"A kívülálló, aki megnyert egy háborút", így szól egy hazánkban jobbára ismeretlen ausztrál vezérezredes, John Monash egyik életrajzának alcíme. Pedig a háború, amiről szó van, nem más mint az első világégés, azaz Monash nem lehetett kispályás játékos, ha ilyet írnak róla. Még furcsábbá teszi mindezt két további szempont: sokáig még honfitársai sem tekintettek Monash-re "háborúnyerőként", ez az értékelés leginkább csak az elmúlt egy-két évtizedben tört utat magának Gallipoli mindent elhomályosító hírnevén át, másrészt Monash egész társadalmi háttere az ellen szólt, hogy hadvezérként ő irányítsa az antant erők valóban döntő jelentőségű hadműveletét, az amiens-i áttörést. A főtiszt ugyanis nemcsak, hogy nem volt "hivatásos" katona, de anyanyelve is jóformán a német volt: poroszországi zsidó szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Monash háttere, motivációja önmagában nagyon érdekes betekintést nyújt az épp nemzetté váló első világháborús Ausztrália életébe, pályája ráadásul nagyon jól mutatja, hogy hogyan tudott az antant végül felülkerekedni a világháború kilátástalannak tűnő vérfürdőjében. Kísérjük végig ezt az életutat, hogy eldönthessük, valóban megnyerte-e az ausztrál tiszt az első világháborút?

A világháború alatt 30 kilót fogyó John Monash hivatalos portréja 1918-ból - (forrás)

John Monash 1865 júniusában született Melbourne-ben. Édesapja, Louis Monasch 1853-ben vándorolt ki a ma Lengyelországhoz tartozó Krotoschin városából, ami akkoriban Poroszország nem túlzottan prosperáló agrárperifériájához tartozott. Nem úgy Melbourne: az 1850-es évek victoriai aranyláza óriási fellendüléshez vezetett, melyet nem csak az aranyásók, de az őket kiszolgáló kereskedők és szolgáltatók is igyekeztek kihasználni - így Louis Monash is, aki elsősorban Németországban gyártott termékek helyi forgalmazásával próbálkozott, közepes sikerrel, ugyanakkor ez már elég volt egy mérsékelt jólét megteremtésére. Olyannyira, hogy ezután a család több tagja is utánajött, sőt azt is megengedhette magának, hogy 1864-ben hazautazva hazai lányt vegyen el, a zsidó polgári családból származó Berthát (a házaspár ezt követően igen élén kapcsolatot ápolt a család Németországban maradó részével.)

A család nevéből gyorsan kikopott a c betű, azonban a kis John és húga német-angol nyelvű környezetben nőtt fel, folyékonyan beszélték mindkét nyelvet. A szülők egyébként nem voltak vallásosak és több-kevesebb sikerrel igyekeztek asszimilálódni a helyi közösségbe (elsősorban Louis viszonylag gyenge angoltudása és honvágya bizonyult a fő akadálynak). Ennek komoly lökést adott, amikor a melbourne-i üzlet problémái miatt a család 1874-ben az új-dél-wales-i Jerilderie-be költözött. Ez a helység akkor sem volt nagyobb, mint most, viszont a gyerekek élvezték a természet közelségét - Monash túrázás iránti szeretete itt alapozódott meg. Két éves ottlétükből Monash elsősorban két epizódot szeretett később kiemelni: egyszer vigyázott Ned Kelly lovára, sőt beszélt is vele (Louis valószínűleg Kelly egyik orgazdája volt, a banda talán leghíresebb akciójára 1879-ben egyébként épp Jerilderie-ben került sor), másrészt a helyi tanító felismerte tehetségét, és azt javasolta, hogy a középiskolát mindenképpen Melbourne-ben kezdje el. Ez így is történt, Bertha a két gyerekkel 1876-ban visszatért a nagyvárosba és John beíratták a Scotch College-ba.

A német telepesekkel szívesen üzletelő Ned Kelly híres páncélzatában - (forrás)

Hogy jobban el tudjuk képzelni az "infrastrukturális hátteret", Melbourne-t 1835-ben alapították, intézményei ezért meglehetősen újak (emiatt általában modernek) voltak, a lassan szárba szökkenő tudományos életében pedig érthető módon a birodalom perifériáiról érkező, valamint a külföldi bevándorlók (azaz skótok, írek és nem utolsósorban németek) játszották a vezető szerepet. A Scotch College még ebben a közegben is modern és jónevű intézmény volt, John kifejezetten jól érezte itt magát és itt alapozódott meg alapossága és becsvágya, ráadásul kiemelkedő tehetségű tanulóként kezelték, így egyenes volt az útja a Melbourne-i Egyetemre. 

Azonban 1882-ben megkezdett tanulmányai végül 11 évig húzódtak (igaz végül három diplomát is szerzett): a némileg reneszánsz emberként működő John figyelmét ugyanis túl sok dolog kötötte le: bár eredetileg bölcsészdiplomára utazott, egyre több szükséges vizsgán bukott meg a közéleti és magánéleti kötöttségei miatt, ezután pedig figyelme egyre inkább a mérnöki tanulmányok felé fordult, de ezen a területen is bukdácsolt. Ebből a helyzetből két tevékenysége jelentett kiutat: 1887-től hídépítőként vállalt munkát, és meglepően sikeresnek bizonyult ebben a tevékenységében. Másrészt 1884-ben beállt a helyi önkéntes haderőbe (milíciába). Alapvetően két dolog motiválta a feliratkozását: egyrészt a jól kinéző egyenruha, másrészt politikai nézetei: az alapvetően nemzeti konzervatív (gazdasági szempontból liberális) Monash úgy gondolta, hogy az ausztráliai (önigazgató) gyarmatok nemzetté válásához elengedhetetlen a védelmi képesség kialakítása, és ennek biztosítását bizony nem a mindenféle gyarmati "kalandba" bonyolódó Brit Birodalomtól kell várni.

A kamasz John Monash - (forrás)

Itt muszáj egy kisebb kitérőt tennünk az ausztrál honvédelem 19. század végi állapotát illetően: a kontinenst 1870-ben elhagyták a brit szárazföldi erők, a védelmet innentől a brit flotta és csekély létszámú tengerészgyalogsága, valamint az egyes gyarmatok rendőrsége látta el. Ugyanakkor a gyarmatosítás újabb hulláma (amelyben immár a németek is részt vettek) egyre inkább szükségessé tette valamilyen saját védelmi erő kiállítását. Erre végül 1883-ban került sor milícia jelleggel: a katonák és a tisztek szabadidejükben gyakorlatoztak. Emellett természetesen továbbra is volt lehetőség hivatásos katonaként beállni a brit hadseregbe vagy a flottához, amely az ausztrál hátterű tisztjeit időnként valóban Ausztráliába helyezte: részben a fennmaradó brit bázisokra, részben pedig a milícia egyes magasabb parancsnoki beosztásaiba. Mindeközben természetesen a milícia tisztjei is letehették a tiszti vizsgákat, így a magasabb beosztások előlük sem voltak (teljesen) elzárva. A hivatásos karrier elősegítésére a 20. század elején létrejött az első ausztráliai tiszti akadémia, ugyanakkor a hivatásos tiszteket egészen a második világháborúig folyamatosan rotálták a brit és ausztrál állomáshelyek között (holott az Ausztrál Államszövetség 1901-es megalakulásával önálló honvédelmi szervek jöttek létre).

Mondani sem kell, hogy a milícia végül nagyon különböző színvonalú egységeket takart: jópár zászlóalj  a férfiak hétvégi ivóköreként funkcionált, míg más egységek kifejezetten modern eszközökre kaptak kiképzést és fegyelmezett csapatként működtek. Monash egy közepesen fegyelmezett gyalogoszászlóaljban kezdte pályafutását, majd 1886-ban az erődtüzérséghez került, ahol meg tudta ismerni a legújabb technológiai vívmányokat, ráadásul mindez egybeesett mérnöki pályafutásának kezdetével. Ez a pályaív korántsem volt egyenes, ráadásul nem csak gazdasági, de magánéleti válságok is nehezítették Monash karrierjét.

Fiatal mérnökként titkára feleségével keveredett viszonyba, majd ennek végetértével 1891-ben elvette Vic Mosst, akivel korántsem bizonyult harmonikusnak a kapcsolata (3 évvel később majdnem el is váltak - Monash hagyományosabb háziasszonyszerepet képzelt el feleségének, azonban Vic szeretett szórakozni járni és kiterjedt baráti körével találkozni). Victoria állam és Melbourne 1891-től a korábbi boldog időket követően mély gazdasági válságba süllyedt, Monash pedig egyre nehezebben kapott munkát, így végül egy mérnöktársával saját vállalkozásba kezdett. A cég végigbukdácsolta az évtizedet, és alapvetően három tényezőnek köszönhette a túlélését:

- Monash és társa gyakran vállaltak kisebb vidéki munkákat (hidak felújítását és építését) - az ezzel járó gyakori távollétek persze nem voltak ideálisak sem a házassága, sem 1893-ban született lánya nevelése szempontjából, ellenben tovább növelték a vadon iránti szeretetét.

- Az 1893-ban jogi diplomát is szerző Monash hamarosan az ország legkeresettebb igazságügyi építésügyi szakértőjévé vált (lényegében pénzért képviselte valamelyik felet egy-egy peres ügyben), amivel kiegyensúlyozhatta cége ingadozó bevételeit. Persze mindez további távolléteket eredményezett, sőt a család rövid időre az ekkor prosperáló Perth-be költözött egy persorozat miatt.

- Az áttörést végül Monash technológiai újításokra való nyitottsága hozta meg: vasbeton hidak építését kezdték meg, és hamarosan már több államra is ők rendelkeztek az ehhez szükséges szabadalmakkal. Igaz 1901-ben egyik bendigoi építkezésükön tragédia történt: a híd a terhelési próbán egy embert megölve összeomlott - mint kiderült a balesethez az adott hídtípusra vonatkozó victoriai szabványok helytelensége vezetett - így a cég túlélte az esetet, sőt, egy ismerős műszaki egyetemi professzor bevonásával igen sokat tanultak belőle. (A baleset feldolgozásának módja 16 évvel később a nyugati fronton köszönt vissza.)

Az összeomlott bendigoi híd - Monash legnagyobb próbatétele a háborúig - (forrás)

Monashék cége az 1900-as évek építési boomját így végül kiforrott termékportfólióval kezdte meg, ráadásul hamarosan egy betoncsövek gyártásával foglalkozó vállalkozás alapítására is sor került, ami végül vagyonos emberré tette Monasht, így egyre több időt áldozhatott arra, hogy katonai pályafutását is egyengesse. Az erődüteg legénységét hatékony csapattá szervezte, tiszti előmenetele során pedig a következő elveket igyekezett betartani (betartatni):

- A katonai és munkafegyelem betartatása: ez a gyakorlatban az ivászatok megszűntetését, és a rendelkezésre álló összes fegyver kezelésének elsajátítását jelentette: egy tüzérnek jól kellett tudnia bánnia a puskával is, egy altisztnek vagy egy tisztnek pedig minden lehetséges harci feladatot ismernie kellett, hogy a veszteségek könnyen pótolhatóak legyenek. Bár embereit keményen hajtotta, egyéb kérdésekben Monash nem bizonyult szigorúnak: Gallipolinál lényegében ő teremtette meg az ausztrál "katonai viseletet" a nadrágszárak és az ingujjak levágásának engedélyezésével...

- A legújabb technológia nyomon követése és lehetőség szerint használata. Monash az elsők között ismerte fel Ausztráliában az elkövetkező háború gépesített jellegét, és azt, hogy ehhez a harceljárásokat is hozzá kellene igazítani. Erről szívesen tartott előadásokat és írt tanulmányokat, sőt még egy fegyverszabadalmat is benyújtott.

- Azt az elvet vallotta, hogy csak akkor érdemes ausztrál csapatokat harcba küldeni, ha az országot valóban veszély fenyegeti, így kifejezetten ellenezte a brit gyarmati háborúkban való részvételt, és nem jelentkezett sem az 1885-ös szudáni expedícióra, sem pedig a búr háborúba. Mindezt egy tiszti vitát követően a szemére is hányták (német és zsidó hátterével együtt), a konfliktus ironikus módon épp 1914 júliusában kulminálódott...

Az ekkor már őrnagyi rangban szolgáló Monash 1908-ban új megbízást kapott: ki kellett alakítani az ausztrál hírszerzési irodát (vagyis a katonai hírszerzést). A mintegy 20 fős szervezet alapvetően három feladatot próbált ellátni: megfelelő minőségű térképek beszerzése Ausztráliáról és egyéb lehetséges harcterekről, a potenciális ellenfelek, veszélyforrások azonosítása, valamint minden lehetséges információ beszerzése ezek haderejéről. A térképezős projekt a vártnál jóval nehezebbnek bizonyult: a túraszerető Monash igen fontosnak tartotta, hogy a döntéseket hozó parancsnok kezében pontos térképek legyenek (a gallipoli események ezt a nézetet később tragikusan igazolták is), ugyanakkor kiderült, hogy ezek még Ausztráliáról is igen hiányosak, így megpróbálték ezeket maguk legyártani - ehhez viszont túl kevesen voltak. Ugyanakkor az elkészült térképeknek később nagy hasznát vették az első világháborús kiképzést szolgáló hadgyakorlatokon.

Monash két olyan hatalmat azonosított, mely Ausztráliára veszélyt jelenthet terjeszkedési tervei miatt: a Német és a Japán Birodalmat, felderítési erőforrásaikat elsősorban az előbbire koncentrálták. Ez kezdetben abból állt, hogy Monash ausztráliai németként előfizetett minden minimálisan is katonai témájú német folyóiratra, és elolvasta azokat. Ez alapján már viszonylag jó képet kaphattak az egyik potenciális ellenfelük háborús készülődéséről, miközben a Brit Birodalom is igyekezett újabb katonai kapacitásokat felépíteni. Mivel a brit szárazföldi haderő hagyományosan nagyon kicsi (120 ezer fő körüli) volt, a hadvezetés az egyéb európai hatalmak jóval nagyobb, sorkötelezettségre alapozott hadseregeit tanulmányozva, elkezdte annak a lehetőségét vizsgálni, hogy háború esetén milyen módon lehetne nagyméretű hadsereget felállítani, a sorozás lehetőségét pedig a domíniumokon is megvizsgálták. Mindez egyrészt a különböző ifjúsági és felnőtt paramilitáris szervezetek felvirágzását eredményezte, másrészt pedig a milícia egyre komolyabb kötelékeket megmozgató hadgyakorlatokat hajtott végre, ami végül Monashnak is esélyt nyújtott a  félcivil "kívülálló" szerepéből való kitörésre.

A katonai hírszerzőirodát vezető pozícióját ugyanis 1912-ben elvesztette egy a szövetségi és tartományi hadvezetés közötti kakaskodásban: az irodát ugyanis a victoriai hadszervezetbe olvasztották be, ami fura módon a szövetségi vezetőknek is megfelelt - ugyan 1911-től hivatalosan már Canberra volt a szövetségi főváros (igaz, az átköltözés 16 évig tartott), de az ausztrál hadsereg és a flotta irányítási központja továbbra is Melbourne-ben maradt. (Részben ez magyarázza a victoriai tisztek túlsúlyát a két világháború ausztrál főtisztjei között.) Ugyanakkor némi lobbizással Monash elérte, hogy kinevezzék a 13. gyalogdandár (lényegében gyalogezred) élére, és hamarosan megkapta ezredesi előléptetését is. (A milícia gyalogdandárja békeidőben mintegy 3000 katonát számlált, ezek kevesebb, mint 10%-a volt hivatásos - a tisztek nem feltétlenül rendelkeztek hivatásos státusszal). Monash a brit hadsereg azon tisztjei közé tartozott, aki világosan látta a lovasság szerepének eljelentéktelenedését, valamint a gyalogság hátrányba kerülését az automata fegyverekkel szemben, illetve  tüzérként tisztában volt a lövegek rohamos fejlődésével, így alakulatát is ennek megfelelően igyekezett kiképezni: a különböző fegyvertípusokat és alegységeket igyekezett koordinálva mozgatni, és kifejezetten kerülte a látványos, de támogatás nélküli gyalogosrohamokat. Mindez egy 1914 februári hadgyakorlaton feltűnt az épp Ausztráliában "turnézó" Ian Hamilton vezérezredesnek, aki elvitte az ausztrál ezredes hírét a felsőbb brit hadvezetés számára - egyben azt az információt is átadta, hogy az ausztrál milíciára lehet számítani egy esetleges háborúban. 

A háború pedig hamarabb eljött, mint arra bárki is számított. Nagy-Britannia Németország elleni hadbalépése egy olyan háború kezdetét jelentette, amelyben Monash (és az ausztrál politikai és katonai elit) is kötelességének érezte részt venni. Meggyőződése szerint a két ország között a gyarmatok és befolyási övezetek felosztásáért zajlott a küzdelem, ami Ausztrália biztonságát (és legrosszabb esetben területi integritását) is veszélyeztetheti. (Magyarul ez nem a Brit Birodalom szükségtelen kiterjesztését szolgáló gyarmati expedíció volt, hanem a Birodalom létét veszélyeztető konfliktus.) Ugyanakkor a tény, hogy Németország az ellenfél, nem vált épp Monash javára, többen is fehánytorgatták német (és zsidó) származását - a háborús átszervezések mellett vélhetően ez is hozzájárult ahhoz, hogy elvesztette a dandár parancsnokságát, igaz, rövid "főcenzori" tevékenységet követően megkapta a 4. gyalogdandár parancsnoki posztját - az egységet a második tengerentúli különítmény részeként tervezték Európába küldeni. 

John Monash a második kontingenssel együtt hagyta el Ausztráliát 1914 decemberében, és mivel az ő egysége volt a legnagyobb a kötelékben, ő volt az Egyiptomba tartó konvoj parancsnoka. A Szuezi-csatornához érkező ausztrál egységekkel kezdetben a csatornát igyekeztek védeni az esetleges török támadásokkal szemben (a törökök épp a második kontingens beérkezése idején tényleg meg is próbálkoztak ezzel).

Ezzel párhuzamosan azonban egy másik terv is alakulóban volt az ausztrálok felhasználására: mivel a törökök kicsit erősebben kezdték a háborút, mint az egy hanyatlóban lévő, balkáni hadseregek és az olaszok által is megalázott birodalomtól elvárható volt, az orosz cár jelezte az angol hadvezetésnek, hogy nagy segítség lenne a kaukázusi fronton harcoló hadserege számára, ha a britek komoly csapást tudnának mérni ellenfeleire. Az admiralitás első lordja, Winston Churchill meglehetősen nagyravágyó tervvel állt elő: a flottával be kell venni Konstantinápolyt, ami vélhetően kiütné a Török Birodalmat. Persze a terv a Dardanelláknál elhelyezett aknamezőn 1915 márciusában zátonyra futott, de nem mondtak le róla: az újabb próbálkozás során a gyalogságnak és a flottának egymást támogatva kell előretörnie a török főváros felé. A hadművelet vezetésével a Monasht felkaroló Ian Hamilton vezérezredest bízták meg, a végrehajtásra pedig brit és francia csapatok mellett az ANZAC-et bízták meg. Hamilton mondjuk sejtette, hogy a már riadóztatott törökök ellen kevés lesz a tervezett erő, de a hadműveletre ettől még sor került. A Gallipoli-partraszállásról és a tömegmészárlásba torkolló további hadműveletekről rengeteg helyen olvashatunk, így most csak az ausztrálok és a 4. gyalogdandár szerepét vizsgáljuk részletesebben. 

A későbbi ANZAC legendárium része, hogy az 1915 április 25-én nehéz terepen partraszálló csapatok gyorsan erős tűzbe kerültek - ez azonban csak részben igaz. Az első hullám ugyanis navigációs hibák miatt 2 km-rel a tervezett viszonylag sík partraszállási zónától északra ért partot, ahol az ellenállás nem volt jelentős, azonban a partot szinte teljesen átláthatatlan völgyekből és alacsony, de meredek gerincekből álló labirintus övezte. (A törökök meg voltak róla győződve, hogy mindez szándékos volt a partraszállás sikere érdekében.) Bár a partraszállási zóna így viszonylag védett volt, erről a terepről az első 1-2 napot követően szinte lehetetlen volt kitörni - igaz a törököknek sem volt könnyebb betörni, de ők uralták a magaslatokat. Ez a tény, valamint a vártnál erősebb török ellenállás elbizonytalanította Hamiltont, komolyan fontolgatta az evakuációt. Monash ezalatt a tartalékban lévő dandárja élén füstölgött a szállítóhajóján. Az offenzív szellemű tiszt meg volt róla győződve, hogy az evakuáció katasztrófába torkollna, és egy határozott támadással még lehetne segíteni a helyzeten. 26-án reggel így egy véletlent és a kommunikációs káoszt kihasználva önhatalmúan szállította partra csapatait, melyek komolyan hozzájárultak a helyzet stabilizálásához. Ennek emlékét az Anzac-öböl és hátországa térképén a Monash-völgy őrzi. 

Az Anzac-öböl környéki tereptárgyak - a fekete vonalak a gerincek, a barna foltok a kisebb platók, magaslatok - (forrás) 

Az alakulat ezt követően főleg védelmi feladatokat látott el (ami a mesterlövészek és a tüzérség által belőtt terepen elég veszteségteljes feladat volt), Monash pedig kitűnt a dandár logisztikai hátterének megszervezésével, valamint azzal a nézetével (és gyakorlatával), hogy támadni csak megfelelő előkészítéssel, a támadó alakulatok mozdulatainak összehangolásával és a csapatok előtt álló terep megfelelő felderítésével (azaz pl. térképek birtokában) szabad, ha ezek nem állnak rendelkezésre, nem szabad elindítani a hadműveletet.

A 4. gyalogdandár katonái a Monash-völgy felső szakaszán, 1915. májusában - (forrás)

Bár a dandárparancsnok több esetben is sikeresen vétózott meg "majd valami lesz" alapon összeállított offenzív terveket, azonban részt vett több kudarcos és csak részben sikeres támadási kísérletben is. Közülük a legjelentősebb az augusztusi támadás volt, amikor az ANZAC megpróbálta átkarolni a törökök jobbszárnyát - a kísérletnek a 4. gyalogdandár alkotta a külső oldalát. A terep áttekinthetetlensége és egy tájékozódási hiba miatt az egység alig járható terepre került, így bár a kezdeti török ellenállás nem volt erős, nem tudták elérni céljukat.  A hadjárat későbbi részében a dandárt gyakran tűzoltó szerepben alkalmazta a hadvezetés, hiába tiltakozott, Monash, hogy a létszámuk már nem teszi lehetővé a dandárméretű feladatok ellátását.

Az 1915. augusztus 6-ai megkerülő támadás - a 4. gyalogdandár alkotta a balszárnyat - (forrás) 

A dandárt végül 1915 decemberében az utolsó lépcsőben evakuálták a hídfőből, az egyiptomi pihenőidőszak alatt pedig Monash nekilátott összegezni a hadjárat tanulságait. Természetesen az eredeti célt tekintve Gallipoli kudarc volt, ugyanakkor Monash úgy értékelte, hogy stratégiai szempontból nem feltétlenül: a törökök olyan vérveszteséget szenvedtek, amit belátható időn belül nem tudtak pótolni (miközben az ANZAC pár hónapon belül harcképes lett, sőt komolyan nőtt ereje), így szinte biztos, hogy nem várható tőlük komolyabb támadó hadművelet. Ez alapvetően így is volt, 1916 tavaszán ugyan még El-Kutnál kapitulációra késztették a brit mezopotámiai inváziós haderőt, de ezután már a kudarcok jöttek: a következő hónapokban majdnem összeomlott a kaukázusi front, 1917-ben pedig már a britek támadhattak két irányból is.

A fentieket leszámítva ugyanakkor Monash nem volt megelégedve sem a brit hadvezetéssel, sem a hadműveletek lefolytatásával. Alapvető különbséget látott a hivatásos katonatisztek és a "civil" hátterű, milíciából érkező tisztek felfogása között. Az előbbiek többsége számára a hadsereg függelmi viszonyai jóval lényegesebbek voltak, azaz sokkal fontosabb volt egyetérteni a felettesükkel, mint hogy megfelelő tervet készítsenek a küszöbönálló ütközetre. Mindezt csak erősítette, hogy a háború előtti brit hadseregben elterjedt volt a "valahogy majd csak áttörünk" hozzáállás (ami a gyarmati konfliktusokban általában működött is), így a katonákra sok esetben leírható veszteségként tekintettek, melyeket majd a Birodalom csaknem végtelen erőforrásai könnyen pótolnak. Emellett a legtöbb hivatásos tiszt a háború előtt meglehetősen kényelmes életet élt, jóval kevesebb gyakorlati kihívással szembesültek, mint "részmunkaidős" társaik, ráadásul igen elterjedt volt körükben a napközbeni alkoholfogyasztás.

A milícia tisztjei jóval kevésbé tehették meg, hogy pótolható veszteségként tekintsenek embereikre, hiszen kudarc esetén a "szomszédaikat" mészárolták le, akikkel otthon el kellett számolniuk. A civil háttér pedig sok esetben fejlettebb problémamegoldó képességgel társult, ráadásul jóval könnyebben mondhattak ellent parancsnokaiknak, hiszen leváltásuk esetén még mindig visszatérhettek a civil karrierjükbe. Ugyanakkor a milicista tiszti modellnek volt egy árnyoldala is, amely komolyan befolyásolta az ausztrál háborús emlékezetet: a két világháborúban kiemelkedő tisztek ezután jellemzően a civil elit magas pozícióit töltötték be, ami komolyan nehezítette a háborús tanulságok kiértékelését, a kudarcok őszinte beismerését.

Ezzel párhuzamosan viszont Monash kifejezetten pozitív benyomást tett a brit tisztikar jelentős részére, "cégvezetői" mentalitását, önálló döntéshozatalát szokatlannak, de inkább hasznosnak értékelték. Brit hadosztályparancsnoka kifejezetten hálás volt neki, amikor közvetített közte és a britnél jóval egalitariánusabb legénység között. (Lényegében keresztülvitte, hogy a tiszthelyettesek is kaphassanak tiszti előléptetést, ami a jóval demokratikusabb ausztrál milíciában teljesen szokványos volt, a brit hadseregben azonban nem.) Már egyre kevésbé tartották kívülállónak, sőt, egyre inkább híre ment, hogy ő az a tiszt aki képes kézben tartani a "fura" ausztrálokat, így magasabb parancsnoki kinevezésre is érdemes lehet, főként, hogy igen korszerű hadvezetési elveket vall.

Ahogy már szó volt róla, Monash fontosnak tartotta a támadások megfelelő előkészítését, a gyalogság hősies rohamát az adott háborúban a legtöbb esetben nem tartotta célravezetőnek. A mérnöki szemléletű tiszt számára a sikeres támadó haderő együttműködő gépezet volt, ahol az egyes csapattípusok egymást segítve törnek előre. Például a repülőgépekről felderített állásokat leköti a tüzérség, miközben a gyalogság a tankok segítségével megtisztítja az ellenséges árokrendszert. Azonban az első világháború kezdetleges kommunikációs viszonyai, valamint az egyes alakulattípusok lassú haladási sebessége miatt mindezt csak szakaszosan volt lehetséges kivitelezni: tereptípustól és a rendelkezésre álló erőktől függően párszáz méterestől pár kilométeres ugrásokkal. Monash alapvetően két hadművelettípust tartott célravezetőnek:

- A támadások közötti időszakokban agresszív járőrtevékenységet kell végezni az ellenfél zavarására, kimerítésére.

- A támadásokat kizárólag kedvező körülmények között, megfelelően előkészítve, szakaszosan kell végrehajtani. Ha az ellenfél erősítést hoz, be kell várni az ellentámadását. A módszer anyagcsata, így alapvetően arra kell törekedni, hogy az ellenségnek nagyobb veszteséget okozzanak.

Természetesen minderre nem csak Monash jött rá, a britek ennek megfelelően igyekeztek tervezni a támadásaikat 1917-től (sőt, már valamennyire a Somme-nál is felismerhető volt ez a fajta célkijelölés), a gond ugyanakkor az volt, hogy vagy a célt tűzték ki túl nagyravágyóan (pl. sok kilométeres betörést céloztak, miközben a kommunikációs rendszer ezt képtelen volt követni - ez volt Haig leggyakoribb hibája), nem hangolták össze az egyes alakulatok cselekvését (ez sokszor összefüggött a túl optimista célkjelöléssel), vagy a körülményeket figyelembe nem véve, hanyagul terveztek. Egyébként Monash sem volt a katonái életét különösebben kímélő főtiszt, a szerinte sikerrel kecsegtető hadműveletek esetében kíméletlenül hajtotta előre embereit, elfogadva az első világháború kegyetlen valóságát: vagyis, hogy a kis előretörések is ezres nagyságrendű elesettel és sebesülttel járnak. Ugyanakkor részletesen és önkritikusan kielemezte minden egyes hadműveletét, így nem véletlen, hogy az elsők között volt, aki alkalmazni tudta a megfelelő megoldást a véres patthelyzetben. Azt, hogy ez az út milyen kudarcokon és sikereken át vezetett az Amiens-i áttöréshez, kiválóan illusztrálja a hírhedté vált Passchendaele-i csata, és az ottani ausztrál szerepvállalás.

A véres eseménysorozat az immáron vezérőrnagy Monasht hadosztályparancsnokként érte: rövid ideig ugyan még a 4. gyalogdandárt parancsnokolta a nyugati fronton, de 1916 júliusában kinevezték az Ausztráliából érkező 3. hadosztály élére. A váltásnak két előnye is volt számára: egyrészt így nem részesült a Somme-i kudarcból, másrészt volt ideje a hadosztályát saját elvei szerint kiképezni - eközben ráadásul még V. Györggyel is sikerült "megismerkednie".

A hadosztály a Ypres körüli frontszakaszra került 1916 novemberében amely ekkor viszonylag nyugodtabb terület volt, télen egyik fél sem erőltette a támadást, bár az ausztrálok elég agresszív járőrtevékenységet folytattak, egyes esetekben akár 2-3 századnyi erővel, és volt olyan kísérlet, amire megfigyelőként Monash is elkísérte embereit. Egyébként belátta, hogy az adott körülmények között a hadosztályparancsnoknak a lehető legjobb hírközlési lehetőségeket biztosító ponton kell tartózkodnia, itt "elölről" vezetni nem lehet. Ugyanakkor folyamatos volt a kapcsolattartás a fronton lévő egységekkel, és igen nagy energiát fektetett a hadosztály vezetése a jó minőségű élelmezésre és az egészségügyi ellátásra valamint a felvonulási terület útjainak karbantartására. Ezen felül Monash igencsak érdeklődött aziránt, hogyan is tudná a tankokat és a repülőgépeket beépíteni hadrendjébe.

A messines-i csata  - a 3. ausztrál hadosztály a legdélebbi támadó alakulat - (forrás)

Az első nagyobb hadműveletre a következő év júniusában került sor, ami a Messinesi csata néven vonult be a hadtörténelembe. Az ütközet célja a "Messines-gerinc" (valójában egy néhány méter magas szelíden emelkedő terepegyenletlenség, ugyanakkor a Lille és Ypres közötti "uralkodó magaslat") elfoglalása volt három hadtest részvételével, amit az utászok által már féléve gondosan ásott aknák felrobbantása vezetett be, majd egy-két lépcsőben 2-5 kilométeres betörés követett (az ausztrálok a jobbszárnyon kb. két kilométert haladtak előre). A jól összehangolt támadást sikeresnek minősítették, célját egyrészt elérte, másrészt a látszólag azonos mértékű (kb 25 ezer fős) veszteségek a németeknek fájtak jobban: többségük ugyanis elesett, eltűnt és fogságba esett volt, míg a brit és ausztrál sebesültek jelentős része kisebb fokú gázmérgezés miatt szorult ellátásra, így hamarosan visszatérhettek az arcvonalba. (Persze ez a "csekély" gázmérgezés a túlélők javának súlyos vagy végzetes egészségügyi problémát jelentett 15-20 éven belül.) Ezt követően több kisebb támadás történt mindkét részről, melyek inkább antant sikerekkel jártak: ezek során alkalmazta először a 3. ausztrál hadosztály az ellenséges lövészárokba betöréskor komoly előnyt nyújtó trükkjét: a támadást megelőző napokon indított tüzérségi csapások során gázgránátokat is lőttek, így a németek minden egyes csapásnál felvették a kilátást korlátozó gázálarcaikat. A támadáskor is, azonban ekkor nem érkeztek gázgránátok, így az ausztrálok álarc (és gázsérülésveszély nélkül) támadhattak. A hadműveleket komolyan korlátozta, hogy az augusztus Flandriában az elmúlt 30 év legcsapadékosabbjának bizonyult, ami nem sok jót ígért a folytatásra.

Márpedig a brit hadvezetés újabb támadási célt jelölt ki: a Messinestől északra lévő, Ypres-t közvetlenül uraló két "gerinc" Broodseinde és Passchendaele elfoglalását (valójában mindkét esetben a dombon ülő azonos nevű falu és határa elfoglalásáról volt szó). Az Ypres-hez közelebbi, valamivel alacsonyabb Broodseinde elleni támadást ismét a brit 5.hadsereg három hadteste (a X. brit és a két ANZAC) hajtotta végre. A cél egy két részletben végzett 4 kilométeres előrenyomulás volt, azonban ekkorra már a németek is felkészültek az egyre sikeresebb új brit-ausztrál taktikára: a veszélyesnek tartott szakaszokra "ellentámadó-hadosztályokat" hoztak, melyek egy napon belül ellenlökést indíthattak, vagy szerencsés esetben még a támadást megelőzően rajtaüthettek a támadó csoportosuláson. Pontosan ezzel próbálkoztak a németek 1917. október 4-én Broodseindénél, ugyanis Ludendorff előre rendelte a beavatkozó (Eingreif) hadosztályok rohamegységeit és géppuskáit.

A broodseindei területnyereség - a csata napján kezdődő esőzés a Brooseinde és Paschendaele közti terepegyenetlenségeket változtatta mocsárrá, ráadásul október 12-én kétszer akkora előrenyomulást terveztek, mint ami 4-én sikerült - (forrás) 

A centrumban támadó 3. ausztrál hadosztály arcvonalán mindkét fél reggel 6 órára időzítette támadását. Erről a jó hírszerző hálózatot kiépítő Monashnak is volt sejtése, így csapatait arra utasította, hogy amennyiben a német tüzérség még a támadásuk előtt előkészítő tüzet lő, várják be a német támadást. Bár a német zárótűz komoly veszteséget okozott a már az előretolt állásokban tartózkodó ausztráloknak, a csapatok fegyelmezetten vártak, majd halomra mészárolták a 6-kor a lövészárkukból előözönlő németeket. Ezután már viszonylag könnyen el tudták foglalni aznapi mindkét céljukat, további komoly német veszteségeket okozva. A brit-ausztrál sikerben szerepet játszott még egy faktor: október 4-én egy hosszabb száraz időszak után ömleni kezdett az eső, ami komolyan hátráltatta a további német erősítés helyszínre érkezését. Ezzel a hadosztály és hadtestparancsnokságok előre kalkuláltak is, ugyanakkor a főparancsnokság nem: az egyre nedvesebb időjárásban a korábbi siker miatt parancsot adtak a támadás folytatására Passchendaele ellen. 

Passchendaele, 1917. október 13-án reggel - (forrás)

Az ezt követő események úgy vonultak be a történelembe, hogy a brit főparancsnokság a mocsárba hajtotta a hadosztályait, ahol azok értelmetlenül elvéreztek. Ez nagyjából igaz is volt, azonban a brit térképeken a terület nem sártengerként szerepelt: sima, ligetekkel, erdőkkel tagolt szántóföld volt, azonban a szembenálló felek tüzérségi párbaja tönkretette a csapadékvizet levezető  árokrendszert, és így az október 4 és 12. között csaknem folyamatosan szakadó eső valamint a kiáradó patakok vize megrekedt a Broodseinde és Passchendaele közti sekély völgyben, valamint a két domb "oldalvölgyeiben". A helyszínen tartózkodó hadosztályparancsnokok (köztük Monash) ezt észrevették, és jelezték, hogy semmi értelme beletámadni a sárba, de a parancs nem változott: az október 12-én megindított első támadás pedig szó szerint a sárba fulladt: ekkor és itt készítette el az előző évben még Shackletonnal a jégen küzdő Frank Hurley a háború egyik legikonikusabb fotósorozatát.

Az ausztrál 4. hadosztály katonái 1917. október 29-én a háború egyik hírhedt fotóján - a frontvonal közelében csak így lehetett közlekedni - (forrás)

Monash a támadás napján óvatos volt, "csak" ötezer emberrel támadott, a többieket visszatartotta hogy logisztikai támogatást nyújtson az extrém körülmények között - 3200-an kerültek közülük a veszteséglistára, ráadásul nagyobb részük elesett vagy súlyosan megsérült. A megtizedelt hadosztályt (és az ANZAC-et) fokozatosan  a kanadaiak váltották fel, és a II. ANZAC parancsnokságát ideiglenesen Arthur Currie vette át. Monash nem mulasztotta el észrevenni, hogy a kanadai altábornagy mind társadalmi hátterét, mind hadvezetési elveit tekintve nagyon közel áll hozzá. (Mindez másnak is feltűnt, Haig tábornagy például rendszeresen össze is keverte őket.) A kanadaiak végül tanulva az addigi hibákból egy hónappal később bevették Passchendaele-t, igaz lényegesen szárazabb körülmények között (az erről szóló film ennek megfelelően kicsit csúsztatott a körülményeket illetően).

A tanulságokat mind a kanadai, mind az ausztrál főtiszt részletesen kielemezte, hogy aztán 8 hónappal később egymással együttműködve érjék el az antant erők egyik legnagyobb győzelmét a nyugati fronton. Hogy pontosan hogyan történt mindez, és mi történt addig a hadszíntéren, azt az írássorozat következő részében tárgyaljuk.

JAKAB LÁSZLÓ