Háttértörténelem

Háttértörténelem

Az Indiai-óceán legnagyobb rejtélye

A Sydney és a Kormoran élethalálharca

2021. február 22. - lezlidzsi84

Nem messze azoktól a vizektől, ahol nemrég több ország hadiflottája és légiereje kereste a Malaysian Airlines 370-es járatát, 66 évig feküdt a hullámsírban a második világháború egyik legnagyobb rejtélyének megoldását jelentő két hajóroncs: a német Kormoran segédcirkálóé és az ausztrál Sydney könnyűcirkálóé. A roncsok megtalálásáig senki sem tudta megmagyarázni, hogyan is sikerült az elvileg gyengébb fegyverzetű német hajónak egy nagyon rövid és nagyon véres összecsapásban nagyobb ausztrál társát úgy elsüllyesztenie, hogy egyetlen túlélő sem maradt? Valamilyen titkos fegyvert alkalmazott? Esetleg két héttel Pearl Harbor előtt segítséget kapott a japánoktól? Vagy valaki lemészárolta az ausztrál hajótörötteket? Nem voltunk híján a konspirációs teóriáknak sem, a hajók megtalálása ugyanakkor mintaszerűen igazolta, hogy az élet legtöbbször sokkal egyszerűbb és kegyetlenebb, mint azt a konteósok elképzelik.

Az ausztráloknak különösen azért volt fájó a cirkáló saját partjaik előtt való elvesztése, mert a Sydney legsikeresebb hajójuk volt, a háború szövetségesek számára nem túl fényes első időszakának harcoló legendája, a „Szürke Gladiátor”.  És ne feledjük, a hajóval eltűnt 645 tengerész az ausztrálok legnagyobb egyszeri vesztesége volt, a háború minden 40. ausztrál áldozata a hajón vesztette életét.

imageproxy.jpgA Sydney és a Kormorán közötti harc - (forrás)

A rövid, de mozgalmas ausztrál hadtörténelemben oly emblematikus 7200 tonna vízkiszorítású, 171 méter hosszú könnyűcirkálót 1933-ban kezdték el építeni a Tyne torkolatában, kezdetben a HMS Phaeton névvel az oldalán, de még 1934-es elkészülte előtt megvette az Ausztrál Királyi Haditengerészet, nevét pedig Sydney-re változtatta. A megoldás nem volt szokatlan: a brit hajógyárak jellemzően olcsóbban dolgoztak, mint az ausztrál üzemek, úgyhogy az aussie haditengerészet a 30-as évek második felében a könnyűcirkálóosztály három tagját is megvásárolta és névadási hagyományainak megfelelően a Sydney, Hobart és a Perth nevet adta nekik. A sorozatot innen kezdve „ausztrál Perth-osztályú cirkálókként” emlegették, noha épp a Perth csatlakozott utoljára a flottához. Ennek ellenére az ausztrálok a Sydney-re voltak a legbüszkébbek: egyrészt ez volt az első igazán modern hadihajójuk az adott időszakban, másrészt nevét egy igen híres elődtől örökölte: az első Sydney könnyűcirkáló tett pontot a német Emden könnyűcirkáló akciódús, de rövid pályafutására az 1914-es Kókusz-szigeteki összecsapásban.

hmas_sydney_awm_301473.jpgAz HMAS Sydney - (forrás)

Utódja hamarosan hasonló hírnévre tett szert: a viszonylag kicsi, jól manőverezhető, modern légvédelemmel (és szonárral) ellátott hajót mintha csak a Földközi-tengeri hadszíntérre teremtették volna – ráadásul épp „jókor”, 1940 májusában csatlakozott a régióban állomásozó nemzetközösségi flottához: június 10-én megérkezett Mussolini némileg könnyelmű hadüzenete, ami hirtelen az események közepébe taszította a könnyűcirkálót és a meglehetősen elavult, de épp Alexandriában állomásozó ausztrál rombolóflottillát. Az aussie hadihajók hamarosan már az olasz parti erődítményeket ágyúzták, illetve egyéb brit hajókkal együtt a máltai konvojokat kísérték. Június 28-án egy meglehetősen furcsa ütközetre került sor: a britek máltai konvoja találkozott össze az olaszok tobruki konvojával. A kaotikus összecsapás során egy olasz romboló mozgásképtelenné vált, amit végül a Sydney kutatott fel, és küldött a tenger fenekére egy rövid tűzharcot követően.

uk-med-i-9.jpgA Spada-foki csata vázlata - (forrás)

A hajó nagy napja július 19-én jött el: a parancsok szerint az Athén és Kréta közötti vizeken kellett járőröznie egy brit romboló társaságában és szükség szerint támogatnia kellett egy másik, négy brit rombolóból álló, a közelben tartózkodó csoportot is. A Sydney kapitánya, John Collins az erők megosztását némileg ellentmondásosnak érezte, ezért úgy döntött, közelebb húzódik a rombolókhoz. Pont jókor: a reggeli órákban két olasz könnyűcirkáló támadt a rombolókra, melyek menekülőre fogták, miközben értesítették a Sydney-t és kísérőjét. Collins azonnal a segítségükre sietett, majdnem tökéletes csapdát állítva az olaszoknak: egyrészt teljesen meglepte őket a semmiből előtűnő ausztrál cirkáló, másrészt Kréta partvidékének közelsége miatt csak úgy tudtak manőverezni, hogy átmenetileg közelebb kerültek az ausztrál hajóhoz, ami semmissé tette fegyverzetbeli előnyüket, amit az ausztrálok nem is haboztak kihasználni: néhány sorozattal elsüllyesztették a Bartolomeo Colleoni cirkálót, és megrongálva menekülésre kényszerítették a másik olasz hajót is. A Spada-foki csata egyértelmű brit győzelemmel zárult.

bartolomeo_colleoni_under_attack.JPGBalra az égő Bartolomeo Colleoni, jobbra Kréta partjai - (forrás)

A hajó legénysége ezután sem unatkozott: a következő hónapokban részben parti olasz állásokat támadtak (eközben két torpedóvető csónakot is elsüllyesztettek), részben konvojokat kísértek, főleg az olasz-görög konfliktus kitörését követően, ami borzasztóan túlterhelte a flottát. A fokozódó nyomáshoz hozzájárult, hogy egyre szaporodtak a hajók elleni légitámadások – ezek során a robosztus és jól manőverezhető hajó jól helytállt, de a személyzetet érthetően nagyon kimerítette ez a fajta hadviselés. Az ausztrál vezérkar ezért elhatározta, hogy (némi átfedéssel) a Perth-szel váltja fel a hajót. Az 1941 januárjában hazainduló Sydney jókor távozott: a következő időszak szövetséges kudarcai (pl. Görögország és Kréta elvesztése) és a hadszíntéren megjelenő Luftwaffe hatékony légitevékenysége már a Perth-öt érintette, a legsikeresebb ausztrál hajóra a hazai vizeken vártak komoly feladatok.

sydney_battle_damage.jpgA Sydney legénysége pózol a hajó Spada-foki csatában elszenvedett egyetlen sérülésében - a sokak által hazaküldött fotó nem igazán nyugtatta meg a hozzátartozókat... (forrás)

Az ausztrál kormány ugyanis az elsők között ismerte fel a délkelet-ázsiai japán ténykedés veszélyességét, illetve azt, hogy Szingapúr védelmi képességei finoman szólva sem olyan jók, mint a brit hadvezetés gondolja. Emiatt szükségesnek látta ausztrál csapaterősítések átdobását Ázsiába, a konvojokat viszont valamivel kísérni kellett. De mitől is féltek a németektől-olaszoktól oly távoli ausztrál vizeken a haditengerészek? Kevéssé ismert a második világháború történetében, de a németek nem csak tengeralattjáróikkal ritkították az ellenséges kereskedelmi flottákat, de úgynevezett „segédcirkálókkal” is. A segédcirkálók (vagy kalózhajók, portyázók) jellemzően nagyobb, 6-8000 tonnás korszerű teherhajók voltak, melyeket meglehetősen erős fegyverzettel (150 mm-es hajóágyúkkal, páncéltörő és gépágyukkal valamint torpedóvető csövekkel) láttak el. Ugyan sebességben és fegyverzetük hatótávolságában nem vehették fel a versenyt egy cirkálóval, de kisebb hadihajókkal és főleg kereskedelmi hajókkal szemben egyértelműen fölényben voltak, és volt még két nagy előnyük: egyrészt kereskedelmi hajónak tudták álcázni magukat (tehát csak közelebbi vizsgálattal voltak leleplezhetőek) és nagy rakterük miatt akár egy-másfél évnyi nyílt tengeri portyázáshoz elegendő készlettel is rendelkezhettek (cserében a páncélozatlan, de fegyverekkel és lőszerrel jól megpakolt hajók szerencsétlen találat esetén igen nagyot tudtak robbanni, nem volt életbiztosítás a fedélzetükön szolgálni). Adottságaikból kifolyólag a gyengén ellenőrzött, nagyobb hadihajókkal gyéren ellátott területeken tudtak hatékonyak lenni, azaz leginkább a déli féltekén, és különösen az Indiai- és a Csendes-óceánon. A segédcirkálók egyike volt a 8700 bruttóregisztertonnás Kormoran, melyet 1938-ban építettek Kielben Steiermark néven. A nagy, korszerű és takarékos üzemű teherhajó soha nem vett részt a kereskedelmi forgalomban, a háború kezdetén a Kriegsmarine lefoglalta, és az említett tulajdonságai miatt segédcirkálóvá alakította át.

bundesarchiv_bild_146-1985-117-02a_hilfskreuzer_kormoran.jpgA Kormoran -  (forrás)

A segédcirkálók többségét a németek 1940-ben indították útjára, hatékonyságuk csúcsát 1940/41-ben érték el, ezt követően a háború kiterjedése, a szövetséges hadiflották növekedése, és a konvojrendszer kiterjedése erősen korlátozta működésüket. Az Ausztrália környéki, rosszul őrzött vizeken viszont épp 1940/41 fordulóján nagyon látványos sikereket arattak – 1940 decemberében a (szovjet segítséggel, az Északkeleti-átjárón át a Csendes-óceánra jutó) Komet és az Orion megtámadták a naurui foszfátkikötőt, 5 hajót elsüllyesztve, és vagy 10 hétre megbénítva a foszfátrakodást. (Ez egyébként leginkább a fő felvevőországnak, Japánnak nem tetszett…) A válasz a konvojrendszer bevezetése volt, ami csökkentette a szövetségesek veszteségeit, ugyanakkor 1941 tavaszán újabb német hajó tűnt fel az Indiai-óceánon: az Atlanti-óceán egyenlítői vizein komoly sikereket arató Kormoran. A konvoj- illetve csapatszállítókísérethez viszont olyan hajókra volt szükség, amelyek gyorsak, képesek egymagukban is felvenni a küzdelmet a német portyázókkal, de nem zabálják meg a teljes ausztrál olajkészletet - erre pedig a harcoló hajó hírében álló Sydney volt a legalkalmasabb. Ugyanakkor a cirkáló tapasztalt személyzete jelentős részben lecserélődött: egy részük hátramaradt Alexandriában, hogy a növekvő ausztrál flotta személyzetigényét fedezze, más részüket ugyanezen okból Ausztráliába hazaérve vezényelték át (pl. Collins parancsnokot is, aki miután megsebesült a történelem első kamikázetámadásában, 1948 és 55 között az ausztrál flotta főparancsnoka lett). Szintén csökkentette a harci tapasztalattal rendelkező legénység létszámát az ausztrál haditengerészet egy furcsa, új gyakorlata: mivel a nagy hajókat rendszerint nagyobb városaikról nevezték el, a vezetés úgy gondolta, hogy javítja a legénység harci kedvét, ha a saját tagállamuk fővárosáról elnevezett hajón szolgálhatnak. Ezért 1941-ben a Sydney legénységét igyekeztek új-dél walesiekkel feltölteni, a nyugat-ausztráliaiakat pedig lehetőség szerint átvezényelték a hamarosan szintén hazatérő Perth-re (ez legtöbbjüknek csak néhány hónap haladékot adott…).

1024px-hmas_sydney_1934_crew.jpgA Sydney legénysége 1940-ben - (forrás)

A Sydney hazai lelkes fogadtatását (1941. február 11-én iskolaszünetet rendeltek el a névadó nagyvárosban, hogy mindenki láthassa a híres hajót!) követően a részben új személyzet összecsiszolódásán volt a hangsúly, illetve a következő hónapokban jellemzően csapatszállító hajókat kísértek. Mindez az év közepétől egyre inkább a Freemantle és a Szunda-szoros közti útvonalat jelentette, mivel egyre több ausztrált vezényeltek Szingapúr megerősítésére.

2_kep.jpgA Sydney "otthon" 1941 februárjában - (forrás)

Az útvonal a legénység számára rutinná vált, és bár tudtak a német hajók (köztük a Kormoran) jelenlétéről, sok zavart nem okozott az ellenség, főleg, hogy a németek is tudtak az ausztrál cirkálók megjelenéséről, ami óvatosabbá tette a kapitányaikat. A Kormoran parancsnoka, Theodor Detmers 1941 októberére-novemberére kezdett kicsit gondterheltté válni: az Indiai-óceán hajózóútvonalai egyre veszélyesebbekké váltak számára, és szeretett volna megszabadulni a hajóján lévő 350 aknától is – főleg hogy szerinte semmi keresnivalójuk nem volt a fedélzeten, mivel a kikötők megközelítési útvonalaira nem igazán lehet egy 8000 tonnás hajóval észrevétlenül aknákat telepíteni. Mindazonáltal október végén megpróbálkozott egy kisebb aknamező elhelyezésével Freemantle közelében, de nem meglepő módon menekülnie kellett az ellenséges hadihajók jelenléte miatt. Ezt követően viszonylag lassan, a konvojútvonalakat csak szúrópróbaszerűen érintve haladt észak felé a nyugat-ausztrál partvidéken, hátha magányos teherhajóra bukkan.  A Sydney eközben befejezte az újabb csapattranszport kísérését és november 17-én hazaindult a Szunda-szorosból – hogy aztán bő 66 évre eltűnjön az ausztrál szemek elől…

troop_transports_queen_mary_and_queen_elizabeth.jpgKonvojkíséret 1941 szeptemberében: hattérben a Queen Mary és a Queen Elizabeth, előtérben pedig a Sydney, és két Carley tutaja - valamelyikük a hajó egyetlen (2008-ig) megtalált darabjaként vált hírhedté - (forrás)

Az ausztrál könnyűcirkálónak szokásos útvonalát követve november 20-án kellett volna megérkeznie Freemantle-be, persze egy-két napos késés az adott körülmények között belefért, ezt követően viszont az ausztrál haditengerészet illetékesei kezdtek idegesek lenni, sőt a rádiócsend megszakítására utasították a hajót – eredménytelenül. November 23. és 25. között egyéb furcsa események kezdtek kibontakozni a térségben: több hajó is jelentette kisebb-nagyobb késésekkel, hogy nagy létszámú német hajótöröttet vettek a fedélzetükre, 25-én pedig 103 német érte el két csónakban a partot Carnarvontól északra. Az első jelentések szerint a német haditengerészek a Kormoran nevű segédcirkáló túlélői voltak, mely egy ausztrál cirkálóval való, november 19-i összecsapásban süllyedt el. Mindez csak fokozta az ausztrál illetékesek rossz előérzetét, úgyhogy 6 napos késéssel megindították a vízi-légi keresést a hajójuk után. Ezzel párhuzamosan a német tiszteket is sikerült kihallgatható állapotba hozni, akik hol büszkeséggel, hol némi félelemmel a hangjukban ugyanazt az – ausztrálok számára döbbenetes – történetet adták elő.

7_kep.jpgA Kormoran túlélői - (forrás)

November 19-én 16 óra előtt az északkelet felé haladó Kormoran egy Freemantle felé haladó hajóra lett figyelmes, amiről hamarosan megállapították, hogy ausztrál cirkáló, így megpróbáltak kitérni az útjából. A dolog nem jött össze, a jóval gyorsabb hadihajó követte és gyorsan utolérte őket. Szorult helyzetében Detmers megpróbálta eljátszani egy rémült és összezavarodott kereskedelmi legénység bénázását (még a kódot is leadták, hogy gyanús hadihajó közelíti meg őket), remélve, hogy megússzák a további vizsgálatot, ha pedig mégsem, sikerül elég közel csalniuk magukhoz a könnyűcirkálót, hogy a meglepetés előnyét kihasználva legyőzhessék azt (erre mondjuk nagy összegben senki nem fogadott volna). Nagyjából másfél óráig működött is a játék, az ausztrálok lemondtak a felderítő repülőgépük felbocsátásáról is (ami leleplezte volna a német ágyúkat), illetve csak a nehézfegyvereik egy részét irányították a magát a holland Straat Malakkaként azonosító hajóra. Azonban amikor a két hajó már egymással párhuzamosan, mintegy 900-1300 méterre haladt, az ausztrálok „búcsúzásként” rákérdeztek a hajó titkos azonosítókódjára, amit a németek természetesen nem tudtak. Detmers realizálta, hogy itt ért véget a játék, utasította a legénységet a német zászló felvonására, a fegyverek álcázásának megszűntetésére, majd tüzet vezényelt.

straat_malakka.jpgA valódi Straat Malakka - (forrás)

A németek össztüze teljes meglepetésként érte az ausztrál hajó legénységét, és bár egyes beszámolók szerint meglepően gyorsan viszonozták a tüzet, már késő volt: az első másodpercekben megsemmisült a cirkáló első két lövegtornya, a parancsnoki hidat és a tűzvezető központot egy páncéltörő ágyú pumpálta tele gyilkos lövedékekkel, a légvédelmi fegyverekhez rohanó személyzetet pedig gépágyúk golyózápora fogadta és felrobbant a felderítő repülőgép is. Ezen felül az első 5 percben még sikerült egy torpedót is a cirkáló orrába küldeni, épp a leggyengébb részen, a kibocsátható szonárnál. Ennél az összecsapásnál sajnos kiütközött a könnyűcirkáló koncepció gyengesége: a hajó páncélzata ilyen közeli koncentrált tűzcsapást nem volt képes elviselni – a Sydney hamarosan lángoló pokollá vált, legénysége egy időre az irányítást is elveszíthette (egy darabig úgy tűnt belerohan a Kormoranba). Az összecsapás fő része nem tartott tovább 25-30 percnél, ezután a cirkáló egyre lassulva és lángolva a legközelebbi ausztrál kikötő felé vette az irányt, de a Kormoran is megszenvedte a harcot: a cirkáló egyik hátsó lövegtornya telibetalálta a hajó kéményét. Ami nem lett volna túl nagy gond, ha a német hajónak nem lett volna nagyon takarékos üzemet lehetővé tevő, modern meghajtórendszere: a fogyasztás csökkentése érdekében a felhasznált üzemanyagot a kéményen átvezetett csövekben előmelegítették – ezt a rendszert viszont belobbantotta a szerencsés találat. Hamarosan pokollá vált a hajó gépháza, majd a tűz a Detmers által nem szívesen látott aknák felé terjedt, nem hagyva más lehetőséget, mint a hajó elhagyását. Amikor 23 óra tájban a kapitány épp a hídról jött le, még látta a Sydney lángjait kb. 15-20 kilométerre, de amikor legközelebb felnézett, már nem volt ott semmi. (Ez később igencsak elgondolkoztatta a kihallgatóit és a hajót keresőket – lehet, hogy a Sydney épp ebben a pillanatban süllyedt el?)

battle-map.jpgA csata vázlata: szaggatott vonallal a Kormoran útvonala, folytonos vonallal a Sydney-é, a nyilak a tüzelési irányokat jelzik - (forrás)

A németek hajnalban az egyre viharosabb tengeren csónakba szálltak, és az ausztrál partok felé igyekeztek (sajnos a sebesülteket szállító csónakjuk közel 60 emberrel szinte azonnal elsüllyedt) – a hajó 399 fős legénységéből végül 318 fő menekült meg. Az eltűnt Sydney legénységéből viszont egy sem, dacára a kiterjedt keresésnek. (Hónapokkal később találtak csak egy azonosíthatatlan holttestet egy mentőtutajon a Karácsony-szigetnél, ami – ma már tudjuk – egyértelműen a Sydney-ről származott.)

Mindez gondolkodóba ejtette mind az ausztrál haditengerészetet, mind a sajtót: a németek valamit elhallgathatnak, így nem tűnhet el egy hajó, miközben a vele együtt elsüllyedő másik legénységének java megmenekül. Bár a németek többsége azonos módon számolt be az összecsapásról, sokan kétkedtek a beszámolók hitelességében:

  • Egyrészt a németellenes érzelmek ekkor voltak a csúcson Ausztráliában (bár ezt hamarosan csillapították a japánok), a németek által elmondottakat nem volt divatos elhinni, ráadásul jópár történet keringett már a németek könyörtelenségéről, tehát itt is ezt feltételezték a kortársak. Ráadásul a Karácsony-szigetnél talált csónak (illetve a benne talált holttest) is golyóktól vagy srapnellektől származó sérüléseket mutatott. (Részletes vizsgálatra nem volt idő, a szigetet napokon belül kiürítették, majd hamarosan megérkeztek a japánok.)
  • Nem segített az sem, hogy a Sydney elsüllyedéséről CSAK német források álltak rendelkezésre.
  • A kortársaknak szintén hihetetlennek tűnt, hogy így lépre csalják a nemzet „első számú harcoló hajóját”, sokan valami piszkos trükköt gyanítottak. (Már azon felül, hogy a Kormoran magát békés hajónak álcázva zászlót cserél, majd szétlövi gyanútlan ellenfelét – ez egyébként ebben a formában nem volt illegális.)

kormoran_agyu.gifA Kormoran egy álcázott ágyúja - (forrás)

  • Bár Detmers nevéhez nem fűződik semmiféle rémtett, nem volt náci párttag sem, sajnos fizimiskája alapján bármely propaganda- vagy kalandfilmben eljátszhatta volna a gonosz nácit – ez sem segített a szavahihetőségének.

theodor_detmers.jpgTheodor Detmers - (forrás)

Szintén növelte a későbbi káoszt, hogy bár a német források nagyjából egyeztek az összecsapás helyét illetően, az ausztrál hivatalos jelentésben sikerült jó 100 kilométerrel arrébb lévő helyszínt megjelölni. Ráadásul az eset komoly vitát is kiváltott az ausztrál haditengerészeten belül: egyesek hittek a német beszámolóknak és a Sydney kapitányának könnyelműségét kárhoztatták, mások valamiféle ismeretlen német trükkre gyanakodtak. Mindenesetre a veszteség igen kínos volt az ausztráloknak, ugyanakkor hamarosan még rosszabb dolgok következtek: a Sydney elvesztése csak bevezetője volt egy döbbenetes kudarcsorozatnak: hamarosan jött Szingapúr eleste, Darwin bombázása és a testvérhajó Perth hősies, de tragikus elvesztése: miután végigharcolta a fél jávai partvidéket, a hazafelé tartó hajó elégtelen hírszerzési adatok miatt belehajózott a nyugat-jávai japán partraszálló erő kellős közepébe – túlélői még kivehették a részüket a Burma-vasút megépítéséből, és utazhattak a japán "hellshipeken" is… A végső jelentés a kapitány felelősségét helyezte előtérbe, de ekkor már egy nagyon más harci helyzetben kellett helytállnia az ausztrál erőknek, így kevés harctéri tanulságot sikerült levonni az esetből.

8_kep.jpgA Sydney kapitánya, Joseph Burnett - (forrás)

Ugyanakkor a háború után újjáéledtek azok a pletykák, hogy valami nagyon nem volt rendben a Sydney eltűnése körül. Legtöbben az 1941-es újsághírek nyomán arra gyanakodtak, hogy a németek megszeghettek bizonyos nemzetközi egyezményeket: például azelőtt nyitottak tüzet, hogy felvonták volna a harci lobogót, esetleg megadást tettettek, titkos, víz alatti torpedócsőből tüzeltek, ami miatt a Sydney nagyon gyorsan elsüllyedt, a túlélőket pedig legéppuskázták, hogy ne maradjon tanú. Tény, a Kormoranon volt ilyen vízalatti vetőcső, de a németek beszámolója szerint ezt nem használták az akció során (és máskor sem). A Kormoran legénységének kisebb része 1943-ban, a többségük viszont csak 1947-ben térhetett haza – jelentéseik, később megjelent visszaemlékezéseik viszont meglepően egységesek, pedig nagyon különböző körülmények között készültek. (Például az 1943-ban Németországban jelentést készítő hajóorvosnak semmi oka nem lett volna az esetleges „stiklik” eltitkolására, lévén azt hihette, hogy megnyerik a háborút és nem kell felelősségrevonástól tartania.)

Ugyanakkor a Sydney sorsát övező bizonytalanság természetesen felkeltette az összeesküvéselméletek gyártóinak és hívőinek figyelmét is. A legnagyobb feltűnést keltő elmélet szokatlan forrásból származott, alkotóját inkább az elkeseredés hajtotta, mint a jól hangzó alternatív világmagyarázatok kitalálása. Az 1981-es, „Ki süllyesztette el a Sydney-t” című könyv szerzője, Michael Montgomery a hajó navigátorának fia, akit nem töltött el nagy boldogsággal, hogy sohasem találták meg a roncsot és az esetleges túlélőket, úgyhogy arra a következtetésre jutott, hogy itt valami egész másról lehet szó, mint amit a hivatalos verzió mond. Szerinte a német források nem megbízhatóak, és bár semmiféle bizonyítéka nem volt erre, azt valószínűsítette, hogy Detmers hamis vészjelzéssel (vagy megadást színlelve) csalta közel magához a Sydney-t, majd a víz alatti vetőcsőből megtorpedózta. Elméletének talán legérdekesebb része, hogy a Kormoran eközben egy japán tengeralattjáróval kooperált, és végül ez a tengeralattjáró adta meg a kegyelemdöfést a cirkálónak (és ez intézhette el a túlélőket is). Az elméletnek ez a része pedig kiválóan illeszkedik egy másik konteóba: nevezetesen, hogy a szövetségesek tudták, hogy hol és mikor akarnak támadni a japánok, de az USA háborúba vetéséhez kellett egy „Pearl Harbor” is. Most ne menjünk abba bele, hogy ez a konteó egy olyan japán támadássorozatról szól, ami önmagában Casus Belli lett volna feltétlen USA hadbalépéssel, és egy olyan „szándékos kudarcról” ami után egy demokráciában jó eséllyel kormányok buknak – Montgomery szerint az ausztrál és a brit kormányzat azért titkolta el a japán szálat, mert ez ugyan elég lett volna egy brit hadüzenethez, de kevés lett volna az USA hadbalépéséhez, azt ki kellett provokálni.

Ebben ausztrál részről lett is volna némi logika, ahogy már volt róla szó, az ausztrál kormány volt az egyetlen, amely reálisan látta a japán támadás veszélyét, és azzal is tisztában volt, hogy az ázsiai brit erők elégtelenek ennek feltartóztatására, ezért egyre inkább amerikai segítségben kezdett bízni – de azzal is tisztában voltak, hogy annak megérkeztéig időt kellett nyerni, ezért is kezdték el az európai erőik hazahozatalát. November második felében már egyértelmű volt, hogy a Hainan szigeténél gyülekező japán erő valamit biztosan meg fog támadni a „környéken” és ez a valami vagy Malájföld, vagy a Fülöp-szigetek lesz (vagy mindkettő). Ebből viszont az is egyértelmű, hogy bár az ausztráloknak a HÁBORÚ KITÖRÉSE esetén érdeke volt az amerikaiak bevonása, de az még inkább érdekükben állt, hogy a háború minél később törjön ki Japánnal. Ez persze magyarázhatta volna az incidens időleges eltussolását, azonban ha bármiféle információjuk lett volna egy ilyen japán akcióról, különösebb gond nélkül nyilvánosságra hozhatták volna 1941 decemberében, mondván, most találták meg a bizonyítékokat.

Természetesen a két hajóroncs megtalálása tisztázhatta volna a helyzetet, ugyanakkor erre még a 80-as évek nagy roncsfelfedezéseit követően is kevés esély mutatkozott. Az egyik probléma az volt, hogy a fent ismertetett problémák miatt nem volt közmegegyezés a Kormoran elsüllyedésének helyéről, az pedig végképp nem tudta senki, hogy az ütközet helyétől eloldalgó Sydney meddig is maradt a felszínen. Az ilyen helyzet természetesen az „önjelölt” kutatók paradicsoma, akik mind kidolgozták a saját elméletüket a források nem mindig gondos szelektálását követően, és sikerült a csata és az elsüllyedések helyszíneit egy bő 400 kilométer átmérőjű területen elhelyezni. Erre a helyzetre mondta Ballard, a Titanic megtalálója, hogy a Sydney-t nem vállalja, a keresés nem azt jelentené, hogy egy tűt kellene megtalálni a szénakazalban, hanem azt, hogy még a megfelelő szénakazalra is rá kellene először lelni. Az egymással gyakran személyeskedésig fajuló vitát folytató kutatók természetesen szerették volna, ha megfelelő állami vagy magánforrásokkal megtámogatva bebizonyíthatnák elméletük helyességét. Ehhez viszont sajnos a világ rossz felére születtek. Ausztráliában ugyanis a közpénzek elköltését még a nyugat-európai szintnél is sokkal szigorúbban kezelik, itt egy pár dolláros számlával kapcsolatos gyanúba is sorozatosan buknak bele politikusok, több millió dolláros támogatást meg végképp nem adnak oda csak úgy bárkinek, teljesen elképzelhetetlen, hogy egy kormánybarát szociológus vagy táltos vagy bárki komoly pénzeket kapjon a saját agymenéseire (és hogy ehhez az állampolgároknak még asszisztálniuk is kelljen). Ugyanakkor a magánforrások összegyűjtése sem olyan könnyű, mint elsőre gondolnánk: hiába jött létre erre a célra egy alapítvány is, az ausztrál polgárok jelentős része szerint a Sydney kérdése nemzeti (szövetségi) ügy volt, amit az Ausztrál Nemzetközösségnek kellett megoldania, lehetőleg transzparensen – ha erre nem képesek a választott tisztségviselők, akkor minek választják őket?

Szóval a támogatásért valami igen meggyőző elmélettel kellett előállni, és hogy az adófizetők felé is bizonyítsa, hogy nincs ilyen, a támogatásért megkörnyékezett Ausztrál Királyi Haditengerészet meglehetősen furfangos megoldással állt elő: miután különböző kormányzati bizottságok sem igazán tudtak dűlőre jutni a témában, a haditengerészet konferenciát hívott össze a kutatók számára és hagyta őket jól összeveszni. Ugyanakkor a hallgatóságban ott volt egy neves „roncsvadász”, David Mearns is, aki egyre több fantáziát látott a dologban.

antarctic7-072.jpgDavid Mearns - (forrás)

Mearns eredetileg tengerbiológusként végzett, de egyre inkább a geofizika és a mélytengeri kutatás iránt kezdett érdeklődni, és egy olyan céghez csatlakozott, amely víz alatti roncsok (főleg repülőgépek) felkutatására specializálódott, például (részben) ők hozták felszínre Challenger roncsait is. Mearns egyre inkább a nehéz és „kényes” ügyek specialistájává vált, ahol egyrészt meg kellett tanulnia az áldozatok hozzátartozóival való tapintatos bánásmódot, másrészt megtanulta azt is, hogy mindennél fontosabb a minél több forrásból táplálkozó, kiterjedt előzetes adatgyűjtés. Tapasztalatai révén egyre komolyabb, közérdeklődésre számot tevő keresőakciókban vett részt, ő találta meg például a HMS Hood roncsait 2001-ben. A 90-es évek második felétől érdeklődött a Sydney után, és az említett konferenciából merőben más következtetést vont le, mint az ausztrál haditengerészet. Ő ugyanis azt látta, hogy a konferencián résztvevő amatőr kutatók között van legalább egy, aki láthatóan nagyon alaposan elemezte a rendelkezésre álló forrásokat, és nagyon konzekvens következtetéseket vont le ezekből. Wes Olson nyugat-ausztráliai mozdonyvezető és amatőr történész abból indult ki, hogy a német források egyezése miatt ezeket érdemes alapul venni, ugyanakkor a korabeli német terminológiát és navigációs szokásokat is figyelembe kell venni elemzésükhöz. (Ezzel a megállapítással Olson egyébként nem volt egyedül, de ő emelkedett ki leginkább a "hangzavarból", és vélhetően vele lehetett legkönnyebben szót érteni.) Ennek alapján Mearns úgy gondolta, hogy a Kormoránt viszonylag rövid kereséssel az általa megjelölt hely közelében meg lehetne találni, innen kiindulva pedig a Sydney-t is (becslése egyébként nagyon pontosnak bizonyult). Ezen felül abból indult ki, hogy a Sydney-t abszolút máshol vagy máshogy keresők is hasznos információkkal szolgálhatnak, ezért minden érintettel igyekezett jó viszonyt kialakítani. Ez sikerült Michael Montgomery-vel is, aki – bár gyökeresen mást gondoltak az ügyről – mindvégig  szívesen segített neki, és ő volt az aki Detmers szótárba rejtett titkos beszámolóját a rendelkezésére bocsátotta – Montgomery-nek tehát végső soron sokkal fontosabb volt az igazság kiderítése, mint saját elméletének bizonyítása – és ez a legtöbb amatőr (és profi) kutatóról elmondható volt: később többen is csatlakoztak Mearns csapatához, még ha egész máshol is kereste a hajókat, mint azt ők eredetileg gondolták.

Az Egyesült Királyságban élő Mearns ugyanakkor egyedül természetesen képtelen lett volna megszervezni a prodzsektet, ehhez kellett egy erős helyi szervezet is: a Ted Graham milliomos által alapított és finanszírozott HMAS Sydney Search Pty. Ltd. A Kft. számos viszonylag nevesebb helyi kutatót tudhatott vezetői figurái között, és szép lassan magához vonta az ügyért tenni akaró ausztrálokat. A cég két nagy előnnyel bírt: Graham anyagi támogatása révén nem omlott össze rögtön az első sikertelen adománygyűjtő akció után, másrészt a nagy névnek számító Mearnst és kutatását is finanszírozni tudták, ez pedig lassan elkezdte kinyitni előttük a kapukat, ahogy egyre jobban haladt az előzetes kutatómunka.

Ennek során Mearnsék előtt 3 nagy kihívás állt:

  • A rendelkezésükre álló források alapján meg kellett határozni a Kormoran keresési zónáját, illetve meggyőző érveket kellett felhozni amellett, hogy valóban ez a megfelelő terület
  • Ezekkel az érvekkel meg kellett puhítani az Ausztrál Haditengerészetet - első próbálkozásra Mearnsnek is nemet mondtak, mint bárki másnak. Azt biztosra vehették, hogy a keresés költségeinek zömét végsősoron az Ausztrál Nemzetközösség fogja állni, de az állami támogatáshoz a haditengerészeten keresztül vezetett az út.
  • Csak, hogy biztos legyen a tuti, ezen felül kiegészítő forrásokat is szerezni kellett. (Ennek Ausztrálián belül jó az akusztikája, hiszen így nem csak az „állam” állja a költségeket.)

Ugyanakkor a Kormoran keresési zónájának meghatározása sem ment túl könnyen. Az egyik legfőbb gond az volt, hogy a két leginkább elfogadott módszer teljesen más területet jelölt ki. Számos – a németek által megadott koordinátákat megbízhatatlannak tartó – kutató a mentőcsónakok sodródását figyelembe véve igyekezett kiszámolni az elsüllyedés helyét. Ez látszólag egyszerű és jó módszernek tűnik: ismertek a korabeli áramlási és meteorológiai adatok, ismert, mennyi ideig haladtak a mentőcsónakok, ebből elég jól belőhető, hol süllyedt el a Kormoran. Az eredmény egy a németek által megadottól mintegy 150-200 kilométerre délkeletre fekvő terület volt. A módszerrel azonban akadt némi probléma: egyrészt az áramlási viszonyokkal kapcsolatban is volt némi bizonytalanság, másrészt a különböző mértékben túlterhelt csónakok mozgása is nehezen modellezhető, harmadrészt a csónakok egy részében eveztek is, így aztán végképp teljesen bizonytalanok a számítások eredményei. Persze, ahogy ilyen esetekben lenni szokott, a „déli keresési zóna” favorizálói meglehetősen hangosan és magabiztosan hirdették eredményeik helyességét, ami a komoly kétségek ellenére sokáig napirenden tartotta ezt a területet (és hozzájárult ahhoz, hogy egyetlen ausztrál állami szerv se adjon egy vasat se, ha ilyen bizonytalan eredményeken alapszik a keresés).

Ugyanakkor az is érthető, hogy kezdetben a másik opció, a német források alapján való keresés sem volt túl vonzó alternatíva. Ugyanis ezek a források ugyanilyen bizonytalannak tűntek először. Az egyik problémát az okozta, hogy a partra jutó legénység tagjai általában egész fokra kerekítve adták meg a csata és az elsüllyedés koordinátáit, mivel sok értelmét nem látták a pontos helyzet megadásának (arra akkor senki sem gondolt, hogy bárki is meg akarja majd találni a roncsokat), vagy elfelejtették a pontos koordinátákat. A Detmers által megadott pozícióról feltételezték, hogy az nem az ütközet helyszínét, hanem a hajó a nap delelésekori pozícióját adta meg, ugyanakkor „titkos” feljegyzéseiben (abban a bizonyos szótárban) szerepelt egy másik, becsült helyszín is. Két további tényező is bonyolította a képet: egyrészt az ausztrál hadvezetés 1941-ben jóval távolabbi koordinátákat adott meg a csata helyszíneként (ez is magyarázta a németekkel szembeni bizalmatlanságot), másrészt ahogy volt róla szó, a hajó a Sydney-vel való találkozásakor leadott egy kamu vészjelzést. Az úgynevezett QQQQ kódot fogta a geraldtoni rádióállomás, és az üzenet tartalmazta a koordinátákat is. Sajnos az állomás a szélességi értéket nem értette, de a hosszúság szögpercre pontosan megvolt. A nagy kérdés az volt, hogy az üzenetet leadó német rádiósok vajon melyik hosszúsági adatot használták? A Detmers által délben meghatározottat, vagy az aktuális pozíciót? A dolog nagyon nem volt mindegy: ha a kódhoz csatolt hosszúság jó, akkor a roncsokat nagyjából 2500 méteres mélységben kellett keresni, ha a nyugatabbi helyszín a jó, akkor 4000 méteresben – ami a vízalatti filmezés költségvonzatát is megnövelte volna kissé… (Az egyes elméleteket kiválóan összefoglalja a linken található prezentáció.)

Hogy a kérdést eldöntsék, Mearns és csapata elkezdte meginterjúvolni a Kormoran legénységének még – jellemzően a Hamburg-Lübeck-Kiel háromszögben – élő tagjait (2004-2005-öt írunk, ekkor még jópár 80-90 körüli német öregúr tudott beszélni élményeiről).  Az általuk elmondottak nagy megkönnyebbülést okoztak a keresőknek: megerősítették, hogy Detmers pontos pozíciója ugyan a déli helyzetet mutatja, de az utólag becsült pozíciója jónak tűnik, míg a hajó rádiósai gyakorlatilag percre pontosan tisztában voltak a hajó aktuális helyzetével, és minden üzenetben azt is alkalmazták. Ezen felül statisztikai módszerekkel is értékelték a korabeli jelentések és a legújabb interjúk eredményeit, és a válaszok többsége is a Detmers által becsült és a ledott rádióüzenet által is (félig) alátámasztott koordinátákra mutatott.

Mearns ismét beállított ezzel az Ausztrál Haditengerészethez, és az infók már az ő fantáziájukat is megmozgatták: a főparancsnok is bőszen számolgatni kezdett a német adatok alapján, illetve a történeti részleget vezető tiszt is támogatólag lépett fel.

finding-hmas-sydney-86-728.jpgA Kormoran keresési doboza: a piros négyszög Kirsner és Dunn a beszámolókat pszichológiai-statisztikai módszerekkel elemző vizsgálatának eredménye, a kék a Mearns által meghatározott doboz az egyéb bizonytalanságok figylembevételével. A Kormoran roncsa majdnem pontosan a piros doboz közepén volt, de Mearns nagyobb keresési zónájával is csak két (a nyilakkal jelölt) fordulóra volt szükség a szonárral a roncs megtalálásához - (forrás)

A dolgok más fronton is kezdtek mozgásba lendülni: 2004-ben dokumentumfilmet forgattak Mearns-szel a témáról és a rejtély lehetséges megoldásairól, ami nagy közfeltűnést keltett Ausztráliában, másrészt a német kormány engedélyt adott a Kormoran felkutatására és lefilmezésére – ezek a fejlemények az ausztrál kormányzatot is nyomás alá helyezték, így nem volt meglepő, hogy 2005 augusztusában az ausztrál miniszterelnök bejelentette, hogy a Nemzetközösség 1,3 millió dollárt ad a hajók felkutatására. A felajánláshoz 500 ezer dollárral csatlakozott Nyugat-Ausztrália kormánya, valamint 250 ezer dollárral Új-Dél-Wales kormányzata is. Tekintve, hogy a keresés becsült költsége 3,5-5,5 millió dollárra rúgott, a felajánlott 2,05 millió dollár egyrészt jelzés volt, hogy jól halad a felderítőmunka, de a keresési terület további szűkítésére van szükség (akkor talán adnak több pénzt), másrészt a hivatalos szervek abban is bíztak, hogy az összeg további részét az ausztrál társadalom fogja összedobni. (Ismétlem, ennek arrafelé igen jó akusztikája van…) Az utóbbi dolog nem igazán jött össze, az ausztrálok többsége ezt szövetségi ügynek tekintette, azaz úgy gondolták, hogy állami pénzből kell finanszírozni a keresést. (Eközben az egyetlen, 1942 elején megtalált holttestet is exhumálták, és Ausztráliába szállították, de azonosítani sajnos azóta sem sikerült a tengerészt.)

Mindazonáltal 2007 nyarára úgy tűnt, beérett a munka, sikerült meggyőzően kizárni a „déli területet” és kijelölni a Kormoran keresődobozát, John Perryman, a haditengerészet történeti részlegének vezetője pedig újabb támogatást kérő levelet írt a kormányzatnak, ezután a keresőcsapat informális úton értesítést kapott, hogy egy szép augusztusi napon a miniszterelnök bejelenti a szükséges keresési keret kipótlását. Egy nappal ezelőtt viszont robbant a bomba: egy ausztrál tévécsatorna bejelentette, hogy sekély partmenti vizekben megtalálták a Sydney roncsát. A profi kutatók egyből gyanút fogtak: a megjelölt helyszín korábban fel sem merült, a megtaláló Phil Shepherd rendelkezésére álló szerény felszerelés is inkább bulvárszenzációt sejtetett. Persze így szó sem lehetett a látványos miniszterelnöki bejelentésről, de a Haditengerészet pár napon belül kiderítette, hogy egy a háború után elsüllyedt kisebb szállítóhajó roncsát hitték a cirkálónak, úgyhogy hamarosan megtörtént a kötelezettségvállalás.

geosounder260208aweb.jpgSV Geosounder - a kissé problémás keresőhajó - (forrás)

Ezután már „csak” le kellett szervezni a speciális keresőfelszerelés kibérlését Ausztráliába juttatását (Seattle-ből – közelebbről nem nagyon lehetett volna megoldani, ezért is volt nagyon drága a kutatás) és beüzemelését. 2008 február végére már minden cucc menetkészen a nyugat-ausztráliai Geraldtonban volt, el is indultak vele a keresési négyszög felé, de felmerült pár apró gond. Először a hajó üzemanyagtankja kezdett el befelé ereszteni, és a mindenféle elektronikával tökig pakolt hajón ez nem volt jó ómen, úgyhogy a „spontán szenesedést” elkerülendő visszatértek Geraldtonba. Ezután a szonár hibásodott meg (többször), majd egy trópusi ciklon változtatott hirtelen irányt egyenesen a keresési zóna közepébe, emiatt Mearns már kicsit idegállapotba került (a hajót és a szonárt naptári napok alapján fizették – igaz a késedelem egy része a bérbeadónak volt felróható). A keresést ezért komolyan csak március 11-én hajnalban tudták elkezdeni – de rögtön az első szonárkép valami hajószerűt mutatott. A jel elég gyenge volt, ezért úgy döntöttek, a következő pásztázás során jobb képet tudnak majd alkotni. Ez így is történt: március 12-én röviddel 17 óra után kirajzolódott a Kormoran jellegzetes körvonala (a hajó megemelt előfedélzettel rendelkezett, illetve ismert volt, hogy tatja az elsüllyedéskor - az aknák robbanásával - megsemmisült) – ehhez a keresési terület töredékét kellett csak átfésülni.

kormoran_bow_2_web.jpgA Kormoran jellegzetés orrészét kiadó szonárfelvétel - (forrás)

A felfedezés nyomán megtörtént a Sydney (jóval kisebb) keresési dobozának kijelölése - Mearns azt feltételezte, hogy abban a pillanatban (1941. november 19-én, 23 óra körül) süllyedt el, amikor a német kapitány szem elől tévesztette a lángoló hajót. Az új keresési területet már másnap elérték, de a kutatás lényegében március 14-én kezdődött, kezdetben eredménytelenül. Az ausztrál kormányfő március 16-án délelőtt jelentette be a Kormoran megtalálását, abban a reményben, hogy a Sydney is hamarosan meglehet. A sajtótájékoztató után pár perccel néhány újságíró hívást kapott, hogy nem tudnának-e esetleg visszatérni a helyszínre: 11:03-kor ugyanis a HMAS Sydney és egy nagy roncsmező szonárképe kezdett kirajzolódni Mearns és csapata képernyőjén. Szinte azonnal nyilvánvaló volt, mi is okozta a példátlanul nagy emberveszteséggel rendelkező tragédiát: a cirkáló orra hiányzott…

Az újabb bejelentés óriási szenzációt keltett: 66 év után meglett Ausztrália elveszett hajója. Ezt követően viszont mindenképpen szükséges volt a roncsok lefilmezése is, és erre maradt még keret a gyors sikert hozó szonáros felderítést követően. A gond az volt, hogy azért annyi pénz nem maradt, hogy mindkét hajót részletesen végigfilmezzék, úgyhogy úgy döntöttek, hogy első körben a két hajó „érdekesebb” részeire koncentrálnak, aztán ha még valaki ad rá pénzt, jöhet a részletes felderítés. Mindez azért volt fontos, hogy megállapítsák a Sydney vesztének pontos okait, illetve, hogy valóban úgy zajlott-e le az összecsapás, ahogy azt a német tanúk elmondták?

A filmezés ugyanolyan rosszul indult, mint szonáros keresés: újabb ciklon érkezett, majd a filmezést végző rover képtelen volt kijönni a garázsából – Mearns ekkor úgy döntött, hogy eresszék le az egész szart a garázzsal együtt a Sydney-hez – ugyan így a hajóval vontatva egy 2 és fél kilométeres kábelen kellett manőverezni a „komplexumot”, de filmezni lehetett, és ha nem csapják a Sydney oldalának a rovert, akkor nincs baj. A nem kicsit „badass” módszer viszont kiváló és megdöbbentő felvételeket eredményezett: a Sydney iszonyatos károkat szenvedett, felépítményének és lövegtornyainak java megsemmisült, a lövegek állása pedig mindenben igazolta a német beszámolókat. (Az azonnal megsemmisített lövegtornyok ágyúi nem voltak teljesen célra irányozva, a többi viszont nagyon is.) Ahogy a belövések is: a legtöbb lövésnyom csaknem merőleges volt, azaz az ütközet során a két hajó egymással egy „magasságban”, párhuzamosan haladt.

4_kep.jpgA Sydney elsőként találatot kapott "A" lövegtornya - (forrás)

A legmegdöbbentőbb a hajó elejének állapota volt: itt egy óriási törés látszott, az orr pedig a törmelékmező közepén, fejjel lefelé ült, tartalmazva mindkét horgonyt is. (A Sydney többi része rendes pozícióban nyugodott a tengerfenéken, bár láthatóan a nehéz hajógépeket tartalmazó tattal ért le.) A Kormoran torpedója a hajót valóban a leggyengébb pontján találta el: a kiereszthető szonárnál, ami végül a cirkáló vesztét okozta, egyben megmagyarázza, hogy miért nem volt túlélő.

13_kep.jpgA tragédia végső oka: a hajótest torése a fejjel lefelé álló orrészen - (forrás)

A hajót ért károk alapján valószínűsíthető, hogy a 645 fős legénységből már a csata első pár percében 100-150 ember meghalhatott, és sokan súlyosan megsebesülhettek. A torpedótalálat szintén 100-150 áldozatot követelhetett a hasonló sérülést elszenvedő hadihajók példája alapján. A csatából eloldalgó Sydney személyzetének több mint fele ekkor már vagy halott volt, vagy olyan súlyosan megsérült, hogy nem gondolhatott a hajó elhagyására.

14_kep.jpgA Sydney A-lövegtornyának oldalfala - (forrás)

Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy az életben maradtak nem tudták megközelíteni a hajó súlyosan károsodott orrészét: az első percekben kilőtt A és B lövegtorony nagy lánggal égett, a hajó belsejében pedig a torpedótalálat okozta károk miatt nem lehetett mozogni. A torpedó ütötte lyuk miatt az orr egyre több vizet vett fel, a horgonyokat pedig képtelenek voltak „elengedni” (a híd, ahonnan ezt „gombnyomásra” meg lehetett volna tenni, megsemmisült, előre pedig nem tudtak menni). A feltámadó szél pont az orral szembe sodorta a hullámokat (az erős hullámzás miatt fordult fel a Kormoran sebesülteket szállító csónakja is), és egyre ostromolta a meggyengült szerkezetet.

wa_mus.jpgMerőleges belövés a Sydney oldalán - a német beszámolók pontosságának egyik bizonyítéka - (forrás)

Bár a túlélők valószínűleg tisztában voltak a helyzet veszélyességével, nem nagyon volt más választásuk, mint a hajón maradás: a hajó mentőcsónakjait komoly sérülésekkel találták meg az óceánfenéken, és ugyan nem lehet megállapítani mikor is szenvedték el a károkat, fedélzeti pozíciójuk alapján szinte biztos, hogy nem voltak vízrebocsátható állapotban a csata után.

9_kep.jpgA Sydney egyik megrongálódott mentőcsónakja - (forrás)

Ezen felül a nagyszámú sebesült csónakba helyezése sem lett volna megoldható a feltámadó szélben. Muszáj volt kockáztatniuk, de este 11 óra körül elfogyott a szerencséjük: az egyre lassuló hajó orra nem bírta tovább, vélhetően pár másodperc alatt leszakadt, és kőként süllyedt a fenékre. A hajó többi része csaknem merőlegesen követhette 1-2 percen belül. A hajót megpróbálták elhagyni, ennek tragikus bizonyítéka, hogy az összes fedélzeti ajtót nyitva találták a kutatók. De a menekülők egy részét mélybe ránthatta a hajó (ennek további szomorú bizonyítékai a fenéken egymástól centikre megtalált cipőpárok), más részük nem tudott mibe beszállni, lévén a csónakok nagyrésze a hajóval együtt süllyedt el. A fedélzetről gumicsónakok szabadulhattak el, ezek egy részét biztosan igénybe vették, azonban az 5-6 nappal később megindított keresőakció az északnyugatra sodródó csónakokat már nem találhatta meg – ráadásul a gumicsónakokban vélhetően az evezni kevéssé képes sebesülteket próbálták elhelyezni. Ennek bizonyítéka az egyetlen megtalált holttest és csónak: a szerencsétlenül járt tengerész repeszt kapott a homlokába, ami ellátás hiányában pár napon belül mindenképpen halálos lett volna, a tutajon maradt egyéb tárgyak alapján ráadásul valószínűleg nem egyedül szállt csónakba (vélhetően guggoló testhelyzete miatt maradt holtteste a csónakban).

15_kep.jpgGyanúsan közeli cipőpár az óceánfenéken... - (forrás)

A másik nagy kérdés az volt, hogy a Kormoran alkamazott-e valamiféle tiltott vagy „alattomos” fegyvert. A roncsok lefilmezése alapján szinte biztosan állítható, hogy nem. Mindkét roncs sérülései a németek által leírt eseménysorozatot tükrözik, szinte kínos pontossággal. Megvizsgálták a Kormoran víz alatti torpedóvetőcsövét is: az ugyan nem állapítható meg, hogy van-e benne kilövetlen torpedó, de az igen, hogy a csőből csak igen éles szögben, hátrafelé lehetett volna tüzelni (a hajógépek miatt a torpedó merőlegesen nem fért volna el), ilyen pozícióban viszont csak másodpercekig volt a Sydney az összecsapás alatt (elölről gyakorlatilag nem kapott találatot), tehát valószínűtlen a vetőcső használata.

kormoran-033_wa_mus.jpgA Kormoran víz alatti torpedóvetője - (forrás)

Még egy kérdés maradt nyitva, amire valószínűleg sohasem kapunk választ: miért merészkedett az ausztrál kapitány ennyire közel a „gyanús” hajóhoz. Erre a roncsok megtalálása után külön vizsgálóbizottság alakult, ami elsőre kicsit túlzott reakciónak tűnik, de az is igaz, hogy 66 év után már lehet kicsit objektívebben lehet a témához állni. Ezt a bizottság eredményei is igazolták: az igaz, hogy Burnett kapitány híján volt a komolyabb harci tapasztalatoknak, de a korabeli gyakorlat alapján a legtöbb kereskedelmi hajó hasonlóan bénázva, beijedve reagált a hadihajók közeledésére, a Straat Malakka pedig tényleg nagyon hasonlított a Kormoranra (Detmers ráadásul a lemenő nap irányába manőverezett, ami megnehezítette a hajó sziluettjének azonosítását). Vagyis Burnettnek kevés oka volt az általános óvatosságon felül a gyanakvásra – tulajdonképpen ezt, azaz viszonylagos óvatlanságát lehetett végül felróni neki, egyébiránt az adott körülmények között bevett harceljárásokat alkalmazva, szabályszerűen járt el.

sydney_wreck_wa_museum_courtesy_david_mearns_cgi_artist_thomas_schmid.jpgA Sydney roncsának rekonstrukciója - (forrás)

A Sydney tragédiája azt bizonyítja, hogy a valós események sokkal egyszerűbbek és kegyetlenebbek tudnak lenni a feltételezettnél, és bár vannak nehezen elhihető történések (mivel nem akarunk hinni bekövetkeztükben), a valóság brutálisabb tud lenni bármely összeesküvéselméletnél. A Kormoran fegyverezete ekkora távolságból bőven elégséges volt a Sydney harcképtelenné tételére, legénységének lemészárlására, Detmers megtévesztő akciója pedig tökéletesen sikerült, a sérült ausztrál cirkáló túlélői mellől pedig többszörösen is elpártolt a szerencse: hajójuk villámgyorsan süllyedt el, és a keresőakciót is óriási késéssel indították meg. A nem annyira ismert összecsapás a német felszíni flotta kis számú győzelmének egyike volt a második világháborúban, a roncsok keresésének története pedig nagyon sokat elárul az ausztrál „néplélekről” és az ausztrál állam működéséről. Tanulságos és jó példa, amit bizonyos területeken érdemes szem előtt tartani…

Főbb források:

David L. Mearns: The search for the Sydney

Mike Carlton: Cruiser: The Life And Loss Of HMAS Perth And Her Crew

https://www.slideshare.net/elkcon/20100101-ppps-33

https://www.ibiblio.org/hyperwar/UN/UK/UK-Med-I/index.html

http://museum.wa.gov.au/explore/sydney

A bejegyzés trackback címe:

https://hattertortenelem.blog.hu/api/trackback/id/tr1416433402

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2021.02.22. 19:46:40

Ez nagyon érdekes volt.
Köszönöm!

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2021.02.22. 20:04:18

Jó írás, mint a Pangeán ! Ennek a blognak is, sok sikert kívánok..

Tke 2021.02.23. 12:35:20

A konteó elméletek részletezését sokallom, azon felül jó írás. Stílusában és hangvételében mértéktartó és tiszteletadó. Tetszik, köszönöm, sok sikert kívánok a poszternek.

Borathan 2021.02.23. 13:54:30

jár a sör a cikkért!

Ződ2000 · http://egzostive.com 2021.02.23. 16:58:45

Húh van anyag a posztban rendesen! Tényleg érdekes volt elolvasni átfogó és kerek, a részletek pedig érdekfeszítően vannak leírva.
Köszi!

neutor 2021.02.23. 17:10:50

remekre sikeredett.
gratula!

Othar 2021.02.23. 17:16:19

Érdekfeszítő írás!
Engem az érdekel nagyon, hogy hogy került haza 1943-ban egy csapat német hadifogoly Ausztráliából?
Az útjukra is kíváncsi lennék, meg arra is, hogy miért engedték el őket.

lezlidzsi84 2021.02.23. 18:58:22

@Othar: a németek és a szövetségesek között időnként sor került fogolycserére, jellemzően az egészségügyi személyzetet és a további harcban részt venni már nem tudókat (rokkantakat) engedték el, őket általában nem volt értelme táborban tartani. Persze ez nem volt általános, és nem mindig sikerült megszervezni.

Utánanéztem még egyszer, van olyan forrás, ami több hazaengedett német fogolyról szól, máshol csak a hajóorvost említik, az ő elengedése viszont beleillik ebbe a leírásba: www.aifpow.com/Part-5-Other-European-Free-Men/chapter_10_-_red_cross_repatriations

A fogolycserékre kezdetben Izmirben és Lisszabonban került sor, majd 1943 második felétől a foglyokat már inkább Svédországban és a Tunis-Marseille/Barcelona útvonalon cserélték ki, esélyes, hogy a német orvos is erre jutott haza.

Egyébként az Ausztráliában maradó többség 1945 januárjában megpróbált megszökni - mondjuk nem tudom mi volt az elgondolás, lehet, hogy csak unatkoztak. Végül 1947 januárjában indították őket haza hajóval - a durva az volt, hogy beszálláskor pont a Straat Malakka horgonyzott mellettük (a hajó aminek álcázni próbálták magukat).

lezlidzsi84 2021.02.23. 19:28:17

@Othar: Közben megtaláltam Detmersék szökési tervét is: az első világháborús Emden cirkáló legénységének mintájára el akartak kötni egy vitorlást és a japán megszállás alatt lévő Holland-Kelet-Indiába akartak hajózni. Tekintve, hogy a hadifogolytábor Melbourne-külsőn volt, erre nem volt túl sok esély: vagy át kellett volna szelni az egész kontinenst, és északon elkötni a hajót, vagy jól ellenőrzött vizeken kellett volna haladniuk...

éppnászos 2021.02.23. 22:34:07

lehet ezek meg sem történetek, csak afejedbe plántálták - több értelme is lenne :)
süti beállítások módosítása