A legnagyobb brit hadvezérek listájára rendszerint felkerül egy itthon többnyire ismeretlen tábornagy, akivel kapcsolatban a kommentárok minden esetben kiemelik, hogy a legtöbb kollégájával ellentétben egy meglepően normális, önkritikus és jó humorú figura volt, aki emellett az ellenség „mentális kifárasztásának” és úgy általában a nehéz terepen vívott hadviselés mesterének is bizonyult.

William (Bill) Slimről van szó, aki a második világháború burmai/indiai frontján helytálló 14. brit hadsereg parancsnokaként nemcsak, hogy nagyjából a semmiből épített fel egy ütőképes hadsereget és összehozta a „kelet Sztálingrádjaként” emlegetett imphal-kohimai védelmi sikert, de utána olyan leckét adjon a japánoknak a megtévesztésen alapuló villámháborús taktikából, amire a háború befejező szakaszában már csak nagyon kevesen voltak képesek.

Három részesre tervezett írássorozatunkban a parancsnok személyén keresztül szeretnénk ismertetni a hazánkban nem annyira ismert hadszíntér eseményeit - az első részben megnézzük, ki is volt ez a tiszt és hogy milyen út vezetett személyesen neki és a Brit-Birodalom számára oda, hogy a dzsungel közepén kelljen élethalálharcot vívni a brit ázsiai gyarmatokért.

Slim 1891-ben született Bristolban egy mérsékelten sikeres kereskedő második fiaként. A Bristolban majd Birminghamben élő család szerény anyagi helyzete csak bátyja iskoláztatását tette lehetővé, William ezért kezdetben általános iskolai tanítóként és irodai alkalmazottként próbált érvényesülni, a helyi egyetemmel csak a tartalékos tisztképző program révén került kapcsolatba. Ez az indulás és a brit hadseregben nem éppen előnyösnek számító társadalmi háttere később jelentősen befolyásolta Slim pályafutását – tiszti karrierjét gyakorlatilag az első világháború kitörésének köszönhette. Kortársai jelentős részéhez hasonlóan háborús élményei később komoly mértékben meghatározták elveit és vezetési módszereit: Slim Montgomeryhez hasonlóan gyorsan begyűjtött egy komoly sebesülést, ami egyrészt némileg megfontoltabbá tette, másrészt ráébresztette a harctéri logisztika (és az egészségügy) valamint az egyes katonákkal való megfelelő bánásmód fontosságára. Slim ráadásul a gyarmati csapatokkal harcolt Gallipolinál és Mezopotámiában, ami erőteljesen mérsékelte a brit tisztikarra egyébként jellemző előítéleteit velük szemben – miközben azzal is szembesülhetett, hogy a vegyes etnikai és vallási összetételű csapatoknál bizony figyelni kell a meglévő felfogásbeli és kommunikációs különbségekre is.

"Uncle Bill" Slim  - (forrás) 

Ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve nem meglepő, hogy a századost 1919-ben az indiai hadsereghez vezényelték, ezen belül is egy gurka alakulathoz, akiket akkor és később is a világ legjobb katonáinak tartott.  A két világháború között élte az indiai brit tisztek viszonylag unalmas életét, lassan emelkedve a ranglétrán, elvégezve a szükséges vezérkari iskolákat, és megtanulva pár helyi nyelvet is. (Elmondása szerint egyébként nem a nyelvek elsajátítása volt a nagy kunszt, hanem jól eltalálni, kihez milyen nyelven kell szólni India nyelvi káoszában.) Ami kiemelte Slimet közegéből az az indiai-nepáli kultúra iránti átlagosnál nagyobb fokú érdeklődése volt, fő motivációja erre alapvetően az volt, hogy szerette volna megérteni az általa vezényelt embereket – magát az indiai politikai életet túl sokra egyébként nem becsülte - Gandhit ugyan valamennyire tisztelte, de 1943-ban nem habozott fegyverrel fellépni egyes túlzottan feltüzelt hívei ellen. Emellett még álnéven novellákat és rövidebb regényeket is írogatott szabadidős tevékenységként (és némi „zsebpénzért”). Ezt a viszonylag kényelmes életet szakította meg a második világháború kitörése: Slim ezredest dandárparancsnokként a kelet-afrikai hadszíntérre vezényelték, ahol többek között gyorsan tapasztalatokat szerzett arról, hogy milyen nehézségekkel jár a gyakorlatilag infrastruktúra nélküli terepen való manőverezés, és ilyen terepen (meg úgy általában) milyen fontos is a légierő. Erre leginkább egy alacsonyan támadó olasz repülőgép tanította meg a túl feltűnő előretolt főhadiszállást kialakító Slimet. Miután felépült sebesüléséből, első világháborús tapasztalatai miatt a tervezett iraki-szíriai hadműveletek tervezésével bízták meg, tábornokká előléptetve itt már egy hadosztályt irányított.

Indiai katonák Eritreában, 1941-ben - (forrás)

Ezt a beosztást meglehetősen kedvelte, véleménye szerint egy tiszt számára ez a legnagyobb méretű alakulat, amelynek irányítását még élvezni lehet, mivel már rendelkezik az ember minden szükséges fegyver- és csapattípus felett, és még van is befolyása ezek bevetésére. Emiatt kezdetben meglehetősen nyűgösen vette tudomásul, hogy 1942 márciusában felmentették beosztásából és visszarendelték Indiába. A rosszat sejtve útnak induló Slim furcsa megbízatást kapott, ami csak fokozta balsejtelmeit: egy vezérkari tiszt társaságában a burmai hadszíntérre kellett indulnia, és jelentést kellett készítenie a dolgok állásáról. Ilyen megbízást persze jellemzően akkor kap az ember, ha a kikémlelendő parancsnoki struktúra fontos posztjára szánják, és bár Slimhez még nem jutott el túl sok infó a hadszintér aktuális helyzetéről, annyi világos volt, hogy elég nagy szardarab került a palacsintába. Burma fővárosa, Rangoon ugyanis március elején japán kézre került, ezzel pedig elvágták az ország belseje felé visszavonuló brit hadsereg egyetlen jelentősebb utánpótlási vonalát – ami egyben Csang-Kaj Sek Kínájának fő utánpótlási útvonala is volt: Burma elvesztése tehát igencsak durván felboríthatta a villámgyorsan formálódó ázsiai hadszíntér erőviszonyait.

Burma japán meghódításának első fázisa - nagyjából itt került Slim a képbe - (forrás) 

A brit erők ugyanakkor nem semmisültek meg, és helyzetük sem volt teljesen reménytelen: ugyan az 1. burmai hadosztály katonáinak egy része „rugalmasan elszakadt” a hadseregtől, ahogy az ország egyre nagyobb része került japán fennhatóság alá, az amúgy jól felszerelt újonc 17. indiai hadosztály pedig egy rosszul időzített hídrobbantással egybekötött folyami átkelésnél elvesztette nehézfegyverzete jelentős részét, még mindig tudtak meglepetéseket okozni a japánoknak, ahogy a kicsi, de sikeresen küzdő brit-amerikai légierő is. Ugyanakkor mind a szárazföldi erők mind a légierő hatékonyságát gyengítette, hogy felszerelésük nem igazán passzolt a hadszíntér jellegzetességeihez: még az utakkal közepesen rosszul ellátott Közép-Burmában sem volt túl nyerő motorizált hadosztályokkal harcolni (főleg, ha vissza kellett vonulni, vagy a légi fölénnyel rendelkező ellenség hadmozdulataira kellett volna rugalmasan reagálni – ezt a japánoknak 3 évvel később pont Slim tanította meg), a repülőgépek hatótávolsága pedig kisebb volt a japánokéinál, ami a hatalmas távolságok mellett döntőnek bizonyult. Szintén gond volt, hogy a különböző egységek között alig volt koordináció, ezért küszöbön állt egy brit magasabb parancsnokság létrehozása.

A 15. japán hadsereg a sziámi-burmai határon - (forrás) 

Emellett reményre adott okot, hogy a veszélyt látva a kínaiak is  küldtek egy „hadsereget” (valójában egy-másfél nyugati vagy japán hadosztállyal felérő erőt), akik ugyan nagyon gyér felszereléssel rendelkeztek, de tapasztalt harcosok voltak, legjobb egységüket (a 38. hadosztályt) pedig a „kínai Rommelnek” becézett Szun Li-Csen tábornok irányította.

Slimet alapvetően azért küldték felmérni a helyzetet, mert viszonylag jártas volt az ázsiai hadviselésben, ismerte az indiai-burmai határvidéket és képes volt elfogulatlanul nyilatkozni mind az indiaiak, mind a kínaiak, mind pedig a japánok erősségeiről és gyengeségeiről. Bár az előjelek alapján ez várható volt, Slimet mégis meglepte, hogy jelentéstétele után rögtön ki is nevezték az újonnan megalakítandó (a két brit fennhatóságú hadosztály maradványaiból álló) hadtest parancsnokává. Mindezt abban a reményben tették, hogy Slim talán képes lesz irányítani az indiai, burmai és brit egységekből álló hadtestet, miközben talán nem balhézik nagyon össze a kínai egységeket irányító, nehéz egyéniségnek számító, a brit tiszteket álalában nem igazán kedvelő amerikai Stilwell tábornokkal és a még nehezebb ember hírében álló Csang Kaj-Sekkel. A brit tábornok kölcsönös beszólogatást követően gyorsan korrekt viszonyt alakított ki amerikai kollégájával, és kifejezetten jó viszonyba került Szun Li-Csennel is, miközben sikerült némi életet lehelni a saját hadtestébe is, bár ez csak a túlélésre és a totális vereség elkerülésére lett végül elegendő.

Abban, hogy megérthessük, miért is alakult ki a burmai válság, és úgy általában mik okozták a nem mindennapi hadszíntéren harcoló alakulatok nehézségeit, nagy segítségünkre lehet Slim visszaemlékezése, melyet „kritikusai” az egyik legjobb második világháborús memoárnak tartanak: Montgomery borzalmas stílusú, gyakran mentegetőzésbe fulladó munkájával ellentétben Slim kifejezetten humorosan, önironikusan és nagyon tényszerűen írt a hadszíntérről és saját szerepéről, nem hallgatva el a kohimai csata előtt elkövetett nagy stratégiai baklövését sem, ami miatt a japánok majdnem betörtek Indiába. (A könyv egyben kiválóan mutatja, hogy milyen dilemmákkal szembesül egy katonai döntéshozó, és hogy lehet a téves döntéseket tűrhető eredménnyel korrigálni.) Ez annál is inkább szerencse, mert kevés helyzet követelt meg nagyobb tényszerűséget és önreflexiót, mint ami 1941-43-ben a brit ázsiai hadszíntéren kialakult.

Slim a gondok fő forrásának azt tartotta, hogy a japánok (el nem ítélhető módon) egész máshogy hajtották végre stratégiai jelentőségű húzásaikat, mint ahogy azt a britek elképzelték, a japán offenzíva pedig nagyjából akkor következett be, amikor Burma közigazgatási önállósítása miatt a terület önvédelmi képessége a minimumon volt.

Kezdjük az utóbbival: bár Burmának nem volt használható szárazföldi kapcsolata Brit-India többi részével, 1937-ig mégis innen irányították. Ennek inkább államszervezeti és gazdasági okai voltak: egyrészt Burma India nagy részéhez hasonlóan közvetlen brit irányítású területek illetve „vazallus” államok szövete volt, így célszerű volt az indiai államszervezetbe tagolni, másrészt India élelmiszerellátását jelentős részben a burmai rizstermelés egyensúlyozta ki: a rosszabb termésű években alapvető fontosságú volt, hogy a burmai rizsszállítmányok előtt ne álljanak adminisztratív akadályok. Ugyanakkor kulturálisan nem igazán passzolt Burma Indiához és a helyi nacionalizmus 1930-as évekbeli megerősödésével a helyi elit is sérelmesnek érezte a brit-indiai gyámkodást, így az évtized végén Burma önálló gyarmattá vált. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a gyarmati szervezet külön irodát (államtitkárságot) kapott az Indiáért felelős londoni minisztériumban, és a helyi gyarmati szervezet ennek lett alárendelve. Ez természetesen esélyt adott a burmai elitnek is, hogy bekerüljön az immár önálló gyarmati igazgatási rendszerbe, illetve előrevetítette a függetlenség lehetőségét is.

Ezzel egy gond volt: a polgári közigazgatással együtt elvileg a katonai igazgatás is önállósult volna, azonban erre a gyakorlatban nem igazán került sor: a brit-indiai kormányzat valójában már nem volt felelős Burma védelméért, a burmai viszont csak minimálisan épített ki katonai kapacitásokat, mondván, hogy nyugatról megvédi őket India, keletről pedig Szingapúr – így amikor 1940-41-ben a japánok bevonultak Indokínába és elkezdték Thaiföld megdolgozását, Burma úgy került stratégiai céljaik első vonalába, hogy nem rendelkezett olyan szervezettel, amely ezt felismerhette volna.

Ebben persze úgy általában a brit kormányzat sem remekelt: túlzottan bíztak Szingapúr erejében, holott például az ausztrál kormány figyelmeztette őket, hogy a japánok nem fogják megtenni nekik azt a szívességet, hogy szemből támadják meg délkelet-ázsiai erődjüket, egy thaiföldi irányú invázióval pedig kártyavárként fog összeomlani mind a brit, mind a holland védelmi rendszer a térségben. Ez nagyjából így is történt, ráadásul Burmát alapvetően a tenger felől érkező támadásra készítették fel (valamennyire), a japánok meg Thaiföld felől támadtak, ami alapvetően is egy nehezen védhető irány lett volna a rendelkezésre álló erőkkel. Óriási sakk-matt volt ez a briteknek, Rangoon elfoglalásával pedig veszélybe került India élelmiszerellátása is – a szubkontinens destabilizálása pedig még inkább a japánok malmára hajthatta a vizet.

Valószínűleg Rangoon és Szingapúr eleste környékén juthatott eszébe a brit-indiai hadsereg vezetésének egy hadgyakorlat, melyet az 1930-as évek végén tartottak Bengáliában, tesztelendő India „új” keleti határának védhetőségét. A gyakorlatot vezető tiszt jobb ötlet híján az éppen Kínát megtámadó japánokat nevezte meg ellenségnek, és jelentésében rámutatott, hogy a brit és indiai csapatok rendkívül nehezen boldogulnak az erdős terepen, ezért érdemes lenne különleges kiképzésben részesíteni őket. A tiszt William Slim ezredes volt, az érintett hadosztály pedig megkapta a dzsungelkiképzést: ugyanakkor 1942 elején éppen Irakban, a sivatagban szolgált – csak parancsnokukat sikerült Burmába hozni… (Tegyük hozzá: a britek háború eleji szorult helyzetében elég nagy luxus lett volna egy kiképzett és felszerelt hadosztályt Bengáliában állomásoztatni, hátha egyéb erőik csődje miatt a dzsungelben lesz majd rá szükség.)

Az ekkor már harcedzett Slim a vázolt bonyolult helyzeten kívül is számos komoly hiányosságra bukkant, persze ezeket bevallása szerint könnyebb volt észrevenni, mint megváltoztatni. A csapatok dzsungelbeli jártasságának teljes hiánya mellett kiemelte a légierő és a szárazföldi alakulatok együttműködésének szinte teljes hiányát (pl. a légierő gépeit nem őrizte senki, és légvédelmi alakulatok sem voltak egyetlen komolyabb repterük közelében), a rossz együttműködést a helyi hatóságokkal, ami miatt gyorsan elpárolgott a britek maradék támogatottsága is, valamint részben az előbbiekből kifolyólag a felderítés gyatraságát. A rendelkezésre álló alakulatok pedig gépesített egységek voltak, azonban felszerelésük nagyrészt odalett, így nagyon korlátozottan voltak mozgathatóak, tüzérségük pedig elavult osztrák-magyar lövegekből állt, melyeket az olaszoktól zsákmányoltak Észak-Afrikában.

Az égő yenagyaungi olajmezők - (forrás) 

A kifejezetten rossz helyzet ellenére azért Slim hadteste megpróbálkozott a középső országrész (a yenangyaungi olajmezők és Mandalay) védelmével, arra számítva, hogy kínai segítséggel talán kihúzhatják a májusi monszunszezonig, főleg, hogy a középső országrész szavannás vidékein az áprilisi forróságban a japánok sem tudnak majd olyan gyorsan mozogni. Utóbbi igaz volt, azonban a tiszta égbolt kiváló lehetőséget biztosított a japán légierőnek az amúgy hősiesen védekező brit légialakulatok megsemmisítésére és az utánpótlási vonalaik zaklatására. Első körben ráadásul a szárazföldi csapatok feltartóztatása sem sikerült: a japánok elfoglalták az olajmezőket, csak egy súlyos veszteségeket okozó kínai ellentámadás tudta stabilizálni a helyzetet. A yenangyaungi csata pürrhoszi győzelemnek bizonyult: a britek további létfontosságú felszerelést vesztettek, a burmai hadosztályuk pedig nagyrészt megszűnt létezni a dezertálások miatt – ugyanakkor valószínűleg ez tette lehetővé a brit alakulatok visszavonulását.  Amivel már csak azért is kellett nagyon sietni, mert a monszun most a brit terveket veszélyeztette: ha nem sikerül az alakulatoknak május vége előtt Indiába vagy Kínába érniük garantált volt a teljes összeomlás. A visszavonulás alig kiépített földutakon keresztül zajlott, miközben a legtöbb alakulatnak az Irrawaddyn és a Chindwin folyamon is át kellett kelnie, hogy egy 1500-2000 méteres átlagmagasságú hegyvidékre felkapaszkodva elérhesse az indiai határt. A helyzetet nehezítette, hogy rengeteg civil tartott a visszavonuló katonákkal, ráadásul a kommunikációs nehézségek miatt a kínaiakat sem sikerült mindig értesíteni ki merre is szándékozik elhagyni Burmát, így az ő visszavonulások is káoszba fulladt. A „kínai Rommel” például Indiában kötött ki Slimmel együtt, katonái előtt így hosszabb himalájai repülőút állt, hogy hazajuthassanak.

Terepviszonyok az imphalba való visszavonulás során - a vászon a csuszamlásokat volt hivatott megakadályozni -  (forrás) 

A visszavonulás óriási anyagi áldozatokkal és jelentős emberveszteséggel járt, és óriási arculcsapás volt a Brit Birodalomnak – de május végére a brit erők elérték az Imphali-fennsíkot Indiában – hogy a kitörő monszunesőzésben senki se fogadja és senki se lássa el őket. Nagyjából egyetlen vigaszuk lehetett a katonáknak: a járhatatlanná váló utakon a japánok sem tudták követni őket, sőt, az adott terepen bármilyen komolyabb hadművelet megszervezése erősen problémás volt, tehát a britek nagyjából biztonságban érezhették magukat. Természetesen a burmai-indiai határvidék járhatatlansága nekik is feladta a leckét: Vajon hogy térnek vissza Burmába?

A kínaiak visszavonulása - elöl Joseph Stilwell - (forrás) 

A távlati elképzelés az volt, hogy amint elég erejük lesz ehhez, délről kerül sor tengeri invázióra, azonban egyelőre fontosabb kérdés volt az, hogy hogyan védjék meg Indiát: az esetleges japán próbálkozások elhárítására valamiféle védelmi vonalat kellett fenntartani a határvidék dzsungeleiben, de még fontosabb volt Bengália védelme: a nyugat-burmai japán pozíciók értelme ugyanis egyedül egy indiai invázó lehetett, és mivel repülőgépeik hatósugara korlátozott volt, ennek helyszíneként reálisan csak Bengália (azaz a partvidék) jöhetett szóba. Természetesen mindkét feladathoz újjá kellett építeni a brit erőket, középtávon pedig egy korlátozott partvidéki offenzíva jöhetett szóba a burmai határvidéken, hogy a japán légibázisok elfoglalásával csökkentsék a bengáliai invázió esélyét.

A fentiek elérése érdekében a brit-indiai hadvezetés az úgynevezett „Keleti Hadsereget” hozta létre Noel Irwin tábornok vezetésével, melynek XV. hadtestét Slimre bízták. A hadtestnek a legvalószínűbb „ütközési pontot” kellett védenie: a Bengália és Burma közötti partvidéki védelmi szakaszt. A terep nem volt könnyű: a partvidékkel párhuzamos hegyláncok miatt csak vékony sávban lehetett előrenyomulni, de persze megfelelő taktikával ezt az adottságot akár a védők elszigetelésére is fel lehetett használni. Slim burmai tapasztalatai alapján tisztában volt azzal, hogy a dzsungelben való rugalmas erőátcsoportosítás képessége miatt egyelőre még csak a japánok képesek ennek a taktikának a megvalósítására, ezért vehemensen ellenezte a közvetlen japán invázió veszélyének elmúltával (és az első csendes-óceáni amerikai-ausztrál sikerek nyomán) szárba szökkenő brit ellentámadási tervet. Az ugyanis két keskeny tengelyen való előrenyomulást tervezett az Arakan-félszigeten, az adott infrastrukturális és logisztikai adottságok mellett előre látható volt, hogy a hadművelet a megszilárduló japán állások elleni frontális támadásokban fog végződni, hogy aztán a dzsungelen át jöjjön a japán oldaltámadás.

Az első Arakan hadjárat nem túl komplikált terve - (forrás) 

Kétségei miatt Slimet gyakorlatilag felmentették hadteste vezetése alól, így az 1942 decemberétől 1943 májusáig tartó katasztrofális kimenetelű brit hadművelet Irwin hadseregparancsnokra égett rá: amikor az ellentámadó japánok már Csittagongot fenyegették, Slim végre visszakapta hadtestének irányítását. A tábornok (részben felettesei kérésére) részletesen elemezte a kudarcot, és alapvetően két tényezőt emelt ki:

- Egyrészt a hadműveletet jól azonosítható tengelyen, szűk arcvonalon indították, így az első meglepetést követően a japánok kiválóan láthatták, merre szándékoznak továbbtámadni a britek.

- A hadseregparancsnok az erősítéseket a hadosztályparancsnokségra bízta, amely nem tudott megbírkozni közel három hadosztálynyira duzzasztott erő irányatásával, a dandárparancsnokok pedig nem voltak felkészülve az önálló döntéshozatalra (igaz, utóbbi a szűk terep eléggé behatárolta).

A hadművelet valójában ilyen terepen valósult meg, jobboldalon a japán ellentámadás - (forrás) 

A brit ellentámadásnak volt egy másik, igen érdekes csapásiránya is: 1942-ben egy korábban Palesztínában és Etiópiában szolgáló, a nem konvencionális hadviselést erősen favorizáló tisztjük, Orde Wingate azzal az ötlettel állt elő, hogy az európai kommandóalakulatok mintájára egy olyan speciális dzsungelharcra kiképzett alakulatot kell létrehozni, mellyel nagy léptékben tudják zaklatni a japánokat az általuk megszállt területeken, komoly mértékben elősegítve az esetleges támadó hadműveletek sikerét. Wingate elég excentrikus figura volt, alakulata eredményességével kapcsolatos elvárásai pedig nyilvánvalóan túlzóak voltak, az olaszokkal szembeni etióp alakulatok megszervezésében elért érdemei miatt hallgattak rá, főleg, hogy jópár tiszt azt is gyanította, hogy a Palesztínában megerősödő zsidó erők „hirtelen fejlődése” mögött is ő állt. (A feltételezés helytálló volt, és mivel a kiképzett zsidó alakulatok épp kapóra jöttek briteknek, nem bolygatták az ügyet – mindenesetre jobb ötletnek tartották a bajkeverő tisztet a világ végére áthelyezni.)

Wingate az 1943-as hadjáratból való visszatértét követően - (forrás)

Az elképzelés támogatása mellett hasonló okok álltak, mint az európai hadszíntér kommandóalakulatainak favorizálása mögött: ha már nem tudunk komolyabb offenzívát indítani az ellenség ellen, kisebb alakulatokkal még zargathatják őket, és a fontos létesítményeik védelmére kényszerülő ellenfél kénytelen lesz „őrfeladatokra” lekötni csapatai egy részét – plusz ezek az akciók jók a morál fenntartására is. A gond viszont az volt, hogy Wingate nem néhány tucat, hanem több ezer fős alakulatok mozgatását tervezte és valósította meg, ami közepesen volt jó ötlet: az első meglepetés elmúltával a japánok nagyon is gyorsan tudtak fellépni az Észak-Burmába az arakani offenzívával párhuzamosan betörő úgynevezett „csindit” alakulatokkal szemben, így végül a résztvevők kétharmada jutott csak vissza Indiába, halálosan kimerülve, betegen.

A csinditek Burmában, 1943-ban. A katonák egy része nem a meleg miatt meztelen, hanem a dizentéria mellékhatásaként - (forrás)  

A bátor hadművelet katonai értelemben egyértelműen kudarc volt: a támogatni kívánt arakani hadművelet is befuccsolt, és a halottakban és eltűntekben elszenvedett, több, mint 30%-os veszteség is elfogadhatatlan volt a második világháborús brit hadseregben. Ugyanakkor a morált óriási mértékben emelte: bebizonyosodott, hogy a japánok ellen a „saját terepükön” is lehet harcolni, a britek pedig rengeteg tapasztalatot gyűjtöttek a csapatok dzsungelbeli/hegyvidéki mozgatásával és légi utánpótlásával kapcsolatban. Az észak-burma kínai határvidékén állomásozó amerikai csapatok rögtön le is másolták a modellt, csak némileg ésszerűbb keretek között – ami sikeresnek is bizonyult. Sőt, Wingate akaratlanul a japánoknak is adott pár ötletet, ami végül döntően befolyásolta a burmai hadműveletek folytatását.

Az első "csindit"- hadművelet - Kohima és Myitkyna a térkép felső részén - (forrás) 

A kettős kudarcnak két következménye lett: a brit hadvezetés elkezdte komolyan venni a Slimhez hasonló figurákat (és persze Wingate-et, ami később nem várt fejleményeket is eredményezett), akik azt állították, hogy a japánok ellen harcoló brit hadseregnek sem a felszerelése, sem a kiképzése, sem harcmodora nem felel meg a követelményeknek. Másrészt menesztették az ekkorra ugyanezt belátó Irwint, a hadsereget átkeresztelték 14. brit hadseregre, vezetésével pedig Giffard tábornok néhány hónapos regnálását követően 1943 októberében Slimet bízták meg, az apróbetűs részben azzal a kitétellel, hogy rázza gatyába a csapatokat, mielőtt bármit is kezdeni próbálna a japánokkal. (Giffard a hadseregcsoport vezérkari főnöke lett, félúton Mountbatten és Slim között, a két karakteres parancsnok közé „szorulás” mondjuk sok jót nem jelentett számára.)

Slim így is tett, gyakorlatilag gyökerestül felforgatva a sereg életét, logisztikai rendszerét. Egyik legfontosabb felismerése ugyanis az volt, hogy a 14. brit hadsereg a szövetségesek logisztikai rendszerének végpontját képzi (ezért becézték elfelejtett hadseregnek), bármilyen készlet, fegyver őket éri el legutoljára, különös tekintettel az élőerőutánpótlásra. Hiába nőtt a brit-indiai hadsereg a történelem legnagyobb önkéntes hadseregévé, a katonák jelentős részére a gyarmat belső rendjének (azaz a brit uralomnak) fenntartásához volt szükség, illetve csak egy részüket sikerült megfelelő kiképzésben részesíteni és modern felszereléssel ellátni, rájuk pedig más frontokon is szükség volt: az indiai csapatok tették ki a kelet- és észak-afrikai és közel-keleti brit helyőrségek jelentős részét, valamint az olasz fronton harcoló alakulatok egy részét.  Emiatt korántsem jutott annyi frontszolgálatra kiképzett indiai katona a szubkontinens keleti frontjára, amit a brit hadvezetés a gyarmati logisztika egy különös húzásával igyekezett orvosolni: a Brit Birodalom trópusi területein toborzott katonákat vezényelt a burmai frontra: egy kelet- és egy nyugat-afrikai hadosztályt valamint karibi csapatokat. Ezzel persze csak még jobban feladta a leckét a helyi vezetésnek, melynek ezután még ezt is ki kellett találnia, hogyan is pótolja a veszteségeket a világ túlfeléről úgy, hogy közben a csapatkohézió is megmaradjon, és lehetőleg legalább az egy zászlóaljban szolgálók egy nyelvet beszéljenek.

Nyugat-afrikai katona Burmában 1944-ben - (forrás) 

Ez utóbbi mondjuk alapból némileg problémás volt: bár a brit indiai hadosztályokat igyekeztek legalább nagyjából egy környékről toborozni, a magasabbegységek legalább harmadát brit anyaországbali alakulatok tették ki (kezdetben az alakulat megbízhatóságának biztosítása végett), de előszeretettel kevertek közéjük gurkha zászlóaljakat is. A britek esetében nem csak az okozott gondot, hogy nehezen voltak pótolhatóak, de egyre nagyobb részük került a hadseregebe sorozott katonaként, miközben a háború utolsó hónapjaiig esélytelen volt a hazai „szabadságolásuk” – mindez pedig érthetően csökkentette lelkesedésüket. Velük ellentétben a hadsereg indiai és afrikai katonái önkéntesek voltak, elszántságukban általában kevés hiba akadt. Ugyanakkor ezt a soknemzetiségű katonatömeget sikerült a megfelelő tisztikarra bízni, a hadseregparancsnok ugyanis azt vallotta, hogy egy jól kiképzett és megfelelően felszerelt katona esetében teljesen mindegy milyen nyelvet beszél, vagy milyen a bőre színe, a lényeg az, hogy rátermetten vezessék, és akkor jól is fog harcolni – ezt persze tisztjeivel is közölte, sőt gyorsan demonstrálta is, mit ért ezalatt.

Tekintve, hogy roppant nehezen kapott utánpótlást a hadsereg, és egy olyan terepen kellett tevékenykednie, ahol a trópusi betegségek tömkelege üthette ki a katonákat (és egy sima hátországi kórházi kezelés is több hónapos távollétet jelentett), Slim az egyik legfontosabb fegyelmi kérdésnek a csapatok jó egészségi állapotának fenntartását tekintette, parancsba adva tisztjeinek a maláriagyógyszerek beszedésének ellenőrzését, és a gyors beavatkozással könnyen kezelhető fertőzések megfelelő ellátását. A megbetegedésekről statisztikákat kezdett vezetni: amelyik alakulatnál egy bizonyos határértéket túllépett a megbetegedések mértéke, annak tisztjeit lefokoztatta és áthelyeztette.

Az egyre gyorsuló ütemben fogyatkozó brit tiszti és altiszti állományt pedig indiai tisztekkel és altisztekkel pótoltatta (az afrikaiak esetén ez kevésbé működött általában alacsonyabb szintű iskolázottságuk miatt), ezzel némi lökést adva a későbbi indiai és pakisztáni nacionalizmusnak, illetve megalapozva azt, hogy e két ország a jövőben roppant képzett tisztikarral essen egymásnak több háborúban is.

A chabuai légibázis - az egyik legfőbb assami támaszpont (a kép tetején a Brahmaputra folyammal) - (forrás) 

Szintén fontos felismerés volt, hogy a nehéz erdős hegyvidéki terepen nem sokra mennek az ekkor a brit hadseregben megszokott járműállománnyal: a csapatokat légi utánpótlásra valamint állati szállítóerőre (öszvérekre, néha elefántokra) alapozva kellett ellátni. Tekintve, hogy Észak-Burma japán megszállása miatt a japánokkal harcoló Kína utánpótlását légi úton kellett megoldani, és a kiinduló repülőterek Assamban, a brit hadsereg egy részét is ellátó logisztikai háttérterületen voltak, Slimék is igyekeztek igénybe venni az itt állomásozó nagyrészt amerikai repülők segítségét. Ez a látszólag előnyös helyzet ugyanakkor nem várt hatásokkal is járt (már azon kívül, hogy a modern légiközlekedést nagyrészt itt sikerült megalapozni a következő 40-50 évre): egyrészt 1944 nyarán az a helyzet adódott, hogy a 14. brit hadseregnek valamint Csang Kaj-sek Kínájának egyszerre volt szüksége a helyi légiszállítóerők teljes kapacitására az aktuális japán inváziók elhárítása érdekében, ami azért némi matekozásra késztette az illetékeseket (elsősorban a távol-keleti brit főparancsnokot, Lord Mountbattent). Másrészt további feszültségeket szült, hogy az assami reptereket valamint az 1944-ben főhadszíntérré előlépő északkeleti (Imphal-kohimai) frontszakaszt ugyanazon a keskenynyomközű vasútvonalon lehetett kiszolgálni. A logisztika Kalkutta irányéból magában foglalta a bengáli széles nyomtávról való átrakást, valamint a Brahmaputra vasúti kompját is (Csittagong felől valamivel egyszerűbb volt az eljutás) – a kibontakozó káoszban a brit vezetés gyakorlatilag amerikai menedzserek kezébe adta a vonal irányítását, akik csúcsra járatták az időnként földcsuszamlások vagy a vágányokon napozó elefántok által feltartott vasúti forgalmat. Emellett a brit hadvezetés igyekezett az akkor rendelkezésre álló legstrapabíróbb járműveket beszerezni, és ami még fontosabb, üzemben tartani a világ végén, másképp nem ment volna a harcoló alakulatok ellátása. Természetesen az újításokban sem volt hiány: itt sikerült kitalálni azt, hogy lehet két nap alatt tankokat is elbíró pontonhidat verni egy kilométer széles folyamra, illetve ezen a fronton került sor először a helikopterek harctéri alkalmazására - igaz ezek is amerikai üzemeltetésben működtek, de a britek is kértek időnként „helikopteres segítséget” a sebesültek és az ellenséges vonalak mögött lezuhant légiszemélyzet evakuálásához.

A szövetségesek logisztikai rendszere 1942-43-ban - (forrás)

A legradikálisabb változás a harci eljárásokban következett be. Az már a maláj-félszigeti és a korai burmai harcok során nyilvánvalóvá vált, hogy a britek kudarcát főként az okozta, hogy a brit (indiai) csapatok nem tudnak és nem mernek bemenni a dzsungelbe, ellenben a japánok igen, így bármely szilárdan védett brit állást képesek voltak átkarolni. Ugyanakkor az arakani harcok nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy a felismerés kevés, az alakulatoknak speciális dzsungelkiképzést és ehhez passzoló felszerelést kell kapniuk. A brit lemaradás annál is inkább problémás volt, mert 1943 közepére az amerikai és ausztrál csapatok (igaz hasonlóan keserves tapasztalatok árán) már fel tudták venni a harcot az esőerdőben a japánokkal.

A hadszíntér egy újítása a sok közül: a képen látható személyzet hajtotta végre az első helikopteres harctéri evakuációt 1944 április 25-én - (forrás)

A kiképzés és a felszerelés így önmagában kevés lett volna, a sikerhez szükséges volt még egy alapvető szemléletbeli „újítás”, ami szintén Slim nevéhez fűződik. Elképzelése szerint a dzsungelfronton az egyetlen használható út mentén támadó fél elkerülhetetlenül átkarolja a védekezőket – de ebben az esetben nem csak az átkaroltak, de másik fél (azaz a japánok) is bekerített helyzetben lesznek. Tehát ha a hátországban van olyan tartalék, ami az átkaroló japánokat tudja támadni, a bekerítetteket pedig sikerül légi úton ellátni, akkor tervszerű támadásokkal felmorzsolhatják a dzsungelbeli ösvényeken keresztül ellátott japán támadókat. Ezt doboztaktikának nevezte el, ugyanis a lényege az volt, hogy a bekerített brit alakulatnak egy jól védett dobozként kellett mozognia a dzsungelben (pontosabban az utak mentén) bekerítőivel szemben (ennél az elképzelésnél jól jöttek a csinditek 1943-as tapasztalatai). Slim nagyon leegyszerűsítve azt próbálta elültetni csapatai fejében, hogy ha bekerítenek, „don’t fos”, megoldjuk és a végén a japánok fogják megszívni. Persze a taktika elég kockázatos volt, az 1944-ben az Admin Boxnál, a tiddimi országúton és a Kohimánál vívott harcok megmutatták, hogy kis félrematekozásnál is nagyon közel állhat a katasztrófa, de a légifölény és a csapatok kitartása végül brit oldalra billentette a mérleget.

De miért nem akartak támadni a britek 1943-44-ben, miért beszélhetünk ezen a fronton még 1944-ben is japán invázióról? Egyrészt a brit hadvezetés tisztában volt vele, hogy a sikerhez szükséges minimális csapatlétszámot valamikor 1944 második felében fogják tudni elérni, azonban az arakani fronton vagy az Imphali-fennsíkról kiindulva a nehéz terepen nem lesz egyszerű az utánpótlás, és a viszonylag nagy létszámú (jó 200 ezer fős) burmai japán haderő jó eséllyel nagyon meg fogja nehezíteni az előrenyomulást, sőt, rosszabb esetben meg is állíthatja azt. Persze kézenfekvő megoldás lett volna a dzsungelt megkerülve (néhány partvidéki légibázis létrehozását követően) Rangoon és környéke tengeri inváziójával kezdeni, amivel viszonylag „könnyen” mattolni lehetett volna az egész ország japán védelmét, azonban 1944 elejére már látszott, hogy az európai és csendes-óceáni szükségletek miatt a következő bő egy évben nem fog elég szállító és partraszálló jármű rendelkezésre állni a terv megvalósításához. Burmát tehát szárazföldi úton, északnyugatról kellett visszafoglalni, ahol egyébként még kínai-amerikai segítségre is számíthattak, de ez, ahogy már mondtam nem ígérkezett könnyűnek. Hacsak a japánok nem támadnak először, akiket az Imphali-fennsíkon a britek anyagi és légifölényével fel lehet morzsolni – ez pedig nagyban megkönnyítené a tervezett ellentámadást.

De miért tették volna meg a japánok azt az óriási szívességet a briteknek, hogy épp akkor, amikor Burma védelmére kellene felkészülniük, még ők támadnak? A választ a japán birodalom aktuális stratégiai és politikai helyzetében kell keresnünk. Utólag visszatekintve 1944-re, úgy láthatjuk, hogy a szövetségesek anyagi fölénye már nyomasztóvá, győzelmük csaknem bizonyossá vált. Az anyagi fölény igaz, a győzelem is egyre valószínűbb volt, de odáig még nagyon kemény harcok és döntő fontosságú hadműveletek vezettek, azzal kapcsolatban viszont volt még némi kétség, hogy a brit és amerikai csapatok valóban olyan jól helyt fognak-e állni, mint vezetőik szeretnék. Természetesen a németek és a japánok ugyanebbe kapaszkodtak. Az persze a vezetőiknek már egyértelmű volt, hogy nem érhetnek el egyértelmű és mindent elsöprő győzelmet, de mondjuk a brit-amerikai partraszállás visszaverése után talán meg tudnak egyezni Sztálinnal, illetve a japán flotta vezetése is reménykedett egy „döntő ütközetben”, valamikor 1944 áprilisa-júniusa között a Mariana-szigetek és Új-Guinea között, melyben olyan veszteségeket okoznak Amerikának, hogy az felhagy a japán vonalak támadásával. Erre a csatára sor is került végül 1944 júniusában, épp a japánoknak legérzékenyebb ponton, az ütközet amerikai „beceneve” (Mariana-szigeteki pulykalövészet) pedig nem hagy sok kétséget a kimeneteléről.

Azonban még 1944 elején vagyunk, és az a fura helyzet állt elő, hogy a japánok ugyan látják gyülekezni a viharfelhőket, de a flottának van egy terve az amerikaiak megállítására, és bár haditengerészetük érzékeny veszteségeket szenvedett el, Új-Guinea keleti részét és néhány Csendes-óceáni szigetet leszámítva hódításaik javát még tartják, az ázsiai szárazföldön állomásozó hadseregük pedig lényegében legyőzetlen és (a kínai frontot nem számítva) csaknem érintetlen volt. Ezzel pedig valamit nem ártott kezdeni. Természetesen nem kerülte el a figyelmüket a brit-indiai és a kínai hadsereg erősödése sem, illetve az is világos volt, hogy a Csendes-óceánon legfeljebb döntetlent tudnak elérni az amerikaiakkal. Bár a flotta egyre kevésbé volt képes megvédeni a tengeri összeköttetési vonalakat, az amerikai tengeralattjárók fenyegetése csak 1944 őszére vált igazán kritikussá, szárazföldön pedig nagy könnyebbséget jelentett az óriási áldozatokkal megépített Burma-vasút, amin keresztül folyamatosan erősítették a burmai haderőt (illetve a vasút Dél-Kínától-Burmáig lehetővé tette a csapatok rugalmas átcsoportosítását).  Nyilvánvaló volt, hogy ha erősíteni szeretnék a japán pozíciókat, még 1944-ben kell ezt megtenni, mégpedig elsősorban az ázsiai szárazföldön. A tervek alapvetően Dél-Kína és India invázióját irányozták elő, utóbbit Tokió kezdetben kevésbé látta reális opciónak, de a Burmában állomásozó katonai vezetők elérték, hogy komolyabban foglalkozzanak a tervvel. De milyen előnyöket remélt a japán hadvezetés a szárazföldi támadásoktól?

• A Dél-Kína elleni támadás közvetlen motivációja az volt, hogy az amerikai légierő új B-29-es bombázóit először itteni bázisokra telepítette, melyek innen (igaz óriási veszteségekkel) már képesek voltak bombázni a japán főszigeteket. Másrészt a terület elfoglalásával nagyjából biztonságos szárazföldi kapcsolat jött volna létre a Japán által megszállt területek között Mandzsúriától Burmáig (és a reményeik szerint Indiáig).
• Még ha sikerül is megállítaniuk a Csendes-óceánon előrenyomuló USA-t, ez még kevés a boldogsághoz, két szövetségesére (Kínára és Nagy-Britanniára) is csapást kellett mérni.
• Todzsó kormányának pozíciója ingadozóban volt, belpolitikai okokból is győzelmekre volt szükség.
• Japán Kelet-Ázsia politikájának is némi támogatásra volt szüksége, újonnan létrehozott csatlósállamainak vezetőit nem ártott néhány sikerrel meggyőzni: például kiterjeszteni a japánbarát kínai kormány által uralt területet, de India (egy részének) „felszabadítása” is óriási fegyvertény lett volna – már azon túl, hogy végleg megingatta volna a britek ázsiai pozícióit.

A terv csapdája az volt, hogy nem volt teljesen őrült elgondolás, a gond igazából az volt, hogy épp a legvalószínűbben megvalósítható eleme hozta önmagában a legkevesebb előnyt: a dél-kínai invázió ugyan sikeres is lett, de nagyjából semmit sem ért egyéb győzelmek nélkül – a Mariana-szigeteki kudarc után már onnan bombázhatta Japánt az USA, Dél-Kína pont nem érdekelt senkit a kínaiakon kívül, a burmai-indiai siker elmaradása pedig kétségessé tette a szárazföldi összeköttetés hasznosságát.

Japán katonák turistáskodnak Peguban - (forrás)

A tervezett indiai invázió ugyanakkor már a tervezési szakaszban óriási kétségeket ébresztett a józanabb tisztekben mind Tokióban, mind Burmában. A japánok előtt ugyanis ugyanazok a kihívások álltak, mint ellenfeleik előtt: nehezen járható hegyvidéken kellett lecsapniuk egy nagyjából azonos erejű ellenfélre, ráadásul immár jóval gyengébb légierővel rendelkeztek. A hadműveletnek ezért tehát gyorsnak és váratlannak kellett lennie, ami persze erősen kérdéses egy ilyen nehéz terepen, ahol a csapatok zöme csak gyalog tudott mozogni (persze a sűrű növényzet a légi felderítést is nehezíti). Másrészt a brit csapatokat még 1944 májusa, tehát a monszun megérkezte előtt meg kellett semmisíteni – egyrészt csak a zsákmányolt készleteikkel volt biztosítható a japánok ellátása, másrészt a felázott hegyi ösvényeken lehetetlen lett volna a visszavonulás. Ugyanakkor a területen korábban nehezen járhatónak tartó japán parancsnokokat (Kawabét és Mutagucsit) épp a csinditek sikeres átkelése döbbentette rá, hogy talán mégsem olyan rossz a terep, és mindezt meg lehetne csinálni fordított irányban, jóval nagyobb erőkkel is. Mivel a szövetséges propaganda nem igazán szólt a csinditek nehézségeiről és borzalmas veszteségeiről, a japánok is egyre inkább alábecsülték a terep nehézségeit és csapdáit. Az 1942-43-as harcok alapján pedig lebecsülték az indiai hadsereg képességeit, mentségükre szól ugyanakkor, hogy Slim és parancsnokai innovációiról ekkor még nem sok fogalmuk lehetett.

A terv igen kockázatos volt, sikere viszont olyan katonai és politikai előnyökkel járt volna, hogy egyre inkább úgy látszott, hogy érdemes  volt megpróbálkozni vele, mégpedig legkésőbb 1944 első felében. Ha mégse sikerülne az persze akár Burma elvesztésével is járhatott, így stratégiai szempontból ezt egy "mindent vagy semmit" játékhoz hasonlíthatjuk. A japánok számára ugyanis alapvetően négy okból volt fontos a korábbi brit gyarmat birtoklása:

1. A kínai utánpótlás elvágása/zavarása – Burma birtoklásával a kínaiak megsegítése csak légiúton volt lehetséges az assami repülőterekről, ami elég nehézkes volt, rengeteg erőforrást lekötött, de azért alapvetően működött. 1943-44-ben viszont egy másik alternatíva is körvonalazódni kezdett: a lassan erősödő szövetségeseknek valójában nem szükséges egész Burmát visszafoglalni, elég az északi részt (nagyjából Mytkináig), így itt el tudnának vezetni egy az indiai Ledóból induló közutat – a terep borzasztóan nehéz ugyan, de megvalósítható a terv. Ez persze a japánoknak katasztrofális lett volna: Kínába több utánpótlás jutott volna, a fenekükben felszabaduló óriási légiflotta pedig olyan mozgékonyságot biztosított volna szövetségeseknek, amivel nem tudtak volna versenyezni. Logikusan két dolgot tehettek ez ellen az 1943 októberében megvalósítani kezdett terv ellen:

a,  Észak-Burmába olyan erőket csoportosítanak, amit a kínaiak nem tudnak leküzdeni – utólagos bölcsességgel nézve ez lett volna a jó terv, hátránya az volt, hogy a kelet felé támadó brit 14. hadsereg bekeríthette a japán csapatokat.

b, Még 1944 elején lecsapnak az indiai határvidéken: egy esetleges győzelem minimum megakadályozhatta volna a ledói út gyors kiépítését, de ha még az assami vasútvonalat is sikerül elvágniuk, azzal ellehetetlenítették volna a kínai légihidat is, gyakorlatilag kikapcsolva Kínát a komolyabb hadviselő felek közül. Ha pedig a brit erőket teljesen megsemmisítik, vagy leszorítják Bengáliába, destabilizálhatják Indiát is.

2. Mindez átvezet a következő stratégiai előnyre: innen kiválóan lehetett fenyegetni Indiát, a japánok oldalán pedig egy viszonylag nagyobb indiai kontingens is harcolt Subhas Chandra Bose vezetésével. Még ha csak részben is sikerült volna az indiai invázió, a britek meglehetősen kellemetlen alkupozícióba kerültek volna az indiai függetlenségi mozgalom képviselőivel szemben, egyéb területeik visszaszerzésére pedig gondolni se merhettek volna. Ez annál is inkább csalogató volt, mert India ekkor finoman sem volt stabil politikailag, a front csaknem közvetlen hátországában, Bengáliában pedig 1943-ban borzalmas éhínség pusztított - utóbbit - egyéb belpolitikai okok mellett - részben a gyorsan növekvő indiai hadsereg élelmiszerfelhalmozása, részben pedig burma japán megszállása okozta.
3. Burma „védte” Szingapúrt, Szingapúr pedig az egyéb japán szerzeményeket, ezek inváziója pedig nehéz lett volna dél-burmai légitámaszpontok nélkül. (Ennek alternatívája egy szumátrai inváziós terv lett volna.) Tulajdonképpen az indiai invázió sikertelensége esetén emiatt lett volna érdemes legalább Dél-Burmát megtartaniuk a japánoknak.
4. A japánok megszállt területeik egy részén igyekeztek önálló szövetséges államokat kreálni, „felszabadítva” a korábbi gyarmatterületeket. Ehhez általában sikerül megnyerni a helyi elit egy részét, azonban a lakosság körében viszonylag gyorsan esett a népszerűségük kegyetlenségük és a katasztrofális gazdaságpolitikájuk miatt. Burmában különösen, ahol az áldozatok számát és az élelmezési helyzetet összehasonlítva erősödő nosztalgia ébredt a brit uralom iránt. A helyzet további romlásának elejét kellett venni, amire jó lett volna az indiai siker. A másik oldalról nézve, a briteknek is világos volt, hogy ha nem foglalják vissza Burmát, szóba sem jöhet korábbi gyarmatterületeik átmeneti visszaszerzése sem.A Burmai Állam függetlenségének kikiáltása 1943. augusztus 1-jén - (forrás)

Egy szó mint száz: a japán terv zöld utat kapott, a készülődés pedig a britek figyelmét sem kerülte el, Slim pedig dörzsölgette a tenyerét, hogy megkaphatja a felőrlő csatát, ami igen előnyös támadási pozícióba juttathatja, és meg is kezdte erre a felkészülést. (Bár a terv részleteit, nem ismerte, egyértelmű volt, hogy hadseregszintű hadművelet készülődik.) Ugyanakkor a brit előkészületekbe is becsúszott egy-két szarvashiba, ami a kibontakozó hadműveletsorozatot a vártnál sokkal kiélezettebbé - és egyúttal sokkal döntőbbé tette. Hogy mi is történt pontosan, azt a következő részből tudhatjuk meg.

Felhasznált források:

William Slim: Defeat into Victory

James C. M. Greaves: How Effective was Field Marshal William Slim as an Operational Artist? https://apps.dtic.mil/dtic/tr/fulltext/u2/a567573.pdf

https://www.britishmilitaryhistory.co.uk/wp-content/uploads/sites/124/2020/08/Situation-Map-September-1943.pdf

https://www.ibiblio.org/hyperwar/UN/UK/UK-RAF-III/UK-RAF-III-14.html