Az előző, a "Maláj vészhelyzet" előzményeit taglaló blogbejegyzést a konfliktust kirobbantó Sungai siputi gyilkosságokkal fejeztük be, ugyanakkor világos, hogy a gyarmat különleges társadalmi viszonyai, etnikai összetétele és a brit gyarmati hatóságok politikája miatt a gazdasági élet háború utáni magához térése dacára 1948 nyarára robbanásveszélyessé vált a malájföldi helyzet,
Véleményem szerint ennek egyik oka a brit hatóságok politikája volt, mellyel kis mértékben mind a kínaiaknak, mind a malájoknak kedvezni szerettek volna, de úgy, hogy az alapvető brit érdekek is teljesüljenek. A Maláj Unió létrehozásával sikeresen feldühítették az addig szinte tökéletesen lojális malájokat, majd a visszakozás révén a kínaiak sem kapták meg amit vártak, ez főleg a társadalom peremén élőket érintette erősen, ami "normális" gyarmati viszonyok között nem okozott volna feltétlenül "lázadást", de Malájföldön és Szingapúrban épp a kínaiaknak jól szervezett és katonai háttérrel rendelkező baloldali társadalmi mozgalmaik voltak - ezért igyekeztek a brit hatóságok behúzni a vészféket: a látszólag jelentéktelen (valójában egy egyre intenzívebb erőszakhullám részét képző) hármas gyilkosságot követően a következő egy hónapban gyakorlatilag az egész területre (Szingapúrra is) kiterjesztették a rendkívüli állapotot, és betiltották a baloldali mozgalmakat.
Az MPAJA gerillái 1945 végén - (forrás)
Még ez se vezetett volna hosszútávú és véres eszkalációhoz, ha a félsziget belsejét éppen nem borította volna dzsungel, ahonnan amúgy a sűrűn lakott területeket jól el lehetett érni - így viszont borítékolható volt, hogy a baloldal egy része (főleg a MPAJA) volt harcosai ide vonulnak majd vissza. Utólagos bölcsességgel a brit hatóságok reakciója óriási baklövés volt, ugyanakkor a háború utáni idők zavaros viszonyait figyelembe véve érthető volt. Az persze tény, hogy a Colonial Office gyarmati tisztségviselőit még véletlenül sem vádolhatjuk azzal, hogy a demokrácia prófétái és a "progresszió" bajnokai lennének, de Malájföldön és Szingapúrban elviselték a baloldali mozgalmak jelenlétét, a különleges államszervezet pedig inkább a konszenzusos és nem a "klasszikus" gyarmati kormányzás irányába terelte a Maláj-félsziget igazgatásának mindennapjait. Ráadásul a brit kormányzat nem is olyan hosszú távon önigazgató gyarmattá, esetleg domíniummá szerette volna alakítani a területet. (Erre volt kísérlet a Maláj Unió.) Azonban az egyes etnikumok között egyensúlyozó kísérleteik kudarcba fulladtak, és mivel korábban is közvetlen brit felügyelet alatt működtek a gyarmatok, a háború után ismét ehhez a recepthez nyúltak a komolyabb társadalmi konfliktusokat elkerülendő - ezek a konfliktusok amúgy az újjáépítést is komolyan hátráltatták. Jó példa erre Sarawak sorsa, melyet a Brooke-ok 1946-ban adtak át a koronának: bár közjogilag ez óriási visszalépés volt a tartománynak, a fehér rádzsáknak egyszerűen nem álltak rendelkezésükre az újjáépítéshez szükséges források. Itt egyébként sikerült is megőrizni a társadalmi békét. Ebből a perspektívából az 1948 nyarán a brit reakció nem volt más, mint a gyeplő ismételt megragadására tett kísérlet. Azonban a britek nemcsak belpolitikailag, de külpolitikailag is némileg elszámították magukat, aminek fő oka nem más volt, mint Mao lassú felülkerekedése Kínában és úgy általában az ázsiai kommunista mozgalmak erősödése.
Kommunisták Malájföldön
Az egyes források különböznek abban, hogy mit is tervezhetett az MCP (a helyi kommunista párt). Egyesek szerint a pártvezetést meglepetésként érte a vészhelyzeti/rendkívüli állapot 1948 júniusi bevezetése, valamit a párt betiltása. Más (elsősorban amerikai) források szerint a párt egy általános felkelést tervezett 1948 második felében, amit ráadásul részben "külső erők" szerveztek: 1948 februárjában, Kalkuttában került sor a Kominform konferenciájára - ezt követően Délkelet-Ázsia több pontján kommunista felkelések robbantak ki - a Malájföldön tervezett egy lett volna ezek közül.
Létezik egy harmadik álláspont is: a kommunista párt alapvetően a hatalomátvételre készült, ennek elérését azonban alapvetően a brit gazdasági és politikai hatalom lassú aláásásával képzelte el, a felszínen legálisan működve, de egyre erőszakosabb (és illegális) eszközöket használva. Mindezt alátámasztja, hogy az 1948 elejétől a kommunisták által szított sztrájkmozgalmak egyre erőszakosabbá váltak, és az első fél évben 107 hozzájuk köthető gyilkosságra került sor. (Persze a brit hatóságok válasza sem volt mindig szelíd.) A harmadik verziót az is alátámasztja, hogy valójában a párton belül éles harcok bontakoztak ki, melynek középpontjában az 1939 óta pártfőtitkári tisztet betöltő Lai Teck állt. Jó eséllyel a vietnami származású politikus árulhatta el elvtársait a japánoknak 1942-ben, a háború után pedig vélhetően a brit titkosszolgálattal is kapcsolatban állhatott. Ő egy mérsékeltebb, függetlenséget, társadalmi és szociális egyenlőséget képviselő programot vitt, mely szerint mindezeket a törvényes keretek között kell elérni. (Ugye már érthető, miért is tűrték meg a brit gyarmati hatóságok a maláj elvtársakat?) A radikális (maoista) fiatalabb generációnak ez egyre kevésbé tetszett, úgyhogy a főtitkárt 1947 márciusában megbuktatták, aki azonnal el is tűnt a pártkasszával egyetemben. Bizonytalan híradások szerint Chin Peng "kérésére" hamarosan meggyilkolták egy bangkoki utcai csetepatéban.
A párt székháza Kuala Lumpurban - (forrás)
A párt vezetésében lassan a Chin Peng vezette csoport kerekedett felül, akik egyre erőszakosabb módszereikkel a brit uralom gyors megdöntését, majd a földek és üzemek államosítását (kb. egy klasszikus kommunista diktatúrát ) célozták. Ezzel kapcsolatban ugyanakkor komoly viták voltak a pártban, az 1948-as támadások ugyanakkor azt jelezték, hogy megkezdték a stratégia végrehajtását. Ugyanakkor a vidékre való visszavonulásban csak meglehetősen kevesen (kb. a MPAJA volt tagjai) gondolkodtak: egyrészt mert a kommunista párt alapvetően városi bázisú volt, másrészt nagyon keveseknek volt kedvük egy újabb dzsungelháborúhoz - ezt a vészmegoldást csak ideiglenesnek szánták, amíg a városi "forradalom" el nem söpri a briteket/kapitalistákat.
Ebből a szempontból nézve a britek döntése, ami a gyakorlatban a kommunisták városi bázisaiktól való elvágását jelentette nem is volt annyira megalapozatlan, ugyanakkor mindkét felet egy olyan háború megvívására kényszerítette, melyet egyikük sem akart igazán.
Tehát a britek célja az egyre több gondot okozó kínai bázisú kommunisták ellehetetlenítése volt, a kommunistáké pedig a hatalomátvétel, és bár utóbbiaknak elsőre komoly károkat okozott az 1948 júniusi brit lépés, hosszabb távon a kínai polgárháború kezdeti szakaszának lemásolására kényszerítette őket. Az első "nagy menetelés" a dzsungelbe történt, és az újdonsült gerillák azonnal jelezték, hogy ezt a dolgot csak ideiglenesnek szánják: júliusban már el is foglalták Gua Musang kisvárosát (a központi hegyvidéket átszelő vasútvonal egyik fontos állomását), sőt egy darabig még a megérkező brit erősítéssel szemben is tartották a települést. Mindez jelentős fegyvertény volt, de nagyon kimerítette a gerillák erőforrásait, a remélt nagy "városi népfelkelés" azonban nem következett be. Később sem, ami a taktika megváltoztatására ösztönözte Chin Penget és társait: a stratégia innentől az volt, hogy Mao egykori harcainak mintájára innentől átállnak "falusi bázisra" - azaz visszavonulnak egy a kormányerők által kevéssé ellenőrzött területre, innen pedig a dzsungel szélén álló települések egyre nagyobb részét vonják ellenőrzés alá, ezáltal nőnek a készleteik, és a "felszabadított" településekről újabb harcosokat toboroznak, majd a kritikus tömeget elérve kitörnek és uralmuk alá vonják a városias területeket is. Mindebben egy tényező különösen a kezükre játszott: a dzsungel szélén ugyanis igen nagy számban nagyrészt a "társadalmon kívüli" kínaiak által lakott "squatter" telepek álltak, akik nem igazán szimpatizáltak a központi hatalommal. Tulajdonképpen ezek a telepek váltak a háború megvívásának fő színtereivé, de korántsem a hagyományos módon...
A "Squatter"
Hogy kell elképzelni ezeket a telepeket? Ahogy az első részben volt róla szó, a kínaiak nagy részét rövid időre szerződtették bérmunkásként az ónbányákba, később az ültetvényekre, azonban egy részük hazatérése Kína nem épp barátságos politikai viszonyai miatt ellehetetlenült, sőt, gyakran a családot is inkább ide menekítették, akiket valahol el is kellett helyezni - ez gyakran a bányák körüli földeken kialakított általában minden engedély nélkül felhúzott telepeken történt. A gazdaságilag nehezebb időszakokban a bányák a munkások egy részét elbocsátották, így aki nem maradhatott a bányák körüli telepeken, jellemzően a közelben igyekezett kihasítani magának némi földet/házhelyet. Ez sok esetben a dzsungel peremén történt, sértve a brit és maláj erdészeti társaságok érdekeit. Az itt élők általában nem rendelkeztek állampolgársággal, a hatóságok pedig nem igazán tudtak mit kezdeni velük, lévén a kormányalkalmazottak elenyésző része beszélt kínaiul. A második világháború alatti és utáni gazdasági nehézségek még inkább megnövelték a telepek lakosságát: 1950-re közel fél millió ember (a lakosság 10%-a) élt ilyen körülmények között, miközben a hatóságok egyre ellenségesebbé váltak a jelenséggel szemben - tulajdonképpen a gerillák kezébe lökve a lakosság nem kis részét. A brit hatóságok álláspontja az volt, hogy a gond valójában az, hogy az itt élők gyakorlatilag nem álltak a brit jog fennhatósága alatt, és tulajdonképpen a helyiek is ezt vallották, de ennek oka szerintük az volt, hogy a brit jog nem adott nekik sem állampolgárságot, sem földtulajdont - így gyakorlatilag nem vehettek részt a társadalom életében. A háborút nem kis részben az döntötte el, hogy utóbbi összefüggést a britek előbb ismerték fel, mint a kommunista gerillák (akik államosításban és kommunákban gondolkodtak). Szintén fontos tényezőnek bizonyult, hogy a lakosok jelentős része számára ezek a telepek viszonylag új, ideiglenes nyomortelepek voltak, így nem kötődtek azokhoz mindenáron.
Az első harcok után a gerillák visszahúzódtak a dzsungelbe és a Malayan National Liberation Army (MNLA) nevű szervezetük "konszolidálásába" kezdtek. A hadsereg államonként szerveződött egy-egy ezredbe, ami kezdetben igen célszerűnek tűnt, hiszen egyrészt mind a MPAJA, mind a kommunista párt is így szerveződött, másrészt így mindenhol nyomást tudtak gyakorolni a brit biztonsági erőkre, miközben viszonylag könnyedén kiépíthették a párhuzamos közigazgatásukat. Más kérdés, hogy mivel a brit erők is regionális alapon szerveződtek, ez később igencsak megkönnyítette a gerillák helyi erőkkel (olcsón) történő kordában tartását, főleg, hogy a gerillák a legritkább esetben rendelkeztek korszerű kommunikációs eszközökkel, így komoly létszámnövekedés nélkül képtelenek voltak komolyabb összehangolt hadműveleteket indítani. (Itt ütött vissza a MPAJA 1945-ös passzivitása: a vezetőknek egyszerűen nem volt tapasztalata a nagyobb egységek összehangolt mozgatásában.) Összlétszámuk kezdetben körülbelül 12 ezer fő körül mozgott, ehhez még egy csaknem hasonló nagyságú, a kínai társadalmat átszövő logisztikai szervezet, a Min Yuen is tartozott. (Mivel a fegyveres konfliktus kevéssé érintette Szingapúrt, az ottani helyzet végig inkább a maláj vészhelyzet kései szakaszára hajazott, így majd az azt tárgyaló harmadik részben lesz szó bővebben az ottani fejleményekről.)
Az MNLA gerillái - (forrás)
Mint már említettem a cél a brit uralom politikai és gazdasági aláásása volt, mely vagy felkelést robbant ki a sűrűn lakott területeken, vagy a britek pozíciója tarthatatlanná válik. Ezt alapvetően két módon szerették volna elérni:
- Politikai jelszavaik és céljaik, azaz az antikolonializmus, törvény előtti és szociális egyenlőség, államosítás termékeny talajra hullanak Malájföld (és opcionálisan Szingapúr) népe körében. Ez nem is volt teljesen irreális elvárás, hiszen a squatter nagyrészt kínai lakossága, valamint a városi baloldali népesség erősen szimpatizált ezekkel a nézetekkel (a gerillák 70%-a squatterből, illetve az iskolázott városi kínaiak közül került ki), azonban volt pár probléma is a törekvésekkel. A legfőbb gond az volt, hogy a malájok többségét az egész hidegen hagyta, ráadásul ők nem csak állampolgársággal rendelkeztek, de sok esetben földtulajdonnal is, amit a legkevésbé sem akartak az új, "jobb állam" kezébe adni. Az antikolonialista jelszavakra sem igazán voltak vevők, mind a malájoknak, mind a városi kínaiak többségének megfelelt az a tempó, amivel a brit kormányzat lebontani tervezte a gyarmati igazgatási rendszert. Sőt, a földek köztulajdonba vételének terve a squatterben is értetlenséget szült, hiszen ők saját tulajdonra vágytak.
- Nagyobb sikerrel kecsegtetett a gazdasági élet aláásása, az ültetvények és a bányák elleni támadások, melyekkel az volt a gerillák célja, hogy a gyakorlatilag csődben lévő "Birodalom" számára túl drágává tegyék az amúgy tisztes hasznot hajtó Malájföld uralását. A számítás majdnem bejött, paradox módon épp a brit kormányzat pénzhiánya akadályozta meg ezt a stratégiát: a briteknek egyszerűen nem volt elég forrásuk a hagyományos és drága hadműveletekhez, ezért más megoldások után néztek.
Lee Meng, az egyik kommunista gerillavezető - (forrás)
A gerillák napi taktikája ezért a következőkből állt:
- Egyrészt a fő bevételforrást jelentő ültetvények és bányák szabotálása. Ez magába foglalta a fák kivágását, közvetlen támadásokat a berendezések, szállítójárművek ellen, valamint a munkaerőutánpótlás elvágását, ami már jóval durvább volt: ez a munkásbuszok elleni bombatámadásokkal valamint a potenciális munkások terrorizálásával (a briteknek dolgozni kívánó hangadók meggyilkolásával) járt.
- Ezzel párhuzamosan igyekeztek kiterjeszteni az uralmi zónájukat, elsősorban az elszigetelet falusi rendőrposztok elleni támadásokkal (a nagyobb egységek elől ideiglenesen általában kitértek). Siker esetén mindez növelte készleteiket, emberutánpótlásukat, és nagyobb területen tudták támadni célpontjaikat.
- Igyekeztek minél több helyen lecsapni (jellemzően civilekre, rendőrökre, termelő berendezésekre), hogy a briteknek minél több erőt kelljen bevetniük a terület őrzésére (azaz minél több pénzt költsenek el feleslegesen).
Ugyanakkor az alkalmazott terrorral is voltak gondok: bár a taktika 1950-51-ig elég sikeres volt, de addigra az alkalmazott módszerek már a lakosság egyre nagyobb részét idegenítették el a gerilláktól, sőt a kezdetben még inkább feléjük húzó squatter lakosai is két tűz között találták magukat. Beszédes, hogy a 12 éves konfliktus áldozatai között a gerillák után az általuk megölt civilek alkották a legnagyobb csoportot. Szintén feszültségekhez vezetett Chin Peng nyíltan maoista politikája, amit az egyik legnagyobb tagszervezet, a johore-i titkára is bírált, mondván inkább földosztásban kellene gondolkodni, ha bármit is akarnak. Igaza lett, a sikeres brit válasz egyik sarokpontja épp ez lett...
A britek válasza a kezdeti határozottság ellenére kezdetben nem igazán tudta felvenni a "ritmust" a gerillák akcióival, és az erőszakhullám 1949 végétől 1951 második feléig tartó csúcspontján úgy tűnt, hogy a brit gyarmati közigazgatás/katonai vezetés vesztésre áll: ha a kommunisták által remélt felkelés nem is következett be, de a "gazdasági kifárasztás" és a terror működni látszott. Ezt követően viszont fordulat következett be, melyet sokáig szokás volt egy-egy karizmatikusabb katonatiszt (Briggs vagy Templer) intézkedéseinek tulajdonítani, azonban valójában egy "próba-szerencse" folyamatról volt szó, amely során a brit hatóságok lassan rátaláltak a megfelelő megoldásra. Nagyon fontos sajátossága volt a brit reakciónak, hogy a területen zajló akcióik végig polgári felügyelet alatt zajlottak, a hivatásos hadsereg inkább kisegítő erőként vett részt ezekben. Ez egyben meg is magyarázza, hogy a konfliktust miért is hívták maláj "vészhelyzetnek", és nem polgárháborúnak. A népszerű tévhit szerint azért, mert a biztosítók nem fizettek a hadiállapot során keletkező károkért, így a malájföldi ültetvénytulajdonosok érdekében állt, hogy csak "vészhelyzetről legyen szó. Valójában ugyanakkor egy pillanatig sem merült fel, hogy ne polgári irányítás alatt próbáljanak megküzdeni a gerillák jelentette kihívással, melynek okai a következők voltak:
- A gyarmati viszonyok között viszonylag fejlettnek számító helyi brit-maláj közigazgatás kezdetben büszkeségből, később praktikus okokból sem szerette volna átadni a hatalmat a katonai vezetésnek: egyrészt a hadiállapot sokkal nagyobb károkat okozott volna a gazdaságnak, mint pár elmaradt biztosítási kártérítés, másrészt a brit közigazgatás gyarmati konfliktusok során keresztül tanulta meg, hogy amennyiben a lakosságnak csak egy része ellenséges velük szemben, nem jó ötlet a katonai megoldás, mert az csak eszkalálná a konfliktust, és a semleges lakosságot is ellenük fordítaná.
- A brit hadseregnek egyszerűen nem voltak meg az erőforrásai a hadiállapot kihirdetéséhez és fenntartásához: kezdetben lekötötte őket a Burmából és Palesztinából történő visszavonulás (valamint India és Pakisztán függetlenedése teljesen felforgatta keleti erőik szervezetét), Hongkong védelme, a berlini blokád, később pedig a koreai háború - így erről az oldalról sem erőltették a dolgot.
A biztosítási kártérítések kérdésénél jóval fontosabb sajátossága volt a konfliktusnak, hogy a polgári hatóságok végig működtek - és bár voltak kifejezetten durva vészhelyzeti törvények - a büntetőügyeket rendes bíróság tárgyalta, ahol a rögtönítélő bíróságokkal ellentétben lehetett fellebbezni, és általános tűzparancs sem volt érvényben (csak meghatározott helyeken és időpontokban - pl. éjszakai kijárási tilalom idején). Ez pedig nagyon visszafogta a hatósági túlkapások lehetőségét.
Azonban a gerillák természetesen nem tartották magukat ezekhez a törvényekhez, így kezdetben úgy tűnt, hogy a hatóságok nem tudják megvédeni a lakosságot (illetve a squatterben élőket nem is akarják). Ennek fő oka az volt, hogy a háború és a forráshiány miatt a gyarmati hatóságok létszáma még a békeidőben optimálisnak tartott létszámtól is elmaradt mintegy 40%-kal, vagyis az ország jelentős részét nem tartották ellenőrzésük alatt.
Hogy nézett ki ekkoriban a brit közigazgatási és katonai rendszer? A közigazgatás három szintű volt (szövetségi/állami/körzeti), a legfelső szinten mintegy 300 hivatalnok dolgozott 1948-ban, ők 88%-ban britek voltak, ahogy a tartományi szint 2500 alkalmazottjának bő háromnegyede is, viszont a körzeti hivatalnokok nagy többsége (kínaiul nem beszélő) maláj volt - a létszámhiány nagyja egyébként ezen a szinten alakult ki. Ennek fő oka az volt, hogy a háború utáni helyzetben nem nagyon volt forrás a helyi munkatársak képzésére és felvételére. Mindezt nehezítette, a felsőbb szintek brit dominanciája is - a profi brit hivatalnokok kevésbé voltak motiváltak a helyi erők képzésére, illetve rutinból megtartották maguknak a főbb hatásköröket, így a felkeléssel ők is gyorsan túlterhelődtek. Ugyanez volt a helyzet Malájföld hasonló hierarchiában működő mintegy 10 ezer rendőrével. Segítséget jelenthetett volna a hadsereg, de létszámuk meglehetősen csekély volt: Malájföldön 11.500 katona (6 gurka, 3 brit és 2 maláj zászlóalj) állomásozott, Szingapúrban 18.500, nagyjából a felük tartozott harcoló alakulatokhoz, erősítésükre csak nagyon lassan kerülhetett a sor a már említett egyéb konfliktusok miatt.
A biztonsági erők kis létszáma miatt a gerillák taktikája működött: a sorozatos támadások miatt a rendőrség java és (a katonák nagy bosszúságára) a hadsereg is a nagyobb településeket, bányákat, illetve néhány veszélyeztetettebbnek tekintett ültetvényt védett, gyakorlatilag kiszolgáltatva a kisebb vidéki őrsöket, illetve a squatter java részét. Sőt a gerillák ellen hozott szigorúbb törvények is leginkább a squatter lakosságát sanyargatták: a gerillák rejtegetéséért akár halálbüntetést is ki lehetett szabni, ugyanakkor a helyiek sok esetben nem tudták nem rejtegetni őket: az ellenállás szintén halálos ítéletet jelenthetett (ebben az esetben fellebbezés lehetősége nélkül). A teljesen életszerűtlen rendelkezést 1952-ben visszavonták, ahogy 1-2 éven belül lemondtak két másik elég szigorú büntetésformáról is: a gyanús, és állampolgársággal nem rendelkező kínaiakat kezdetben tömegesen toloncolták ki, a gyakorlatnak lényegében a Kínai Népköztársaság kikiáltása vetett véget. Másrészt lehetőség volt a "védőőrizet" elrendelésére is, melyhez elég volt a gerillák támogatásának gyanúja is - igaz ennek időtartama korlátos volt, és idővel egyre kevésbé alkalmazták (de összesen közel 11.000 embert internáltak ilyen módon). Lényeg, hogy a britek kezdetben sem katonailag, sem politikailag nem tudtak behatolni sem a squatterbe, sem a dzsungelbe, a helyiek pedig képtelenek voltak eldönteni, melyik fél a veszélyesebb rájuk nézve. Ennek eredményeként a kezdeményezés a kommunisták kezében maradt: 1950 folyamán ugyan a biztonsági erők heti 50-60 fős veszteséget okoztak a gerilláknak, azonban eközben heti mintegy 100 rendőrt veszítettek, nagyrészt a helyi posztok elleni rajtaütésekben. Mindezt egy olyan időszakban amikor a biztonsági erők harcoló állománya alig haladta meg a gerillák erőit.
A Bukit kepongi rendőrőrs személyzete nem sokkal a támadás előtt - (forrás)
Az egyik leghíresebb (és meglehetősen tipikus) ilyen rajtaütésre, 1950. február 23-án kora reggel került sor a "maláj Alamo", a Bukit kepongi rendőrőrs ellen. Az örs Johore északnyugati részén a Muar folyó partján feküdt, a félsziget nyugati oldalának fő kommunikációs vonalaitól mintegy 15 km-re, több nagyobb összefüggő erdőterület között. A 21 maláj rendőrön egy 180 főre becsült (szintén részben maláj) gerillacsapat ütött rajta, gyors győzelemre számítva. A rendőrök a kezdeti meglepetésen felülkerekedve ellenálltak, sőt, ott tartózkodó feleségeik egy része is fegyvert ragadott, az ellenállás csak azután szűnt meg 5 órás tűzharc után, hogy a gerilláknak sikerült felgyújtaniuk az épületeket. Eközben a szomszéd falvakból érkező "nemzetőrök" is igyekeztek segítséget nyújtani, de a harcoknak csak a gerillák önkéntes visszavonulása vetett véget. Az őrsön 17 rendőr és 7 civil (nagyrészt a rendőrök családtagjai) vesztették életüket, a szomszéd falvak rendőrei közül pedig még két ember. A gerillák 40 halottat veszítettek. Az incidens hamar jelképpé, és a maláj nemzettudat egyik sarokpontjává vált, és bár katonailag vereségnek minősült, de példát is mutatott a malájoknak, hogy igenis fel lehet venni a kesztyűt a túlerővel szemben, és hogy minderre a helyi erők is képesek már.
A Bukit kepongi támadás vázlata - (forrás)
A másik gyakran emlegetett "incidens" a brit My Lay-ként emlegetett Batang Kali mészárlás volt, ami megmutatta, miért is ódzkodtak a brit hatóságok a hadsereg széleskörű bevetésétől. 1948. december 12-én a kevés rendelkezésre álló egység egyike, a skót gárdaezred egy zászlóalja keresőakciót (azaz rendőri akciót) indított a Selangor tartománybeli Batang Kali közeli ültetvényen. A katonák harci kiképzést kaptak, azonban arra vonatkozó útmutatást nem, hogy hogyan is kell bánni a civilekkel. Az akció során az elvileg kihallgatásra elvezetendő 24 férfit máig tisztázatlan körülmények között agyonlőtték, egyes források szerint egy szökési kísérlet megtorlásaként - ez azonban természetesen még ebben az esetben is bűncselekménynek minősült volna - a brit hatóságok ezután nyakatekert jogi megoldással próbálták utólag legalizálni a tűzparancsot. Feleslegesen: az ezt követő 12 évben ugyanis a brit erők részéről meglepő módon semmi hasonlóra nem került sor, és ezt paradox módon épp a kommunista propaganda révén tudhatjuk: az ugyanis nagyon szívesen kihasználta volna a hasonló mészárlásokat, ahogy a Batang Kalira is gyakran hivatkozott - más incidensek viszont fel sem merültek. (Jórészt mert a hasonló akciókat amint lehetett inkább az erre kiképzett rendőrökkel hajtatták végre.)
Egyéb túlkapásokra jellemzően a gerillák ellen került sor, ennek egyik fő oka az volt, hogy az egyik első elérhető katonai erősítés a borneói dajakok köréből verbuválódott zászlóalj volt, akiket a britek korábban mintegy 60 éven át igyekeztek leszoktatni a fejvadászatról, majd 1942-ben hirtelen megpróbálták újra visszaszoktatni őket erre a nem túl kedves szokásra. Így amikor pár évvel később ismét harcba vetették őket, kezdetben előfordult, hogy valamennyi (elesett, sebesült, fogoly) ellenséges fegyveres fejét levágták, ami természetesen kontraproduktív volt a megadást támogató brit propaganda szempontjából. Na meg persze háborús bűncselekmény - ennek ellenére egyes helyi parancsnokok azért kihasználták a kegyetlen módszerben rejlő elrettentő erőt.
A legtöbb tanulmány az 1951-52-es időszakot tartja fordulópontnak, jellemzően egyes politikusok/katonatisztek malájföldi feltűnéséhez, és eltűnéséhez kötve, azonban valójában egy folyamatról volt szó, ahol az egyes intézkedések ekkortájt kezdték elérni azt a kritikus tömeget, ami fordított a helyzeten. Az már 1951-ig sem volt kétséges, hogy a helyzet egyik kulcsa a rendőri erő felfejlesztése: a hadsereg ugyanis túl drága volt a rendfenntartáshoz (és ahogy láttuk, hajlamos volt akkor is tüzet nyitni, amikor nem kellett volna), azonban elegendő rendőr jelenléte esetén felszabadulhatott volna a dzsungelbe való behatoláshoz (azaz a csapásméréshez) - így a britek már nem kullogtak volna az események után. Persze a helyi rendőrök/paramilitráris erők kiképzéséhez idő kellett - Malájföldön ezen erők három csoportra oszlottak.
A legfontosabb a hivatásos rendőrség volt, létszámuk 1952-ig közel megháromszorozódott (28 ezer főre nőtt), majd a gyarmat költségvetési problémái és a helyzet javulása miatt körülbelül 20 ezer főben stabilizálódott. Természetesen a növekedés kezdetben mennyiségi volt, minőségi fejlődésről inkább 1953-54-től lehetett beszélni. Különösen fontos volt, hogy eközben a kínaiak aránya 2%-ról 8%-ra nőtt a testületben, és komoly erősítést kapott a brit gyarmat(ok) "polgári hírszerzése", az úgynevezett Special Branch is, mely az 50-es években a felderítés/hírszerzés nagyját végezte.
Rendőrségi járőr 1953-ban - a speciális egységek nem nagyon különböztek a hadseregetől - (forrás)
Természetesen ennyi rendfenntartó még kevés lett volna, ezért a bányák, ültetvények valamint a külső helyszínen dolgozó munkások őrzését/védelmét ellátó "különleges biztosok" (special constables). Alapvetően egy borzasztóan heterogén területvédelmi erőről volt szó, nagyon különböző színvonalú kiképzéssel. A helyzetet a britek az egykori palesztinai brit rendőrség 500 tagjának átvezénylésével igyekeztek menteni (hogy ők mennyire "örültek" az új közegnek, az bizony jó kérdés), illetve az újonnan toborzottakat egyre nagyobb mértékben részesítették rendőri kiképzésben, így nagyrészt ők alkották a "kordonozó jellegű", szervezett rendőri tevékenység alapját: a gyakorlatban a 40 ezer fősre hízó alakulat tagjai feleltek a squatterbeli élelmiszerkontrollért és a járőrtevékenyégért.
Különleges biztosok őrzik a munkába tartókat - (forrás)
A harmadik, legnagyobb létszámú alakulatot a "nemzetőrök" (Home Guard) képezték. Ők kezdetben jellemzően gyengén felfegyverzett maláj civilek voltak, aki tartalékos/részmunkaidős rendszerben álltak rendelkezésre, azaz egy részük őrszolgálatba volt beosztva, a többiek pedig vészhelyzet esetén ragadtak fegyvert. (Pl. a Bukit kepongi őrsöt is egy Home Guard alakulat próbálta felmenteni.) Alapvető céljuk az volt, hogy a gerillákkal szemben lehetőleg minél több helyen álljanak rendelkezésre olyan alakulatok, amelyek az erősítés megérkeztéig ki tudnak tartani - mivel kezdetben a Home Guard alig rendelkezett automata fegyverekkel, ez nem mindig sikerült, azonban a létszám növekedésével két részre osztották a szervezetet: statikus és operatív "nemzetőrségre" - utóbbi képes volt önálló járőrözésre és a gerillákkal való szembeszállásra - tulajdonképpen ők voltak a legtöbbször a "statikus" rész erősítése. A Home Guard felfejlesztése volt talán a britek legnagyobb sikere, az 1949-es mintegy 47 ezres létszám 1953-ra 150 ezer fölé nőtt, és nem csak a malájok álltak be a várakozásokat meghaladó mértékben, de a létszám harmada kínaiakból állt. Ők nagyrészt a squatterből kerültek ki: a több mint 400 itt létrehozott új település közel felét kizárólag a Home Guard őrizte.
Természetesen ezzel párhuzamosan a hadsereg létszámát is növelték, de ez esetben is igyekeztek minél nagyobb mértékben a helyileg toborzott katonák minél nagyobb arányát elérni. A maláj vészhelyzet egyik legfőbb sajátossága volt, hogy bár az alakulatok hadosztály és dandárszervezetben érkeztek, bevetésükre leginkább század és szakaszszinten került sor, a magasabegységek csak kiképzési és adminisztratív funkciókat láttak el, a magasabb rangú brit tisztek őszinte frusztrációjára. Ahogy már volt róla szó, a brit erők kezdetben 11 békelétszámú gyalogzászlóaljat tettek ki, kb 5700 fős harcoló létszámmal. Mindez 1952-re 23 teljesen feltöltött zászlóaljra nőtt, körülbelül 22.fős harcoló létszámmal (+7000 fős logisztikai kontingenssel). A létszám ezt követően 1956-ig stabil maradt, bár folyamatosan nőtt a maláj zászlóaljak száma, 1957-re már a bevetett erők felét adva. Addig azonban egy meglehetősen vegyes kontingens igyekezett csapást mérni a gerillákra: a konfliktus végéig itt állomásozó 6 gurka zászlóalj mellett 7-12 (részben sorozott katonákból álló) brit zászlóalj volt jelen, maláj zászlóaljak száma 2-ről 9-re nőtt, utánuk az ausztrál és a kelet-afrikai kontingens volt a legnagyobb (a csúcson 2-2 zászlóaljjal), ezen kívül jelen volt egy zászlóalj Fidzsiről, egy SAS alakulat Új-Zélandról, valamint a már említett "Sarawak Rangers" Borneóról, akik kezdetben nem nagyon ejtettek foglyokat. Természetesen a brit különleges alakulatok is megfordultak a konfliktusban, az SAS mellett a tengerészgyalogosok és az ejtőernyősök is. A Nemzetközösségi kontinens összetétele folyamatosan változott, jellemzően egyre kevesebb "külföldivel" és egyre több malájjal. A katonák a konfliktus második felében jellemzően 20 napot töltöttek járőrözéssel/őrszolgálattal, és ezután 10 nap pihenőt kaptak
A nemzetközi összetételnek volt egy ritkán tárgyalt összetevője is: az egyes zászlóaljak bevetésének költségeit a küldő állam adta, ami roppant előnyösnek bizonyult mind a Maláj Föderáció, mind a londoni kormányzat költségvetése szempontjából. (Hogy Fidzsin mit is szóltak ehhez, azt sajnos nem tudom, de el tudom képzelni.)
A nemzetközösségi haderő természetesen tüzérséggel és légierővel is rendelkezett, roppant látványos fotók keringenek a dzsungelbe gránátokat eresztő ausztrál ütegekről, illetve az esőerdő hármas lombkoronaszintje felett bombákat kioldó Lancaster-klón bombázóról, illetve a legtöbb forrás kiemeli, hogy itt alkalmazták először a vietnami háborúban hírhedté vált "Agent Orange" növényirtót - valójában azonban mind a tüzérség, mind a légierő szerepe marginális volt, a növényirtót pedig kizárólag a gerillák azonosított ültetvényeire szórták kis mennyiségben. A konfliktus során a brit erőknek tilos volt olyan lakott célpontra tüzérségi tüzet vagy bombatámadást vezetniük, ahol civilek tartózkodhattak - így egyébként nagyon kevés valóban komolyan vehető célpont mutatkozott - összesen 33.000 tonna bombát dobtak le 12 év alatt nagyjából nulla sikerrel (ez a vietnami mennyiség 0,4%-a volt). A légierőnek igazából a helikopterek révén volt komoly szerepe a légi szállításban/utánpótlásban/mentésben, de csak 1954-től, amikor már elegendő forgószárnyú állt rendelkezésre.
Az ausztrál légierő Lincoln bombázója bombákat old a maláj dzsungel felett - (forrás)
Szintén a kezdeti időszak szüleménye volt a különleges polgári/katonai irányítási rendszer megszületése, ami egyrészt a siker egyik kulcsának bizonyult, másrészt hozzájárult a konfliktus eszkalációjának megakadályozásához. A rendszer mögött az 1948 októberétől hivatalban lévő Henry Gurney főkormányzó állt, aki kezdettől a "menedzsmentproblémákra" igyekezett összpontosítani, ha már nem volt elég katonája/rendőre. A gyarmat (és a konfliktus) irányítását gyakorlatilag regionálisan szervezett "vegyesbizottságok" (war executive comittees) látták el, a gyakorlatnak egyébként komoly hagyománya volt a brit közigazgatásban. Ezek a bizottságok mind szövetségi, mind állami (tartományi), mind körzeti szinten léteztek, és a helyi katonai, rendőri és polgári igazgatás prominensei alkották (az alsó két szinten többnyire maláj vezetéssel)tagságukat, fő funkciójuk a konfliktussal kapcsolatos helyi döntéshozatal volt (pl. helyi akciókról való döntés, kijárási korlátozás elrendelése), illetve emellett azt a célt is szolgálták, hogy a civil igazgatás se lazázza el a döntéshozatalt, se a katonák ne nagyon durvuljanak. Talán a legfontosabb újítás az volt, hogy mindegyik bizottság rendelkezett egy éjjel-nappal aktív "War Roommal", ami lehetővé tette az azonnali reagálást, illetve összefogta a terepi hírszerzést.
Ez papíron jól hangzott, főleg, hogy a gerillák is hasonló területi felosztásban működtek, azonban voltak komoly gondok a mindennapi működésben. Egyrészt Malájföld szofisztikált közigazgatási rendszere miatt az egyes szinteknek egyeztetési kötelezettségük volt, ami főleg a legfelső szinten okozott gondokat: egy szövetségi döntést ugyanis a gyakorlatban mind Londonnal, mind a 11 tagállammal jóvá kellett hagyatni. Eközben az együttműködésre kötelezett szervezetek is sok ponton ütköztek: az egyik legkritikusabb konfliktus a hírszerzés kapcsán robbant ki. A konfliktus jellegéből adódóan a legtöbb információt a rendőrség gyűjtötte, mégpedig a legtöbb esetben hagyományos nyomozásjelleggel, a szabályokat betartva, majd ha szükséges volt, átadták az infókat a katonai hírszerzésnek - azaz szépen alaposan tudósították őket arról mi volt egy héttel ezelőtt az adott területen, miközben a katonák jelenidejű infókra számítottak. (Persze a módszernek haszna is volt: pont ezért történhetett, hogy a Batang Kali mészárlás kivételével nem voltak olyan esetek, hogy a hadsereg kivonult egy faluba, ahol aztán 13 "kommunistagyanús" civil menekülés közben ötször hátbalőtte magát, a falu meg véletlenül leégett.)
Szintén lényeges "innováció" volt az egységes személyi igazolvány bevezetése, mely korábban nem volt kötelező, és tagállami hatáskörben történt. 1948-49-ben azonban minden bejelentett lakos számára kötelezővé vált, ennek hiányában pedig lehetetlenné vált a legális mozgás, illetve könnyen gyanúba keveredhetett az ember. A gerillák persze nagyon gyorsan rámentek arra, hogy az őrizetlen munkásoktól elvegyek az okmányokat, így szabotálva az intézkedést. (A brit ellenválasz az volt, hogy az őrzött települések kijáratánál a kifele tartó munkásoknak le kellett adniuk az igazolványokat.)
Civilek kikérdezése - nem ártott személyivel rendelkezni - (forrás)
A helyzet Harold Briggs tábornok 1950 áprilisi érkezését követően kezdett változni, több kommentár a "Briggs-terv" bevezetését tartja a konfliktus fordulópontjának, szembeállítva a tábornok tettrekészségét a Gurney-féle közigazgatás tehetetlenségével. A valóságban azonban épp Gurney kért egy olyan katonai tanácsadót Londontól, aki segít megoldani az 1950-es jelentős rendőri és katonai erősítésekkel kapcsolatos mendzsmentproblémákat, és segít összefogni a problémásan működő civil és katonai igazgatást. Briggs neve ismerős lehet Burmából: 1944-ben ő vezette Slim "repülő hadosztályát", az 5. indiai gyaloghadosztályt az Admin Boxnál, és az ő alakulata szabadította fel Kohimát a burmai hadszíntér döntő ütközetében. Ezt követően nagyrészt Burmában tartózkodott az ország függetlenségének kikiáltásáig, és gyűjtött némi tapasztalatot abban, hogy is kell "megbékíteni" a dzsungelbe visszavonuló törzsi harcosokat. (Ja igen, Briggset a birodalmi vezérkati főnök ajánlotta, aki ekkor William Slim altábornagy volt...)
Briggs terve tulajdonképpen nem egy egységesen tálalt programcsomag volt, hanem nagyjából párhuzamosan futó prodzsektek sorozata:
- A legfontosabb újítás az volt, hogy az intézkedések fő célja innentől a gerillák elválasztása volt a lakosságtól és az élelmiszerutánpótlástól. Ez kezdetben a squatter nagy részének új, védett falvakba való áttelepítését jelentette (a részletekről később), amit a gerillák terrorja miatt a brit vezetés a lakosság védelmeként igyekezett eladni.
Új település a squatter helyett - (forrás)
- Erősítették az egyes szervezetek együttműködést és a hírszerzést (a vegyesbizottságok tulajdonképpen ekkorra forrottak ki teljesen).
- Briggs jelölte ki azt a célt, hogy a területvédelem alapja lehetőleg mindenhol a Home Guard legyen, még az új falvakban is. Az így felszabaduló csapatokkal tudtak a nemzetközösségi erők 1952-től ellentámadást indítani.
Az intézkedések eredményei egyébként főleg Briggs 1951. novemberi távozását követően mutatkoztak meg, de röviddel ezelőtt egyéb fontos események is történtek: 1951. október 6-án kora délután egy kisebb védett konvoj tartott a Kuala Lumpurtól 100 kilométerre nyugatra fekvő Fraser's Hill üdülőhelyre. Röviddel a cél előtt a gerillák tűz alá vették a járműveket, megsebesítve a fegyveres kíséret nagy részét. A konvojjal tartó Rolls Royce-ból ekkor egy idősebb úr pattant ki és kiabálva ("Ez Őfelsége országútja!") próbálta elvonni a támadók tüzét a sebesültekről és a többi civilről. Az eredmény borítékolható volt, a gyorsan agyonlőtt civil pedig Henry Gurney, a főkormányzó volt. A gerillák egyébként nem a főtisztviselőre utaztak, csak másnap tudták meg a rádióból, kivel is végeztek. Az esemény óriási felháborodást váltott ki, és bár Gurney nem volt különösebben népszerű Malájföldön, de meggyilkolása azt sugallta, hogy senki sincs biztonságban.
A rajtaütés helyszíne - (forrás)
Nem egészen 20 nappal később pedig ismét Winston Churchill lett Nagy-Britannia miniszterelnöke, aki egyszer már elvesztette Malájföldet, és nem akarta mindezt megismételni. Churchill szerint az 1942-es szégyenteljes vereség a védelemmel megbízott szervezetek nem megfelelő koordinációja miatt következett be (na meg persze a saját rossz döntései miatt, de ezt nyilván nem mondta), ezért Gurney halálát is kihasználva, húzott egy merészet, hogy biztosítsa a számára megfelelő "összhangot". Első körben gyarmatügyi miniszterét küldte a helyszínre megvizsgálni a helyzetet, aki tulajdonképpen Briggs irányvonalának további követését javasolta, azzal a kitétellel, hogy a lakosság megnyerését komolyabb eszközökkel kell folytatni, illetve javasolta a civil és katonai vezetés egyesítését. Churchill az utóbbit meglehetősen sajátosan oldotta meg: főkormányzónak Gerald Templer tábornokot nevezte ki, egyben alárendelte a gyarmat katonai erőit is - ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy Templernek lett egy civil és egy katonai ügyeket felgyelő helyettese/minisztere. (A megoldás azért volt okos, mert a főkormányzói poszt civil beosztás volt, de a tábornok a katonai erőknek is parancsolhatott, ami elég jól passzolt az itt előálló vezetői kihíváshoz.) Templer meglehetősen határozott, de kifejezetten életvidám figura volt, akit egysorosai miatt kedvelt a sajtó ("agyonlövöm azt a faszfejet, aki azt mondja, vége a vészhelyzetnek"), de ő használta először a "szívek és elmék megnyerése (winning hearts and minds)" kifejezést is. Még érdekesebb figura volt katonai helyettese, Robert Ker Thompson. Ő is Burmában "szocializálódott" parancsnok volt, csak ő a csinditeknél, ezért kiválóan értett a kis méretű dzsungelhadműveletekhez, és abban is jónak bizonyult, hogy a civil követelményeket megfelelően fordítsa katonai nyelvre. Az általa megfogalmazott elvek máig sorvezetőként szolgálnak a gerillaellenes harcmodorhoz. A katonai törzs is átalakulóban volt, ekkor már jellemzően a kisebb, különleges hadműveleteket favorizáló tisztek voltak többségben, Templer például Roy Urquharttól vette át a katonai erők felügyeletét, aki Arnhemnél elég jól megtanulta, mik is a grandiózus hadműveletek hátulütői...
Az ekkor Templer keze alatt összeálló csapat jelentős részben a nem konvencionális hadviselés szakértőjének számított, akik meglehetősen rendhagyó, a lakosság életét alapvetően átformáló, de hosszú távon hatékony módszerek alkalmazásával vívták meg a konfliktus döntő szakaszát. Hogy pontosan hogyan, az a következő részből kiderül.
Fontosabb források:
https://api.parliament.uk/historic-hansard/commons/1954/dec/08/emergency-malaya-cost
https://www.rand.org/content/dam/rand/pubs/reports/2005/R957.pdf
https://eh.net/encyclopedia/economic-history-of-malaysia/
https://www.files.ethz.ch/isn/27166/WP116.pdf
https://www.tandfonline.com/doi/abs/10.1080/14682745.2018.1555242
https://www.cambridge.org/core/journals/journal-of-southeast-asian-studies/article/abs/repatriation-of-the-chinese-as-a-counterinsurgency-policy-during-the-malayan-emergency/50E56802C9F7BBA85A203A84369ADA5C
https://www.jstor.org/stable/10.3998/mpub.11413902.12?seq=2#metadata_info_tab_contents
https://www.jstor.org/stable/45068345
https://en.wikipedia.org/wiki/Malayan_Emergency
https://www.un.org/en/development/desa/policy/wess/wess_archive/searchable_archive/1951_WESS_Full.pdf
https://www.britishempire.co.uk/article/operationsharpend.htm
