Háttértörténelem

Háttértörténelem

Az elfelejtett hadsereg és vezére

A hosszú út Burmából Indiába

2021. március 04. - lezlidzsi84

A legnagyobb brit hadvezérek listájára rendszerint felkerül egy itthon többnyire ismeretlen tábornagy, akivel kapcsolatban a kommentárok minden esetben kiemelik, hogy a legtöbb kollégájával ellentétben egy meglepően normális, önkritikus és jó humorú figura volt, aki emellett az ellenség „mentális kifárasztásának” és úgy általában a nehéz terepen vívott hadviselés mesterének is bizonyult.

William (Bill) Slimről van szó, aki a második világháború burmai/indiai frontján helytálló 14. brit hadsereg parancsnokaként nemcsak, hogy nagyjából a semmiből épített fel egy ütőképes hadsereget és összehozta a „kelet Sztálingrádjaként” emlegetett imphal-kohimai védelmi sikert, de utána olyan leckét adjon a japánoknak a megtévesztésen alapuló villámháborús taktikából, amire a háború befejező szakaszában már csak nagyon kevesen voltak képesek.

Három részesre tervezett írássorozatunkban a parancsnok személyén keresztül szeretnénk ismertetni a hazánkban nem annyira ismert hadszíntér eseményeit - az első részben megnézzük, ki is volt ez a tiszt és hogy milyen út vezetett személyesen neki és a Brit-Birodalom számára oda, hogy a dzsungel közepén kelljen élethalálharcot vívni a brit ázsiai gyarmatokért.

Slim 1891-ben született Bristolban egy mérsékelten sikeres kereskedő második fiaként. A Bristolban majd Birminghamben élő család szerény anyagi helyzete csak bátyja iskoláztatását tette lehetővé, William ezért kezdetben általános iskolai tanítóként és irodai alkalmazottként próbált érvényesülni, a helyi egyetemmel csak a tartalékos tisztképző program révén került kapcsolatba. Ez az indulás és a brit hadseregben nem éppen előnyösnek számító társadalmi háttere később jelentősen befolyásolta Slim pályafutását – tiszti karrierjét gyakorlatilag az első világháború kitörésének köszönhette. Kortársai jelentős részéhez hasonlóan háborús élményei később komoly mértékben meghatározták elveit és vezetési módszereit: Slim Montgomeryhez hasonlóan gyorsan begyűjtött egy komoly sebesülést, ami egyrészt némileg megfontoltabbá tette, másrészt ráébresztette a harctéri logisztika (és az egészségügy) valamint az egyes katonákkal való megfelelő bánásmód fontosságára. Slim ráadásul a gyarmati csapatokkal harcolt Gallipolinál és Mezopotámiában, ami erőteljesen mérsékelte a brit tisztikarra egyébként jellemző előítéleteit velük szemben – miközben azzal is szembesülhetett, hogy a vegyes etnikai és vallási összetételű csapatoknál bizony figyelni kell a meglévő felfogásbeli és kommunikációs különbségekre is.

british_generals_1939-1945_ind3595.jpg"Uncle Bill" Slim  - (forrás

Ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve nem meglepő, hogy a századost 1919-ben az indiai hadsereghez vezényelték, ezen belül is egy gurka alakulathoz, akiket akkor és később is a világ legjobb katonáinak tartott.  A két világháború között élte az indiai brit tisztek viszonylag unalmas életét, lassan emelkedve a ranglétrán, elvégezve a szükséges vezérkari iskolákat, és megtanulva pár helyi nyelvet is. (Elmondása szerint egyébként nem a nyelvek elsajátítása volt a nagy kunszt, hanem jól eltalálni, kihez milyen nyelven kell szólni India nyelvi káoszában.) Ami kiemelte Slimet közegéből az az indiai-nepáli kultúra iránti átlagosnál nagyobb fokú érdeklődése volt, fő motivációja erre alapvetően az volt, hogy szerette volna megérteni az általa vezényelt embereket – magát az indiai politikai életet túl sokra egyébként nem becsülte - Gandhit ugyan valamennyire tisztelte, de 1943-ban nem habozott fegyverrel fellépni egyes túlzottan feltüzelt hívei ellen. Emellett még álnéven novellákat és rövidebb regényeket is írogatott szabadidős tevékenységként (és némi „zsebpénzért”). Ezt a viszonylag kényelmes életet szakította meg a második világháború kitörése: Slim ezredest dandárparancsnokként a kelet-afrikai hadszíntérre vezényelték, ahol többek között gyorsan tapasztalatokat szerzett arról, hogy milyen nehézségekkel jár a gyakorlatilag infrastruktúra nélküli terepen való manőverezés, és ilyen terepen (meg úgy általában) milyen fontos is a légierő. Erre leginkább egy alacsonyan támadó olasz repülőgép tanította meg a túl feltűnő előretolt főhadiszállást kialakító Slimet. Miután felépült sebesüléséből, első világháborús tapasztalatai miatt a tervezett iraki-szíriai hadműveletek tervezésével bízták meg, tábornokká előléptetve itt már egy hadosztályt irányított.

indian_troops_in_east_africa_1941_e2182.jpgIndiai katonák Eritreában, 1941-ben - (forrás)

Ezt a beosztást meglehetősen kedvelte, véleménye szerint egy tiszt számára ez a legnagyobb méretű alakulat, amelynek irányítását még élvezni lehet, mivel már rendelkezik az ember minden szükséges fegyver- és csapattípus felett, és még van is befolyása ezek bevetésére. Emiatt kezdetben meglehetősen nyűgösen vette tudomásul, hogy 1942 márciusában felmentették beosztásából és visszarendelték Indiába. A rosszat sejtve útnak induló Slim furcsa megbízatást kapott, ami csak fokozta balsejtelmeit: egy vezérkari tiszt társaságában a burmai hadszíntérre kellett indulnia, és jelentést kellett készítenie a dolgok állásáról. Ilyen megbízást persze jellemzően akkor kap az ember, ha a kikémlelendő parancsnoki struktúra fontos posztjára szánják, és bár Slimhez még nem jutott el túl sok infó a hadszintér aktuális helyzetéről, annyi világos volt, hogy elég nagy szardarab került a palacsintába. Burma fővárosa, Rangoon ugyanis március elején japán kézre került, ezzel pedig elvágták az ország belseje felé visszavonuló brit hadsereg egyetlen jelentősebb utánpótlási vonalát – ami egyben Csang-Kaj Sek Kínájának fő utánpótlási útvonala is volt: Burma elvesztése tehát igencsak durván felboríthatta a villámgyorsan formálódó ázsiai hadszíntér erőviszonyait.

japanese_advance_in_burma_20_january-19_march_1942.jpgBurma japán meghódításának első fázisa - nagyjából itt került Slim a képbe - (forrás

A brit erők ugyanakkor nem semmisültek meg, és helyzetük sem volt teljesen reménytelen: ugyan az 1. burmai hadosztály katonáinak egy része „rugalmasan elszakadt” a hadseregtől, ahogy az ország egyre nagyobb része került japán fennhatóság alá, az amúgy jól felszerelt újonc 17. indiai hadosztály pedig egy rosszul időzített hídrobbantással egybekötött folyami átkelésnél elvesztette nehézfegyverzete jelentős részét, még mindig tudtak meglepetéseket okozni a japánoknak, ahogy a kicsi, de sikeresen küzdő brit-amerikai légierő is. Ugyanakkor mind a szárazföldi erők mind a légierő hatékonyságát gyengítette, hogy felszerelésük nem igazán passzolt a hadszíntér jellegzetességeihez: még az utakkal közepesen rosszul ellátott Közép-Burmában sem volt túl nyerő motorizált hadosztályokkal harcolni (főleg, ha vissza kellett vonulni, vagy a légi fölénnyel rendelkező ellenség hadmozdulataira kellett volna rugalmasan reagálni – ezt a japánoknak 3 évvel később pont Slim tanította meg), a repülőgépek hatótávolsága pedig kisebb volt a japánokéinál, ami a hatalmas távolságok mellett döntőnek bizonyult. Szintén gond volt, hogy a különböző egységek között alig volt koordináció, ezért küszöbön állt egy brit magasabb parancsnokság létrehozása.

637px-ija_15th_army_on_border_of_burma.jpgA 15. japán hadsereg a sziámi-burmai határon - (forrás

Emellett reményre adott okot, hogy a veszélyt látva a kínaiak is  küldtek egy „hadsereget” (valójában egy-másfél nyugati vagy japán hadosztállyal felérő erőt), akik ugyan nagyon gyér felszereléssel rendelkeztek, de tapasztalt harcosok voltak, legjobb egységüket (a 38. hadosztályt) pedig a „kínai Rommelnek” becézett Szun Li-Csen tábornok irányította.

Slimet alapvetően azért küldték felmérni a helyzetet, mert viszonylag jártas volt az ázsiai hadviselésben, ismerte az indiai-burmai határvidéket és képes volt elfogulatlanul nyilatkozni mind az indiaiak, mind a kínaiak, mind pedig a japánok erősségeiről és gyengeségeiről. Bár az előjelek alapján ez várható volt, Slimet mégis meglepte, hogy jelentéstétele után rögtön ki is nevezték az újonnan megalakítandó (a két brit fennhatóságú hadosztály maradványaiból álló) hadtest parancsnokává. Mindezt abban a reményben tették, hogy Slim talán képes lesz irányítani az indiai, burmai és brit egységekből álló hadtestet, miközben talán nem balhézik nagyon össze a kínai egységeket irányító, nehéz egyéniségnek számító, a brit tiszteket álalában nem igazán kedvelő amerikai Stilwell tábornokkal és a még nehezebb ember hírében álló Csang Kaj-Sekkel. A brit tábornok kölcsönös beszólogatást követően gyorsan korrekt viszonyt alakított ki amerikai kollégájával, és kifejezetten jó viszonyba került Szun Li-Csennel is, miközben sikerült némi életet lehelni a saját hadtestébe is, bár ez csak a túlélésre és a totális vereség elkerülésére lett végül elegendő.

Abban, hogy megérthessük, miért is alakult ki a burmai válság, és úgy általában mik okozták a nem mindennapi hadszíntéren harcoló alakulatok nehézségeit, nagy segítségünkre lehet Slim visszaemlékezése, melyet „kritikusai” az egyik legjobb második világháborús memoárnak tartanak: Montgomery borzalmas stílusú, gyakran mentegetőzésbe fulladó munkájával ellentétben Slim kifejezetten humorosan, önironikusan és nagyon tényszerűen írt a hadszíntérről és saját szerepéről, nem hallgatva el a kohimai csata előtt elkövetett nagy stratégiai baklövését sem, ami miatt a japánok majdnem betörtek Indiába. (A könyv egyben kiválóan mutatja, hogy milyen dilemmákkal szembesül egy katonai döntéshozó, és hogy lehet a téves döntéseket tűrhető eredménnyel korrigálni.) Ez annál is inkább szerencse, mert kevés helyzet követelt meg nagyobb tényszerűséget és önreflexiót, mint ami 1941-43-ben a brit ázsiai hadszíntéren kialakult.

Slim a gondok fő forrásának azt tartotta, hogy a japánok (el nem ítélhető módon) egész máshogy hajtották végre stratégiai jelentőségű húzásaikat, mint ahogy azt a britek elképzelték, a japán offenzíva pedig nagyjából akkor következett be, amikor Burma közigazgatási önállósítása miatt a terület önvédelmi képessége a minimumon volt.

Kezdjük az utóbbival: bár Burmának nem volt használható szárazföldi kapcsolata Brit-India többi részével, 1937-ig mégis innen irányították. Ennek inkább államszervezeti és gazdasági okai voltak: egyrészt Burma India nagy részéhez hasonlóan közvetlen brit irányítású területek illetve „vazallus” államok szövete volt, így célszerű volt az indiai államszervezetbe tagolni, másrészt India élelmiszerellátását jelentős részben a burmai rizstermelés egyensúlyozta ki: a rosszabb termésű években alapvető fontosságú volt, hogy a burmai rizsszállítmányok előtt ne álljanak adminisztratív akadályok. Ugyanakkor kulturálisan nem igazán passzolt Burma Indiához és a helyi nacionalizmus 1930-as évekbeli megerősödésével a helyi elit is sérelmesnek érezte a brit-indiai gyámkodást, így az évtized végén Burma önálló gyarmattá vált. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a gyarmati szervezet külön irodát (államtitkárságot) kapott az Indiáért felelős londoni minisztériumban, és a helyi gyarmati szervezet ennek lett alárendelve. Ez természetesen esélyt adott a burmai elitnek is, hogy bekerüljön az immár önálló gyarmati igazgatási rendszerbe, illetve előrevetítette a függetlenség lehetőségét is.

Ezzel egy gond volt: a polgári közigazgatással együtt elvileg a katonai igazgatás is önállósult volna, azonban erre a gyakorlatban nem igazán került sor: a brit-indiai kormányzat valójában már nem volt felelős Burma védelméért, a burmai viszont csak minimálisan épített ki katonai kapacitásokat, mondván, hogy nyugatról megvédi őket India, keletről pedig Szingapúr – így amikor 1940-41-ben a japánok bevonultak Indokínába és elkezdték Thaiföld megdolgozását, Burma úgy került stratégiai céljaik első vonalába, hogy nem rendelkezett olyan szervezettel, amely ezt felismerhette volna.

Ebben persze úgy általában a brit kormányzat sem remekelt: túlzottan bíztak Szingapúr erejében, holott például az ausztrál kormány figyelmeztette őket, hogy a japánok nem fogják megtenni nekik azt a szívességet, hogy szemből támadják meg délkelet-ázsiai erődjüket, egy thaiföldi irányú invázióval pedig kártyavárként fog összeomlani mind a brit, mind a holland védelmi rendszer a térségben. Ez nagyjából így is történt, ráadásul Burmát alapvetően a tenger felől érkező támadásra készítették fel (valamennyire), a japánok meg Thaiföld felől támadtak, ami alapvetően is egy nehezen védhető irány lett volna a rendelkezésre álló erőkkel. Óriási sakk-matt volt ez a briteknek, Rangoon elfoglalásával pedig veszélybe került India élelmiszerellátása is – a szubkontinens destabilizálása pedig még inkább a japánok malmára hajthatta a vizet.

Valószínűleg Rangoon és Szingapúr eleste környékén juthatott eszébe a brit-indiai hadsereg vezetésének egy hadgyakorlat, melyet az 1930-as évek végén tartottak Bengáliában, tesztelendő India „új” keleti határának védhetőségét. A gyakorlatot vezető tiszt jobb ötlet híján az éppen Kínát megtámadó japánokat nevezte meg ellenségnek, és jelentésében rámutatott, hogy a brit és indiai csapatok rendkívül nehezen boldogulnak az erdős terepen, ezért érdemes lenne különleges kiképzésben részesíteni őket. A tiszt William Slim ezredes volt, az érintett hadosztály pedig megkapta a dzsungelkiképzést: ugyanakkor 1942 elején éppen Irakban, a sivatagban szolgált – csak parancsnokukat sikerült Burmába hozni… (Tegyük hozzá: a britek háború eleji szorult helyzetében elég nagy luxus lett volna egy kiképzett és felszerelt hadosztályt Bengáliában állomásoztatni, hátha egyéb erőik csődje miatt a dzsungelben lesz majd rá szükség.)

Az ekkor már harcedzett Slim a vázolt bonyolult helyzeten kívül is számos komoly hiányosságra bukkant, persze ezeket bevallása szerint könnyebb volt észrevenni, mint megváltoztatni. A csapatok dzsungelbeli jártasságának teljes hiánya mellett kiemelte a légierő és a szárazföldi alakulatok együttműködésének szinte teljes hiányát (pl. a légierő gépeit nem őrizte senki, és légvédelmi alakulatok sem voltak egyetlen komolyabb repterük közelében), a rossz együttműködést a helyi hatóságokkal, ami miatt gyorsan elpárolgott a britek maradék támogatottsága is, valamint részben az előbbiekből kifolyólag a felderítés gyatraságát. A rendelkezésre álló alakulatok pedig gépesített egységek voltak, azonban felszerelésük nagyrészt odalett, így nagyon korlátozottan voltak mozgathatóak, tüzérségük pedig elavult osztrák-magyar lövegekből állt, melyeket az olaszoktól zsákmányoltak Észak-Afrikában.

yenangyaungdemolitions.jpgAz égő yenagyaungi olajmezők - (forrás

A kifejezetten rossz helyzet ellenére azért Slim hadteste megpróbálkozott a középső országrész (a yenangyaungi olajmezők és Mandalay) védelmével, arra számítva, hogy kínai segítséggel talán kihúzhatják a májusi monszunszezonig, főleg, hogy a középső országrész szavannás vidékein az áprilisi forróságban a japánok sem tudnak majd olyan gyorsan mozogni. Utóbbi igaz volt, azonban a tiszta égbolt kiváló lehetőséget biztosított a japán légierőnek az amúgy hősiesen védekező brit légialakulatok megsemmisítésére és az utánpótlási vonalaik zaklatására. Első körben ráadásul a szárazföldi csapatok feltartóztatása sem sikerült: a japánok elfoglalták az olajmezőket, csak egy súlyos veszteségeket okozó kínai ellentámadás tudta stabilizálni a helyzetet. A yenangyaungi csata pürrhoszi győzelemnek bizonyult: a britek további létfontosságú felszerelést vesztettek, a burmai hadosztályuk pedig nagyrészt megszűnt létezni a dezertálások miatt – ugyanakkor valószínűleg ez tette lehetővé a brit alakulatok visszavonulását.  Amivel már csak azért is kellett nagyon sietni, mert a monszun most a brit terveket veszélyeztette: ha nem sikerül az alakulatoknak május vége előtt Indiába vagy Kínába érniük garantált volt a teljes összeomlás. A visszavonulás alig kiépített földutakon keresztül zajlott, miközben a legtöbb alakulatnak az Irrawaddyn és a Chindwin folyamon is át kellett kelnie, hogy egy 1500-2000 méteres átlagmagasságú hegyvidékre felkapaszkodva elérhesse az indiai határt. A helyzetet nehezítette, hogy rengeteg civil tartott a visszavonuló katonákkal, ráadásul a kommunikációs nehézségek miatt a kínaiakat sem sikerült mindig értesíteni ki merre is szándékozik elhagyni Burmát, így az ő visszavonulások is káoszba fulladt. A „kínai Rommel” például Indiában kötött ki Slimmel együtt, katonái előtt így hosszabb himalájai repülőút állt, hogy hazajuthassanak.

burma-monsoon.jpgTerepviszonyok az imphalba való visszavonulás során - a vászon a csuszamlásokat volt hivatott megakadályozni -  (forrás

A visszavonulás óriási anyagi áldozatokkal és jelentős emberveszteséggel járt, és óriási arculcsapás volt a Brit Birodalomnak – de május végére a brit erők elérték az Imphali-fennsíkot Indiában – hogy a kitörő monszunesőzésben senki se fogadja és senki se lássa el őket. Nagyjából egyetlen vigaszuk lehetett a katonáknak: a járhatatlanná váló utakon a japánok sem tudták követni őket, sőt, az adott terepen bármilyen komolyabb hadművelet megszervezése erősen problémás volt, tehát a britek nagyjából biztonságban érezhették magukat. Természetesen a burmai-indiai határvidék járhatatlansága nekik is feladta a leckét: Vajon hogy térnek vissza Burmába?

general_stilwell_marches_out_of_burma.jpgA kínaiak visszavonulása - elöl Joseph Stilwell - (forrás

A távlati elképzelés az volt, hogy amint elég erejük lesz ehhez, délről kerül sor tengeri invázióra, azonban egyelőre fontosabb kérdés volt az, hogy hogyan védjék meg Indiát: az esetleges japán próbálkozások elhárítására valamiféle védelmi vonalat kellett fenntartani a határvidék dzsungeleiben, de még fontosabb volt Bengália védelme: a nyugat-burmai japán pozíciók értelme ugyanis egyedül egy indiai invázó lehetett, és mivel repülőgépeik hatósugara korlátozott volt, ennek helyszíneként reálisan csak Bengália (azaz a partvidék) jöhetett szóba. Természetesen mindkét feladathoz újjá kellett építeni a brit erőket, középtávon pedig egy korlátozott partvidéki offenzíva jöhetett szóba a burmai határvidéken, hogy a japán légibázisok elfoglalásával csökkentsék a bengáliai invázió esélyét.

A fentiek elérése érdekében a brit-indiai hadvezetés az úgynevezett „Keleti Hadsereget” hozta létre Noel Irwin tábornok vezetésével, melynek XV. hadtestét Slimre bízták. A hadtestnek a legvalószínűbb „ütközési pontot” kellett védenie: a Bengália és Burma közötti partvidéki védelmi szakaszt. A terep nem volt könnyű: a partvidékkel párhuzamos hegyláncok miatt csak vékony sávban lehetett előrenyomulni, de persze megfelelő taktikával ezt az adottságot akár a védők elszigetelésére is fel lehetett használni. Slim burmai tapasztalatai alapján tisztában volt azzal, hogy a dzsungelben való rugalmas erőátcsoportosítás képessége miatt egyelőre még csak a japánok képesek ennek a taktikának a megvalósítására, ezért vehemensen ellenezte a közvetlen japán invázió veszélyének elmúltával (és az első csendes-óceáni amerikai-ausztrál sikerek nyomán) szárba szökkenő brit ellentámadási tervet. Az ugyanis két keskeny tengelyen való előrenyomulást tervezett az Arakan-félszigeten, az adott infrastrukturális és logisztikai adottságok mellett előre látható volt, hogy a hadművelet a megszilárduló japán állások elleni frontális támadásokban fog végződni, hogy aztán a dzsungelen át jöjjön a japán oldaltámadás.

raf-3-14-1.jpgAz első Arakan hadjárat nem túl komplikált terve - (forrás

Kétségei miatt Slimet gyakorlatilag felmentették hadteste vezetése alól, így az 1942 decemberétől 1943 májusáig tartó katasztrofális kimenetelű brit hadművelet Irwin hadseregparancsnokra égett rá: amikor az ellentámadó japánok már Csittagongot fenyegették, Slim végre visszakapta hadtestének irányítását. A tábornok (részben felettesei kérésére) részletesen elemezte a kudarcot, és alapvetően két tényezőt emelt ki:

- Egyrészt a hadműveletet jól azonosítható tengelyen, szűk arcvonalon indították, így az első meglepetést követően a japánok kiválóan láthatták, merre szándékoznak továbbtámadni a britek.

- A hadseregparancsnok az erősítéseket a hadosztályparancsnokségra bízta, amely nem tudott megbírkozni közel három hadosztálynyira duzzasztott erő irányatásával, a dandárparancsnokok pedig nem voltak felkészülve az önálló döntéshozatalra (igaz, utóbbi a szűk terep eléggé behatárolta).