok legalább fele a visszavonulási útvonalak mentén berendezett (semmilyen ellátást nem nyújtó) szükségkórházak illetve a megáradt Csindvin partján vesztette életét. A filmben megszólaló túlélők megemlítik az elharapódzó kannibalizmust és úgy általában borzasztóan negatívan nyilatkoznak a japán hadvezetésről és a japán hadseregről. Az északi szektorban visszavonuló japánok üldözését és zargatását egyébként a brit hadvezetés nem is tartotta szükségesnek, annyira teljes volt a japánok katasztrófája (ebben persze az is szerepet játszott, hogy sáros ösvényeken haladó brit alakulatokat ugyanúgy nem tudták volna ellátni, illetve a csindit brigád bőven elég volt ahhoz, hogy gondot okozzon a japánoknak). Összességében az Indiába betörő 85 ezer főnyi japánból legalább 50 ezer került a veszteséglistára, több mint kétharmaduk halottként vagy eltűntként. Ehhez valószínűleg még hozzá kell számolni az indiaiak és az ellátóalakulatok veszteségeit is. A három japán hadosztály harcképes állománya júniusban mintegy 15 ezer főre apadt. Persze a britek veszteségei sem voltak éppen kicsik: 16 ezer fő került a veszteséglistára, igaz jelentős részük sebesült volt, akik pár hónap után visszatérhettek alakulataikhoz. Ugyanez volt igaz a betegség miatt evakuáltakra (Slim például a csata tetőpontján került pár napra kórházba, mert a nagy kapkodásban megszegte saját maláriaellenes rendszabályait…), ráadásul a hónapokig nehéz körülmények között harcoló hadosztályok egy részét (pl. a 17. indiaiat) a hátországba küldték pihenésre és nehéz fegyverzettel való felszerelésre, számítva arra, hogy a dzsungelből kijutva a burmai síkságon más típusú hadviselésre lesz szükség.

Hogy pontosan milyen jellegű hadviselésre is került sor hamarosan Burmában, és hogy hogyan segítették mindezt az észak-burmai front eseményei, az az írássorozat következő részéből derül majd ki.

A legnagyobb brit hadvezérek listájára rendszerint felkerül egy itthon többnyire ismeretlen tábornagy, akivel kapcsolatban a kommentárok minden esetben kiemelik, hogy a legtöbb kollégájával ellentétben egy meglepően normális, önkritikus és jó humorú figura volt, aki emellett az ellenség „mentális kifárasztásának” és úgy általában a nehéz terepen vívott hadviselés mesterének is bizonyult.

William (Bill) Slimről van szó, aki a második világháború burmai/indiai frontján helytálló 14. brit hadsereg parancsnokaként nemcsak, hogy nagyjából a semmiből épített fel egy ütőképes hadsereget és összehozta a „kelet Sztálingrádjaként” emlegetett imphal-kohimai védelmi sikert, de utána olyan leckét adjon a japánoknak a megtévesztésen alapuló villámháborús taktikából, amire a háború befejező szakaszában már csak nagyon kevesen voltak képesek.

Három részesre tervezett írássorozatunkban a parancsnok személyén keresztül szeretnénk ismertetni a hazánkban nem annyira ismert hadszíntér eseményeit - az első részben megnézzük, ki is volt ez a tiszt és hogy milyen út vezetett személyesen neki és a Brit-Birodalom számára oda, hogy a dzsungel közepén kelljen élethalálharcot vívni a brit ázsiai gyarmatokért.

Slim 1891-ben született Bristolban egy mérsékelten sikeres kereskedő második fiaként. A Bristolban majd Birminghamben élő család szerény anyagi helyzete csak bátyja iskoláztatását tette lehetővé, William ezért kezdetben általános iskolai tanítóként és irodai alkalmazottként próbált érvényesülni, a helyi egyetemmel csak a tartalékos tisztképző program révén került kapcsolatba. Ez az indulás és a brit hadseregben nem éppen előnyösnek számító társadalmi háttere később jelentősen befolyásolta Slim pályafutását – tiszti karrierjét gyakorlatilag az első világháború kitörésének köszönhette. Kortársai jelentős részéhez hasonlóan háborús élményei később komoly mértékben meghatározták elveit és vezetési módszereit: Slim Montgomeryhez hasonlóan gyorsan begyűjtött egy komoly sebesülést, ami egyrészt némileg megfontoltabbá tette, másrészt ráébresztette a harctéri logisztika (és az egészségügy) valamint az egyes katonákkal való megfelelő bánásmód fontosságára. Slim ráadásul a gyarmati csapatokkal harcolt Gallipolinál és Mezopotámiában, ami erőteljesen mérsékelte a brit tisztikarra egyébként jellemző előítéleteit velük szemben – miközben azzal is szembesülhetett, hogy a vegyes etnikai és vallási összetételű csapatoknál bizony figyelni kell a meglévő felfogásbeli és kommunikációs különbségekre is.

"Uncle Bill" Slim  - (forrás) 

Ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve nem meglepő, hogy a századost 1919-ben az indiai hadsereghez vezényelték, ezen belül is egy gurka alakulathoz, akiket akkor és később is a világ legjobb katonáinak tartott.  A két világháború között élte az indiai brit tisztek viszonylag unalmas életét, lassan emelkedve a ranglétrán, elvégezve a szükséges vezérkari iskolákat, és megtanulva pár helyi nyelvet is. (Elmondása szerint egyébként nem a nyelvek elsajátítása volt a nagy kunszt, hanem jól eltalálni, kihez milyen nyelven kell szólni India nyelvi káoszában.) Ami kiemelte Slimet közegéből az az indiai-nepáli kultúra iránti átlagosnál nagyobb fokú érdeklődése volt, fő motivációja erre alapvetően az volt, hogy szerette volna megérteni az általa vezényelt embereket – magát az indiai politikai életet túl sokra egyébként nem becsülte - Gandhit ugyan valamennyire tisztelte, de 1943-ban nem habozott fegyverrel fellépni egyes túlzottan feltüzelt hívei ellen. Emellett még álnéven novellákat és rövidebb regényeket is írogatott szabadidős tevékenységként (és némi „zsebpénzért”). Ezt a viszonylag kényelmes életet szakította meg a második világháború kitörése: Slim ezredest dandárparancsnokként a kelet-afrikai hadszíntérre vezényelték, ahol többek között gyorsan tapasztalatokat szerzett arról, hogy milyen nehézségekkel jár a gyakorlatilag infrastruktúra nélküli terepen való manőverezés, és ilyen terepen (meg úgy általában) milyen fontos is a légierő. Erre leginkább egy alacsonyan támadó olasz repülőgép tanította meg a túl feltűnő előretolt főhadiszállást kialakító Slimet. Miután felépült sebesüléséből, első világháborús tapasztalatai miatt a tervezett iraki-szíriai hadműveletek tervezésével bízták meg, tábornokká előléptetve itt már egy hadosztályt irányított.

Indiai katonák Eritreában, 1941-ben - (forrás)

Ezt a beosztást meglehetősen kedvelte, véleménye szerint egy tiszt számára ez a legnagyobb méretű alakulat, amelynek irányítását még élvezni lehet, mivel már rendelkezik az ember minden szükséges fegyver- és csapattípus felett, és még van is befolyása ezek bevetésére. Emiatt kezdetben meglehetősen nyűgösen vette tudomásul, hogy 1942 márciusában felmentették beosztásából és visszarendelték Indiába. A rosszat sejtve útnak induló Slim furcsa megbízatást kapott, ami csak fokozta balsejtelmeit: egy vezérkari tiszt társaságában a burmai hadszíntérre kellett indulnia, és jelentést kellett készítenie a dolgok állásáról. Ilyen megbízást persze jellemzően akkor kap az ember, ha a kikémlelendő parancsnoki struktúra fontos posztjára szánják, és bár Slimhez még nem jutott el túl sok infó a hadszintér aktuális helyzetéről, annyi világos volt, hogy elég nagy szardarab került a palacsintába. Burma fővárosa, Rangoon ugyanis március elején japán kézre került, ezzel pedig elvágták az ország belseje felé visszavonuló brit hadsereg egyetlen jelentősebb utánpótlási vonalát – ami egyben Csang-Kaj Sek Kínájának fő utánpótlási útvonala is volt: Burma elvesztése tehát igencsak durván felboríthatta a villámgyorsan formálódó ázsiai hadszíntér erőviszonyait.

Burma japán meghódításának első fázisa - nagyjából itt került Slim a képbe - (forrás) 

A brit erők ugyanakkor nem semmisültek meg, és helyzetük sem volt teljesen reménytelen: ugyan az 1. burmai hadosztály katonáinak egy része „rugalmasan elszakadt” a hadseregtől, ahogy az ország egyre nagyobb része került japán fennhatóság alá, az amúgy jól felszerelt újonc 17. indiai hadosztály pedig egy rosszul időzített hídrobbantással egybekötött folyami átkelésnél elvesztette nehézfegyverzete jelentős részét, még mindig tudtak meglepetéseket okozni a japánoknak, ahogy a kicsi, de sikeresen küzdő brit-amerikai légierő is. Ugyanakkor mind a szárazföldi erők mind a légierő hatékonyságát gyengítette, hogy felszerelésük nem igazán passzolt a hadszíntér jellegzetességeihez: még az utakkal közepesen rosszul ellátott Közép-Burmában sem volt túl nyerő motorizált hadosztályokkal harcolni (főleg, ha vissza kellett vonulni, vagy a légi fölénnyel rendelkező ellenség hadmozdulataira kellett volna rugalmasan reagálni – ezt a japánoknak 3 évvel később pont Slim tanította meg), a repülőgépek hatótávolsága pedig kisebb volt a japánokéinál, ami a hatalmas távolságok mellett döntőnek bizonyult. Szintén gond volt, hogy a különböző egységek között alig volt koordináció, ezért küszöbön állt egy brit magasabb parancsnokság létrehozása.

A 15. japán hadsereg a sziámi-burmai határon - (forrás) 

Emellett reményre adott okot, hogy a veszélyt látva a kínaiak is  küldtek egy „hadsereget” (valójában egy-másfél nyugati vagy japán hadosztállyal felérő erőt), akik ugyan nagyon gyér felszereléssel rendelkeztek, de tapasztalt harcosok voltak, legjobb egységüket (a 38. hadosztályt) pedig a „kínai Rommelnek” becézett Szun Li-Csen tábornok irányította.

Slimet alapvetően azért küldték felmérni a helyzetet, mert viszonylag jártas volt az ázsiai hadviselésben, ismerte az indiai-burmai határvidéket és képes volt elfogulatlanul nyilatkozni mind az indiaiak, mind a kínaiak, mind pedig a japánok erősségeiről és gyengeségeiről. Bár az előjelek alapján ez várható volt, Slimet mégis meglepte, hogy jelentéstétele után rögtön ki is nevezték az újonnan megalakítandó (a két brit fennhatóságú hadosztály maradványaiból álló) hadtest parancsnokává. Mindezt abban a reményben tették, hogy Slim talán képes lesz irányítani az indiai, burmai és brit egységekből álló hadtestet, miközben talán nem balhézik nagyon össze a kínai egységeket irányító, nehéz egyéniségnek számító, a brit tiszteket álalában nem igazán kedvelő amerikai Stilwell tábornokkal és a még nehezebb ember hírében álló Csang Kaj-Sekkel. A brit tábornok kölcsönös beszólogatást követően gyorsan korrekt viszonyt alakított ki amerikai kollégájával, és kifejezetten jó viszonyba került Szun Li-Csennel is, miközben sikerült némi életet lehelni a saját hadtestébe is, bár ez csak a túlélésre és a totális vereség elkerülésére lett végül elegendő.

Abban, hogy megérthessük, miért is alakult ki a burmai válság, és úgy általában mik okozták a nem mindennapi hadszíntéren harcoló alakulatok nehézségeit, nagy segítségünkre lehet Slim visszaemlékezése, melyet „kritikusai” az egyik legjobb második világháborús memoárnak tartanak: Montgomery borzalmas stílusú, gyakran mentegetőzésbe fulladó munkájával ellentétben Slim kifejezetten humorosan, önironikusan és nagyon tényszerűen írt a hadszíntérről és saját szerepéről, nem hallgatva el a kohimai csata előtt elkövetett nagy stratégiai baklövését sem, ami miatt a japánok majdnem betörtek Indiába. (A könyv egyben kiválóan mutatja, hogy milyen dilemmákkal szembesül egy katonai döntéshozó, és hogy lehet a téves döntéseket tűrhető eredménnyel korrigálni.) Ez annál is inkább szerencse, mert kevés helyzet követelt meg nagyobb tényszerűséget és önreflexiót, mint ami 1941-43-ben a brit ázsiai hadszíntéren kialakult.

Slim a gondok fő forrásának azt tartotta, hogy a japánok (el nem ítélhető módon) egész máshogy hajtották végre stratégiai jelentőségű húzásaikat, mint ahogy azt a britek elképzelték, a japán offenzíva pedig nagyjából akkor következett be, amikor Burma közigazgatási önállósítása miatt a terület önvédelmi képessége a minimumon volt.

Kezdjük az utóbbival: bár Burmának nem volt használható szárazföldi kapcsolata Brit-India többi részével, 1937-ig mégis innen irányították. Ennek inkább államszervezeti és gazdasági okai voltak: egyrészt Burma India nagy részéhez hasonlóan közvetlen brit irányítású területek illetve „vazallus” államok szövete volt, így célszerű volt az indiai államszervezetbe tagolni, másrészt India élelmiszerellátását jelentős részben a burmai rizstermelés egyensúlyozta ki: a rosszabb termésű években alapvető fontosságú volt, hogy a burmai rizsszállítmányok előtt ne álljanak adminisztratív akadályok. Ugyanakkor kulturálisan nem igazán passzolt Burma Indiához és a helyi nacionalizmus 1930-as évekbeli megerősödésével a helyi elit is sérelmesnek érezte a brit-indiai gyámkodást, így az évtized végén Burma önálló gyarmattá vált. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a gyarmati szervezet külön irodát (államtitkárságot) kapott az Indiáért felelős londoni minisztériumban, és a helyi gyarmati szervezet ennek lett alárendelve. Ez természetesen esélyt adott a burmai elitnek is, hogy bekerüljön az immár önálló gyarmati igazgatási rendszerbe, illetve előrevetítette a függetlenség lehetőségét is.

Ezzel egy gond volt: a polgári közigazgatással együtt elvileg a katonai igazgatás is önállósult volna, azonban erre a gyakorlatban nem igazán került sor: a brit-indiai kormányzat valójában már nem volt felelős Burma védelméért, a burmai viszont csak minimálisan épített ki katonai kapacitásokat, mondván, hogy nyugatról megvédi őket India, keletről pedig Szingapúr – így amikor 1940-41-ben a japánok bevonultak Indokínába és elkezdték Thaiföld megdolgozását, Burma úgy került stratégiai céljaik első vonalába, hogy nem rendelkezett olyan szervezettel, amely ezt felismerhette volna.

Ebben persze úgy általában a brit kormányzat sem remekelt: túlzottan bíztak Szingapúr erejében, holott például az ausztrál kormány figyelmeztette őket, hogy a japánok nem fogják megtenni nekik azt a szívességet, hogy szemből támadják meg délkelet-ázsiai erődjüket, egy thaiföldi irányú invázióval pedig kártyavárként fog összeomlani mind a brit, mind a holland védelmi rendszer a térségben. Ez nagyjából így is történt, ráadásul Burmát alapvetően a tenger felől érkező támadásra készítették fel (valamennyire), a japánok meg Thaiföld felől támadtak, ami alapvetően is egy nehezen védhető irány lett volna a rendelkezésre álló erőkkel. Óriási sakk-matt volt ez a briteknek, Rangoon elfoglalásával pedig veszélybe került India élelmiszerellátása is – a szubkontinens destabilizálása pedig még inkább a japánok malmára hajthatta a vizet.

Valószínűleg Rangoon és Szingapúr eleste környékén juthatott eszébe a brit-indiai hadsereg vezetésének egy hadgyakorlat, melyet az 1930-as évek végén tartottak Bengáliában, tesztelendő India „új” keleti határának védhetőségét. A gyakorlatot vezető tiszt jobb ötlet híján az éppen Kínát megtámadó japánokat nevezte meg ellenségnek, és jelentésében rámutatott, hogy a brit és indiai csapatok rendkívül nehezen boldogulnak az erdős terepen, ezért érdemes lenne különleges kiképzésben részesíteni őket. A tiszt William Slim ezredes volt, az érintett hadosztály pedig megkapta a dzsungelkiképzést: ugyanakkor 1942 elején éppen Irakban, a sivatagban szolgált – csak parancsnokukat sikerült Burmába hozni… (Tegyük hozzá: a britek háború eleji szorult helyzetében elég nagy luxus lett volna egy kiképzett és felszerelt hadosztályt Bengáliában állomásoztatni, hátha egyéb erőik csődje miatt a dzsungelben lesz majd rá szükség.)

Az ekkor már harcedzett Slim a vázolt bonyolult helyzeten kívül is számos komoly hiányosságra bukkant, persze ezeket bevallása szerint könnyebb volt észrevenni, mint megváltoztatni. A csapatok dzsungelbeli jártasságának teljes hiánya mellett kiemelte a légierő és a szárazföldi alakulatok együttműködésének szinte teljes hiányát (pl. a légierő gépeit nem őrizte senki, és légvédelmi alakulatok sem voltak egyetlen komolyabb repterük közelében), a rossz együttműködést a helyi hatóságokkal, ami miatt gyorsan elpárolgott a britek maradék támogatottsága is, valamint részben az előbbiekből kifolyólag a felderítés gyatraságát. A rendelkezésre álló alakulatok pedig gépesített egységek voltak, azonban felszerelésük nagyrészt odalett, így nagyon korlátozottan voltak mozgathatóak, tüzérségük pedig elavult osztrák-magyar lövegekből állt, melyeket az olaszoktól zsákmányoltak Észak-Afrikában.

Az égő yenagyaungi olajmezők - (forrás) 

A kifejezetten rossz helyzet ellenére azért Slim hadteste megpróbálkozott a középső országrész (a yenangyaungi olajmezők és Mandalay) védelmével, arra számítva, hogy kínai segítséggel talán kihúzhatják a májusi monszunszezonig, főleg, hogy a középső országrész szavannás vidékein az áprilisi forróságban a japánok sem tudnak majd olyan gyorsan mozogni. Utóbbi igaz volt, azonban a tiszta égbolt kiváló lehetőséget biztosított a japán légierőnek az amúgy hősiesen védekező brit légialakulatok megsemmisítésére és az utánpótlási vonalaik zaklatására. Első körben ráadásul a szárazföldi csapatok feltartóztatása sem sikerült: a japánok elfoglalták az olajmezőket, csak egy súlyos veszteségeket okozó kínai ellentámadás tudta stabilizálni a helyzetet. A yenangyaungi csata pürrhoszi győzelemnek bizonyult: a britek további létfontosságú felszerelést vesztettek, a burmai hadosztályuk pedig nagyrészt megszűnt létezni a dezertálások miatt – ugyanakkor valószínűleg ez tette lehetővé a brit alakulatok visszavonulását.  Amivel már csak azért is kellett nagyon sietni, mert a monszun most a brit terveket veszélyeztette: ha nem sikerül az alakulatoknak május vége előtt Indiába vagy Kínába érniük garantált volt a teljes összeomlás. A visszavonulás alig kiépített földutakon keresztül zajlott, miközben a legtöbb alakulatnak az Irrawaddyn és a Chindwin folyamon is át kellett kelnie, hogy egy 1500-2000 méteres átlagmagasságú hegyvidékre felkapaszkodva elérhesse az indiai határt. A helyzetet nehezítette, hogy rengeteg civil tartott a visszavonuló katonákkal, ráadásul a kommunikációs nehézségek miatt a kínaiakat sem sikerült mindig értesíteni ki merre is szándékozik elhagyni Burmát, így az ő visszavonulások is káoszba fulladt. A „kínai Rommel” például Indiában kötött ki Slimmel együtt, katonái előtt így hosszabb himalájai repülőút állt, hogy hazajuthassanak.

Terepviszonyok az imphalba való visszavonulás során - a vászon a csuszamlásokat volt hivatott megakadályozni -  (forrás) 

A visszavonulás óriási anyagi áldozatokkal és jelentős emberveszteséggel járt, és óriási arculcsapás volt a Brit Birodalomnak – de május végére a brit erők elérték az Imphali-fennsíkot Indiában – hogy a kitörő monszunesőzésben senki se fogadja és senki se lássa el őket. Nagyjából egyetlen vigaszuk lehetett a katonáknak: a járhatatlanná váló utakon a japánok sem tudták követni őket, sőt, az adott terepen bármilyen komolyabb hadművelet megszervezése erősen problémás volt, tehát a britek nagyjából biztonságban érezhették magukat. Természetesen a burmai-indiai határvidék járhatatlansága nekik is feladta a leckét: Vajon hogy térnek vissza Burmába?

A kínaiak visszavonulása - elöl Joseph Stilwell - (forrás) 

A távlati elképzelés az volt, hogy amint elég erejük lesz ehhez, délről kerül sor tengeri invázióra, azonban egyelőre fontosabb kérdés volt az, hogy hogyan védjék meg Indiát: az esetleges japán próbálkozások elhárítására valamiféle védelmi vonalat kellett fenntartani a határvidék dzsungeleiben, de még fontosabb volt Bengália védelme: a nyugat-burmai japán pozíciók értelme ugyanis egyedül egy indiai invázó lehetett, és mivel repülőgépeik hatósugara korlátozott volt, ennek helyszíneként reálisan csak Bengália (azaz a partvidék) jöhetett szóba. Természetesen mindkét feladathoz újjá kellett építeni a brit erőket, középtávon pedig egy korlátozott partvidéki offenzíva jöhetett szóba a burmai határvidéken, hogy a japán légibázisok elfoglalásával csökkentsék a bengáliai invázió esélyét.

A fentiek elérése érdekében a brit-indiai hadvezetés az úgynevezett „Keleti Hadsereget” hozta létre Noel Irwin tábornok vezetésével, melynek XV. hadtestét Slimre bízták. A hadtestnek a legvalószínűbb „ütközési pontot” kellett védenie: a Bengália és Burma közötti partvidéki védelmi szakaszt. A terep nem volt könnyű: a partvidékkel párhuzamos hegyláncok miatt csak vékony sávban lehetett előrenyomulni, de persze megfelelő taktikával ezt az adottságot akár a védők elszigetelésére is fel lehetett használni. Slim burmai tapasztalatai alapján tisztában volt azzal, hogy a dzsungelben való rugalmas erőátcsoportosítás képessége miatt egyelőre még csak a japánok képesek ennek a taktikának a megvalósítására, ezért vehemensen ellenezte a közvetlen japán invázió veszélyének elmúltával (és az első csendes-óceáni amerikai-ausztrál sikerek nyomán) szárba szökkenő brit ellentámadási tervet. Az ugyanis két keskeny tengelyen való előrenyomulást tervezett az Arakan-félszigeten, az adott infrastrukturális és logisztikai adottságok mellett előre látható volt, hogy a hadművelet a megszilárduló japán állások elleni frontális támadásokban fog végződni, hogy aztán a dzsungelen át jöjjön a japán oldaltámadás.

Az első Arakan hadjárat nem túl komplikált terve - (forrás) 

Kétségei miatt Slimet gyakorlatilag felmentették hadteste vezetése alól, így az 1942 decemberétől 1943 májusáig tartó katasztrofális kimenetelű brit hadművelet Irwin hadseregparancsnokra égett rá: amikor az ellentámadó japánok már Csittagongot fenyegették, Slim végre visszakapta hadtestének irányítását. A tábornok (részben felettesei kérésére) részletesen elemezte a kudarcot, és alapvetően két tényezőt emelt ki:

- Egyrészt a hadműveletet jól azonosítható tengelyen, szűk arcvonalon indították, így az első meglepetést követően a japánok kiválóan láthatták, merre szándékoznak továbbtámadni a britek.

- A hadseregparancsnok az erősítéseket a hadosztályparancsnokségra bízta, amely nem tudott megbírkozni közel három hadosztálynyira duzzasztott erő irányatásával, a dandárparancsnokok pedig nem voltak felkészülve az önálló döntéshozatalra (igaz, utóbbi a szűk terep eléggé behatárolta).

A hadművelet valójában ilyen terepen valósult meg, jobboldalon a japán ellentámadás - (forrás) 

A brit ellentámadásnak volt egy másik, igen érdekes csapásiránya is: 1942-ben egy korábban Palesztínában és Etiópiában szolgáló, a nem konvencionális hadviselést erősen favorizáló tisztjük, Orde Wingate azzal az ötlettel állt elő, hogy az európai kommandóalakulatok mintájára egy olyan speciális dzsungelharcra kiképzett alakulatot kell létrehozni, mellyel nagy léptékben tudják zaklatni a japánokat az általuk megszállt területeken, komoly mértékben elősegítve az esetleges támadó hadműveletek sikerét. Wingate elég excentrikus figura volt, alakulata eredményességével kapcsolatos elvárásai pedig nyilvánvalóan túlzóak voltak, az olaszokkal szembeni etióp alakulatok megszervezésében elért érdemei miatt hallgattak rá, főleg, hogy jópár tiszt azt is gyanította, hogy a Palesztínában megerősödő zsidó erők „hirtelen fejlődése” mögött is ő állt. (A feltételezés helytálló volt, és mivel a kiképzett zsidó alakulatok épp kapóra jöttek briteknek, nem bolygatták az ügyet – mindenesetre jobb ötletnek tartották a bajkeverő tisztet a világ végére áthelyezni.)

Wingate az 1943-as hadjáratból való visszatértét követően - (forrás)

Az elképzelés támogatása mellett hasonló okok álltak, mint az európai hadszíntér kommandóalakulatainak favorizálása mögött: ha már nem tudunk komolyabb offenzívát indítani az ellenség ellen, kisebb alakulatokkal még zargathatják őket, és a fontos létesítményeik védelmére kényszerülő ellenfél kénytelen lesz „őrfeladatokra” lekötni csapatai egy részét – plusz ezek az akciók jók a morál fenntartására is. A gond viszont az volt, hogy Wingate nem néhány tucat, hanem több ezer fős alakulatok mozgatását tervezte és valósította meg, ami közepesen volt jó ötlet: az első meglepetés elmúltával a japánok nagyon is gyorsan tudtak fellépni az Észak-Burmába az arakani offenzívával párhuzamosan betörő úgynevezett „csindit” alakulatokkal szemben, így végül a résztvevők kétharmada jutott csak vissza Indiába, halálosan kimerülve, betegen.

A csinditek Burmában, 1943-ban. A katonák egy része nem a meleg miatt meztelen, hanem a dizentéria mellékhatásaként - (forrás)  

A bátor hadművelet katonai értelemben egyértelműen kudarc volt: a támogatni kívánt arakani hadművelet is befuccsolt, és a halottakban és eltűntekben elszenvedett, több, mint 30%-os veszteség is elfogadhatatlan volt a második világháborús brit hadseregben. Ugyanakkor a morált óriási mértékben emelte: bebizonyosodott, hogy a japánok ellen a „saját terepükön” is lehet harcolni, a britek pedig rengeteg tapasztalatot gyűjtöttek a csapatok dzsungelbeli/hegyvidéki mozgatásával és légi utánpótlásával kapcsolatban. Az észak-burma kínai határvidékén állomásozó amerikai csapatok rögtön le is másolták a modellt, csak némileg ésszerűbb keretek között – ami sikeresnek is bizonyult. Sőt, Wingate akaratlanul a japánoknak is adott pár ötletet, ami végül döntően befolyásolta a burmai hadműveletek folytatását.

Az első "csindit"- hadművelet - Kohima és Myitkyna a térkép felső részén - (forrás) 

A kettős kudarcnak két következménye lett: a brit hadvezetés elkezdte komolyan venni a Slimhez hasonló figurákat (és persze Wingate-et, ami később nem várt fejleményeket is eredményezett), akik azt állították, hogy a japánok ellen harcoló brit hadseregnek sem a felszerelése, sem a kiképzése, sem harcmodora nem felel meg a követelményeknek. Másrészt menesztették az ekkorra ugyanezt belátó Irwint, a hadsereget átkeresztelték 14. brit hadseregre, vezetésével pedig Giffard tábornok néhány hónapos regnálását követően 1943 októberében Slimet bízták meg, az apróbetűs részben azzal a kitétellel, hogy rázza gatyába a csapatokat, mielőtt bármit is kezdeni próbálna a japánokkal. (Giffard a hadseregcsoport vezérkari főnöke lett, félúton Mountbatten és Slim között, a két karakteres parancsnok közé „szorulás” mondjuk sok jót nem jelentett számára.)

Slim így is tett, gyakorlatilag gyökerestül felforgatva a sereg életét, logisztikai rendszerét. Egyik legfontosabb felismerése ugyanis az volt, hogy a 14. brit hadsereg a szövetségesek logisztikai rendszerének végpontját képzi (ezért becézték elfelejtett hadseregnek), bármilyen készlet, fegyver őket éri el legutoljára, különös tekintettel az élőerőutánpótlásra. Hiába nőtt a brit-indiai hadsereg a történelem legnagyobb önkéntes hadseregévé, a katonák jelentős részére a gyarmat belső rendjének (azaz a brit uralomnak) fenntartásához volt szükség, illetve csak egy részüket sikerült megfelelő kiképzésben részesíteni és modern felszereléssel ellátni, rájuk pedig más frontokon is szükség volt: az indiai csapatok tették ki a kelet- és észak-afrikai és közel-keleti brit helyőrségek jelentős részét, valamint az olasz fronton harcoló alakulatok egy részét.  Emiatt korántsem jutott annyi frontszolgálatra kiképzett indiai katona a szubkontinens keleti frontjára, amit a brit hadvezetés a gyarmati logisztika egy különös húzásával igyekezett orvosolni: a Brit Birodalom trópusi területein toborzott katonákat vezényelt a burmai frontra: egy kelet- és egy nyugat-afrikai hadosztályt valamint karibi csapatokat. Ezzel persze csak még jobban feladta a leckét a helyi vezetésnek, melynek ezután még ezt is ki kellett találnia, hogyan is pótolja a veszteségeket a világ túlfeléről úgy, hogy közben a csapatkohézió is megmaradjon, és lehetőleg legalább az egy zászlóaljban szolgálók egy nyelvet beszéljenek.

Nyugat-afrikai katona Burmában 1944-ben - (forrás) 

Ez utóbbi mondjuk alapból némileg problémás volt: bár a brit indiai hadosztályokat igyekeztek legalább nagyjából egy környékről toborozni, a magasabbegységek legalább harmadát brit anyaországbali alakulatok tették ki (kezdetben az alakulat megbízhatóságának biztosítása végett), de előszeretettel kevertek közéjük gurkha zászlóaljakat is. A britek esetében nem csak az okozott gondot, hogy nehezen voltak pótolhatóak, de egyre nagyobb részük került a hadseregebe sorozott katonaként, miközben a háború utolsó hónapjaiig esélytelen volt a hazai „szabadságolásuk” – mindez pedig érthetően csökkentette lelkesedésüket. Velük ellentétben a hadsereg indiai és afrikai katonái önkéntesek voltak, elszántságukban általában kevés hiba akadt. Ugyanakkor ezt a soknemzetiségű katonatömeget sikerült a megfelelő tisztikarra bízni, a hadseregparancsnok ugyanis azt vallotta, hogy egy jól kiképzett és megfelelően felszerelt katona esetében teljesen mindegy milyen nyelvet beszél, vagy milyen a bőre színe, a lényeg az, hogy rátermetten vezessék, és akkor jól is fog harcolni – ezt persze tisztjeivel is közölte, sőt gyorsan demonstrálta is, mit ért ezalatt.

Tekintve, hogy roppant nehezen kapott utánpótlást a hadsereg, és egy olyan terepen kellett tevékenykednie, ahol a trópusi betegségek tömkelege üthette ki a katonákat (és egy sima hátországi kórházi kezelés is több hónapos távollétet jelentett), Slim az egyik legfontosabb fegyelmi kérdésnek a csapatok jó egészségi állapotának fenntartását tekintette, parancsba adva tisztjeinek a maláriagyógyszerek beszedésének ellenőrzését, és a gyors beavatkozással könnyen kezelhető fertőzések megfelelő ellátását. A megbetegedésekről statisztikákat kezdett vezetni: amelyik alakulatnál egy bizonyos határértéket túllépett a megbetegedések mértéke, annak tisztjeit lefokoztatta és áthelyeztette.

Az egyre gyorsuló ütemben fogyatkozó brit tiszti és altiszti állományt pedig indiai tisztekkel és altisztekkel pótoltatta (az afrikaiak esetén ez kevésbé működött általában alacsonyabb szintű iskolázottságuk miatt), ezzel némi lökést adva a későbbi indiai és pakisztáni nacionalizmusnak, illetve megalapozva azt, hogy e két ország a jövőben roppant képzett tisztikarral essen egymásnak több háborúban is.

A chabuai légibázis - az egyik legfőbb assami támaszpont (a kép tetején a Brahmaputra folyammal) - (forrás) 

Szintén fontos felismerés volt, hogy a nehéz erdős hegyvidéki terepen nem sokra mennek az ekkor a brit hadseregben megszokott járműállománnyal: a csapatokat légi utánpótlásra valamint állati szállítóerőre (öszvérekre, néha elefántokra) alapozva kellett ellátni. Tekintve, hogy Észak-Burma japán megszállása miatt a japánokkal harcoló Kína utánpótlását légi úton kellett megoldani, és a kiinduló repülőterek Assamban, a brit hadsereg egy részét is ellátó logisztikai háttérterületen voltak, Slimék is igyekeztek igénybe venni az itt állomásozó nagyrészt amerikai repülők segítségét. Ez a látszólag előnyös helyzet ugyanakkor nem várt hatásokkal is járt (már azon kívül, hogy a modern légiközlekedést nagyrészt itt sikerült megalapozni a következő 40-50 évre): egyrészt 1944 nyarán az a helyzet adódott, hogy a 14. brit hadseregnek valamint Csang Kaj-sek Kínájának egyszerre volt szüksége a helyi légiszállítóerők teljes kapacitására az aktuális japán inváziók elhárítása érdekében, ami azért némi matekozásra késztette az illetékeseket (elsősorban a távol-keleti brit főparancsnokot, Lord Mountbattent). Másrészt további feszültségeket szült, hogy az assami reptereket valamint az 1944-ben főhadszíntérré előlépő északkeleti (Imphal-kohimai) frontszakaszt ugyanazon a keskenynyomközű vasútvonalon lehetett kiszolgálni. A logisztika Kalkutta irányéból magában foglalta a bengáli széles nyomtávról való átrakást, valamint a Brahmaputra vasúti kompját is (Csittagong felől valamivel egyszerűbb volt az eljutás) – a kibontakozó káoszban a brit vezetés gyakorlatilag amerikai menedzserek kezébe adta a vonal irányítását, akik csúcsra járatták az időnként földcsuszamlások vagy a vágányokon napozó elefántok által feltartott vasúti forgalmat. Emellett a brit hadvezetés igyekezett az akkor rendelkezésre álló legstrapabíróbb járműveket beszerezni, és ami még fontosabb, üzemben tartani a világ végén, másképp nem ment volna a harcoló alakulatok ellátása. Természetesen az újításokban sem volt hiány: itt sikerült kitalálni azt, hogy lehet két nap alatt tankokat is elbíró pontonhidat verni egy kilométer széles folyamra, illetve ezen a fronton került sor először a helikopterek harctéri alkalmazására - igaz ezek is amerikai üzemeltetésben működtek, de a britek is kértek időnként „helikopteres segítséget” a sebesültek és az ellenséges vonalak mögött lezuhant légiszemélyzet evakuálásához.

A szövetségesek logisztikai rendszere 1942-43-ban - (forrás)

A legradikálisabb változás a harci eljárásokban következett be. Az már a maláj-félszigeti és a korai burmai harcok során nyilvánvalóvá vált, hogy a britek kudarcát főként az okozta, hogy a brit (indiai) csapatok nem tudnak és nem mernek bemenni a dzsungelbe, ellenben a japánok igen, így bármely szilárdan védett brit állást képesek voltak átkarolni. Ugyanakkor az arakani harcok nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy a felismerés kevés, az alakulatoknak speciális dzsungelkiképzést és ehhez passzoló felszerelést kell kapniuk. A brit lemaradás annál is inkább problémás volt, mert 1943 közepére az amerikai és ausztrál csapatok (igaz hasonlóan keserves tapasztalatok árán) már fel tudták venni a harcot az esőerdőben a japánokkal.

A hadszíntér egy újítása a sok közül: a képen látható személyzet hajtotta végre az első helikopteres harctéri evakuációt 1944 április 25-én - (forrás)

A kiképzés és a felszerelés így önmagában kevés lett volna, a sikerhez szükséges volt még egy alapvető szemléletbeli „újítás”, ami szintén Slim nevéhez fűződik. Elképzelése szerint a dzsungelfronton az egyetlen használható út mentén támadó fél elkerülhetetlenül átkarolja a védekezőket – de ebben az esetben nem csak az átkaroltak, de másik fél (azaz a japánok) is bekerített helyzetben lesznek. Tehát ha a hátországban van olyan tartalék, ami az átkaroló japánokat tudja támadni, a bekerítetteket pedig sikerül légi úton ellátni, akkor tervszerű támadásokkal felmorzsolhatják a dzsungelbeli ösvényeken keresztül ellátott japán támadókat. Ezt doboztaktikának nevezte el, ugyanis a lényege az volt, hogy a bekerített brit alakulatnak egy jól védett dobozként kellett mozognia a dzsungelben (pontosabban az utak mentén) bekerítőivel szemben (ennél az elképzelésnél jól jöttek a csinditek 1943-as tapasztalatai). Slim nagyon leegyszerűsítve azt próbálta elültetni csapatai fejében, hogy ha bekerítenek, „don’t fos”, megoldjuk és a végén a japánok fogják megszívni. Persze a taktika elég kockázatos volt, az 1944-ben az Admin Boxnál, a tiddimi országúton és a Kohimánál vívott harcok megmutatták, hogy kis félrematekozásnál is nagyon közel állhat a katasztrófa, de a légifölény és a csapatok kitartása végül brit oldalra billentette a mérleget.

De miért nem akartak támadni a britek 1943-44-ben, miért beszélhetünk ezen a fronton még 1944-ben is japán invázióról? Egyrészt a brit hadvezetés tisztában volt vele, hogy a sikerhez szükséges minimális csapatlétszámot valamikor 1944 második felében fogják tudni elérni, azonban az arakani fronton vagy az Imphali-fennsíkról kiindulva a nehéz terepen nem lesz egyszerű az utánpótlás, és a viszonylag nagy létszámú (jó 200 ezer fős) burmai japán haderő jó eséllyel nagyon meg fogja nehezíteni az előrenyomulást, sőt, rosszabb esetben meg is állíthatja azt. Persze kézenfekvő megoldás lett volna a dzsungelt megkerülve (néhány partvidéki légibázis létrehozását követően) Rangoon és környéke tengeri inváziójával kezdeni, amivel viszonylag „könnyen” mattolni lehetett volna az egész ország japán védelmét, azonban 1944 elejére már látszott, hogy az európai és csendes-óceáni szükségletek miatt a következő bő egy évben nem fog elég szállító és partraszálló jármű rendelkezésre állni a terv megvalósításához. Burmát tehát szárazföldi úton, északnyugatról kellett visszafoglalni, ahol egyébként még kínai-amerikai segítségre is számíthattak, de ez, ahogy már mondtam nem ígérkezett könnyűnek. Hacsak a japánok nem támadnak először, akiket az Imphali-fennsíkon a britek anyagi és légifölényével fel lehet morzsolni – ez pedig nagyban megkönnyítené a tervezett ellentámadást.

De miért tették volna meg a japánok azt az óriási szívességet a briteknek, hogy épp akkor, amikor Burma védelmére kellene felkészülniük, még ők támadnak? A választ a japán birodalom aktuális stratégiai és politikai helyzetében kell keresnünk. Utólag visszatekintve 1944-re, úgy láthatjuk, hogy a szövetségesek anyagi fölénye már nyomasztóvá, győzelmük csaknem bizonyossá vált. Az anyagi fölény igaz, a győzelem is egyre valószínűbb volt, de odáig még nagyon kemény harcok és döntő fontosságú hadműveletek vezettek, azzal kapcsolatban viszont volt még némi kétség, hogy a brit és amerikai csapatok valóban olyan jól helyt fognak-e állni, mint vezetőik szeretnék. Természetesen a németek és a japánok ugyanebbe kapaszkodtak. Az persze a vezetőiknek már egyértelmű volt, hogy nem érhetnek el egyértelmű és mindent elsöprő győzelmet, de mondjuk a brit-amerikai partraszállás visszaverése után talán meg tudnak egyezni Sztálinnal, illetve a japán flotta vezetése is reménykedett egy „döntő ütközetben”, valamikor 1944 áprilisa-júniusa között a Mariana-szigetek és Új-Guinea között, melyben olyan veszteségeket okoznak Amerikának, hogy az felhagy a japán vonalak támadásával. Erre a csatára sor is került végül 1944 júniusában, épp a japánoknak legérzékenyebb ponton, az ütközet amerikai „beceneve” (Mariana-szigeteki pulykalövészet) pedig nem hagy sok kétséget a kimeneteléről.

Azonban még 1944 elején vagyunk, és az a fura helyzet állt elő, hogy a japánok ugyan látják gyülekezni a viharfelhőket, de a flottának van egy terve az amerikaiak megállítására, és bár haditengerészetük érzékeny veszteségeket szenvedett el, Új-Guinea keleti részét és néhány Csendes-óceáni szigetet leszámítva hódításaik javát még tartják, az ázsiai szárazföldön állomásozó hadseregük pedig lényegében legyőzetlen és (a kínai frontot nem számítva) csaknem érintetlen volt. Ezzel pedig valamit nem ártott kezdeni. Természetesen nem kerülte el a figyelmüket a brit-indiai és a kínai hadsereg erősödése sem, illetve az is világos volt, hogy a Csendes-óceánon legfeljebb döntetlent tudnak elérni az amerikaiakkal. Bár a flotta egyre kevésbé volt képes megvédeni a tengeri összeköttetési vonalakat, az amerikai tengeralattjárók fenyegetése csak 1944 őszére vált igazán kritikussá, szárazföldön pedig nagy könnyebbséget jelentett az óriási áldozatokkal megépített Burma-vasút, amin keresztül folyamatosan erősítették a burmai haderőt (illetve a vasút Dél-Kínától-Burmáig lehetővé tette a csapatok rugalmas átcsoportosítását).  Nyilvánvaló volt, hogy ha erősíteni szeretnék a japán pozíciókat, még 1944-ben kell ezt megtenni, mégpedig elsősorban az ázsiai szárazföldön. A tervek alapvetően Dél-Kína és India invázióját irányozták elő, utóbbit Tokió kezdetben kevésbé látta reális opciónak, de a Burmában állomásozó katonai vezetők elérték, hogy komolyabban foglalkozzanak a tervvel. De milyen előnyöket remélt a japán hadvezetés a szárazföldi támadásoktól?

• A Dél-Kína elleni támadás közvetlen motivációja az volt, hogy az amerikai légierő új B-29-es bombázóit először itteni bázisokra telepítette, melyek innen (igaz óriási veszteségekkel) már képesek voltak bombázni a japán főszigeteket. Másrészt a terület elfoglalásával nagyjából biztonságos szárazföldi kapcsolat jött volna létre a Japán által megszállt területek között Mandzsúriától Burmáig (és a reményeik szerint Indiáig).
• Még ha sikerül is megállítaniuk a Csendes-óceánon előrenyomuló USA-t, ez még kevés a boldogsághoz, két szövetségesére (Kínára és Nagy-Britanniára) is csapást kellett mérni.
• Todzsó kormányának pozíciója ingadozóban volt, belpolitikai okokból is győzelmekre volt szükség.
• Japán Kelet-Ázsia politikájának is némi támogatásra volt szüksége, újonnan létrehozott csatlósállamainak vezetőit nem ártott néhány sikerrel meggyőzni: például kiterjeszteni a japánbarát kínai kormány által uralt területet, de India (egy részének) „felszabadítása” is óriási fegyvertény lett volna – már azon túl, hogy végleg megingatta volna a britek ázsiai pozícióit.

A terv csapdája az volt, hogy nem volt teljesen őrült elgondolás, a gond igazából az volt, hogy épp a legvalószínűbben megvalósítható eleme hozta önmagában a legkevesebb előnyt: a dél-kínai invázió ugyan sikeres is lett, de nagyjából semmit sem ért egyéb győzelmek nélkül – a Mariana-szigeteki kudarc után már onnan bombázhatta Japánt az USA, Dél-Kína pont nem érdekelt senkit a kínaiakon kívül, a burmai-indiai siker elmaradása pedig kétségessé tette a szárazföldi összeköttetés hasznosságát.

Japán katonák turistáskodnak Peguban - (forrás)

A tervezett indiai invázió ugyanakkor már a tervezési szakaszban óriási kétségeket ébresztett a józanabb tisztekben mind Tokióban, mind Burmában. A japánok előtt ugyanis ugyanazok a kihívások álltak, mint ellenfeleik előtt: nehezen járható hegyvidéken kellett lecsapniuk egy nagyjából azonos erejű ellenfélre, ráadásul immár jóval gyengébb légierővel rendelkeztek. A hadműveletnek ezért tehát gyorsnak és váratlannak kellett lennie, ami persze erősen kérdéses egy ilyen nehéz terepen, ahol a csapatok zöme csak gyalog tudott mozogni (persze a sűrű növényzet a légi felderítést is nehezíti). Másrészt a brit csapatokat még 1944 májusa, tehát a monszun megérkezte előtt meg kellett semmisíteni – egyrészt csak a zsákmányolt készleteikkel volt biztosítható a japánok ellátása, másrészt a felázott hegyi ösvényeken lehetetlen lett volna a visszavonulás. Ugyanakkor a területen korábban nehezen járhatónak tartó japán parancsnokokat (Kawabét és Mutagucsit) épp a csinditek sikeres átkelése döbbentette rá, hogy talán mégsem olyan rossz a terep, és mindezt meg lehetne csinálni fordított irányban, jóval nagyobb erőkkel is. Mivel a szövetséges propaganda nem igazán szólt a csinditek nehézségeiről és borzalmas veszteségeiről, a japánok is egyre inkább alábecsülték a terep nehézségeit és csapdáit. Az 1942-43-as harcok alapján pedig lebecsülték az indiai hadsereg képességeit, mentségükre szól ugyanakkor, hogy Slim és parancsnokai innovációiról ekkor még nem sok fogalmuk lehetett.

A terv igen kockázatos volt, sikere viszont olyan katonai és politikai előnyökkel járt volna, hogy egyre inkább úgy látszott, hogy érdemes  volt megpróbálkozni vele, mégpedig legkésőbb 1944 első felében. Ha mégse sikerülne az persze akár Burma elvesztésével is járhatott, így stratégiai szempontból ezt egy "mindent vagy semmit" játékhoz hasonlíthatjuk. A japánok számára ugyanis alapvetően négy okból volt fontos a korábbi brit gyarmat birtoklása:

1. A kínai utánpótlás elvágása/zavarása – Burma birtoklásával a kínaiak megsegítése csak légiúton volt lehetséges az assami repülőterekről, ami elég nehézkes volt, rengeteg erőforrást lekötött, de azért alapvetően működött. 1943-44-ben viszont egy másik alternatíva is körvonalazódni kezdett: a lassan erősödő szövetségeseknek valójában nem szükséges egész Burmát visszafoglalni, elég az északi részt (nagyjából Mytkináig), így itt el tudnának vezetni egy az indiai Ledóból induló közutat – a terep borzasztóan nehéz ugyan, de megvalósítható a terv. Ez persze a japánoknak katasztrofális lett volna: Kínába több utánpótlás jutott volna, a fenekükben felszabaduló óriási légiflotta pedig olyan mozgékonyságot biztosított volna szövetségeseknek, amivel nem tudtak volna versenyezni. Logikusan két dolgot tehettek ez ellen az 1943 októberében megvalósítani kezdett terv ellen:

a,  Észak-Burmába olyan erőket csoportosítanak, amit a kínaiak nem tudnak leküzdeni – utólagos bölcsességgel nézve ez lett volna a jó terv, hátránya az volt, hogy a kelet felé támadó brit 14. hadsereg bekeríthette a japán csapatokat.

b, Még 1944 elején lecsapnak az indiai határvidéken: egy esetleges győzelem minimum megakadályozhatta volna a ledói út gyors kiépítését, de ha még az assami vasútvonalat is sikerül elvágniuk, azzal ellehetetlenítették volna a kínai légihidat is, gyakorlatilag kikapcsolva Kínát a komolyabb hadviselő felek közül. Ha pedig a brit erőket teljesen megsemmisítik, vagy leszorítják Bengáliába, destabilizálhatják Indiát is.

2. Mindez átvezet a következő stratégiai előnyre: innen kiválóan lehetett fenyegetni Indiát, a japánok oldalán pedig egy viszonylag nagyobb indiai kontingens is harcolt Subhas Chandra Bose vezetésével. Még ha csak részben is sikerült volna az indiai invázió, a britek meglehetősen kellemetlen alkupozícióba kerültek volna az indiai függetlenségi mozgalom képviselőivel szemben, egyéb területeik visszaszerzésére pedig gondolni se merhettek volna. Ez annál is inkább csalogató volt, mert India ekkor finoman sem volt stabil politikailag, a front csaknem közvetlen hátországában, Bengáliában pedig 1943-ban borzalmas éhínség pusztított - utóbbit - egyéb belpolitikai okok mellett - részben a gyorsan növekvő indiai hadsereg élelmiszerfelhalmozása, részben pedig burma japán megszállása okozta.
3. Burma „védte” Szingapúrt, Szingapúr pedig az egyéb japán szerzeményeket, ezek inváziója pedig nehéz lett volna dél-burmai légitámaszpontok nélkül. (Ennek alternatívája egy szumátrai inváziós terv lett volna.) Tulajdonképpen az indiai invázió sikertelensége esetén emiatt lett volna érdemes legalább Dél-Burmát megtartaniuk a japánoknak.
4. A japánok megszállt területeik egy részén igyekeztek önálló szövetséges államokat kreálni, „felszabadítva” a korábbi gyarmatterületeket. Ehhez általában sikerül megnyerni a helyi elit egy részét, azonban a lakosság körében viszonylag gyorsan esett a népszerűségük kegyetlenségük és a katasztrofális gazdaságpolitikájuk miatt. Burmában különösen, ahol az áldozatok számát és az élelmezési helyzetet összehasonlítva erősödő nosztalgia ébredt a brit uralom iránt. A helyzet további romlásának elejét kellett venni, amire jó lett volna az indiai siker. A másik oldalról nézve, a briteknek is világos volt, hogy ha nem foglalják vissza Burmát, szóba sem jöhet korábbi gyarmatterületeik átmeneti visszaszerzése sem.A Burmai Állam függetlenségének kikiáltása 1943. augusztus 1-jén - (forrás)

Egy szó mint száz: a japán terv zöld utat kapott, a készülődés pedig a britek figyelmét sem kerülte el, Slim pedig dörzsölgette a tenyerét, hogy megkaphatja a felőrlő csatát, ami igen előnyös támadási pozícióba juttathatja, és meg is kezdte erre a felkészülést. (Bár a terv részleteit, nem ismerte, egyértelmű volt, hogy hadseregszintű hadművelet készülődik.) Ugyanakkor a brit előkészületekbe is becsúszott egy-két szarvashiba, ami a kibontakozó hadműveletsorozatot a vártnál sokkal kiélezettebbé - és egyúttal sokkal döntőbbé tette. Hogy mi is történt pontosan, azt a következő részből tudhatjuk meg.

Felhasznált források:

William Slim: Defeat into Victory

James C. M. Greaves: How Effective was Field Marshal William Slim as an Operational Artist? https://apps.dtic.mil/dtic/tr/fulltext/u2/a567573.pdf

https://www.britishmilitaryhistory.co.uk/wp-content/uploads/sites/124/2020/08/Situation-Map-September-1943.pdf

https://www.ibiblio.org/hyperwar/UN/UK/UK-RAF-III/UK-RAF-III-14.html

Nem messze azoktól a vizektől, ahol nemrég több ország hadiflottája és légiereje kereste a Malaysian Airlines 370-es járatát, 66 évig feküdt a hullámsírban a második világháború egyik legnagyobb rejtélyének megoldását jelentő két hajóroncs: a német Kormoran segédcirkálóé és az ausztrál Sydney könnyűcirkálóé. A roncsok megtalálásáig senki sem tudta megmagyarázni, hogyan is sikerült az elvileg gyengébb fegyverzetű német hajónak egy nagyon rövid és nagyon véres összecsapásban nagyobb ausztrál társát úgy elsüllyesztenie, hogy egyetlen túlélő sem maradt? Valamilyen titkos fegyvert alkalmazott? Esetleg két héttel Pearl Harbor előtt segítséget kapott a japánoktól? Vagy valaki lemészárolta az ausztrál hajótörötteket? Nem voltunk híján a konspirációs teóriáknak sem, a hajók megtalálása ugyanakkor mintaszerűen igazolta, hogy az élet legtöbbször sokkal egyszerűbb és kegyetlenebb, mint azt a konteósok elképzelik.

Az ausztráloknak különösen azért volt fájó a cirkáló saját partjaik előtt való elvesztése, mert a Sydney legsikeresebb hajójuk volt, a háború szövetségesek számára nem túl fényes első időszakának harcoló legendája, a „Szürke Gladiátor”.  És ne feledjük, a hajóval eltűnt 645 tengerész az ausztrálok legnagyobb egyszeri vesztesége volt, a háború minden 40. ausztrál áldozata a hajón vesztette életét.

A Sydney és a Kormorán közötti harc - (forrás)

A rövid, de mozgalmas ausztrál hadtörténelemben oly emblematikus 7200 tonna vízkiszorítású, 171 méter hosszú könnyűcirkálót 1933-ban kezdték el építeni a Tyne torkolatában, kezdetben a HMS Phaeton névvel az oldalán, de még 1934-es elkészülte előtt megvette az Ausztrál Királyi Haditengerészet, nevét pedig Sydney-re változtatta. A megoldás nem volt szokatlan: a brit hajógyárak jellemzően olcsóbban dolgoztak, mint az ausztrál üzemek, úgyhogy az aussie haditengerészet a 30-as évek második felében a könnyűcirkálóosztály három tagját is megvásárolta és névadási hagyományainak megfelelően a Sydney, Hobart és a Perth nevet adta nekik. A sorozatot innen kezdve „ausztrál Perth-osztályú cirkálókként” emlegették, noha épp a Perth csatlakozott utoljára a flottához. Ennek ellenére az ausztrálok a Sydney-re voltak a legbüszkébbek: egyrészt ez volt az első igazán modern hadihajójuk az adott időszakban, másrészt nevét egy igen híres elődtől örökölte: az első Sydney könnyűcirkáló tett pontot a német Emden könnyűcirkáló akciódús, de rövid pályafutására az 1914-es Kókusz-szigeteki összecsapásban.

Az HMAS Sydney - (forrás)

Utódja hamarosan hasonló hírnévre tett szert: a viszonylag kicsi, jól manőverezhető, modern légvédelemmel (és szonárral) ellátott hajót mintha csak a Földközi-tengeri hadszíntérre teremtették volna – ráadásul épp „jókor”, 1940 májusában csatlakozott a régióban állomásozó nemzetközösségi flottához: június 10-én megérkezett Mussolini némileg könnyelmű hadüzenete, ami hirtelen az események közepébe taszította a könnyűcirkálót és a meglehetősen elavult, de épp Alexandriában állomásozó ausztrál rombolóflottillát. Az aussie hadihajók hamarosan már az olasz parti erődítményeket ágyúzták, illetve egyéb brit hajókkal együtt a máltai konvojokat kísérték. Június 28-án egy meglehetősen furcsa ütközetre került sor: a britek máltai konvoja találkozott össze az olaszok tobruki konvojával. A kaotikus összecsapás során egy olasz romboló mozgásképtelenné vált, amit végül a Sydney kutatott fel, és küldött a tenger fenekére egy rövid tűzharcot követően.

A Spada-foki csata vázlata - (forrás)

A hajó nagy napja július 19-én jött el: a parancsok szerint az Athén és Kréta közötti vizeken kellett járőröznie egy brit romboló társaságában és szükség szerint támogatnia kellett egy másik, négy brit rombolóból álló, a közelben tartózkodó csoportot is. A Sydney kapitánya, John Collins az erők megosztását némileg ellentmondásosnak érezte, ezért úgy döntött, közelebb húzódik a rombolókhoz. Pont jókor: a reggeli órákban két olasz könnyűcirkáló támadt a rombolókra, melyek menekülőre fogták, miközben értesítették a Sydney-t és kísérőjét. Collins azonnal a segítségükre sietett, majdnem tökéletes csapdát állítva az olaszoknak: egyrészt teljesen meglepte őket a semmiből előtűnő ausztrál cirkáló, másrészt Kréta partvidékének közelsége miatt csak úgy tudtak manőverezni, hogy átmenetileg közelebb kerültek az ausztrál hajóhoz, ami semmissé tette fegyverzetbeli előnyüket, amit az ausztrálok nem is haboztak kihasználni: néhány sorozattal elsüllyesztették a Bartolomeo Colleoni cirkálót, és megrongálva menekülésre kényszerítették a másik olasz hajót is. A Spada-foki csata egyértelmű brit győzelemmel zárult.

Balra az égő Bartolomeo Colleoni, jobbra Kréta partjai - (forrás)

A hajó legénysége ezután sem unatkozott: a következő hónapokban részben parti olasz állásokat támadtak (eközben két torpedóvető csónakot is elsüllyesztettek), részben konvojokat kísértek, főleg az olasz-görög konfliktus kitörését követően, ami borzasztóan túlterhelte a flottát. A fokozódó nyomáshoz hozzájárult, hogy egyre szaporodtak a hajók elleni légitámadások – ezek során a robosztus és jól manőverezhető hajó jól helytállt, de a személyzetet érthetően nagyon kimerítette ez a fajta hadviselés. Az ausztrál vezérkar ezért elhatározta, hogy (némi átfedéssel) a Perth-szel váltja fel a hajót. Az 1941 januárjában hazainduló Sydney jókor távozott: a következő időszak szövetséges kudarcai (pl. Görögország és Kréta elvesztése) és a hadszíntéren megjelenő Luftwaffe hatékony légitevékenysége már a Perth-öt érintette, a legsikeresebb ausztrál hajóra a hazai vizeken vártak komoly feladatok.

A Sydney legénysége pózol a hajó Spada-foki csatában elszenvedett egyetlen sérülésében - a sokak által hazaküldött fotó nem igazán nyugtatta meg a hozzátartozókat... (forrás)

Az ausztrál kormány ugyanis az elsők között ismerte fel a délkelet-ázsiai japán ténykedés veszélyességét, illetve azt, hogy Szingapúr védelmi képességei finoman szólva sem olyan jók, mint a brit hadvezetés gondolja. Emiatt szükségesnek látta ausztrál csapaterősítések átdobását Ázsiába, a konvojokat viszont valamivel kísérni kellett. De mitől is féltek a németektől-olaszoktól oly távoli ausztrál vizeken a haditengerészek? Kevéssé ismert a második világháború történetében, de a németek nem csak tengeralattjáróikkal ritkították az ellenséges kereskedelmi flottákat, de úgynevezett „segédcirkálókkal” is. A segédcirkálók (vagy kalózhajók, portyázók) jellemzően nagyobb, 6-8000 tonnás korszerű teherhajók voltak, melyeket meglehetősen erős fegyverzettel (150 mm-es hajóágyúkkal, páncéltörő és gépágyukkal valamint torpedóvető csövekkel) láttak el. Ugyan sebességben és fegyverzetük hatótávolságában nem vehették fel a versenyt egy cirkálóval, de kisebb hadihajókkal és főleg kereskedelmi hajókkal szemben egyértelműen fölényben voltak, és volt még két nagy előnyük: egyrészt kereskedelmi hajónak tudták álcázni magukat (tehát csak közelebbi vizsgálattal voltak leleplezhetőek) és nagy rakterük miatt akár egy-másfél évnyi nyílt tengeri portyázáshoz elegendő készlettel is rendelkezhettek (cserében a páncélozatlan, de fegyverekkel és lőszerrel jól megpakolt hajók szerencsétlen találat esetén igen nagyot tudtak robbanni, nem volt életbiztosítás a fedélzetükön szolgálni). Adottságaikból kifolyólag a gyengén ellenőrzött, nagyobb hadihajókkal gyéren ellátott területeken tudtak hatékonyak lenni, azaz leginkább a déli féltekén, és különösen az Indiai- és a Csendes-óceánon. A segédcirkálók egyike volt a 8700 bruttóregisztertonnás Kormoran, melyet 1938-ban építettek Kielben Steiermark néven. A nagy, korszerű és takarékos üzemű teherhajó soha nem vett részt a kereskedelmi forgalomban, a háború kezdetén a Kriegsmarine lefoglalta, és az említett tulajdonságai miatt segédcirkálóvá alakította át.

A Kormoran -  (forrás)

A segédcirkálók többségét a németek 1940-ben indították útjára, hatékonyságuk csúcsát 1940/41-ben érték el, ezt követően a háború kiterjedése, a szövetséges hadiflották növekedése, és a konvojrendszer kiterjedése erősen korlátozta működésüket. Az Ausztrália környéki, rosszul őrzött vizeken viszont épp 1940/41 fordulóján nagyon látványos sikereket arattak – 1940 decemberében a (szovjet segítséggel, az Északkeleti-átjárón át a Csendes-óceánra jutó) Komet és az Orion megtámadták a naurui foszfátkikötőt, 5 hajót elsüllyesztve, és vagy 10 hétre megbénítva a foszfátrakodást. (Ez egyébként leginkább a fő felvevőországnak, Japánnak nem tetszett…) A válasz a konvojrendszer bevezetése volt, ami csökkentette a szövetségesek veszteségeit, ugyanakkor 1941 tavaszán újabb német hajó tűnt fel az Indiai-óceánon: az Atlanti-óceán egyenlítői vizein komoly sikereket arató Kormoran. A konvoj- illetve csapatszállítókísérethez viszont olyan hajókra volt szükség, amelyek gyorsak, képesek egymagukban is felvenni a küzdelmet a német portyázókkal, de nem zabálják meg a teljes ausztrál olajkészletet - erre pedig a harcoló hajó hírében álló Sydney volt a legalkalmasabb. Ugyanakkor a cirkáló tapasztalt személyzete jelentős részben lecserélődött: egy részük hátramaradt Alexandriában, hogy a növekvő ausztrál flotta személyzetigényét fedezze, más részüket ugyanezen okból Ausztráliába hazaérve vezényelték át (pl. Collins parancsnokot is, aki miután megsebesült a történelem első kamikázetámadásában, 1948 és 55 között az ausztrál flotta főparancsnoka lett). Szintén csökkentette a harci tapasztalattal rendelkező legénység létszámát az ausztrál haditengerészet egy furcsa, új gyakorlata: mivel a nagy hajókat rendszerint nagyobb városaikról nevezték el, a vezetés úgy gondolta, hogy javítja a legénység harci kedvét, ha a saját tagállamuk fővárosáról elnevezett hajón szolgálhatnak. Ezért 1941-ben a Sydney legénységét igyekeztek új-dél walesiekkel feltölteni, a nyugat-ausztráliaiakat pedig lehetőség szerint átvezényelték a hamarosan szintén hazatérő Perth-re (ez legtöbbjüknek csak néhány hónap haladékot adott…).

A Sydney legénysége 1940-ben - (forrás)

A Sydney hazai lelkes fogadtatását (1941. február 11-én iskolaszünetet rendeltek el a névadó nagyvárosban, hogy mindenki láthassa a híres hajót!) követően a részben új személyzet összecsiszolódásán volt a hangsúly, illetve a következő hónapokban jellemzően csapatszállító hajókat kísértek. Mindez az év közepétől egyre inkább a Freemantle és a Szunda-szoros közti útvonalat jelentette, mivel egyre több ausztrált vezényeltek Szingapúr megerősítésére.

A Sydney "otthon" 1941 februárjában - (forrás)

Az útvonal a legénység számára rutinná vált, és bár tudtak a német hajók (köztük a Kormoran) jelenlétéről, sok zavart nem okozott az ellenség, főleg, hogy a németek is tudtak az ausztrál cirkálók megjelenéséről, ami óvatosabbá tette a kapitányaikat. A Kormoran parancsnoka, Theodor Detmers 1941 októberére-novemberére kezdett kicsit gondterheltté válni: az Indiai-óceán hajózóútvonalai egyre veszélyesebbekké váltak számára, és szeretett volna megszabadulni a hajóján lévő 350 aknától is – főleg hogy szerinte semmi keresnivalójuk nem volt a fedélzeten, mivel a kikötők megközelítési útvonalaira nem igazán lehet egy 8000 tonnás hajóval észrevétlenül aknákat telepíteni. Mindazonáltal október végén megpróbálkozott egy kisebb aknamező elhelyezésével Freemantle közelében, de nem meglepő módon menekülnie kellett az ellenséges hadihajók jelenléte miatt. Ezt követően viszonylag lassan, a konvojútvonalakat csak szúrópróbaszerűen érintve haladt észak felé a nyugat-ausztrál partvidéken, hátha magányos teherhajóra bukkan.  A Sydney eközben befejezte az újabb csapattranszport kísérését és november 17-én hazaindult a Szunda-szorosból – hogy aztán bő 66 évre eltűnjön az ausztrál szemek elől…

Konvojkíséret 1941 szeptemberében: hattérben a Queen Mary és a Queen Elizabeth, előtérben pedig a Sydney, és két Carley tutaja - valamelyikük a hajó egyetlen (2008-ig) megtalált darabjaként vált hírhedté - (forrás)

Az ausztrál könnyűcirkálónak szokásos útvonalát követve november 20-án kellett volna megérkeznie Freemantle-be, persze egy-két napos késés az adott körülmények között belefért, ezt követően viszont az ausztrál haditengerészet illetékesei kezdtek idegesek lenni, sőt a rádiócsend megszakítására utasították a hajót – eredménytelenül. November 23. és 25. között egyéb furcsa események kezdtek kibontakozni a térségben: több hajó is jelentette kisebb-nagyobb késésekkel, hogy nagy létszámú német hajótöröttet vettek a fedélzetükre, 25-én pedig 103 német érte el két csónakban a partot Carnarvontól északra. Az első jelentések szerint a német haditengerészek a Kormoran nevű segédcirkáló túlélői voltak, mely egy ausztrál cirkálóval való, november 19-i összecsapásban süllyedt el. Mindez csak fokozta az ausztrál illetékesek rossz előérzetét, úgyhogy 6 napos késéssel megindították a vízi-légi keresést a hajójuk után. Ezzel párhuzamosan a német tiszteket is sikerült kihallgatható állapotba hozni, akik hol büszkeséggel, hol némi félelemmel a hangjukban ugyanazt az – ausztrálok számára döbbenetes – történetet adták elő.

A Kormoran túlélői - (forrás)

November 19-én 16 óra előtt az északkelet felé haladó Kormoran egy Freemantle felé haladó hajóra lett figyelmes, amiről hamarosan megállapították, hogy ausztrál cirkáló, így megpróbáltak kitérni az útjából. A dolog nem jött össze, a jóval gyorsabb hadihajó követte és gyorsan utolérte őket. Szorult helyzetében Detmers megpróbálta eljátszani egy rémült és összezavarodott kereskedelmi legénység bénázását (még a kódot is leadták, hogy gyanús hadihajó közelíti meg őket), remélve, hogy megússzák a további vizsgálatot, ha pedig mégsem, sikerül elég közel csalniuk magukhoz a könnyűcirkálót, hogy a meglepetés előnyét kihasználva legyőzhessék azt (erre mondjuk nagy összegben senki nem fogadott volna). Nagyjából másfél óráig működött is a játék, az ausztrálok lemondtak a felderítő repülőgépük felbocsátásáról is (ami leleplezte volna a német ágyúkat), illetve csak a nehézfegyvereik egy részét irányították a magát a holland Straat Malakkaként azonosító hajóra. Azonban amikor a két hajó már egymással párhuzamosan, mintegy 900-1300 méterre haladt, az ausztrálok „búcsúzásként” rákérdeztek a hajó titkos azonosítókódjára, amit a németek természetesen nem tudtak. Detmers realizálta, hogy itt ért véget a játék, utasította a legénységet a német zászló felvonására, a fegyverek álcázásának megszűntetésére, majd tüzet vezényelt.

A valódi Straat Malakka - (forrás)

A németek össztüze teljes meglepetésként érte az ausztrál hajó legénységét, és bár egyes beszámolók szerint meglepően gyorsan viszonozták a tüzet, már késő volt: az első másodpercekben megsemmisült a cirkáló első két lövegtornya, a parancsnoki hidat és a tűzvezető központot egy páncéltörő ágyú pumpálta tele gyilkos lövedékekkel, a légvédelmi fegyverekhez rohanó személyzetet pedig gépágyúk golyózápora fogadta és felrobbant a felderítő repülőgép is. Ezen felül az első 5 percben még sikerült egy torpedót is a cirkáló orrába küldeni, épp a leggyengébb részen, a kibocsátható szonárnál. Ennél az összecsapásnál sajnos kiütközött a könnyűcirkáló koncepció gyengesége: a hajó páncélzata ilyen közeli koncentrált tűzcsapást nem volt képes elviselni – a Sydney hamarosan lángoló pokollá vált, legénysége egy időre az irányítást is elveszíthette (egy darabig úgy tűnt belerohan a Kormoranba). Az összecsapás fő része nem tartott tovább 25-30 percnél, ezután a cirkáló egyre lassulva és lángolva a legközelebbi ausztrál kikötő felé vette az irányt, de a Kormoran is megszenvedte a harcot: a cirkáló egyik hátsó lövegtornya telibetalálta a hajó kéményét. Ami nem lett volna túl nagy gond, ha a német hajónak nem lett volna nagyon takarékos üzemet lehetővé tevő, modern meghajtórendszere: a fogyasztás csökkentése érdekében a felhasznált üzemanyagot a kéményen átvezetett csövekben előmelegítették – ezt a rendszert viszont belobbantotta a szerencsés találat. Hamarosan pokollá vált a hajó gépháza, majd a tűz a Detmers által nem szívesen látott aknák felé terjedt, nem hagyva más lehetőséget, mint a hajó elhagyását. Amikor 23 óra tájban a kapitány épp a hídról jött le, még látta a Sydney lángjait kb. 15-20 kilométerre, de amikor legközelebb felnézett, már nem volt ott semmi. (Ez később igencsak elgondolkoztatta a kihallgatóit és a hajót keresőket – lehet, hogy a Sydney épp ebben a pillanatban süllyedt el?)

A csata vázlata: szaggatott vonallal a Kormoran útvonala, folytonos vonallal a Sydney-é, a nyilak a tüzelési irányokat jelzik - (forrás)

A németek hajnalban az egyre viharosabb tengeren csónakba szálltak, és az ausztrál partok felé igyekeztek (sajnos a sebesülteket szállító csónakjuk közel 60 emberrel szinte azonnal elsüllyedt) – a hajó 399 fős legénységéből végül 318 fő menekült meg. Az eltűnt Sydney legénységéből viszont egy sem, dacára a kiterjedt keresésnek. (Hónapokkal később találtak csak egy azonosíthatatlan holttestet egy mentőtutajon a Karácsony-szigetnél, ami – ma már tudjuk – egyértelműen a Sydney-ről származott.)

Mindez gondolkodóba ejtette mind az ausztrál haditengerészetet, mind a sajtót: a németek valamit elhallgathatnak, így nem tűnhet el egy hajó, miközben a vele együtt elsüllyedő másik legénységének java megmenekül. Bár a németek többsége azonos módon számolt be az összecsapásról, sokan kétkedtek a beszámolók hitelességében:

• Egyrészt a németellenes érzelmek ekkor voltak a csúcson Ausztráliában (bár ezt hamarosan csillapították a japánok), a németek által elmondottakat nem volt divatos elhinni, ráadásul jópár történet keringett már a németek könyörtelenségéről, tehát itt is ezt feltételezték a kortársak. Ráadásul a Karácsony-szigetnél talált csónak (illetve a benne talált holttest) is golyóktól vagy srapnellektől származó sérüléseket mutatott. (Részletes vizsgálatra nem volt idő, a szigetet napokon belül kiürítették, majd hamarosan megérkeztek a japánok.)
• Nem segített az sem, hogy a Sydney elsüllyedéséről CSAK német források álltak rendelkezésre.
• A kortársaknak szintén hihetetlennek tűnt, hogy így lépre csalják a nemzet „első számú harcoló hajóját”, sokan valami piszkos trükköt gyanítottak. (Már azon felül, hogy a Kormoran magát békés hajónak álcázva zászlót cserél, majd szétlövi gyanútlan ellenfelét – ez egyébként ebben a formában nem volt illegális.)

A Kormoran egy álcázott ágyúja - (forrás)

• Bár Detmers nevéhez nem fűződik semmiféle rémtett, nem volt náci párttag sem, sajnos fizimiskája alapján bármely propaganda- vagy kalandfilmben eljátszhatta volna a gonosz nácit – ez sem segített a szavahihetőségének.

Theodor Detmers - (forrás)

Szintén növelte a későbbi káoszt, hogy bár a német források nagyjából egyeztek az összecsapás helyét illetően, az ausztrál hivatalos jelentésben sikerült jó 100 kilométerrel arrébb lévő helyszínt megjelölni. Ráadásul az eset komoly vitát is kiváltott az ausztrál haditengerészeten belül: egyesek hittek a német beszámolóknak és a Sydney kapitányának könnyelműségét kárhoztatták, mások valamiféle ismeretlen német trükkre gyanakodtak. Mindenesetre a veszteség igen kínos volt az ausztráloknak, ugyanakkor hamarosan még rosszabb dolgok következtek: a Sydney elvesztése csak bevezetője volt egy döbbenetes kudarcsorozatnak: hamarosan jött Szingapúr eleste, Darwin bombázása és a testvérhajó Perth hősies, de tragikus elvesztése: miután végigharcolta a fél jávai partvidéket, a hazafelé tartó hajó elégtelen hírszerzési adatok miatt belehajózott a nyugat-jávai japán partraszálló erő kellős közepébe – túlélői még kivehették a részüket a Burma-vasút megépítéséből, és utazhattak a japán "hellshipeken" is… A végső jelentés a kapitány felelősségét helyezte előtérbe, de ekkor már egy nagyon más harci helyzetben kellett helytállnia az ausztrál erőknek, így kevés harctéri tanulságot sikerült levonni az esetből.

A Sydney kapitánya, Joseph Burnett - (forrás)

Ugyanakkor a háború után újjáéledtek azok a pletykák, hogy valami nagyon nem volt rendben a Sydney eltűnése körül. Legtöbben az 1941-es újsághírek nyomán arra gyanakodtak, hogy a németek megszeghettek bizonyos nemzetközi egyezményeket: például azelőtt nyitottak tüzet, hogy felvonták volna a harci lobogót, esetleg megadást tettettek, titkos, víz alatti torpedócsőből tüzeltek, ami miatt a Sydney nagyon gyorsan elsüllyedt, a túlélőket pedig legéppuskázták, hogy ne maradjon tanú. Tény, a Kormoranon volt ilyen vízalatti vetőcső, de a németek beszámolója szerint ezt nem használták az akció során (és máskor sem). A Kormoran legénységének kisebb része 1943-ban, a többségük viszont csak 1947-ben térhetett haza – jelentéseik, később megjelent visszaemlékezéseik viszont meglepően egységesek, pedig nagyon különböző körülmények között készültek. (Például az 1943-ban Németországban jelentést készítő hajóorvosnak semmi oka nem lett volna az esetleges „stiklik” eltitkolására, lévén azt hihette, hogy megnyerik a háborút és nem kell felelősségrevonástól tartania.)

Ugyanakkor a Sydney sorsát övező bizonytalanság természetesen felkeltette az összeesküvéselméletek gyártóinak és hívőinek figyelmét is. A legnagyobb feltűnést keltő elmélet szokatlan forrásból származott, alkotóját inkább az elkeseredés hajtotta, mint a jól hangzó alternatív világmagyarázatok kitalálása. Az 1981-es, „Ki süllyesztette el a Sydney-t” című könyv szerzője, Michael Montgomery a hajó navigátorának fia, akit nem töltött el nagy boldogsággal, hogy sohasem találták meg a roncsot és az esetleges túlélőket, úgyhogy arra a következtetésre jutott, hogy itt valami egész másról lehet szó, mint amit a hivatalos verzió mond. Szerinte a német források nem megbízhatóak, és bár semmiféle bizonyítéka nem volt erre, azt valószínűsítette, hogy Detmers hamis vészjelzéssel (vagy megadást színlelve) csalta közel magához a Sydney-t, majd a víz alatti vetőcsőből megtorpedózta. Elméletének talán legérdekesebb része, hogy a Kormoran eközben egy japán tengeralattjáróval kooperált, és végül ez a tengeralattjáró adta meg a kegyelemdöfést a cirkálónak (és ez intézhette el a túlélőket is). Az elméletnek ez a része pedig kiválóan illeszkedik egy másik konteóba: nevezetesen, hogy a szövetségesek tudták, hogy hol és mikor akarnak támadni a japánok, de az USA háborúba vetéséhez kellett egy „Pearl Harbor” is. Most ne menjünk abba bele, hogy ez a konteó egy olyan japán támadássorozatról szól, ami önmagában Casus Belli lett volna feltétlen USA hadbalépéssel, és egy olyan „szándékos kudarcról” ami után egy demokráciában jó eséllyel kormányok buknak – Montgomery szerint az ausztrál és a brit kormányzat azért titkolta el a japán szálat, mert ez ugyan elég lett volna egy brit hadüzenethez, de kevés lett volna az USA hadbalépéséhez, azt ki kellett provokálni.

Ebben ausztrál részről lett is volna némi logika, ahogy már volt róla szó, az ausztrál kormány volt az egyetlen, amely reálisan látta a japán támadás veszélyét, és azzal is tisztában volt, hogy az ázsiai brit erők elégtelenek ennek feltartóztatására, ezért egyre inkább amerikai segítségben kezdett bízni – de azzal is tisztában voltak, hogy annak megérkeztéig időt kellett nyerni, ezért is kezdték el az európai erőik hazahozatalát. November második felében már egyértelmű volt, hogy a Hainan szigeténél gyülekező japán erő valamit biztosan meg fog támadni a „környéken” és ez a valami vagy Malájföld, vagy a Fülöp-szigetek lesz (vagy mindkettő). Ebből viszont az is egyértelmű, hogy bár az ausztráloknak a HÁBORÚ KITÖRÉSE esetén érdeke volt az amerikaiak bevonása, de az még inkább érdekükben állt, hogy a háború minél később törjön ki Japánnal. Ez persze magyarázhatta volna az incidens időleges eltussolását, azonban ha bármiféle információjuk lett volna egy ilyen japán akcióról, különösebb gond nélkül nyilvánosságra hozhatták volna 1941 decemberében, mondván, most találták meg a bizonyítékokat.

Természetesen a két hajóroncs megtalálása tisztázhatta volna a helyzetet, ugyanakkor erre még a 80-as évek nagy roncsfelfedezéseit követően is kevés esély mutatkozott. Az egyik probléma az volt, hogy a fent ismertetett problémák miatt nem volt közmegegyezés a Kormoran elsüllyedésének helyéről, az pedig végképp nem tudta senki, hogy az ütközet helyétől eloldalgó Sydney meddig is maradt a felszínen. Az ilyen helyzet természetesen az „önjelölt” kutatók paradicsoma, akik mind kidolgozták a saját elméletüket a források nem mindig gondos szelektálását követően, és sikerült a csata és az elsüllyedések helyszíneit egy bő 400 kilométer átmérőjű területen elhelyezni. Erre a helyzetre mondta Ballard, a Titanic megtalálója, hogy a Sydney-t nem vállalja, a keresés nem azt jelentené, hogy egy tűt kellene megtalálni a szénakazalban, hanem azt, hogy még a megfelelő szénakazalra is rá kellene először lelni. Az egymással gyakran személyeskedésig fajuló vitát folytató kutatók természetesen szerették volna, ha megfelelő állami vagy magánforrásokkal megtámogatva bebizonyíthatnák elméletük helyességét. Ehhez viszont sajnos a világ rossz felére születtek. Ausztráliában ugyanis a közpénzek elköltését még a nyugat-európai szintnél is sokkal szigorúbban kezelik, itt egy pár dolláros számlával kapcsolatos gyanúba is sorozatosan buknak bele politikusok, több millió dolláros támogatást meg végképp nem adnak oda csak úgy bárkinek, teljesen elképzelhetetlen, hogy egy kormánybarát szociológus vagy táltos vagy bárki komoly pénzeket kapjon a saját agymenéseire (és hogy ehhez az állampolgároknak még asszisztálniuk is kelljen). Ugyanakkor a magánforrások összegyűjtése sem olyan könnyű, mint elsőre gondolnánk: hiába jött létre erre a célra egy alapítvány is, az ausztrál polgárok jelentős része szerint a Sydney kérdése nemzeti (szövetségi) ügy volt, amit az Ausztrál Nemzetközösségnek kellett megoldania, lehetőleg transzparensen – ha erre nem képesek a választott tisztségviselők, akkor minek választják őket?

Szóval a támogatásért valami igen meggyőző elmélettel kellett előállni, és hogy az adófizetők felé is bizonyítsa, hogy nincs ilyen, a támogatásért megkörnyékezett Ausztrál Királyi Haditengerészet meglehetősen furfangos megoldással állt elő: miután különböző kormányzati bizottságok sem igazán tudtak dűlőre jutni a témában, a haditengerészet konferenciát hívott össze a kutatók számára és hagyta őket jól összeveszni. Ugyanakkor a hallgatóságban ott volt egy neves „roncsvadász”, David Mearns is, aki egyre több fantáziát látott a dologban.

David Mearns - (forrás)

Mearns eredetileg tengerbiológusként végzett, de egyre inkább a geofizika és a mélytengeri kutatás iránt kezdett érdeklődni, és egy olyan céghez csatlakozott, amely víz alatti roncsok (főleg repülőgépek) felkutatására specializálódott, például (részben) ők hozták felszínre Challenger roncsait is. Mearns egyre inkább a nehéz és „kényes” ügyek specialistájává vált, ahol egyrészt meg kellett tanulnia az áldozatok hozzátartozóival való tapintatos bánásmódot, másrészt megtanulta azt is, hogy mindennél fontosabb a minél több forrásból táplálkozó, kiterjedt előzetes adatgyűjtés. Tapasztalatai révén egyre komolyabb, közérdeklődésre számot tevő keresőakciókban vett részt, ő találta meg például a HMS Hood roncsait 2001-ben. A 90-es évek második felétől érdeklődött a Sydney után, és az említett konferenciából merőben más következtetést vont le, mint az ausztrál haditengerészet. Ő ugyanis azt látta, hogy a konferencián résztvevő amatőr kutatók között van legalább egy, aki láthatóan nagyon alaposan elemezte a rendelkezésre álló forrásokat, és nagyon konzekvens következtetéseket vont le ezekből. Wes Olson nyugat-ausztráliai mozdonyvezető és amatőr történész abból indult ki, hogy a német források egyezése miatt ezeket érdemes alapul venni, ugyanakkor a korabeli német terminológiát és navigációs szokásokat is figyelembe kell venni elemzésükhöz. (Ezzel a megállapítással Olson egyébként nem volt egyedül, de ő emelkedett ki leginkább a "hangzavarból", és vélhetően vele lehetett legkönnyebben szót érteni.) Ennek alapján Mearns úgy gondolta, hogy a Kormoránt viszonylag rövid kereséssel az általa megjelölt hely közelében meg lehetne találni, innen kiindulva pedig a Sydney-t is (becslése egyébként nagyon pontosnak bizonyult). Ezen felül abból indult ki, hogy a Sydney-t abszolút máshol vagy máshogy keresők is hasznos információkkal szolgálhatnak, ezért minden érintettel igyekezett jó viszonyt kialakítani. Ez sikerült Michael Montgomery-vel is, aki – bár gyökeresen mást gondoltak az ügyről – mindvégig  szívesen segített neki, és ő volt az aki Detmers szótárba rejtett titkos beszámolóját a rendelkezésére bocsátotta – Montgomery-nek tehát végső soron sokkal fontosabb volt az igazság kiderítése, mint saját elméletének bizonyítása – és ez a legtöbb amatőr (és profi) kutatóról elmondható volt: később többen is csatlakoztak Mearns csapatához, még ha egész máshol is kereste a hajókat, mint azt ők eredetileg gondolták.

Az Egyesült Királyságban élő Mearns ugyanakkor egyedül természetesen képtelen lett volna megszervezni a prodzsektet, ehhez kellett egy erős helyi szervezet is: a Ted Graham milliomos által alapított és finanszírozott HMAS Sydney Search Pty. Ltd. A Kft. számos viszonylag nevesebb helyi kutatót tudhatott vezetői figurái között, és szép lassan magához vonta az ügyért tenni akaró ausztrálokat. A cég két nagy előnnyel bírt: Graham anyagi támogatása révén nem omlott össze rögtön az első sikertelen adománygyűjtő akció után, másrészt a nagy névnek számító Mearnst és kutatását is finanszírozni tudták, ez pedig lassan elkezdte kinyitni előttük a kapukat, ahogy egyre jobban haladt az előzetes kutatómunka.

Ennek során Mearnsék előtt 3 nagy kihívás állt:

• A rendelkezésükre álló források alapján meg kellett határozni a Kormoran keresési zónáját, illetve meggyőző érveket kellett felhozni amellett, hogy valóban ez a megfelelő terület
• Ezekkel az érvekkel meg kellett puhítani az Ausztrál Haditengerészetet - első próbálkozásra Mearnsnek is nemet mondtak, mint bárki másnak. Azt biztosra vehették, hogy a keresés költségeinek zömét végsősoron az Ausztrál Nemzetközösség fogja állni, de az állami támogatáshoz a haditengerészeten keresztül vezetett az út.
• Csak, hogy biztos legyen a tuti, ezen felül kiegészítő forrásokat is szerezni kellett. (Ennek Ausztrálián belül jó az akusztikája, hiszen így nem csak az „állam” állja a költségeket.)

Ugyanakkor a Kormoran keresési zónájának meghatározása sem ment túl könnyen. Az egyik legfőbb gond az volt, hogy a két leginkább elfogadott módszer teljesen más területet jelölt ki. Számos – a németek által megadott koordinátákat megbízhatatlannak tartó – kutató a mentőcsónakok sodródását figyelembe véve igyekezett kiszámolni az elsüllyedés helyét. Ez látszólag egyszerű és jó módszernek tűnik: ismertek a korabeli áramlási és meteorológiai adatok, ismert, mennyi ideig haladtak a mentőcsónakok, ebből elég jól belőhető, hol süllyedt el a Kormoran. Az eredmény egy a németek által megadottól mintegy 150-200 kilométerre délkeletre fekvő terület volt. A módszerrel azonban akadt némi probléma: egyrészt az áramlási viszonyokkal kapcsolatban is volt némi bizonytalanság, másrészt a különböző mértékben túlterhelt csónakok mozgása is nehezen modellezhető, harmadrészt a csónakok egy részében eveztek is, így aztán végképp teljesen bizonytalanok a számítások eredményei. Persze, ahogy ilyen esetekben lenni szokott, a „déli keresési zóna” favorizálói meglehetősen hangosan és magabiztosan hirdették eredményeik helyességét, ami a komoly kétségek ellenére sokáig napirenden tartotta ezt a területet (és hozzájárult ahhoz, hogy egyetlen ausztrál állami szerv se adjon egy vasat se, ha ilyen bizonytalan eredményeken alapszik a keresés).

Ugyanakkor az is érthető, hogy kezdetben a másik opció, a német források alapján való keresés sem volt túl vonzó alternatíva. Ugyanis ezek a források ugyanilyen bizonytalannak tűntek először. Az egyik problémát az okozta, hogy a partra jutó legénység tagjai általában egész fokra kerekítve adták meg a csata és az elsüllyedés koordinátáit, mivel sok értelmét nem látták a pontos helyzet megadásának (arra akkor senki sem gondolt, hogy bárki is meg akarja majd találni a roncsokat), vagy elfelejtették a pontos koordinátákat. A Detmers által megadott pozícióról feltételezték, hogy az nem az ütközet helyszínét, hanem a hajó a nap delelésekori pozícióját adta meg, ugyanakkor „titkos” feljegyzéseiben (abban a bizonyos szótárban) szerepelt egy másik, becsült helyszín is. Két további tényező is bonyolította a képet: egyrészt az ausztrál hadvezetés 1941-ben jóval távolabbi koordinátákat adott meg a csata helyszíneként (ez is magyarázta a németekkel szembeni bizalmatlanságot), másrészt ahogy volt róla szó, a hajó a Sydney-vel való találkozásakor leadott egy kamu vészjelzést. Az úgynevezett QQQQ kódot fogta a geraldtoni rádióállomás, és az üzenet tartalmazta a koordinátákat is. Sajnos az állomás a szélességi értéket nem értette, de a hosszúság szögpercre pontosan megvolt. A nagy kérdés az volt, hogy az üzenetet leadó német rádiósok vajon melyik hosszúsági adatot használták? A Detmers által délben meghatározottat, vagy az aktuális pozíciót? A dolog nagyon nem volt mindegy: ha a kódhoz csatolt hosszúság jó, akkor a roncsokat nagyjából 2500 méteres mélységben kellett keresni, ha a nyugatabbi helyszín a jó, akkor 4000 méteresben – ami a vízalatti filmezés költségvonzatát is megnövelte volna kissé… (Az egyes elméleteket kiválóan összefoglalja a linken található prezentáció.)

Hogy a kérdést eldöntsék, Mearns és csapata elkezdte meginterjúvolni a Kormoran legénységének még – jellemzően a Hamburg-Lübeck-Kiel háromszögben – élő tagjait (2004-2005-öt írunk, ekkor még jópár 80-90 körüli német öregúr tudott beszélni élményeiről).  Az általuk elmondottak nagy megkönnyebbülést okoztak a keresőknek: megerősítették, hogy Detmers pontos pozíciója ugyan a déli helyzetet mutatja, de az utólag becsült pozíciója jónak tűnik, míg a hajó rádiósai gyakorlatilag percre pontosan tisztában voltak a hajó aktuális helyzetével, és minden üzenetben azt is alkalmazták. Ezen felül statisztikai módszerekkel is értékelték a korabeli jelentések és a legújabb interjúk eredményeit, és a válaszok többsége is a Detmers által becsült és a ledott rádióüzenet által is (félig) alátámasztott koordinátákra mutatott.

Mearns ismét beállított ezzel az Ausztrál Haditengerészethez, és az infók már az ő fantáziájukat is megmozgatták: a főparancsnok is bőszen számolgatni kezdett a német adatok alapján, illetve a történeti részleget vezető tiszt is támogatólag lépett fel.

A Kormoran keresési doboza: a piros négyszög Kirsner és Dunn a beszámolókat pszichológiai-statisztikai módszerekkel elemző vizsgálatának eredménye, a kék a Mearns által meghatározott doboz az egyéb bizonytalanságok figylembevételével. A Kormoran roncsa majdnem pontosan a piros doboz közepén volt, de Mearns nagyobb keresési zónájával is csak két (a nyilakkal jelölt) fordulóra volt szükség a szonárral a roncs megtalálásához - (forrás)

A dolgok más fronton is kezdtek mozgásba lendülni: 2004-ben dokumentumfilmet forgattak Mearns-szel a témáról és a rejtély lehetséges megoldásairól, ami nagy közfeltűnést keltett Ausztráliában, másrészt a német kormány engedélyt adott a Kormoran felkutatására és lefilmezésére – ezek a fejlemények az ausztrál kormányzatot is nyomás alá helyezték, így nem volt meglepő, hogy 2005 augusztusában az ausztrál miniszterelnök bejelentette, hogy a Nemzetközösség 1,3 millió dollárt ad a hajók felkutatására. A felajánláshoz 500 ezer dollárral csatlakozott Nyugat-Ausztrália kormánya, valamint 250 ezer dollárral Új-Dél-Wales kormányzata is. Tekintve, hogy a keresés becsült költsége 3,5-5,5 millió dollárra rúgott, a felajánlott 2,05 millió dollár egyrészt jelzés volt, hogy jól halad a felderítőmunka, de a keresési terület további szűkítésére van szükség (akkor talán adnak több pénzt), másrészt a hivatalos szervek abban is bíztak, hogy az összeg további részét az ausztrál társadalom fogja összedobni. (Ismétlem, ennek arrafelé igen jó akusztikája van…) Az utóbbi dolog nem igazán jött össze, az ausztrálok többsége ezt szövetségi ügynek tekintette, azaz úgy gondolták, hogy állami pénzből kell finanszírozni a keresést. (Eközben az egyetlen, 1942 elején megtalált holttestet is exhumálták, és Ausztráliába szállították, de azonosítani sajnos azóta sem sikerült a tengerészt.)

Mindazonáltal 2007 nyarára úgy tűnt, beérett a munka, sikerült meggyőzően kizárni a „déli területet” és kijelölni a Kormoran keresődobozát, John Perryman, a haditengerészet történeti részlegének vezetője pedig újabb támogatást kérő levelet írt a kormányzatnak, ezután a keresőcsapat informális úton értesítést kapott, hogy egy szép augusztusi napon a miniszterelnök bejelenti a szükséges keresési keret kipótlását. Egy nappal ezelőtt viszont robbant a bomba: egy ausztrál tévécsatorna bejelentette, hogy sekély partmenti vizekben megtalálták a Sydney roncsát. A profi kutatók egyből gyanút fogtak: a megjelölt helyszín korábban fel sem merült, a megtaláló Phil Shepherd rendelkezésére álló szerény felszerelés is inkább bulvárszenzációt sejtetett. Persze így szó sem lehetett a látványos miniszterelnöki bejelentésről, de a Haditengerészet pár napon belül kiderítette, hogy egy a háború után elsüllyedt kisebb szállítóhajó roncsát hitték a cirkálónak, úgyhogy hamarosan megtörtént a kötelezettségvállalás.

SV Geosounder - a kissé problémás keresőhajó - (forrás)

Ezután már „csak” le kellett szervezni a speciális keresőfelszerelés kibérlését Ausztráliába juttatását (Seattle-ből – közelebbről nem nagyon lehetett volna megoldani, ezért is volt nagyon drága a kutatás) és beüzemelését. 2008 február végére már minden cucc menetkészen a nyugat-ausztráliai Geraldtonban volt, el is indultak vele a keresési négyszög felé, de felmerült pár apró gond. Először a hajó üzemanyagtankja kezdett el befelé ereszteni, és a mindenféle elektronikával tökig pakolt hajón ez nem volt jó ómen, úgyhogy a „spontán szenesedést” elkerülendő visszatértek Geraldtonba. Ezután a szonár hibásodott meg (többször), majd egy trópusi ciklon változtatott hirtelen irányt egyenesen a keresési zóna közepébe, emiatt Mearns már kicsit idegállapotba került (a hajót és a szonárt naptári napok alapján fizették – igaz a késedelem egy része a bérbeadónak volt felróható). A keresést ezért komolyan csak március 11-én hajnalban tudták elkezdeni – de rögtön az első szonárkép valami hajószerűt mutatott. A jel elég gyenge volt, ezért úgy döntöttek, a következő pásztázás során jobb képet tudnak majd alkotni. Ez így is történt: március 12-én röviddel 17 óra után kirajzolódott a Kormoran jellegzetes körvonala (a hajó megemelt előfedélzettel rendelkezett, illetve ismert volt, hogy tatja az elsüllyedéskor - az aknák robbanásával - megsemmisült) – ehhez a keresési terület töredékét kellett csak átfésülni.

A Kormoran jellegzetés orrészét kiadó szonárfelvétel - (forrás)

A felfedezés nyomán megtörtént a Sydney (jóval kisebb) keresési dobozának kijelölése - Mearns azt feltételezte, hogy abban a pillanatban (1941. november 19-én, 23 óra körül) süllyedt el, amikor a német kapitány szem elől tévesztette a lángoló hajót. Az új keresési területet már másnap elérték, de a kutatás lényegében március 14-én kezdődött, kezdetben eredménytelenül. Az ausztrál kormányfő március 16-án délelőtt jelentette be a Kormoran megtalálását, abban a reményben, hogy a Sydney is hamarosan meglehet. A sajtótájékoztató után pár perccel néhány újságíró hívást kapott, hogy nem tudnának-e esetleg visszatérni a helyszínre: 11:03-kor ugyanis a HMAS Sydney és egy nagy roncsmező szonárképe kezdett kirajzolódni Mearns és csapata képernyőjén. Szinte azonnal nyilvánvaló volt, mi is okozta a példátlanul nagy emberveszteséggel rendelkező tragédiát: a cirkáló orra hiányzott…

Az újabb bejelentés óriási szenzációt keltett: 66 év után meglett Ausztrália elveszett hajója. Ezt követően viszont mindenképpen szükséges volt a roncsok lefilmezése is, és erre maradt még keret a gyors sikert hozó szonáros felderítést követően. A gond az volt, hogy azért annyi pénz nem maradt, hogy mindkét hajót részletesen végigfilmezzék, úgyhogy úgy döntöttek, hogy első körben a két hajó „érdekesebb” részeire koncentrálnak, aztán ha még valaki ad rá pénzt, jöhet a részletes felderítés. Mindez azért volt fontos, hogy megállapítsák a Sydney vesztének pontos okait, illetve, hogy valóban úgy zajlott-e le az összecsapás, ahogy azt a német tanúk elmondták?

A filmezés ugyanolyan rosszul indult, mint szonáros keresés: újabb ciklon érkezett, majd a filmezést végző rover képtelen volt kijönni a garázsából – Mearns ekkor úgy döntött, hogy eresszék le az egész szart a garázzsal együtt a Sydney-hez – ugyan így a hajóval vontatva egy 2 és fél kilométeres kábelen kellett manőverezni a „komplexumot”, de filmezni lehetett, és ha nem csapják a Sydney oldalának a rovert, akkor nincs baj. A nem kicsit „badass” módszer viszont kiváló és megdöbbentő felvételeket eredményezett: a Sydney iszonyatos károkat szenvedett, felépítményének és lövegtornyainak java megsemmisült, a lövegek állása pedig mindenben igazolta a német beszámolókat. (Az azonnal megsemmisített lövegtornyok ágyúi nem voltak teljesen célra irányozva, a többi viszont nagyon is.) Ahogy a belövések is: a legtöbb lövésnyom csaknem merőleges volt, azaz az ütközet során a két hajó egymással egy „magasságban”, párhuzamosan haladt.

A Sydney elsőként találatot kapott "A" lövegtornya - (forrás)

A legmegdöbbentőbb a hajó elejének állapota volt: itt egy óriási törés látszott, az orr pedig a törmelékmező közepén, fejjel lefelé ült, tartalmazva mindkét horgonyt is. (A Sydney többi része rendes pozícióban nyugodott a tengerfenéken, bár láthatóan a nehéz hajógépeket tartalmazó tattal ért le.) A Kormoran torpedója a hajót valóban a leggyengébb pontján találta el: a kiereszthető szonárnál, ami végül a cirkáló vesztét okozta, egyben megmagyarázza, hogy miért nem volt túlélő.

A tragédia végső oka: a hajótest torése a fejjel lefelé álló orrészen - (forrás)

A hajót ért károk alapján valószínűsíthető, hogy a 645 fős legénységből már a csata első pár percében 100-150 ember meghalhatott, és sokan súlyosan megsebesülhettek. A torpedótalálat szintén 100-150 áldozatot követelhetett a hasonló sérülést elszenvedő hadihajók példája alapján. A csatából eloldalgó Sydney személyzetének több mint fele ekkor már vagy halott volt, vagy olyan súlyosan megsérült, hogy nem gondolhatott a hajó elhagyására.

A Sydney A-lövegtornyának oldalfala - (forrás)

Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy az életben maradtak nem tudták megközelíteni a hajó súlyosan károsodott orrészét: az első percekben kilőtt A és B lövegtorony nagy lánggal égett, a hajó belsejében pedig a torpedótalálat okozta károk miatt nem lehetett mozogni. A torpedó ütötte lyuk miatt az orr egyre több vizet vett fel, a horgonyokat pedig képtelenek voltak „elengedni” (a híd, ahonnan ezt „gombnyomásra” meg lehetett volna tenni, megsemmisült, előre pedig nem tudtak menni). A feltámadó szél pont az orral szembe sodorta a hullámokat (az erős hullámzás miatt fordult fel a Kormoran sebesülteket szállító csónakja is), és egyre ostromolta a meggyengült szerkezetet.

Merőleges belövés a Sydney oldalán - a német beszámolók pontosságának egyik bizonyítéka - (forrás)

Bár a túlélők valószínűleg tisztában voltak a helyzet veszélyességével, nem nagyon volt más választásuk, mint a hajón maradás: a hajó mentőcsónakjait komoly sérülésekkel találták meg az óceánfenéken, és ugyan nem lehet megállapítani mikor is szenvedték el a károkat, fedélzeti pozíciójuk alapján szinte biztos, hogy nem voltak vízrebocsátható állapotban a csata után.

A Sydney egyik megrongálódott mentőcsónakja - (forrás)

Ezen felül a nagyszámú sebesült csónakba helyezése sem lett volna megoldható a feltámadó szélben. Muszáj volt kockáztatniuk, de este 11 óra körül elfogyott a szerencséjük: az egyre lassuló hajó orra nem bírta tovább, vélhetően pár másodperc alatt leszakadt, és kőként süllyedt a fenékre. A hajó többi része csaknem merőlegesen követhette 1-2 percen belül. A hajót megpróbálták elhagyni, ennek tragikus bizonyítéka, hogy az összes fedélzeti ajtót nyitva találták a kutatók. De a menekülők egy részét mélybe ránthatta a hajó (ennek további szomorú bizonyítékai a fenéken egymástól centikre megtalált cipőpárok), más részük nem tudott mibe beszállni, lévén a csónakok nagyrésze a hajóval együtt süllyedt el. A fedélzetről gumicsónakok szabadulhattak el, ezek egy részét biztosan igénybe vették, azonban az 5-6 nappal később megindított keresőakció az északnyugatra sodródó csónakokat már nem találhatta meg – ráadásul a gumicsónakokban vélhetően az evezni kevéssé képes sebesülteket próbálták elhelyezni. Ennek bizonyítéka az egyetlen megtalált holttest és csónak: a szerencsétlenül járt tengerész repeszt kapott a homlokába, ami ellátás hiányában pár napon belül mindenképpen halálos lett volna, a tutajon maradt egyéb tárgyak alapján ráadásul valószínűleg nem egyedül szállt csónakba (vélhetően guggoló testhelyzete miatt maradt holtteste a csónakban).

Gyanúsan közeli cipőpár az óceánfenéken... - (forrás)

A másik nagy kérdés az volt, hogy a Kormoran alkamazott-e valamiféle tiltott vagy „alattomos” fegyvert. A roncsok lefilmezése alapján szinte biztosan állítható, hogy nem. Mindkét roncs sérülései a németek által leírt eseménysorozatot tükrözik, szinte kínos pontossággal. Megvizsgálták a Kormoran víz alatti torpedóvetőcsövét is: az ugyan nem állapítható meg, hogy van-e benne kilövetlen torpedó, de az igen, hogy a csőből csak igen éles szögben, hátrafelé lehetett volna tüzelni (a hajógépek miatt a torpedó merőlegesen nem fért volna el), ilyen pozícióban viszont csak másodpercekig volt a Sydney az összecsapás alatt (elölről gyakorlatilag nem kapott találatot), tehát valószínűtlen a vetőcső használata.

A Kormoran víz alatti torpedóvetője - (forrás)

Még egy kérdés maradt nyitva, amire valószínűleg sohasem kapunk választ: miért merészkedett az ausztrál kapitány ennyire közel a „gyanús” hajóhoz. Erre a roncsok megtalálása után külön vizsgálóbizottság alakult, ami elsőre kicsit túlzott reakciónak tűnik, de az is igaz, hogy 66 év után már lehet kicsit objektívebben lehet a témához állni. Ezt a bizottság eredményei is igazolták: az igaz, hogy Burnett kapitány híján volt a komolyabb harci tapasztalatoknak, de a korabeli gyakorlat alapján a legtöbb kereskedelmi hajó hasonlóan bénázva, beijedve reagált a hadihajók közeledésére, a Straat Malakka pedig tényleg nagyon hasonlított a Kormoranra (Detmers ráadásul a lemenő nap irányába manőverezett, ami megnehezítette a hajó sziluettjének azonosítását). Vagyis Burnettnek kevés oka volt az általános óvatosságon felül a gyanakvásra – tulajdonképpen ezt, azaz viszonylagos óvatlanságát lehetett végül felróni neki, egyébiránt az adott körülmények között bevett harceljárásokat alkalmazva, szabályszerűen járt el.

A Sydney roncsának rekonstrukciója - (forrás)

A Sydney tragédiája azt bizonyítja, hogy a valós események sokkal egyszerűbbek és kegyetlenebbek tudnak lenni a feltételezettnél, és bár vannak nehezen elhihető történések (mivel nem akarunk hinni bekövetkeztükben), a valóság brutálisabb tud lenni bármely összeesküvéselméletnél. A Kormoran fegyverezete ekkora távolságból bőven elégséges volt a Sydney harcképtelenné tételére, legénységének lemészárlására, Detmers megtévesztő akciója pedig tökéletesen sikerült, a sérült ausztrál cirkáló túlélői mellől pedig többszörösen is elpártolt a szerencse: hajójuk villámgyorsan süllyedt el, és a keresőakciót is óriási késéssel indították meg. A nem annyira ismert összecsapás a német felszíni flotta kis számú győzelmének egyike volt a második világháborúban, a roncsok keresésének története pedig nagyon sokat elárul az ausztrál „néplélekről” és az ausztrál állam működéséről. Tanulságos és jó példa, amit bizonyos területeken érdemes szem előtt tartani…

Főbb források:

David L. Mearns: The search for the Sydney

Mike Carlton: Cruiser: The Life And Loss Of HMAS Perth And Her Crew

https://www.slideshare.net/elkcon/20100101-ppps-33

https://www.ibiblio.org/hyperwar/UN/UK/UK-Med-I/index.html

http://museum.wa.gov.au/explore/sydney